44,fejezet

Hát itt lenne a friss, igaz ,,kicsit'' késve, de legalább megérkezett. :) Remélem tetszeni fog nektek ha igen írjatok néhány sor megjegyzést, ha nem akkor is ;)
Netty.:)

Star Perfomance – 44. fejezet
(Bella szemszöge)
Mikor megláttam az óratornyot, lassítottam míg végül emberi tempóban haladtam előre. Sötét volt nem sokan lézengtek körülöttem, és akik járkáltak is világukról nem tudtak, mert nagyon részegek voltak. De én sem nézhettem ki sokkal jobban, nadrágomon kisebb szakadások voltak, hajam kócos volt és szemeim vörösek lehettek és szerintem fel is volt dagadva a sok sírástól, de nem láthatták az emberek mert egyrészt a kapucnim jócskán belelógott a szemembe másrészt sötét volt.. Átsétáltam a parkon az óratorony felé, de minél közelebb kerültem hozzá annál lassabban haladtam előre, míg azt vettem észre magamon: ott állok a Volturi bejáratánál és nézem a beton tömböt amit arrébb kéne húznom, ahhoz hogy bemászhassak és bemehessek, de nem vett rá a lélek. Végül kénytelen voltam rászánni magamat és elhúztam azt beugrottam, majd visszahúztam. Az ugrásom kelletlen volt és meginogott a lábam mikor guggoló helyzetbe érkeztem meg, még egy ember is jobbat ugrott volna ennél. Feltápászkodtam a vámpírt megszégyenítő ugrásomból és elkezdtem előre sétálni a folyosón és hálaégnek senkivel sem találkoztam, de tudtam és tisztában voltam azzal, hogy beszélnem kell a Cullen családdal még ha nem is akarok… Nem titkolhatom előlük ezt… Lenéztem a csuklómon lévő kis karkötőre és szívembe újabb fájdalom nyílalt, de nem tudtam… nem vett rá a lélek, hogy levegyem ezt a kezemről, így inkább elfordítottam a tekintetem és mereven előre néztem. Próbáltam úgy lépkedni előre, hogy magabiztosság sugározzon rólam de nem tudom ez mennyire látszott rajtam. Valószínűleg semennyire de legalább megpróbáltam…
Végül is nem omolhatok össze akkor, mikor mindenkinek szüksége van arra, hogy legalább egy valaki magabiztosnak tűnjön, hogy lássák legalább egy valakin, hogy nincsen baj… De jelen esetben nem tudtam mindennek eleget tenni, mint például ennek sem… De nem hagyhatok itt mindenkit még akkor sem, ha legszívesebben szíven szúrnám magam. Mennyivel jobb lenne… Nem lenne rajtam semmilyen teher… Szabad lehetnék és talán egy helyen lehetnék Edwarddal… Maga lenne a mennyország. De nem tehetem legalábbis a harcig nem… Aztán, meglátjuk, hogy bírom a rajtam elnehezülő fájdalmat.
Hangokat hallottam a nagyteremből… Ott lehettek elég sokan… talán mindenki. Most ehettek? Esetleg ott edzenek? Megbeszélést tartottak? Nem gyorsítottam a lépteimet, mert jelenleg minél később akartam odaérni, tudtam, hogyha ott leszek elkell mindent mondanom a Cullen családnak és féltem ettől… De túl kellett esnem ezen. Szememet megtöröltem kihúztam magamat, nem tudtam milyen állapotban lehetett az arcom, csak sejteni mertem, de nem vettem le a kapucnimat. A nagyterem óriási ajtaja előtt megálltam ahol két őr volt, biccentettek nekem, majd kinyitották nekem az ajtót. Egy pillanatig nem léptem előrébb csak álltam ott és néztem mit csinálnak. Nem megbeszélés volt… inkább valamilyen ,,vacsora’’ és buli keveréket láttam.
Mindenki rám nézett Mr. Johanson arcán széles, megkönnyebbült mosoly terült szét.
- Oh Bella már is visszajött? – nem válaszoltam átvágtam a termen és megálltam a lépcső előtt ami a dobogóhoz vezetett ahol régen Aro, Marcus és Cauis ült és vezette a Volturi-t – Aggódtam maga miatt, de legalább épségben visszatért igaz, elég zord körülmények között lehetett, ahogy látom. De a lényeg, hogy itt van nem igaz? – nagyon lelkes volt ezt tagadhatatlan volt a hangjáról ítélve.
