:/

A friss elmarad... Nem tudom, hogy meddig, mert egy hét alatt alig tudtam írni valamit :s nincs időm az iskola miatt... Nem azzal van a baj, hogy nem tudok írni, hanem azzal, hogy nincs rá időm, mert ihlet az lenne. :S
Nem tudok semmi bíztatot mondani így sajnos várnotok kell, amíg megtudok írni egy fejezetet...Remélem maradnak olvasóim :)
Igyekezni fogok, pussz: Netty ^^

Star Perfomance - 36.fejezet

Star Perfomance - 36.fejezet

Néhány nappal késõbb…

( Bella szemszöge )

Az életem most csodálatos. Mindenki jól fogadta, hogy Edward - al együtt vagyunk. Alice, mikor meglátta, hogy kézen fogva gyalogoltunk, akkor csak ennyit mondott: Én láttam! Tudtam, hogy ez lesz. Szóval mindenki örült nekünk. Demetri, Felix és persze Emmet, ahányszor meglát minket, stílusosan elsütnek egy – egy faviccet vagy beszólást.
- Nem akarlak itt hagyni… - motyogta, Edward.
- Muszáj… Elkell menned vadászni… A szemed már fekete, mikor voltál utoljára?
- Régen… - vallotta be.
- Maximum egy fél nap lesz… Aztán… meg itt az örökkévalóság! – én se szívesen váltam el Edward – tól, de elkellett mennie vadászni, nekem meg sajnos itt kell maradnom… - És amúgy is… Mit gondol rólam a családod? Mindig velem vagy, aminek persze örülök, de kell egy kicsit a szeretteiddel is lenni – egy pár pillanatig nem szólalt meg, de aztán beadta a derekát.
- Oké… Igazad van… - mondta.

- Na gyere öcsi bogyó, gyere keresünk neked egy hegyi oroszlánt, azt jöhetsz vissza Júliádhoz - jött oda hozzánk Emmet. Elnéztem mellette és ott volt az egész családja. Visszanéztem Edward – ra, gyorsan adtam ajkaira egy puszit, majd hátat fordítottam neki.
- Heh, a csajod, jól hátat fordított neked – nevetett Emmet.
Az ajtó elé mentem, mert Felix bármelyik pillanatban megérkezhet az ebédemmel.
- Imádlak! – vigyorogtam és elvettem tõle.
- Többet, nem csinálod ezt velem! – morogta és oda ment Emmet – hez – Sorba kellett állnom és ki voltak akadva azok a szerencsétlen emberek, hogy beelõztem…
- Az üzlet, az üzlet… - mosolyogtam rá, majd visszamentem Edward mellé. Fél karral átölelt engem.
- Régen imádtam a Mc’ Donald’ s – os kajákat… De most… Az illata borzasztó… - mondta fintorogva Edward.
- Ha, már vadászol, akkor nekem is ennem kell valamit – néztem rá sejtelmesen. Egybõl leesett neki. Direkt nem akartam menni vadászni, mert kell neki lennie a családjával is, nem csak velem – persze ennek én örülnék a legjobban, de Esme – nek is szüksége van Edward –ra.
- Ja… végül is… ha, úgy nézzük… igazad van – elmosolyodtam.
- Úgy van – helyeseltem. Nagy kõ esett le a szívemrõl, mert azt hittem, hogy ott csak nyûglõdni fog, de szerintem nem így lesz.

