2012. március 24., szombat

44,fejezet

Hát itt lenne a friss, igaz ,,kicsit'' késve, de legalább megérkezett. :) Remélem tetszeni fog nektek ha igen írjatok néhány sor megjegyzést, ha nem akkor is ;)
Netty.:)

Star Perfomance – 44. fejezet
(Bella szemszöge)
Mikor megláttam az óratornyot, lassítottam míg végül emberi tempóban haladtam előre. Sötét volt nem sokan lézengtek körülöttem, és akik járkáltak is világukról nem tudtak, mert nagyon részegek voltak. De én sem nézhettem ki sokkal jobban, nadrágomon kisebb szakadások voltak, hajam kócos volt és szemeim vörösek lehettek és szerintem fel is volt dagadva a sok sírástól, de nem láthatták az emberek mert egyrészt a kapucnim jócskán belelógott a szemembe másrészt sötét volt.. Átsétáltam a parkon az óratorony felé, de minél közelebb kerültem hozzá annál lassabban haladtam előre, míg azt vettem észre magamon: ott állok a Volturi bejáratánál és nézem a beton tömböt amit arrébb kéne húznom, ahhoz hogy bemászhassak és bemehessek, de nem vett rá a lélek. Végül kénytelen voltam rászánni magamat és elhúztam azt beugrottam, majd visszahúztam. Az ugrásom kelletlen volt és meginogott a lábam mikor guggoló helyzetbe érkeztem meg, még egy ember is jobbat ugrott volna ennél. Feltápászkodtam a vámpírt megszégyenítő ugrásomból és elkezdtem előre sétálni a folyosón és hálaégnek senkivel sem találkoztam, de tudtam és tisztában voltam azzal, hogy beszélnem kell a Cullen családdal még ha nem is akarok… Nem titkolhatom előlük ezt… Lenéztem a csuklómon lévő kis karkötőre és szívembe újabb fájdalom nyílalt, de nem tudtam… nem vett rá a lélek, hogy levegyem ezt a kezemről, így inkább elfordítottam a tekintetem és mereven előre néztem. Próbáltam úgy lépkedni előre, hogy magabiztosság sugározzon rólam de nem tudom ez mennyire látszott rajtam. Valószínűleg semennyire de legalább megpróbáltam…
Végül is nem omolhatok össze akkor, mikor mindenkinek szüksége van arra, hogy legalább egy valaki magabiztosnak tűnjön, hogy lássák legalább egy valakin, hogy nincsen baj… De jelen esetben nem tudtam mindennek eleget tenni, mint például ennek sem… De nem hagyhatok itt mindenkit még akkor sem, ha legszívesebben szíven szúrnám magam. Mennyivel jobb lenne… Nem lenne rajtam semmilyen teher… Szabad lehetnék és talán egy helyen lehetnék Edwarddal… Maga lenne a mennyország. De nem tehetem legalábbis a harcig nem… Aztán, meglátjuk, hogy bírom a rajtam elnehezülő fájdalmat.
Hangokat hallottam a nagyteremből… Ott lehettek elég sokan… talán mindenki. Most ehettek? Esetleg ott edzenek? Megbeszélést tartottak? Nem gyorsítottam a lépteimet, mert jelenleg minél később akartam odaérni, tudtam, hogyha ott leszek elkell mindent mondanom a Cullen családnak és féltem ettől… De túl kellett esnem ezen. Szememet megtöröltem kihúztam magamat, nem tudtam milyen állapotban lehetett az arcom, csak sejteni mertem, de nem vettem le a kapucnimat. A nagyterem óriási ajtaja előtt megálltam ahol két őr volt, biccentettek nekem, majd kinyitották nekem az ajtót. Egy pillanatig nem léptem előrébb csak álltam ott és néztem mit csinálnak. Nem megbeszélés volt… inkább valamilyen ,,vacsora’’ és buli keveréket láttam.
Mindenki rám nézett Mr. Johanson arcán széles, megkönnyebbült mosoly terült szét.
- Oh Bella már is visszajött? – nem válaszoltam átvágtam a termen és megálltam a lépcső előtt ami a dobogóhoz vezetett ahol régen Aro, Marcus és Cauis ült és vezette a Volturi-t – Aggódtam maga miatt, de legalább épségben visszatért igaz, elég zord körülmények között lehetett, ahogy látom. De a lényeg, hogy itt van nem igaz? – nagyon lelkes volt ezt tagadhatatlan volt a hangjáról ítélve.
- Remélem minden jól ment… - hangom nem volt olyan magabiztos, mint ahogy szerettem volna, de láthatólag ez nem tűnt fel Mr.Johansonnak.
-Minden a legnagyobb rendben volt Bella kisasszony, elkezdtük az edzéseket és szerintem nagyon jók leszünk a harcra – mosolygott rám.
-Bella – vágtatott oda hozzám Jane – Hol voltál? Nem tudtunk rólad semmit és Mr. Johanson nem akart semmit se mondani nekünk, annyira aggódtam én is érted! – nem válaszoltam igazából nem nagyon fogadta be az agyam az információkat minden olyan üresnek tűnt körülöttem.
- Oh Igen… Hol van Edward úrfi és a szülei? – éreztem, hogy szememben könnyek kezdenek gyűlni – Esetleg már elfoglalták szobájukat? Vagy később jönnek? De hát nem számít hiszen az a lényeg, hogy Ön itt van és akkor valószínűleg Ők is – a kezemen lévő karkötőt kezdtem forgatni, miközben erőlködtem, hogy ne folyjék patakokban a könnyem.
- Szeretném… ha csak a Cullen család maradna itt… Többiek menjenek el innen, ahova akarnak, csak ne az épületen kívül… - mondtam és próbáltam úgy intézni, hogy hangomból ne érződjön ki a remegés. Néztem ahogy a többiek kimennek innen. Jane rám nézett és egy bátorító mosolyt küldött felém, érezhette, hogy valami nagyon nincs rendjén. Lesütöttem a szememet mikor kiment mindenki és levettem a kapucnimat is. A Cullen családra néztem akiknek a tekintetét eddig próbáltam kerülni. Látszott rajtuk nem kell elmondanom, hogy mi történt Vele… Mikor rájuk néztem, néhány pillanatig sikerült tartanom a kitörni készülő könnyeimet, de aztán… eltört ismét a mécses és potyogni kezdtek a könnyeim. Esme ajkaihoz kapott és Carlisle mellkasához szorította a fejét, vállai rázkódtak a sírástól. Így volt ez a többiekkel is.
- Mi… történt…? - kérdezte suttogva Carlisle.
- Dave… - suttogtam. Lenéztem a kezemre ahol a karkötő volt rajtam. Levettem azt és feléjük mutattam – Innen következtettem… - suttogtam – Ott találtam a katonáim hamvaiban… - rá se tudtak nézni a remegő kezemben lévő kis tárgyra, inkább visszatettem a kezemre, fura nekem erőt adott… Talán azért, mert egy kis rész volt belőle… - Davék Edward – itt megremegtem - szüleinek formáját vették fel valahogy… gondolom… egy újszülött segítségével Aztán… átvertek mindenkit… és… - elnéztem az egyik sarokba és reménytelenül a fejemet ráztam, mintha kiakarnák űzni mindent a fejemből.
-Úgy sajnálom… - suttogtam, egy pillanatig másfele néztem, nem a Cullen családra, de aztán kitört belőlem a kétségbeesett zokogás. Éreztem, hogy hideg karok fonódnak körém. Alice volt az. Láttam rajta, ha tudna, valószínűleg az ő szemeiből is potyognának a könnyei. Lenéztem a csuklómra és mintha ez egy kicsit erősített volna, engem nem hátráltatott vagy volt rosszabb érzésem tőle, mint mikor ezt a Cullen család meglátta. Nekem inkább erőt adott. Elléptem Alice-től, próbáltam küldeni felé egy bátorító mosolyt, de inkább tűnhetett fintornak, mint annak aminek szántam.
-Khm… - köszörültem meg a torkomat – talán jobb lenne, ha eltennénk magunkat holnapra… - ajánlottam, most már úgy éreztem, hogy miután elmondtam nekik mindent kijár nekem egy kis egyedüllét… - Nem muszáj ezek után harcolnotok… Talán a harcra a gondolataitok nem lesznek összeszedettek és nem jönnénk ki jól belőle… Bár kétlem, hogy én is jobban lennék… sőt…
- Holnapra valószínűleg még jobban ki fog hatni ránk ez… - szólalt meg halkan Carlisle – Mert… most még nem is tudatosult bennünk a dolog, hogy mi is történt itt körülöttünk… Holnapra… holnaputánra fog ez bekövetkezni, mikor keresnénk… és beszélnénk vele… Igaz, erre két hete nem volt alkalmunk se… - az utolsó mondatot suttogva mondta. Elgondolkoztam, amit Carlisle mondott… Holnapra még rosszabb lesz? Akkor milyen lelki állapotban leszek? Mi lesz velem még két hétig? Idegösszeroppanást kapok? Infarktust? Ezek lehetségesek egy félvérnél? Nem tudtam, viszont jobbnak éreztem volna azt, ha már nem kéne itt lennem, ez alatt azt értettem, hogy ne legyek az élők sorában, persze ez így furán hangzik mert ,,halottakkal’’ vagyok így is körülvéve… Vajon a mennyországba kerülnék? Vagy a pokolba? De hiszen én soha sem öltem embereket, csak gonosz vámpírokat akik embereket akartak bántani… Ez bűnnek számít?
- Bella… - tette Carlisle kezét a vállamra – Összerezzentem az érintésére… Most mi… bemennénk a szobáinkba… Itt hagyhatunk? – végig néztem a Cullen család ,,legjobb’’ állapotban a családfőt láttam. Esmén látszott, hogy nem tudja mi történik körülötte és ez így volt a többieknél is. Carlisle sem volt mesésen de ő volt a családfő neki tartania kell a frontot, a biztatást a családjában.
- Persze – mondtam – Azt hiszem… én is elvonulok a saját szobámba… - mondtam színtelenül. Én se igazán voltam tisztában a körülményeimmel. Nem volt még annyira késő, de jobbnak éreztem magam ha most kipihenem magam és holnap jobban tudok koncentrálni mindenre, tudtam, hogy Mr. Johanson intézte a dolgokat, de keményebb üzemmódra kell kapcsolnunk. Könyörtelen bosszúra vágytam Dave ellen.
A Cullen család kivonult a nagyteremből én meg csak álltam ott egyedül, egymagamban és néztem ki a fejemből mereven. Megtapogattam a szemeimet, éreztem, hogy bevoltak dagadva, lenéztem a kis karkötőre ismét, mint ma már annyiszor, végig simítottam rajta, majd ráhúztam a hosszúujjú pulóverem ujját. Oldalra néztem ahol Aro, Cauis és Marcus székei voltak, nem vitettem el őket, valahogy ez is olyan volt, mint a karkötő. Egy utolsó emlék tőlük… Ami csak az övék volt, senki másé.
Valahogy azok a személyek akik fontosak voltak nekem valaha is elhagytak engem… Nem önszántukból… hanem a sors akarata miatt. Vettem egy mély levegőt kapucnimat vissza húztam a fejemre, hogy ne lássák az arcomat annyira. Kilencven fokos fordulatot tettem majd az ajtó felé mentem. Próbáltam magabiztosan lépkedni, nem hagyhattam el magamat. Lendülettel nyitottam ki az ajtót és léptem ki rajta, ott tömörültek mindannyian, gondolom kihallgatták a beszélgetésünket, néhány emiatt le is sütötték a szemüket.
- Jane! – szólaltam meg és meglepetésemre a hangom nem remegett ki – Jelentsd ki aki nem lenne itt, hogy holnap délelőtt tíz órakor edzés. Verbéna állományunk? – kérdeztem.
- Amit rendeltél verbénás csöveket mindet megtöltöttük – válaszolt.
- Rendben – mondtam – Akkor most mindenki mehet amerre csak akar az épületen belül – ránéztem Jane-re és felém küldött egy mosolyt.
- Jól vagyok – válaszoltam ki nem mondott kérdésére.
- Vagy legalábbis nagyon jól titkolod… - jegyezte meg egy enyhe mosoly kíséretében.
- Vagy legalábbis – hagytam rá. Tudtam, hogy igaza van, csak próbáltam az érzéseimet rejtegetni és magamba folytani. Nem tudom ez mennyire volt célszerű, de nem akartam, hogy gyengének lássanak, én voltam a vezérük, nekik azt kell látniuk, hogy én magabiztos vagyok és azt kell sugároznom, hogy minden rendben van.
- Akkor holnap délelőtt tíz, jó éjt mindenkinek – mondtam és elvonultam a szobám iránya felé. Az enyém másfele volt, a vendégek külön szárnyban voltak, én is a többi Volturi taggal. Odafele egyikükkel sem találkoztam mert mindenki a nagyterem előtt gyűlt össze hallgatózni. Kinyitottam a szobám ajtaját, bementem rajta. Odaálltam a nagy álló tükröm elé és végig mértem magamat. Ruhám teljesen koszos volt, gyűrött és még egy kicsit vizes is. A kapucnit levettem a fejemről és most az arcomat kezdtem tanulmányozni. Hajam kócos volt össze-vissza állt és szemem ahogy gondoltam piros volt és felvolt dagadva. Bementem a fürdőszobámba ami a szobámból nyílt. Megnyitottam a csapot, hogy hideg víz folyjon belőle és megmostam az arcomat, hogy valamilyen elviselhetőbb formát nyerjen. Majd elővettem egy törölközőt, hogy megtöröljem azt, felnéztem a tükörbe, hogy lássam a tükörképemet, már kevésbé volt vörös a szemem és az alatta lévő dagadás is kezdett visszább húzódni.
Hajamat elkezdtem kifésülni, ami nem ment valami könnyen mert tele volt gubanccal és csomókkal, de hosszú küszködések után végül is sikerült.
A kádba forró vizet kezdtem engedni, úgy gondoltam ez talán most ellazíthat engem, bár igazából nem voltam benne biztos, hogy most egyáltalán bármi is ellazíthatna engem. Gyorsan levetettem ruháimat majd beledobtam azokat a szennyesládába, belemásztam a kádba és hagytam, hogy izmaim elzsibbadjanak, addig amíg el nem lazulok. Lehunytam a szememet majd a hajamat is bevizeztem. Jól esett a forró vízben ülni és nem gondolni semmire sem, megnyugtató érzés volt. Persze tisztában voltam vele, hogy ez nem tarthat sokáig, mert gondolataim csak néhány percig lesznek homályosak azután megint visszaszöknek azok a gondolatok, amik Róla szólnak és megint elfog menni az életkedvem mindentől. Igen… eltelt az a néhány perc és a gondolataim ismét rossz irányba terelődtek. Dühös voltam mindenre, a víz sem nyugtatott meg, semmi értelme nem volt ennek a fürdőnek még idegesebb is lettem, mint voltam. Gyorsan sampont nyomtam a hajamra megmostam, leöblítettem, a többi testrészemet is megmostam majd kimásztam a kádból. Két törölközőt vettem elő az egyiket magam köré csavartam a másikat ,,hajszárítónak’’ használtam. Gyors, villámsebes mozdulatokkal töröltem szárazra a hajamat. Nem kellenek ide ócska elektronikus eszközök – morogtam magamba.
Kimentem a fürdőszobából és onnan egyből a szekrényemhez léptem. Kikaptam onnan egy farmernadrágot, eltökélt szándékom volt, hogy most én abba fogok aludni… - nem lesz itt alvás én már előre megmondom magamnak – aztán magamra kaptam egy passzos pulóvert is.
Ezután ledőltem az ágyamra és néztem a plafont. Nem volt erőm sírásra, már az összes könnyemet ,,elhasználtam’’ miközben erre rohantam és előbb a Cullen család előtt. így maradtam az önsanyargatásnál és a: mi lett volna ha… kezdetű mondatok találgatásával. Meg persze a karkötőt forgattam állandó jelleggel a karomon. Néha az arcomhoz érintetem, szagmintát vettem róla, mert… még mindig érződött rajta a bódító illat, de már csak nagyon haloványan.
Lehunytam a szememet és próbáltam az alvásra koncentrálni. Már közel jártam ahhoz, hogy elsüllyedjek az öntudatlanságban és ez pár percen belül szerencsére be is következett, de nem álomtalanul.
Álmomban Ő volt… Háttal állt nekem. Egy erdőben voltunk. Csak Ő és én… Közelebb mentem hozzá, de nem fordult meg, csak állt mereven. Aztán megálltam tőle fél méterre, kezemmel megérintettem a vállát.
- Edward… - suttogtam. Ekkor megfordult én viszont hátrálni kezdtem rémületemben. Szeme vérvörös volt és szája véres volt, aztán feltűnt az is… ami eddig nem. Edward körül emberek voltak… Halott… vér… nélküli emberek.
- Sajnálom – mondta Edward. Aztán a következő pillanatban már mellettem termett és kivillantotta éles fogait amik veszedelmesen közeledtek a nyakam felé.
Hirtelen ültem fel az ágyamba és szememből potyogtak a könnyek. Felhúztam a lábamat amit átkaroltam a lábammal, majd rátettem az államat.
-Csak álmodtam… - suttogtam – Csak egy rémálom volt… - ismételtem.

2012. február 19., vasárnap

43.fejezet

Hát itt egy fejezet. :) Remélem tetszeni fog nektek. :)

Star Peromance-43.fejezet

(Bella szemszöge)

Miközben egyre közelebb haladtam Alaszka hideg, zord éghajlata felé, követve katonáim szagát - akik három napja semmi jelüket nem adták a létezésüknek - a feszültség egyre jobban elhatalmasodott rajtam. A gyomrom egyre kisebbre zsugorodott miközben a repdeső pillangók száma egyre csak nőtt. Teljes erőmből futottam és nem számított, hogy a szemembe hullnak a hópelyhek az egyre erősödő hóesés miatt.
Sok minden zajlott a fejembe, először is bűntudatom volt, amiért Olaszországban hagytam több száz vámpírt és csak Mr. Johanson-nak szóltam, hogy eltűnök, közben lehet vissza sem térek, viszont direkt kértem, hogy ne is keressenek engem, bár azért örülnék, ha visszamehetnék és nem szúrna valaki szíven verbénával telirakott csővel – ez alatt Dave-t értem mert ő tűnt a legvalószínűbbnek, hogy ártana nekem. Aztán gondolataim másik fele és érzéseim a személy körül jártak aki miatt most itt vagyok. Féltem, hogy olyat fogok látni amit nem akarok vagy esetleg ami még rosszabb: nem is fogok látni semmit.
Észrevettem, hogy feszültségemben már levegőt sem vettem – nem mintha nagyobb szükségem lett volna rá. Mély levegőt vettem a friss alaszkai levegőből, de egyből el is kapott egy köhögő roham.
A hirtelen jövő undorító szagra nem voltam felkészülve és nem azért mert eszméletlenül rossz volt, hanem mert tudtam, hogy mi ez a szag… Ezer közül is felismertem volna, hiszen mikor odakerültem a Volturi-hoz évekkel ezelőtt első feladataim között azt kellett tennem, hogy olyan vámpírokat tépjek szét és égessek el akik valamit tömegesen az emberek ellen akartak elkövetni. Égetett vámpírszagot éreztem. Megálltam körbenéztem és megláttam az ehhez tartozó gomolygó fekete füstöt is, ami eddig nem is került be a térlátásomba. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de aztán ismét eszeveszett futásba kezdtem, gyorsabba, mint eddig. Nem kellett sokáig rohannom, mert pár másodperc elteltével már láttam egy kis házikót és a mellette keletkezett tömör, fekete füstfelhőt. Több szagot kezdtem egyszerre érezni, bár még nekem is elég nehezen ment mást is megkülönböztetni az undorító szag mellett, de a katonáimat tisztán éreztem és kisebb megkönnyebbülésemre Edwardét nem... legalább bent volt a házban és nem hozták ki az udvarra és remélhetőleg még mindig bent van., szívemről nagy kő esett egy pillanatra. A füstöt néztem és gondoltam, hogy itt valami nincs rendben… Miért égettek volna vámpír Edward szülei? Nem éreztem más szagot csak a katonáimét. Elizabeth-t és idősebb Edward Masenét már a Volturinál sem éreztem…
- Nem éreztem… - suttogtam el ismét ezt a szót. Mintha direkt azt is akarták volna elérni, hogy ne érezzem… A levél… ami felhívja a figyelmünket arra, hogy harc lesz… Dave… - Ne… Nenenene!
Gyorsan, hirtelen, őrült módjára rontottam be a házba, nem érdekelt, hogy van – e itt valaki egyáltalán, hogy ha egy pillanatra nem figyelek meg is ölhetnek engem.
- Edward! – kiáltottam bele a szoba csendjébe de senki sem válaszolt a kiáltásomra. Minden egyes szobán végig suhantam, de nem Ő nem volt, viszont mikor az utolsó szobából akartam kijönni láttam, hogy az ajtóra egy szög segítségével egy kis levélke van akasztva ezzel a szöveggel: Fölösleges erőlködni Bella… Tudod, hogy ezt a játszmát elfogod veszíteni... mint, ahogy mást is elveszítettél… Lehet akit keresel nálam van… vagy lehet csak volt? A katonádat sajnos nem tudtam szívélyesen üdvözölni… ha érted ezt a célzást… Szeretettel: Dave. Leszakítottam a kis levéldarabot