- Remélem minden jól ment… - hangom nem volt olyan magabiztos, mint ahogy szerettem volna, de láthatólag ez nem tűnt fel Mr.Johansonnak.
-Minden a legnagyobb rendben volt Bella kisasszony, elkezdtük az edzéseket és szerintem nagyon jók leszünk a harcra – mosolygott rám.
-Bella – vágtatott oda hozzám Jane – Hol voltál? Nem tudtunk rólad semmit és Mr. Johanson nem akart semmit se mondani nekünk, annyira aggódtam én is érted! – nem válaszoltam igazából nem nagyon fogadta be az agyam az információkat minden olyan üresnek tűnt körülöttem.
- Oh Igen… Hol van Edward úrfi és a szülei? – éreztem, hogy szememben könnyek kezdenek gyűlni – Esetleg már elfoglalták szobájukat? Vagy később jönnek? De hát nem számít hiszen az a lényeg, hogy Ön itt van és akkor valószínűleg Ők is – a kezemen lévő karkötőt kezdtem forgatni, miközben erőlködtem, hogy ne folyjék patakokban a könnyem.
- Szeretném… ha csak a Cullen család maradna itt… Többiek menjenek el innen, ahova akarnak, csak ne az épületen kívül… - mondtam és próbáltam úgy intézni, hogy hangomból ne érződjön ki a remegés. Néztem ahogy a többiek kimennek innen. Jane rám nézett és egy bátorító mosolyt küldött felém, érezhette, hogy valami nagyon nincs rendjén. Lesütöttem a szememet mikor kiment mindenki és levettem a kapucnimat is. A Cullen családra néztem akiknek a tekintetét eddig próbáltam kerülni. Látszott rajtuk nem kell elmondanom, hogy mi történt Vele… Mikor rájuk néztem, néhány pillanatig sikerült tartanom a kitörni készülő könnyeimet, de aztán… eltört ismét a mécses és potyogni kezdtek a könnyeim. Esme ajkaihoz kapott és Carlisle mellkasához szorította a fejét, vállai rázkódtak a sírástól. Így volt ez a többiekkel is.
- Mi… történt…? - kérdezte suttogva Carlisle.
- Dave… - suttogtam. Lenéztem a kezemre ahol a karkötő volt rajtam. Levettem azt és feléjük mutattam – Innen következtettem… - suttogtam – Ott találtam a katonáim hamvaiban… - rá se tudtak nézni a remegő kezemben lévő kis tárgyra, inkább visszatettem a kezemre, fura nekem erőt adott… Talán azért, mert egy kis rész volt belőle… - Davék Edward – itt megremegtem - szüleinek formáját vették fel valahogy… gondolom… egy újszülött segítségével Aztán… átvertek mindenkit… és… - elnéztem az egyik sarokba és reménytelenül a fejemet ráztam, mintha kiakarnák űzni mindent a fejemből.
-Úgy sajnálom… - suttogtam, egy pillanatig másfele néztem, nem a Cullen családra, de aztán kitört belőlem a kétségbeesett zokogás. Éreztem, hogy hideg karok fonódnak körém. Alice volt az. Láttam rajta, ha tudna, valószínűleg az ő szemeiből is potyognának a könnyei. Lenéztem a csuklómra és mintha ez egy kicsit erősített volna, engem nem hátráltatott vagy volt rosszabb érzésem tőle, mint mikor ezt a Cullen család meglátta. Nekem inkább erőt adott. Elléptem Alice-től, próbáltam küldeni felé egy bátorító mosolyt, de inkább tűnhetett fintornak, mint annak aminek szántam.
-Khm… - köszörültem meg a torkomat – talán jobb lenne, ha eltennénk magunkat holnapra… - ajánlottam, most már úgy éreztem, hogy miután elmondtam nekik mindent kijár nekem egy kis egyedüllét… - Nem muszáj ezek után harcolnotok… Talán a harcra a gondolataitok nem lesznek összeszedettek és nem jönnénk ki jól belőle… Bár kétlem, hogy én is jobban lennék… sőt…
- Holnapra valószínűleg még jobban ki fog hatni ránk ez… - szólalt meg halkan Carlisle – Mert… most még nem is tudatosult bennünk a dolog, hogy mi is történt itt körülöttünk… Holnapra… holnaputánra fog ez bekövetkezni, mikor keresnénk… és beszélnénk vele… Igaz, erre két hete nem volt alkalmunk se… - az utolsó mondatot suttogva mondta. Elgondolkoztam, amit Carlisle mondott… Holnapra még rosszabb lesz? Akkor milyen lelki állapotban leszek? Mi lesz velem még két hétig? Idegösszeroppanást kapok? Infarktust? Ezek lehetségesek egy félvérnél? Nem tudtam, viszont jobbnak éreztem volna azt, ha már nem kéne itt lennem, ez alatt azt értettem, hogy ne legyek az élők sorában, persze ez így furán hangzik mert ,,halottakkal’’ vagyok így is körülvéve… Vajon a mennyországba kerülnék? Vagy a pokolba? De hiszen én soha sem öltem embereket, csak gonosz vámpírokat akik embereket akartak bántani… Ez bűnnek számít?
- Bella… - tette Carlisle kezét a vállamra – Összerezzentem az érintésére… Most mi… bemennénk a szobáinkba… Itt hagyhatunk? – végig néztem a Cullen család ,,legjobb’’ állapotban a családfőt láttam. Esmén látszott, hogy nem tudja mi történik körülötte és ez így volt a többieknél is. Carlisle sem volt mesésen de ő volt a családfő neki tartania kell a frontot, a biztatást a családjában.
- Persze – mondtam – Azt hiszem… én is elvonulok a saját szobámba… - mondtam színtelenül. Én se igazán voltam tisztában a körülményeimmel. Nem volt még annyira késő, de jobbnak éreztem magam ha most kipihenem magam és holnap jobban tudok koncentrálni mindenre, tudtam, hogy Mr. Johanson intézte a dolgokat, de keményebb üzemmódra kell kapcsolnunk. Könyörtelen bosszúra vágytam Dave ellen.
A Cullen család kivonult a nagyteremből én meg csak álltam ott egyedül, egymagamban és néztem ki a fejemből mereven. Megtapogattam a szemeimet, éreztem, hogy bevoltak dagadva, lenéztem a kis karkötőre ismét, mint ma már annyiszor, végig simítottam rajta, majd ráhúztam a hosszúujjú pulóverem ujját. Oldalra néztem ahol Aro, Cauis és Marcus székei voltak, nem vitettem el őket, valahogy ez is olyan volt, mint a karkötő. Egy utolsó emlék tőlük… Ami csak az övék volt, senki másé.
Valahogy azok a személyek akik fontosak voltak nekem valaha is elhagytak engem… Nem önszántukból… hanem a sors akarata miatt. Vettem egy mély levegőt kapucnimat vissza húztam a fejemre, hogy ne lássák az arcomat annyira. Kilencven fokos fordulatot tettem majd az ajtó felé mentem. Próbáltam magabiztosan lépkedni, nem hagyhattam el magamat. Lendülettel nyitottam ki az ajtót és léptem ki rajta, ott tömörültek mindannyian, gondolom kihallgatták a beszélgetésünket, néhány emiatt le is sütötték a szemüket.
- Jane! – szólaltam meg és meglepetésemre a hangom nem remegett ki – Jelentsd ki aki nem lenne itt, hogy holnap délelőtt tíz órakor edzés. Verbéna állományunk? – kérdeztem.
- Amit rendeltél verbénás csöveket mindet megtöltöttük – válaszolt.
- Rendben – mondtam – Akkor most mindenki mehet amerre csak akar az épületen belül – ránéztem Jane-re és felém küldött egy mosolyt.
- Jól vagyok – válaszoltam ki nem mondott kérdésére.
- Vagy legalábbis nagyon jól titkolod… - jegyezte meg egy enyhe mosoly kíséretében.
- Vagy legalábbis – hagytam rá. Tudtam, hogy igaza van, csak próbáltam az érzéseimet rejtegetni és magamba folytani. Nem tudom ez mennyire volt célszerű, de nem akartam, hogy gyengének lássanak, én voltam a vezérük, nekik azt kell látniuk, hogy én magabiztos vagyok és azt kell sugároznom, hogy minden rendben van.
- Akkor holnap délelőtt tíz, jó éjt mindenkinek – mondtam és elvonultam a szobám iránya felé. Az enyém másfele volt, a vendégek külön szárnyban voltak, én is a többi Volturi taggal. Odafele egyikükkel sem találkoztam mert mindenki a nagyterem előtt gyűlt össze hallgatózni. Kinyitottam a szobám ajtaját, bementem rajta. Odaálltam a nagy álló tükröm elé és végig mértem magamat. Ruhám teljesen koszos volt, gyűrött és még egy kicsit vizes is. A kapucnit levettem a fejemről és most az arcomat kezdtem tanulmányozni. Hajam kócos volt össze-vissza állt és szemem ahogy gondoltam piros volt és felvolt dagadva. Bementem a fürdőszobámba ami a szobámból nyílt. Megnyitottam a csapot, hogy hideg víz folyjon belőle és megmostam az arcomat, hogy valamilyen elviselhetőbb formát nyerjen. Majd elővettem egy törölközőt, hogy megtöröljem azt, felnéztem a tükörbe, hogy lássam a tükörképemet, már kevésbé volt vörös a szemem és az alatta lévő dagadás is kezdett visszább húzódni.
Hajamat elkezdtem kifésülni, ami nem ment valami könnyen mert tele volt gubanccal és csomókkal, de hosszú küszködések után végül is sikerült.
A kádba forró vizet kezdtem engedni, úgy gondoltam ez talán most ellazíthat engem, bár igazából nem voltam benne biztos, hogy most egyáltalán bármi is ellazíthatna engem. Gyorsan levetettem ruháimat majd beledobtam azokat a szennyesládába, belemásztam a kádba és hagytam, hogy izmaim elzsibbadjanak, addig amíg el nem lazulok. Lehunytam a szememet majd a hajamat is bevizeztem. Jól esett a forró vízben ülni és nem gondolni semmire sem, megnyugtató érzés volt. Persze tisztában voltam vele, hogy ez nem tarthat sokáig, mert gondolataim csak néhány percig lesznek homályosak azután megint visszaszöknek azok a gondolatok, amik Róla szólnak és megint elfog menni az életkedvem mindentől. Igen… eltelt az a néhány perc és a gondolataim ismét rossz irányba terelődtek. Dühös voltam mindenre, a víz sem nyugtatott meg, semmi értelme nem volt ennek a fürdőnek még idegesebb is lettem, mint voltam. Gyorsan sampont nyomtam a hajamra megmostam, leöblítettem, a többi testrészemet is megmostam majd kimásztam a kádból. Két törölközőt vettem elő az egyiket magam köré csavartam a másikat ,,hajszárítónak’’ használtam. Gyors, villámsebes mozdulatokkal töröltem szárazra a hajamat. Nem kellenek ide ócska elektronikus eszközök – morogtam magamba.
Kimentem a fürdőszobából és onnan egyből a szekrényemhez léptem. Kikaptam onnan egy farmernadrágot, eltökélt szándékom volt, hogy most én abba fogok aludni… - nem lesz itt alvás én már előre megmondom magamnak – aztán magamra kaptam egy passzos pulóvert is.
Ezután ledőltem az ágyamra és néztem a plafont. Nem volt erőm sírásra, már az összes könnyemet ,,elhasználtam’’ miközben erre rohantam és előbb a Cullen család előtt. így maradtam az önsanyargatásnál és a: mi lett volna ha… kezdetű mondatok találgatásával. Meg persze a karkötőt forgattam állandó jelleggel a karomon. Néha az arcomhoz érintetem, szagmintát vettem róla, mert… még mindig érződött rajta a bódító illat, de már csak nagyon haloványan.
Lehunytam a szememet és próbáltam az alvásra koncentrálni. Már közel jártam ahhoz, hogy elsüllyedjek az öntudatlanságban és ez pár percen belül szerencsére be is következett, de nem álomtalanul.
Álmomban Ő volt… Háttal állt nekem. Egy erdőben voltunk. Csak Ő és én… Közelebb mentem hozzá, de nem fordult meg, csak állt mereven. Aztán megálltam tőle fél méterre, kezemmel megérintettem a vállát.
- Edward… - suttogtam. Ekkor megfordult én viszont hátrálni kezdtem rémületemben. Szeme vérvörös volt és szája véres volt, aztán feltűnt az is… ami eddig nem. Edward körül emberek voltak… Halott… vér… nélküli emberek.
- Sajnálom – mondta Edward. Aztán a következő pillanatban már mellettem termett és kivillantotta éles fogait amik veszedelmesen közeledtek a nyakam felé.
Hirtelen ültem fel az ágyamba és szememből potyogtak a könnyek. Felhúztam a lábamat amit átkaroltam a lábammal, majd rátettem az államat.
-Csak álmodtam… - suttogtam – Csak egy rémálom volt… - ismételtem.