Frissről.

Hát a friss megint egy csomót késett, de néhány napon belül igyekszem felrakni... :/ Azt hittem milyen sok időm lesz a nyáron és kiderült, hogy nem nagyon van... De na aggódjatok nem tűnök el megint fél évre (:
Köszönöm amúgy a megjegyzéseket is : D

Addig itt a másik oldalam - bár ott még csak egy fejezet van fent és nem Twilight Fanficekkel foglalkozik, teljesen eltér, de ha akartok benézhettek: itt. Azt csak akkor fogom folytatni ha a Star Performance -t majd befejezem.

Szóval igyekszem a frisst feltenni fel a fejjel. : DD

Pusz: Netty

38.fejezet

Hát itt lenne kemény fél év után az új fejezet. (: De mielőtt bele kezdenétek az olvasásba, mindenkinek szeretném megköszönni, hogy nem hordatok le semminek, hogy csak úgy eltűntem és inkább kiálltatok mellettem.
Mindenkinek köszönöm a komenteket, remélem, most sem maradnak el ezek (:
Hát igen... Szégyen szemre nekem is visszakellet olvasnom az utolsó fejezetet és lehet, hogy most is fog adódni egy - két eltérés. Azt sem tudtam, hogy megöltem - e a Volturi -t vagy nem... ><" xD Hát oké... Nem húzom tovább a szót. Jó olvasást nektek.
Netty :D

Star Performance – 38.fejezet

( Edward szemszöge )