és belegyűrtem a táskámba, kirohantam a szobából és követtem bódító illatot le egyenesen a pincébe, ami úgy nézett ki mint egy nagyon rossz állapotban lévő börtön. Két cellát láttam, de egyikben sem volt senki sem, csak az illatát éreztem az egyikből erőteljesebben. Szemeimben könnyek kezdtek gyűlni, hátamat a falnak támasztottam és lassan csúsztam lefele, míg enyhe huppanással földet nem értem. Átvertek engem… és átverték Edward-t is… Ahogy kikövetkeztettem gondolataimból Dave és valamelyik csatlósa felöltötték valamilyen őrült abnormális módon Edward szüleinek alakját ezzel tökéletesen kijátszva engem és mindenkit. Biztosan az egyik újszülöttjének lehet ez a képessége… Milyen jól kihasználta…
Tehetetlen voltam. Itt senki sem volt, az illatok halványulni kezdtek, ami azt jelentette, hogy már jó néhány napja elhagyták a házat és csak egy néhánysornyi ,,búcsúlevelet’’ kaptam, de azt sem attól a személytől akitől szerettem volna. Dave valószínűleg magával vitte Edwardot és nekem most meg kell őt keresnem. Dacosan álltam fel, mert ez volt az egyetlen éltetőm.
Zsebemből elővettem a telefonomat és tárcsáztam Mr. Johanson számát, hogy legalább tudjon valamit rólam és ne higgyen engem eltűnt személynek, ő már az első csöngés után fel is vette azt.
- Oh, Bella, annyira izgultam maga miatt, igaz még egy napja sem ment el innen, de már majdnem letelt az az egy nap, de, ugye jól van? – nem tudott összefüggőn értelmesen beszélni, éreztem a hangján, hogy ideges, de ez egy aggódó idegesség volt, féltett engem.
-Mr. Johanson most Alaszkában vagyok… - válaszoltam fel sem tett kérdésére – Edwardért jöttem és szüleiért… De valószínűleg a szülei nem is voltak soha sem vámpírok… Dave kis csapdája van e mögött… Tökéletesen átvert mindenkit és kijátszotta Őt is… Valószínűleg elvitte magával nem tudom, hova de én megkeresem Őt és visszahozom Edwardot mielőtt valami olyasmit akarna tenni vele, ami visszafordíthatatlan… - az utolsó mondatnál elhalt a hangom, mert ebbe bele sem akartam gondolni, hogy mik is történhetnek vele..
-Bella… Biztosan úgy gondolja, hogy ez jó ötlet? Itt nem arra gondolok, hogy nem tudok elbánni itt a Volturinál a vámpírokkal, hanem arra, hogy Önnek nehogy valami baja essen… Most is Aro szobájában vagyok, nehogy valaki meghaljon minket, ha olyanról akarna beszélni…
-Biztos vagyok a dolgomban, Mr.Johanson, ne féltsen engem. Tudok vigyázni magamra.
- Ebben biztos vagyok… De azért figyeljen minden részletre…
- Úgy lesz… - mondtam miközben felfele haladtam a lépcsőn a nappali felé – Kérem… Ne szóljon erről senkinek, se a Cullen családnak se senkinek… Nem akarom, hogy idegeskedjenek fölöslegesen, ráérünk mindent elmagyarázni, ha Edward épségben visszatér majd a Volturihoz…
- Persze ezt megértem…
- Most leteszem viszont… Jobb minél előbb elkezdeni a keresést, nem akarok kifutni az időmből. Viszlát Mr. Johanson és ha valami baj van hívjon engem, néhány napon belül visszatérek én is Olaszországba remélhetőleg nem egyedül. Vigyázzon Ön is magára s a többiekre is és lehetőleg kezdjék az edzéseket a vendégeinkkel – mondtam.
- Úgy lesz Bella kisasszony, Ön is vigyázzon magára és térjen vissza minél élőbb! – azzal kinyomtam a telefont, kezemet a kilincsre tettem és kimentem az udvarra. A fekete füst felé mentem ahol valószínűleg katonáimat elégették, bűntudatom volt, hogy miattam haltak meg, mert egyből ide küldtem őket és nem én magam jöttem… Akkor talán még Edward is itt lett volna és megtudtam volna szöktetni innen, megölni Dave-t és nem lenne harc… Igaz lenne több száz vagy kit tudja mennyi újszülött, de legalább Dave nem lenne…
A gomolygó füsthöz mentem ami már csillapodni kezdett, letérdeltem a hamuba és sebesen kutatni kezdtem a katonáim karkötője után ami hőálló volt és rajta volt a nevük és a katonai sorszámuk, hogy azonosíthassuk őket és egy kis keresztet emelhessünk a tiszteletükre. Mindegyik a kezembe akadt. Három darab…
-De hát… - suttogtam. Én csak kettő katonát küldtem ide. Gyorsan leporoltam, hogy jól látható legyen a felirat. Az elsőt igen betudtam azonosítani, de a második amit letakarítottam…
A szívem kihagyott egy pillanatra és a könnyek a szememben újra gyűlni kezdtek a kezem remegett ahogy a kis karkötőt tartottam a kezemben. A Cullen címerrel megáldott kis ékszer…
-Nem… Ez biztosan csak egy… csak egy vicc! – keltem ki magamból kiabálva. Nem az nem lehet...! Könnyeimtől mindent csak elmosódott foltokban láttam, táskámból elővettem a kis összegyűrődött papír cetlit amire David sorai voltak ráírva nekem címezve… Elolvastam a levelet újra és újra és elemezgettem azokat. ,, Lehet akit keresel az nálam van… vagy csak volt?’’ Vagy csak volt… elemezgettem magamban ezt a kis szószerkezeteket ez alatt nem azt értette, hogy elvitte magával ahogy én gondoltam, ahogy én reméltem! Nem… Ő ezt tette… A összegyűrt levelet visszagyömöszöltem a táskámba és a két katonám karkötőét is… De az Övét nem… Remegő kezeimmel körbezártam azt és hagytam, hogy a vállaim rázkódjanak a sírástól.
Úgy éreztem magamat mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Nem tudtam felfogni mi van körülöttem, nem tudtam azt feldolgozni a gondolataimban, hogy én többet nem fogom Őt látni és érezni az illatát, csókolni… Semmit nem fogok vele csinálni, nem érezhetem a jelenlétét ami megnyugtatott engem mindig, talán még jobban, mint Jasper akinek eredetileg ez a képessége.
A Cullen család… Eszembe jutottak, akikre eddig nem is igazán gondoltam, hogy fognak erre reagálni ők is? Esme… Carlisle… Elvesztették nevelt gyereküket… Alice, Jasper, Rosalie és Emmet… fogadott testvérüket akivel öt éven keresztül együtt voltak folyamatosan… És ez mind miattam… Ha nem létezek… Akkor ez nem történt volna meg… Ha léteznék de nem küldtem volna katonákat Ő utána talán Dave nem ölte volna meg… Talán megelőzhettem volna… És nem tette volna ezt… Harcolhattam volna ez ellen teljes erőmből. De nem tettem… Pedig talán mennyivel jobb is lenne…
Körülöttem sötétedni kezdett a táj, a Nap lejjebb és lejjebb haladt míg már nem is látszódott. A hóesés felerősödött lassan hóviharba csapot át. Hajnali órák járhattak én meg nem tudom mióta térdeltem a hamuban összegörnyedve remegő végtagokkal és a fájdalmammal. De felkellett állnom és elhatároztam: én bosszút fogok állni. Könyörtelen és durva bosszút amit Dave már csak a másvilágon fog emlegetni.
Kelletlen mozdulatokkal álltam fel, kezembe a kis karkötővel. Még egy utolsó pillantást vetettem arra a bűnös helyre, a házra és hátat fordítottam mindennek. Gyalog, emberi tempóban kezdtem el haladni előre, vissza oda ahonnan jöttem. Gondolataimban semmi sem volt tiszta egyszerre annyi minden járt benne. Azt sem tudtam mi zajlik bennem… Csak egyben voltam teljesen biztos: hogy bosszút fogok állni érte, igen ez a dolog teljesen tiszta és tudatos volt bennem.
Utoljára hátra néztem de már nem láttam semmit sem a fehérségen kívül és vámpír sebességgel szeltem a havas tájat. Könnyeim folytak, de abban a pillanatban oda is fagytak az arcomra az embertelen hideg miatt.
Felnéztem az égre és éreztem magamban… messze nagyon messze, hogy egyszer majd minden jóra fog fordulni… talán nem most… talán nagyon soká, de egyszer igen, érzem, hogy a dolgok a helyére fognak kerülni…