- Akkor, Bella! – lépett Edward mellé Emmet – Rómeódat,most elraboljuk, majd hozzuk… egyszer… - vigyorgott rám és el is húzta tõlem Edward – ot. Õ végig hátra nézett, addig amíg ki nem léptek az ajtón, tartottam addig a tekintetét. Mikor már nem láttam, vágyakozó sóhaj csúszott ki a számon. Már most hiányzik, pedig alig ment el egy perce…
- Na, Bella, bírni fogod nélküle? Még utána futhatsz… - vigyorgott rám Felix.
- Nem… Kell egy kicsit a családjával is lennie… - mondtam és hátat fordítottam neki. Felmentem a trónszékekre, leültem az egyikre, ami még Aro – é volt. Végig simítottam a karfáján.
- Régi szép idõk, igaz? - kérdezte vigyorogva és leült Caius helyére.
- Az… - mondtam és kivettem a kólámat a zacskóból – Még, jó, hogy elvitelre hoztad – emeltem fel.
- Még jó… - motyogta. Én erre elvigyorodtam.
- Amúgy… Szerinted Aro –ék, most is látnak minket? Tudod… Mint ahogy mondta a levélben is? – kérdeztem érdeklõdve.
- Hát honnan tudjam? – nézett felém – Amúgy, miért érdekel ez téged ennyire?
- Caius soha sem szeretett téged… Aztán most ott ülsz az õ székén… saras patáidat feltetted… Ha ezt most,õ látná… Már nem lenne fejed… - nevettem.
- Honnan tudod, hogy utált? – kérdezte döbbenten.
- Gondolat olvasó vagyok… Õ szerinte nem voltál túl komoly… Nem is tudom, hogy feltételezhetett ilyet – játszottam a döbbentett.
- Csalódtam benne… - gondolkozott el – De úgy se hallja… - dõlt hátra – Óh nagy Caius! Ha itt vagy és hallasz minket adj magadról valami hírt! – megforgattam a szememet – Nem hallja… Amúgy meg biztosan nem utált engem… - bizonygatta magában.
Mondani akartam neki, hogy, hahó, gondolatolvasó vagyok, de nem érkeztem.
- Jane! Ne törj már össze mindent ami az utadba kerül! – kiáltott Felix.
- Mi van? - jelent meg az említett – Mit törtem össze? – jött fel a trónszékekhez, ahol mi voltunk és leült Marcus helyére.
- Akkor biztos Demetri volt… Szokott ilyen vicces hangulata lenni… - mondta Felix.
- Idióta, szagolj már bele a levegõbe! Itt a teremben, nem érzed más illatát, csak a mienket… - morogta Jane.
Felix nagyot nyelt és rám nézett. Elvigyorodtam.
- Ez lehet ám’ véletlen is… - próbálta bizonygatni.
- Caius, vágj ehhez a baromhoz valami keményet… - morogta Jane. Szúrósan néztem rá – Na, mi az? – kérdezte ártatlanul.
- Áú! – kiáltott mellõlem Felix. Odanéztem, a fejét fogta kezében pedig egy könyv volt. Jane elismerõen füttyentett egyet, de õ is döbbenten nézett.
- Ez… durva… - motyogta döbbenten.
Felix a terem másik végébe futott.
- Jó! Legyen! De Bella eltörte a kedvenc vázádat! – és kifutott a terembõl.
- De az azért volt, hogy csöndre buzdítsam a népet! – kiáltottam utána.
- Ez érdekes volt… - mondta Jane – Szerencsére engem mindig szeretett Caius, a képességem miatt… - dõlt hátra kaján vigyorral. Én inkább meg sem szólaltam, hanem döbbenten, de szürcsölni kezdtem a kólámat – Fõleg Marcus.
- Ja,megszólalt évente vagy háromszor… - osztottam meg vele a véleményemet – Csak azért nincs vele bajod… - mondtam – Bár, én végül is mindegyiküket bírtam… Még Caius favicceit is… - nevettem.
- Hát azokat én is – mosolyodott el fanyarul.

- Na, és amúgy hol van a te, Rómeód? – kérdezte kíváncsian.
- Elküldtem vadászni, a családjával… - sóhajtottam.
- Miért? – kérdezte döbbenten.
- Mostanában mindig csak velem volt, persze én örülök ennek, de úgy gondolom, hogy kellene egy kicsit a családjával is lennie… Így elküldtem egy félnapos családi vadászatra én meg itthon szenvedek nélküle… - sóhajtottam és hátra dõltöttem a fejemet.
- Hát… ez ezzel jár - vigyorgott és felkelt.
- Most itt hagysz? – kérdeztem.
- Itt, drága barátnõm – felkeltem és gyorsan mellé léptem.
- Ne már… - mondtam neki.
- Tedd már le azt a szerencsétlen kólát! Mert már annyira idegesít? Mennyi van még abban? – vette ki a kezembõl.
- Nyolc decis, még több, mint fele benne van és add vissza! – vettem vissza magamhoz.
- Ti milyen dolgokat tudtok lenyomni a torkotokon… - motyogta magának és elborzadva nézett engem.
- Tudod, ha olyan lennél, mint én, akkor te is simán ,, letudnád nyomni a torkodon ’’ – vágtam vissza. Szólásra nyitotta a száját, de hang, már nem jött ki rajta, mivel az ajtó nyílt – Ezt még befejezzük… - vigyorogtam rá.

- Mester, két vámpír van itt… Bejöhetnek? – kérdezte Paul, az ajtóõr.
- Persze - válaszoltam. Mit veszíthetek? Ha nagyon gonoszak lennének… akkor meg itt van nekem Jane meg az én képességem is.
Az ajtót kezdtem el tanulmányozni, már láttam a két alakot. Egy nõ és egy férfi közeledd felénk. Mind a ketten úgy negyven év körül lehettek, mivel vámpírok voltak, körülbelül a férfi úgy nézett ki, mint Carlisle, igazõ csak huszonnégy éves… biólogiag… A nõrõl is ugyanezt mondanám el, csak õt Esme - hez hasonlítanám.
- Üdv! – intettem nekik.
- A Volturi?- kérdezte a férfi.
- Igen – válaszoltam. A n nagyon nézte a kezemben lévõ üveget.
- Khm… Félvér vagyok… Szükségem van az emberi táplálékra is… - mondtam gyorsan. A nõ bocsánatkérõen rám mosolygott, ismerõs volt ez a mosoly… - Erre a félvéres dologra, majd késõbb visszafogunk térni. De most beszéljünk arról, hogy miért látogattatok el, a Volturi – hoz? –kérdeztem kíváncsian.
- Amint látod, vegetáriánusok vagyunk és hallottuk nomádoktól, hogy itt van egy bizonyos Denali és Cullen – klán, õket kerestük fel – mekkora egy barom vagyok… Fel sem tûnt a szemük színe, pedig azok tényleg arany barnák voltak. Vagyis, még nem teljesen, inkább nevezném borostyánnak.
- Most vagytok körülbelül, félúton, hogy teljesen állatvéren éljetek… - állapítottam meg.
- Honnan tudod? – kérdezte a férfi.
- Igaz félvér vagyok, veszélyes meg minden, de állat véren élek.
- Egy Volturi tag? – kérdezte döbbenten.
- Miért is ne? Próbáltam már a többieket is rászoktatni… De… eddig sikertelen, de majd remélem, hogy néhány évtized múlva talán majd beadják a derekukat… - ezen elgondolkoztam. Egyszer már kipróbálták… Azóta nem is mondták: hé, Bella, ráakarunk szokni az állatvérre. Nem fogom õket ezzel kínozni, hogy: szokjatok rá. Majd ha maguktól akarják… Nem erõltetek én semmit…

- Ismerõs vagy nekem… - szólt a nõ, ezzel kizökkentve a gondoaltaimból.
- Igen? – kérdeztem zavartan.
- Úgy van – mosolygott, de valamiért szomorú lett – Mi az igazi neved? Az ember korodi? – kérdezte.
- Bella Swan – válaszoltam gondolkozás nélkül, bár nem értem, hogy ez neki, miért is fontos…
- Te ismerted Edward – ot… Edward Masen – t… - motyogta.
- Igen – válaszoltam ismét.
- De õ már nem él… - motyogta magának. Az hiszem, ha tudott volna már hullottak volna a könnyei. Szívem összefacsarodott, soha nem szerettem, ha valaki szomorú. Mondani akartam: de él, nem kell aggódni – bár még most értettem ez a nõ ki lehet Edward – nak, hogy ennyire aggódik érte, talán egy elvetemült rajongó… Bár erre elég kevés az esély…
- Hé, Cullen – éknek már érzem az illatát – szólalt meg most elõször Jane. Egybõl felkaptam a fejemet, erre az egy szóra, mintha az egész életem visszajött volna. Egész lettem, mert Edward elvitte az egyik felemet.
Folyamatosan, az ajtót fixíróztam, nem is figyeltem már a két vendégünkre.
- Sajnos kórós szerelemben szenved… - mondta Jane, gondolom nem nekem, hanem a nõnek és a férfinak… Akiknek még a nevét sem tudtam… Na majd mikor már látom Edward – ot, míg nem látom nem leszek nyugodt.

Már egyre közelebb hallottam a lépteket, éreztem, hogy valaki a kilincsre teszi a kezét, aztán egy elég gyenge szellõ – nekem az volt – majd, már csak azt, hogy valaki megpörget engem.
- Szegény gyerek már kajak nem bírt magával – lépett be az ajtón Emmet – Mindig: Bella, Bella, Bella! – mondta magas hangon – Na jó nem mondta… De biztos mindig rád gondolt… - sóhajtott – Jasper tisztára el is menekült, csoda, hogy nem teperte le Alice – t.
- Barom… - jött oda mellém pöttöm barátnõm – Eljössz velem vásárolni? – kérdezte boci szemekkel.
- Nem, Alice, vendégeink vannak – mutattam a nõ és a férfi felé, döbbenten nézték Edward – ot, mind a ketten, én az említettre néztem és õ pont engem tanulmányozott. Vissza néztem a két idegenre, és összehasonlítottam õket, Edward –al…
- Hát igen, kedves idegen vámpírok, õ bizony Edward Masen, csak nem rajongói? – kérdezte vigyorogva Emmet. Nem tudtam az idióta poénjára figyelni, mással voltam elfoglalva.
- Mi a… nevetek? – most jöttem rá: a gondolataikban sem tudok olvasni… pont… mind Edward – éban sem… Egy idõre a szemembe néztek mind a ketten, az én szívem pedig már a torkomban dobogott és akkor még nem hallottam a válaszukat sem…

Na vajon ki lehet az a két idegen? Írjátok el kommentben, a lehetséges válaszokat :D

Star Perfomance - 35.fejezet

( Bella szemszöge )

A mozi folyosóján annyira idegesítettek a tizenöt és tizenhét éves körüli kiscsajok. Nem bírtam a gondolataikat, Edward – ot csodálták és mindenáron megakarták õt szerezni, ocsmányabbnál, ocsmányabb módszerekkel.
Azt hiszem Edward is hallhatta a gondolatokat, mert összeszorította az állkapcsát.
- A kiscsajok oda vannak érted… - próbáltam elviccelni a dolgot.
- Esküszöm egyet – kettõt lenyakazok… - motyogta.
- Hozzam Jane – t? – kérdeztem – Õ biztosan vállalná ezt – erre már megrándult a szája sarka.
- Idehoznád?
- Neked igen – haraptam ajkaimba és a szemeimet is lesütöttem, mert éreztem, hogy az arcom bizseregni kezd.
- Vegyünk jegyet – elfojtott egy mosolyt, biztos látta, hogy elpirulok és nem akart még jobban zavarba hozni.
A jegypénztár felé mentünk, ahol egy húsz év körüli nõ ült és tátott szájjal bámulta Edward – ot,ami igenis zavart engem… Nem tudom mi ütött belém…
- Két jegyet kérek – mondta bársonyos hangján, amitõl a nõ még jobban olvadozni kezdett. Pár másodpercig csak nézte Edward – ot, aztán észbekapott, hogy oda is kéne adni a jegyeket…
- Te… tessék… - dadogta és reszketõ kézzel odanyújtotta Edward – nak a jegyet.
- Köszönöm – biccentett, majd elindultunk a mozi terem felé - Popcornot? – kérdezte.
- Nem – mondtam mikor elhaladtunk a kukoricás mellett.
- Azt hittem a félvérek esznek emberi ételt is… - súgta oda nekem, hogy csak én halljam.
- Esznek is… - suttogtam oda neki – Csak ez a kaja, egyszerûen annyira borzasztó, hogy még egy ember sem enné meg szívesen… Egyszer voltam itt Jane – el,elég régen már… És akkor vettem magamnak kaját, de nem ettem meg… Megvettem, megkóstoltam és ki is dobtam, szóval ennyit az itteni kajáról – mondtam elborzadva, mert... tényleg durva volt, mintha rágógumit ettem volna, de olyat ami egyre csak nõ. Nem is értem, hogy, hogyan tudták így elcseszni…

- Szóval, akkor a kaja, kiikszelve… - vigyorgott Edward – Bemegyünk a terembe…? – nézett rám.
- Persze – mondtam. Elindultunk a bejáratja felé, persze találkoztunk a kiscsajokkal, akik, mint az elõbb, szinte a nyálukat csurgatták. Fogaimat összekoccintottam és nagyot csattantak, Edward egybõl rám nézett, és mosolygott.
- Ne aggódj... – motyogta a fülembe, teljesen átborzongtam, hideg, kellemes leheletétõl – Nem jönnek be nekem… Én a barnákat szeretem…
- Régen szõke voltam – mondtam, de tudtam, hogy õ, hogyan értette, hogy ne aggódjak, õk nem jönnek be neki, csak próbálta elviccelni a dolgot.
- Oh, szóval most festett barna vagy – vigyorgott rám.
- Igen – mondtam büszkén és ki is húztam magamat – Maga meg, Mr. Masen / Cullen, az én, általam kitalált haj stílust használja… Amivel sikerült, nem feledni magadat – mondtam neki. Emlékeztem arra a napra, mikor tiszta nyûgvoltam, hogy rám sóztak egy világsztárt. És vettem neki kontaklencsét és hajzselét, amivel nem vették õt észre.
- Bizony – mondta és látványosan végig simított a haján – Amúgy… Azért hordom így, mert tetszik – szaladt mosoly ajkaira.
- Igen? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen – válaszolt.
Önelégülten vigyorodtam el, erre a kijelentésére.
- Most fentebb ment az egód, ugye? – kérdezte.
- Az egekig ér most – erre nem válaszolt, csak mosolygott.
Bementünk a mozi terembe, elég sokan voltak, ahhoz képest, hogy ezt a filmet, ahhoz képest már elég régóta adják a mozikban. Helyet foglaltunk a tízedik sor, hetes és nyolcas székén, mellettünk pedig nem ült senki, ennek kifejezetten örültem is.

- Készen állsz a vámpír hazugságokra
- Persze! – mondtam lelkesen – Imádom amúgy az ilyen filmeket, meg sorozatokat. Mert ezen mindig nevetni lehet, hogy milyen hülyeségeket találnak ki. Fokhagyma, koporsóban alvás, nem mehetsz ki a napra, mert porrá égsz, félig igaz, de nekünk csak csillog a bõrünk… Aztán ott vannak azok a vámpír agyarak… Szóval, ilyen idióta dolgok.
- Emmet is imádja az ilyeneket, otthon ha száz ilyen videó nincsen, akkor egy se. Az ezerkilencszázas évek elejétõl, máig meg van neki az összes, vámpíros film és sorozat. Imádja, mert õ is, pont ahogy te mesélted az elõbb, imád nevetni, hogy milyen idióta dolgokat találnak ki.
- És az a poén, hogy ezek a szerencsétlen emberek nem is tudják, hogy igaziból is vannak vámpírok és, hogy mik az igazi tulajdonságuk… - súgtam oda neki, mert nem akartam, hogy az emberek is meghallják, mert azt hinnék, hogy egy elmegyógyintézetbõl szabadultam ki.

***

A film már javában elkezdõdött, tele volt idióta kitalációkkal, semmi új nem volt végül is benne, de azon nevetnem kellett nekem is, és Edward – nak is, ahogy az egyik ,, vámpír ’’ fickó, próbálta levadászni áldozatát, ami egy ember volt – én ezt nem tartottam viccesnek – csak azt, hogy emberi tempóval szaladt az állítólagos vérszívó és azt a szerencsétlen embert meg alig bírta elkapni is, amikor elkapta akkor is szenvedett még egy sort, mert nem is az ütõerét harapta el a nyakán… Szánalmas…
Mindenki sikítozott, csak mi Edward – al voltunk nyugodtak és mosolyogtunk, hogy az emberek, mit össze nem ordítoznak. Én bírom a horrorokat – ironikus egy vámpírtól – Csak azt az egyet nem, amikor gyerekeket is belekevernek a filmbe. Most sem bírtam végig nézni az alig tíz éves kislány könnyel eláztatott arcát, hirtelen fordítottam el fejemet és Edward vállába temettem.
- Mi az? – kérdezte és éreztem, hogy végig simít az arcomon.
- Nem bírom, amikor gyerekeket kínoznak… Legyen az film, vagy valóság… - motyogtam a vállába.
- Szeretnél kimenni? – kérdezte, és tényleg komolyan gondolta ezt a kérdést, nem úgy, hogy õ maradna és nem szívesen menne ki innen, de tényleg komoly volt a hangja.
- Nem kell… Mindjárt vége lesz… - suttogtam.
- Szóval szereted a gyerekeket – állapította meg.
- Imádom õket! – helyesbítettem,és felnéztem rá – Azért nyitottam a tánciskolát is, mert szerettem csinálni részben a munkámat, aztán szerettem a gyerekeket, a tanárom meg ajánlotta is,mert akkor egy olyan korszakon mentem keresztül, ahol jó volt az, hogyha valami eltereli a figyelmemet…
- Vissza vágysz arra, hogy táncolhass? – kérdezte kíváncsian.
- Igen… - válaszoltam elgondolkozva – De nem bánom, hogy a Volturi tagja lettem… Lettek barátaim, és azt sem bántam meg, hogy megismertelek téged… - néztem a szemébe. Szvem felgyorsult és vadul dübörgött bordáim között. Ezt biztos Edward is meghallhatta, mert elmosolyodott. Elszakítottam tekintetemet az övétõl és fejemet a mellkasára hajtottam. Elkezdtem ismét az óriás kivetítõt nézni.
- Vége van annak a résznek… - mondta magabiztos hangon – Elakartam terelni a figyelmedet...
- Hát, sikerült – néztem fel rá mosolyogva. Aztán ismét a filmet kezdtem el nézni. Folyamatosan éreztem magamon Edward tekintetét, nem zavart, de kicsit szokatlan érzés volt, mert, még soha senki sem nézett engem úgy, mint õ… Éreztem, hogy elpirulok és, hogy akaratlanul, de beleharaptam ajkaimban. Legszívesebben ránéztem volna, de nem tettem, próbáltam visszafogni magamat elõtte, kisebb – nagyobb sikerrel…

***

- Tetszett a film? – kérdezte vigyorogva Edward, mert sejtette már a válaszomat.
- Õszintén szólva, az eddigiek közül, amiket láttam vámpíros filmeket, benne van a tíz legrosszabb között! Ilyen gagyi vámpírt, még életemben nem láttam! – mondtam, mintha ez lenne a világ legfelháborítóbb dolga – Ezzel teljesen megsértik a vámpírokkal való tiszteletet…
- Szóval, nem – foglalta egy szóba az elõzõ mondataimat.
- De, amúgy jól éreztem magamat – felnéztem rá, és vártam, hogy õ mit mond.
- Én is – mosolygott rám – Elmenjünk még valahova? – kérdezte.
- Itt van a közelben egy ilyen sétáló utca… egyben park, ha akarsz elmehetünk oda… - mondtam – Nem hinném, hogy ilyenkor már nagyon sokan lennének, amúgy is, akik meg mozizni voltak, ezután a film után õk biztosan nem tudnak majd aludni… - húztam önelégült mosolyra ajkaimat.
- Oké, menjünk! – egyezett bele egybõl.

Lassan sétáltunk, általában utáltam ezt az emberi tempót, de most, hogy Edward is itt sétált mellettem, így egészen kellemes volt. Így egész életemben eltudnék lenni, vele végig sétálnám ilyen tempóban még az egész országot… Ha vele vagyok akkor még idõérzékem sincs, fogalmam sincs meddig sétáltunk végig a sétálóutcán, át a kisebb utcákon és csak beszéltünk. Csupa lényegtelen dolgokról, de nekem mégis számított.
Egyszer csak azt vettem észre,miközben beszéltem, hogy hideg keze megérintette az enyémet és összekulcsolta õket. Egy pillanatra megálltam a beszédben és lenéztem kezeinkre, majd fel aranybarna szemeibe, elmosolyodtam, majd mondtam tovább mondandómat, ott ahol abbahagytam.
Valamiért nagyon tetszett nekem, hogy keze az enyémhez ért, belül ujjongtam, arcvonásaimat pedig rendezni próbáltam.
Sok mindent megtudtam róla, amit eddig nem is tudtam. A kedvenc színe a barna volt, nem akarta elmondani miért, de aztán kiszedtem belõle, azért az a kedvenc színe, mert a szemem is olyan színû, ez belül nagyon jól esett nekem.
Aztán azt is megtudtam róla, hogy utálja a nyálas tini sztárokat.
- Miért, te nem voltál tini sztár? – kérdeztem vigyorogva.
- De, az voltam – vigyorgott rám - De nem voltam nyálas… - kicsit ,meglöktem õt - Na jó… Az voltam… De… Tudod ma is gondolkoztam és rájöttem, hogy egy cseppet sem bánom, hogy nem vagyok híres. Mert akkor soha sem volt magánéletem, nem tudtam semmit sem csinálni anélkül, hogy ne vettek volna észre engem, vagy ne lettem volna minden paparazzi fotóval címlapon… - itt egy kicsit elgondolkozott – De azért valljuk be… Én akkoriban nagyon híres színész és énekes voltam – tudtam, hogy csak viccel, de ott volt azért a komolyság is a hangjában.
- Még mindig az vagy… Csak az emberek azt hiszik… már nem élsz… - mondtam.
- Igaz – mosolygott. Nem zaklatta fel az utolsó mondatom, pedig azt hittem, hogy felfogja… Lehet õ szereti, hogy vámpír? Végül is ez nem rossz dolog, Felix és Demetri is szeretik ezt az életet…

Sokáig csak sétálgattunk és nem beszéltünk, én nem éreztem kínosnak a csöndet. Éreztem a közöttünk csattogó szikrákat – persze jó értelembe – és ez tetszett. Rengeteget olvastam már a szerelemrõl és ott is benne volt az a bizonyos, bizsergések és szikrák. De megtapasztalni sokkal másabb, mint benne lenni a tündérmesében, mert igen, teljesen ott éreztem magamat.
- És… neked ott van még ez… a szörnyeteg dolog? Hogy te annak tartod magadat? – kérdezte és hangjában érezni lehetett, hogy bizonytalan, nem tartotta jó ötletnek, hogy megkérdezze.
- Már nincs – mondtam – A Volturi – nál? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel – Nem… Amúgy… Csak téged féltettelek, mert ,,újszülött ’’ voltam végül is… Elég lett volna, ha erõsebben megölellek, eltörhet minden bordád… De mostanra tökéletes lett az önuralmam – mondtam büszkén. Edward nem szólt semmit, megfogta a másik kezemet is és maga felé fordított. Szívem ismét heves kalimpálásba kezdett. Felnéztem szemeibe, mert nem értettem mit akar.
- Szóval… Azért távolodtál tõlem, mert engem féltettél? – kérdezte szinte csak suttogva és lassan végig simított az arcomon.
- Igen… - haraptam ajkaimba.
- Még mindig féltesz…? – hajolt közelebb hozzám és már csak pár centi volt köztünk.
- Persze, de… most már jobban tudom uralni magamat… - motyogtam. Szemei fogva tartottak engem, de nem voltam hajlandó levenni róla a tekintetemet. Még az ajkaim is elnyíltak egymástól a látványtól.
Egyre és egyre közelebb hajolt hozzám. Én lábujjhegyre ágaskodtam, így szemünk egy vonalba került. Nem bírtam magammal én is felé hajoltam, tudtam mi fog következni. Annyira lassan telt az idõ, mintha lelassították volna ez engem zavart, de nem akartam túl mohó lenni, pedig legszívesebben az lettem volna.

Aztán végül megtörtént az amirõl már évek óta álmodozok és gondolkozok, vajon milyen érzés lehet, és ez, még az álmaimat is felül múlta. Ajkai az enyémek után kutattak, én is az övé után csak én sokkal mohóbban, bele is mosolygott a csókba,mikor észre vette,reakciómat.
De túl hamar lett vége. Óvatosan tolt el magától, de nem akartam tõle túl messze lenn, úgy vettem észre õ sem, homlokát az enyémhez támasztotta és mind a ketten zihálva vettük a levegõt.
Egy pillanatig azt sem tudtam hol vagyok, tekintete és ragyogó mosolya sem segített nekem a gondolkozásban, de nem mondom azt, hogy bánom ezt. Sõt… ebben a pillanatban boldognak éreztem magamat, annyira boldognak, hogy szerintem most semmi és senki nem tudta volna elrontani az én, kitörõ örömömet…

Friss hírek.

Frisst, sajnos csak hétvégén tudok hozni, mert sajnos nem nagyon tudok sem megírni egy fejezetet, sem feltenni. :S
Szóval csak hétvégén várjatok frisst, bocsi, sajnálom, tudom, hogy nem ehhez vagytok szokva. :S

Pussz: Netty ^^