Lassan haladtam vissza a Volturi felé. Tudtam, hogy részben jól döntöttem, de azt is tudtam, hogy így meg fogok bántani valakit, még akkor is ha ez a változás nem örökké fog tartani. Féltem, rettegtem a reakcióktól, szorosan lehunytam a szememet és mély levegőt vettem – mintha annyira nagy szükségem lett volna rá. Az őrök átengedtek engem, vészesen közeledtem a nagyterem felé, gyomrom ökölnyire szorult össze. Kezemet a kilincsre tettem és lassan lenyomtam azt. Nagy meglepetésemre csak Bella –t láttam, aki éppen háttal volt nekem és a három széket nézte ahol múltkor még Aro, Caius és Marcus ült.
- Elmész… - szólalt meg Bella, de nem fordult meg. Szívem ha még dobogott volna most biztos, hogy eszeveszett sebességbe kezdett volna. Egy pillanatra ismét lehunytam a szememet és azon gondolkoztam mit is kéne most mondanom, valahogy semmilyen normális válasz nem jutott az eszembe.
- Miért nem jössz velem? – kérdeztem – Néhány hétről lenne szó csak…
- Edward… Én nem hagyhatom itt a Volturit és ha most veled megyek akkor… - nem folytatta tovább mondandóját néhány pillanatig csöndben volt és nem szólalt meg én pedig ezen kis idő alatt azt hittem, hogy megőrülök - Te is tudod, hogy ez nem így működik... Ők a szüleid, rég nem láttad őket, hiába szereted Esme –t és Carlisle –t szüleidként még is Elizabeth – ék az igazi szüleid, akik kiskorod óta neveltek téged egy ideig…
- Azt hiszed elhagynálak téged… örökre? – kérdeztem döbbenten.
- Nem… - mondta és megfordult, szembe velem – Vagyis nem tudom… Nem régóta vagyunk együtt és…
- Ennyire nem bízol bennem…? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. . Azt hittem ennél több alakult ki köztünk… Igaz, hogy rövid ideje vagyunk kapcsolatban de én úgy gondoltam, hogy ez viszont szoros…
- Én azt egy szóval nem mondtam, hogy nem bízok benned… - javította ki magát – Én csak… - kezdett volna bele mondandójába de én félbeszakítottam.
- Értem… - mondtam és próbáltam magabiztosnak tűnni, belül viszont úgy éreztem, hogy ezer darabra tört jégszívem. Nem értettem mi történt ennyi idő alatt, mi változott meg benne, de rosszul esett, nagyon fájt… - Azt hiszem… Akkor most… összepakolok – mondtam és a szobám felé haladtam.
- Edward… - szólt utánam Bella, de nem figyeltem rá, nem néztem hátra, ha most visszafordultam volna, tudom, hogy nem tudok ellenállni és odarohanok hozzá, ami jelen esetben nem lett volna valami célszerű, látni a mostani állapotot közöttünk. Lehajtott fejjel mentem végig a folyosón a szobám felé, közben gondolkoztam. Anyuék már mentek, tudtak is egy kis szállást Alaszkában ahol tudunk majd aránylag vadászni is… Valamiért az előző lelkesedésem ami még az elején volt eltűnt, talán csak azért vagyok annyira letörve, hogy felzaklatott ez a kis ,, veszekedés ’’ Bella – val, vagy nem tudom ezt minek nevezni.
- Edward – hallottam meg egyetlen kis manó húgom, Alice hangját. Egyből a nyakamba ugrott én meg szorosan öleltem magamhoz.
- Mit látsz…? - kérdeztem tőle suttogva.
- Nem foglak befolyásolni… Zavarosak az elképzeléseid, amivel engem is kezdesz az őrületbe kergetni – éreztem a hangján, hogy elmosolyodott.
- Te vagy a kedvenc hugicám, remélem tudod… - motyogtam.
- Tudom – mászott le rólam és egy mosolyt küldött felém. Most először vettem észre, hogy egy vigyora most nem őszinte, még egy bűntudat hullám tört rám és nem érdekel, hogy mi fog történni, hogy fog – e engem valami vagy valaki befolyásolni de én visszafogok ide jönni és talán majd Bella –val is tudok beszélni – De amúgy nem látom a szüleid jövőjét rendesen, szóval ezért is vagyok kicsit megőrülve, mármint a fejemben kavarodások vannak, de majd remélem minden helyre rázódik… - magyarázkodott nekem.
Elnéztem Alice válla fölött és láttam az egész ,, családomat ’’ akiknek egyik szemük sírt – gondolom, hogy elmegyek egy időre – másik pedig nevetett, mert a szüleim megtaláltak engem és megáldott a sors egy kis szerencsével engem.
Minden családtagomtól egyesével fájdalmas búcsút vettem, tudtam, hogy vissza fogok majd jönni, de most még is úgy éreztem magam, mintha valamit elvesztettem volna, mégis csak öt éven keresztül segítettek nekem, átvittek az újszülöttes korszakomon és mindenben mellettem álltak. Ráadásul az is nyomasztott engem, hogy Bella haragszik rám, azt hiheti, hogy cserben hagyom őt és amúgy is most jöttünk össze nem rég… A bűntudat hulláma egyre jobban lepett el engem. Jelen esetben semmit nem tudtam volna tenni, a szüleimnek nem mondhattam, hogy maradjanak itt – mert már mondtam nekik – de erre csak annyit hivatkoztak: hogy szeretnének velem együtt lenni és megtudni mindent részletesen, hogy mi történt velem az évek során. Vagyis csak velem akartak lenni…
- Bellát még megkeresném… - szólaltam meg – Kicsit tisztázni a dolgokat… - mondtam bizonytalanul. Nem bírtam ezt a tehetetlenséget és nem bírtam volna úgy elmenni innen, hogy nincs minden rendben köztünk.
Mindenki egyetértően bólintott.
- Addig összepakolok a szobádban – ajánlotta fel Alice és én ennek most nagyon örültem, így szívesen fogadtam el segítségét.