Visszatérek ennyi idő után és ilyen gonoszan elbánok a főszereplőnkkel... (: Azért ha tetszett írjatok néhány sort és ha nem tetszett akkor is. :D
Netty

2012. február 16., csütörtök

Eddigi tartalom.

Tartalom ami elfelejtődött gondolom mindenkiben - még bennem is...

A történet ott fejeződött be, hogy Edward szülei rejtélyes módon megjelentek és ő hátrahagyva maga után Bellát és a családját elmegy velük Alaszkába csak hát persze ez nem ilyen egyszerű a történetemben... Kiderül, hogy a szülei igazából nem is azok akiket ő gondolt... Hanem vámpírok - gonoszak - de ezt még nem tettem bele a történetembe, hogy kik azok ;).
Dave a gonosz vámpír aki harcot indított nem is olyan régen a Volturi ellen az újszülöttjeivel visszatér és bosszúra szomjazik. A klánok szép sorjában megjelennek a történetben, hogy segítsék a Volturit - hozzáteszem ugye a vezetést Bella vette át mert a három fő emberünk az előző csatában életét veszítették.
Aztán volt a verbénás rész is ami ugye a vámpírok megölője Vámpírnaplókból ,,loptam'' az ötletemet és az utolsó fejezetben megjelent egy új klán a Salvatore klán ez nem annyira nyerte el sokak tetszését de azt hiszem egyik olvasóm ajánlotta be, hogy legyenek benne csak, mint vámpírok - de ahogy kigondoltam nem hinném, hogy amúgy sokat szerepelnének a történetem folytatásában...

VAGYIS:
- hát Edwardot sajnos nem tudjuk hol van és mi van vele.
- Bella az összeomlás szélén mivel nem tudja, hol van élete nagy szerelme. :D
- klánok beszállingóznak és kezdőnek a kemény edzések a harcra.
- ahogy én ismerem magam majd valami drámai dolog fog történni valakivel... ;)
ezek amúgy előzetesek lettek volna, hogy mik várhatóak a folytatásban kb. :D jajj de elvagyok magamban könyörgöm ._.

- aki véletlenül olvasná a történetemet még., ajánlom kb a 38. fejezettől elolvasni, mert én is szégyenszemre onnan olvastam. :| -

Netty. :)

visszatérés (?)

Körülbelül félévente jönnek bennem a fellángolások az írással kapcsolatban és én ezt nem tudom magamban sehova tenni... És miután ezek a fellángolások megtörténnek nem tartanak sokáig... Hogy miért? Hát meg ne kérdezzétek... Most ha jellemezném magamat a ,,szánalmas'' szót használnám...
Néztem a dokumentumaimat ma a gépemen... és egyszer meglátom ennek a blogomnak a címét amin ott van: Star Perfomance 42. fejezet.. fura érzés ment rajtam keresztül és sok minden jutott eszembe egyszerre... - kivéve a történet pontos tartalmát xd. Megnyitottam aztán feljöttem ide... elolvastam a 38. fejezettől. gondolataim eközben: aha-igen-rémlik stb. Aztán pont ott hagytam abba a történetet ahol fordulópont van... ahol fogalmunk sincs mi van a főszereplővel... és nem tudom miért bűntudatom támadt... hogy ez mennyire nem igazságos az olvasóimmal szemben - akik megmaradtak persze. Hát igen... valószínűleg egy sem maradt max 1-2.
Mentségemre szolgáljon... felvételi előtt voltam megtébolyult állapotban... hát igen bár kit izgat. Készültem rá egy csomót és elrontottam na mindegy. :D
Teljesen jól elírogattam itt magamban... szerintem írogatni fogok megint... persze igen... felkerül 1-2 fejezet és visszajövök síránkozni fél év múlva... ez lenne lassan a megszokott..
Hát aki elolvassa ne nézzen teljesen idiótának. :D de jól esett kiönteni a szívemet most... :D

Netty