Star Perfomance - 37.fejezet

Itt a friss elég sok késéssel :S Ismét nem tudom, h mikor jön majd a következő fejezet :/ de majd igyekezni fogok.
nincs át bétázva de remélem attól ellehet majd olvasni


pussz: netty.

Star Perfomance – 37.fejezet

( Bella szemszöge )

Nem válaszoltak, engem néztek, ezzel csak kínoztak, mert tudni akartam, hogy igazam van – e…
- Kérlek… - suttogtam, szinte már könyörögve – Mi a nevetek…? – kérdeztem meg ismét.
- Az én nevem, Elizabeth, õ itt a férjem…
- … Edward Masen… - fejeztem be suttogva a mondatát. Döbbenten néztem õket, eddig miért nem jöttem rá, hogy õk Edward szülei? A férfi haja és a mosolya is pont ugyanolyan, mint az én Edward – omé.
Ránéztem, döbbenten nézett elõre. Senki sem szólalt meg, Emmet sem sütött el semmilyen idióta poént, mindenki érezte, hogy most komoly a helyzet, sors döntõ. Edward ajkai elváltak egymástól, de hangot nem adott ki, nem tudott megszólalni.
- Edward… - suttogta a nõ, rá néztem, õ pedig rám, tudtam mire gondol, én is ezt akartam volna, ha a helyében lennék, mint anya. Elengedtem Edward kezét, õ egybõl odanézett, rámosolyogtam. Az édesanyja egybõl a nyakába ugrott.
Szerelmem meglepõdött, egy pillanatig nem tudta mit csináljon, de aztán remegõ kezekkel, de visszaölelt. Szemeimbe könnyek szöktek, tudtam, hogy Edward mennyire szerette a szüleit, sokszor beszélt róla, mint ember korában és, mint vámpírként. Most meg teljesült az álma, itt van mind a két családtagja és minden bizonnyal boldog.

( Edward szemszöge )

Azt sem tudtam, hogy mi történik körülöttem, minden összemosódott elõttem. Hazajövünk a vadászatból, Bella – hoz megyek majd meglátom azt a két idegent… Jobban megnézem õket és rájövök: a szüleim.
Anyu a nyakamban, soha nem gondoltam volna, hogy megérem még ezt a pillanatot, még vámpír létemre se. Imádtam a szüleimet, olyanok voltak számomra, mint legjobb barátok, hisz igaziak nem is lehettek nekem, mert azok azok többször csak kihasználtál a pénzem és a hírnevemet.
- Oh Edward… - motyogta anya, lenéztem rá, most nem a tengerkék szemeivel nézett fel rám, hanem a borostyán színû szemével – Azt hittük meghaltál… - suttogta.
- Én is rólatok… - mondtam. Bûntudatom volt… Nem tudom meddig fogságban voltak… aztán most vámpírok, nem tudom ennek mennyire örülnek – persze én nagyon, mert itt vannak most elõttem – de ha Bella nem lenne, akkor én egyáltalán nem akarnék vámpír lenni, nélküle az életem nem érne semmit sem.
- Ismerem ezt az arcot – szólalt meg ismét anyu, kérdõn húztam fel a szemöldököm – Ez a mazoista arcot… Most önmagadat kínzod, valami miatt – már nyitni akartam a számat, hogy elmondjam mi bajom, de belém fojtotta a szót – Ne, ne mond ki – mosolygott rám.

Emmet hangosan nevetni kezdett.
- Na Edward, most mi lesz? Kordában fognak téged tartani… - vigyorgott.
- Te sem vagy jobb helyzetben – vágtam vissza – Rosalie ezerszer rosszabb – vigyorogtam. Rose dühösen meredt rám majd sértõdötten elvonult. Bella, lazán bele bokszolt a karomba, ezzel azt jelezve: ezt nem kellett volna.
- Ezt nem kellett volna… - súgta oda nekem, Bella – Most Rose nagyon ideges… - mondta.
- Na most megyek… - motyogta Emmet – Majd még elbeszélgetünk, öcsi bogyó. Na meg persze Edward anyuval meg apuval is, vannak ám’ neki titkai is – kacsintott egyet – Gondolom a szüleid kíváncsiak arra, hogy mit csináltál öt éven keresztül és ki ne tudná jobban, mint én, aki veled élt… - csak mondta és mondta, de aztán csöndbe maradt és becsukta az ajtót.
- Papucs… - motyogta Jasper. Alice szúrósan nézett rá, de Jazz, úgy csinált, mintha nem történt volna semmi sem.
- Azt hiszem, most beszélnünk kéne arról, hogy mi is történt az utóbbi években – szólalt meg bölcsen Carlisle.
- Egyetértek – szólalt meg apám.

- Ki rabolt el benneteket… és miért? – kérdeztem bár, a választ már gondolatban ezerszer átrágtam magamban.
- Hát… Ha úgy nézzük nem raboltak el minket… - mondta apám – Táplálékok lettünk volna, úgy gondolom… Anyáddal sétáltunk az utcán, már elég késõ lehetett, mikor egy vámpír pillantottunk meg, persze akkor ezt még nem tudtuk. Vörös írisze volt, ami elég félelmetes volt számunkra. Aztán jöttek mellé még legalább öten, aztán a fõnökük megszólalt és nem engedte, hogy megöljenek minket, mert állítólag, látott valamit rajtunk… Ami… vonzotta õt.
Megharapott minket, nem tudtunk védekezni mert jóval erõsebb volt nálunk. Nem ölt meg… csak megharapott, de az akkora fájdalommal járt, hogy azt hiszem mind a kettõnk azt kívánta: inkább meghaltunk volna. Ez az óriási fájdalom három napig tartott, aztán megszûnt…
Felébredtünk, nem tudtuk, hol vagyunk és akkor ott volt az a kaparó érzés is a torkunkban… Elmagyaráztak nekünk mindent: hogy vámpírok vagyunk, embert kell ölnünk… És, hogy azért teremtettek minket, hogy végezzünk a Volturi – val…. A vezetõnket, Dave – nek hívták… Mi elszöktünk, azt hiszem az elsõ év után, mert addig tartott ez az újszülött korszak… Éltük az életünket, aztán rájöttünk: nem kell embert ölnünk az életbe maradáshoz, sajnos erre késõn jöttünk rá… Aztán pár évig próbálkoztunk kisebb – nagyobb sikerekkel, most viszont teljesen rászedtük magunkat… Ide jöttünk, hogy találkozzunk a Cullen – klánnal, mert mondták többen is, hogy itt vannak. És meg is találtuk õket… - nézett végig mindenkin. Több perces csend állt be. Átkellett gondolnom mindent…

Szóval az a vámpír teremtette õket, aki a Volturi ellen akart szembe szállni… De szerencsére nem sikerült nekik. A szüleim pedig nem vettek részt a harcban… Még elõtte elszöktek onnan… Végül is rengetegen voltak. Még vámpírnak sem tûnne fel olyan könnyen… Aztán meg ha egy – ketten elmennek az sem a világvége, hiszen még mindig marad több száz vámpír akik harcolhat.
- Nagyon jó önuralmatok volt, hogyha sikerült onnan elmennetek, nem sok az olyan vámpír aki képes ilyen könnyen átlépni az újszülött koron, van aki éveken keresztül elvetemült fenevadként járja a világot – mondta Carlisle elgondolkodóan.
Én még mindig nem szólaltam meg. Bella derekát átöleltem és még mindig csak átgondoltam mindent, hogy mi is történt a szüleimmel…
- Látom fiam nagyon elgondolkoztál… Ha szeretnéd sétálhatnánk egyet és megbeszélhetnénk mindent – mondta apám – Persze… ha a kishölgy megengedi – mosolygott Bella – ra.
- Természetesen – mosolygott vissza apámra. Kibújt az ölelésembõl és arrébb lépett pár lépést, annyit, hogy Esme mellé lépjen. Elindultam a szüleim felé, nem szóltak semmit sem.
Még egyszer hátrafordultam, hogy lássam Bella – t, de õ csak bíztatólag rám mosolygott, viszonoztam ezt, de aztán pedig, már csukták az ajtókat és nem láttam õt.
- Idejövet láttunk egy kis parkot, oda elmehetnénk – törte meg a csöndet anyám.
- Jól hangzik – válaszoltam és átöleltem, vállánál fogva.

***

- Szóval… Hogy hívják azt a kislányt aki melletted állt? – kérdezett rá egybõl anyu, mikor leültünk az egyik padra, a parkban. Gondoltam, hogy valamin gondolkozik, mert nem szokott sokáig csendben maradni, tudni akar mindent.
- Eredeti neve, Bella Swan… Mikor ti eltûntetek… Az FBI és mindenki azt hitte, hogy benneteket elraboltak. Ezért engem is elrejtettek, Forks – ba kerültem, kis elhagyatott város volt. Új életet kezdtem ott… Bella – val az elején nem igazán csíptük egymást, nem voltunk egymásnak szimpatikus. Egymásba kötöttünk mindig, ha volt rá okunk, ha nem… Aztán… mikor már egyre jobban összevoltunk zárva, kénytelenek voltunk bírni egymást – itt nevettem egyet – Egyszer, sétáltunk az erdõben… - itt komollyá vált a hangom – Amikor elénk jött egy vörös íriszû nõ… Tûz vörös haja volt és a neve, Victoria volt… Elküldtem, Bella – t, hogy hívja fel az apját, persze tudtam, hogy nem ér ide olyan gyorsan én meg sejtettem, hogy az a nõszemély nem biztonságos… Igazam volt, vámpír volt, átváltoztatott, vámpír lettem, akkor a Cullen család házában ébredtem. Elmagyarázták mi vagyok…. Elvittek vadászni…
Aztán évekkel késõbb találkoztam ismét Bella – val csúnyán összevesztünk õ eljött, ide a Volturi – hoz és akkor találkoztunk újra, mikor a családommal és több vámpír idejött, mert aki átváltoztatott benneteket az a Volturi ellen ugye egy harcot akart… Elveszítették, Dave pedig már nem él… - mondtam el a történetet, az évekrõl Igaz, csak Bella – ról kérdeztetek, de… így legalább tudjátok körülbelül azt is, hogy mi történt velem.
- Kihagytál valamit… - mondta sejtelmesen anyám – Bella a te kis barátnõd – mosolygott rám. Zavartan túrtam a hajamba – Soha nem voltál oda egy lányért sem… Átnéztél rajtuk, mikor õk pedig oda voltak érted. De úgy látom Bella elnyerte a te szívedet, látom mikor ránézel, hogy mennyi csillogás van a szemedben.
- Hát az biztos, hogy semmi pénzér nem hagynám el õt… - mondtam teljesen magabiztosan. Persze ilyenkor mindenki ezt mondja, de én tényleg komolyan gondoltam. Annyira az életem részévé vált… - Van képességetek? – kérdeztem.
- Mind a kettõnknek – érdeklõdve néztem õket – Csak egy képességünk van, az is, mind a kettõnknek közös, a gondolatolvasás, de valamiért, Bella – ét, és a te gondolataidat nem halljuk… - mondta apám.
- Nekem is megvan a gondolatolvasás képességem… És Bella – nak is… - mondtam – És mi sem halljuk egymás gondolatát… Bár Bella – nak amúgy is ott van a pajzsa maga körül, ez egy másik képesség… De ha nem vonja maga köré akkor sem tudok benne olvasni… Szóval ezt nem értjük…
- Mi is gondolkoztunk ezen édes anyáddal… Nem jutottunk sok mindenre, csak ami talán még válasznak mondható az, hogy sok minden köt egymáshoz minket… De ez is csak egy elmélet egyike – mosolyodott el.
- Ezen még nem is gondolkoztam el… Ezt majd megemlítem Bella – nak… - erre tényleg nem gondoltam, és ez viszont egy éppelmû válasznak tûnt…

***

Már egy jó ideje itt ültünk a parkban. A szüleim csupa lényegtelen dologról kérdeztek,de õk szerették volna ha válaszolok, minden érdekelte õket, még akkor is ha semmi értelme nem volt maga a kérdésnek. Szerették volna, ha részletesen tudni az elmúlt években történt dolgokat, nekik ez nem jelentett persze gondot, hisz ott van nekik a vámpír memória, de, egy ember már elfelejtette volna.
- Valamin gondolkozol… - állapítottam meg anya hallgatásából.
- Átlátsz rajtam… még mindig – nevetett. Elmosolyodtam, igen én mindig átláttam rajta, lehet innen erõsödött fel a gondolatolvasási képességem.
- Szóval… min gondolkozol? – kérdeztem. Apámra felnézett, õ biccentett egyet.
- Tudom… Edward… hogy neked megvan már az új családod, akik ott voltak végig veled, mikor átváltoztál, akik segítettek neked az újszülött korodban… És itt van neked most Bella is…. De… Szeretnénk ha velünk lennél… Igaz, mi felkerestük Cullen családot… De kereshetnénk egy házat ahol lehetnénk, egy erdõ mellett vagy bárhol, hogy könnyebb legyen a vadászat… - hirtelen megszólalni sem tudtam. A szüleimmel együtt lenni, egy tényleg nagyon jó ajánlat… De itt hagyni, Carlisle, Esme –t és fogadott testvéreimet... Bella – t… már nem tûnt annyira fényesnek… - Persze nem kell most válaszolnod…
- Ezt… megkell beszélnem a többiekkel is… - mondtam, közben mereven elõre néztem, nem mertem ránézni a szüleimre, magam sem értettem… hogy miért is nem… Hisz ez volt minden álmom… hogy egyszer megint velük legyek és éljek és most már nyugalmunk is lehetne… hiszen már nincsenek paparazzik akik állandóan követnének minket, mert az hiszik, hogy már nem élek…
De ott van Bella… Akit mindennél jobban szeretek… És nem akarom õt itt hagyni, mert tudom, hogy az sem lenne jó nekem és csak önzõ lennék, mert magamnak akarnék jót…
Ezt én tehetetlenségnek nevezem… Nem tudom, hogy melyik megoldás lenne jó…. De döntenem kell és én, magamban ezt már le is játszottam….