Gyorsan futottam végig a folyosókon vissza a nagy terem felé reménykedve, hogy Bella még mindig ott van. Nagy lendülettel nyitottam ki az ajtót körbe néztem, de nem láttam őt sehol sem. Tanácstalanul álltam egy helyben néhány pillanatig és azon gondolkoztam, hogy hol lehet. Nem sokáig kellet ezen agyalnom, rájöttem merre gubbaszthat. Ismét futásba kezdtem, át a folyosókon, fel a lépcsőkön, fel, a legfölső emeletre a toronyba. Szerencsére ott volt és az erkélyen állt és nézett ki, gondolom tudta, hogy ott vagyok, de erre nem adott semmi jelet sem. Lassan indultam el felé és megálltam mellette, hirtelen nem tudtam mit mondani neki így csak álltunk egymás mellett és néztük a tájat, aztán nem bírtam tovább rá kellett néznem. Ő is felém fordította a fejét és egy ideig mélyen egymás szemébe néztünk, elvesztem aranyszín szemeiben.
- Ígérd meg, hogy visszajössz és, hogy mindennap legalább egyszer felhívsz – nézett rám könyörgőn. Szorosan magamhoz öleltem, mintha soha sem akarnám elengedni.
- Megígérem, ebben biztos lehetsz… - ígértem meg neki.
- Annyira rossz előérzetem van és nem tudom miért. Lehet, hogy már túl paranoiás vagyok. Esetleg túl önző és már most nem tudom elviselni, hogy elmész és itt maradok ,, egyedül ’’ nélküled. Aztán hallgathatom Emmet idióta, perverz vicceit amik még viccesnek se viccesek… Meg… - de félbeszakítottam. Ajkaimat az övére nyomtam és ő így egyből ellazult. Néhány pillanatra elfeledkezhettünk a külvilágról és csak mi ketten voltunk. Imádtam, mikor ilyenkor nem kellett semmiért sem aggódnom, ebben a pillanatban felelősségek nélkül lehettem. De ez a csodálatos pillanat megszakadt.
- Edward! – hallottam, hogy a nevemet kiáltják. Igen, ez volt az utasítás arra: hogy mennem kell. Szomorúan néztek vissza rám Bella szemei, amitől a gyomrom fájdalmasan ugrott össze. Kezemmel átöleltem a derekát, jó szorosan magamhoz húztam és így mentünk le a lépcsőn. Mindenki a nagy teremben volt és ott vártak minket, Alice – nél ott volt a bőröndöm. Szüleim Esméékkel beszélgettek és mosolyogtak, szóval kijönnek egymással, ezt jó látni.
- Mehetünk, Edward? – kérdezte apám.
- Persze – válaszoltam. Alice – től átvettem a bőröndömet és mentünk a kijárat felé. Közben Jane – től és a többi Volturi tagtól is búcsút vettem és ők is a lelkemre kötötték, hogy vissza kell jönnöm és én ezt megfogattam nekik is.
Kint már egészen sötét volt ahhoz, hogy senkinek se legyünk feltűnőek, alapjába véve meg amúgy is, ha csillogna a bőrünk, na most ezért nem kellett aggódnunk, de viszont senki sem jött tovább az ajtónál, mindenki megállt ott.
- Nem lenne célszerű tovább mennünk, elég feltűnőek lennénk, az embereknek ha ennyi köpenyes ,, ember ’’ menne itt végig, még akkor is ha már kezd sötétedni… - magyarázta Alec. Ez végül is logikusnak tűnt.
- Akkor… - kezdtem bele – Nemsokára találkozunk majd – mosolyogtam rájuk. Családtagjaimat még utoljára megöleltem és kezdett bennem is valami pánik szerű dolog előjönni, de nem foglalkoztam vele különösebben: úgy gondoltam, csak beképzelem magamnak ezt. Bella ott állt mellettem, láttam a szemeiben, hogy nagyon próbálja leplezni szomorúságát, de nem igazán sikerült neki és ha tudott volna, most biztosan sírt voltam, így rajtam pedig végig ment egy újabb bűntudat hullám.
- Annyira bűntudatom van, hogy itt hagylak téged… - hadartam, suttogva a fülébe, hogy más ezt ne értse.
- Ne legyen – mosolygott rám, de ettől megint összeszorult a szívem. Gyors csókot nyomtam ajkaira, kezét elengedtem és elhúzódtam tőle.
Szüleimmel elindultunk az autó felé, többször hátra néztem és intettem Bellának, a családomnak és a többieknek. Bár jöhettek volna velünk… annyival többet lehettünk volna együtt, de annál nehezebb lett volna elbúcsúzni. De miért is veszem én ennyire drasztikusra? Pár hétről van szó csak… Elég sok… De mindennap beszélni fogok Bellával meg a családommal is, nem lesz baj.
- Fogd le! – hallottam apámtól egy hangot én meg hirtelen rá néztem.
- Mi? – kérdeztem rá, de aztán már tudtam mire értette. Elkapta valaki a karomat és hátra rántotta, anya volt az – Mi folyik itt? – kérdeztem döbbenten és zihálni kezdtem. Apám kezében egy verbéna volt, én meg kidülledt szemekkel néztem rá, addig, míg el nem sötétült körülöttem minden…

Hát sziasztok.

Nem tudom ki emlékszik még rám... Eltűntem hat hónapra és igen erre semmi mentségem aki még tudja ki vagyok az nyugodtan írjon egy megjegyzésbe néhány durva sort az eltűnésemről...(:
Azt sem tudom, hogy van - e még értelme folytatni ezt a történetet vagy inkább hagyjam? Van aki még egyáltalán olvasná? Vagy emlékszik rá? Ha van ilyen ember - bár nem hinném, hogy lesz, az írjon a chatbe vagy megjegyzést.
Eltűnésem legfőbb oka: a tanulás - kocka - nem igazán voltam gép közelben naponta fél órát maximum egy órát és az alatt nem sokat tudtam írni - szó szerint semmit ... De most már itt a nyári szünet és úgy gondoltam - hogyha még valakit érdekelne a történetem - akkor elkezdhetnék megint írni, folytatni a történetet és befejezni.
Szóval annyit szeretnék tőletek kérni, hogyha szeretnétek a történetet tovább olvasni írjatok (:
Mindenre fel vagyok készülve, arra, hogy elküldtök a francba fél év után (: megérdemelném... :/

Tényleg nagyon sajnálom és bűntudatom is van. :/

Netty (: