Star Perfomance

Star Perfomance - 35.fejezet

( Bella szemszöge )

A mozi folyosóján annyira idegesítettek a tizenöt és tizenhét éves körüli kiscsajok. Nem bírtam a gondolataikat, Edward – ot csodálták és mindenáron megakarták õt szerezni, ocsmányabbnál, ocsmányabb módszerekkel.
Azt hiszem Edward is hallhatta a gondolatokat, mert összeszorította az állkapcsát.
- A kiscsajok oda vannak érted… - próbáltam elviccelni a dolgot.
- Esküszöm egyet – kettõt lenyakazok… - motyogta.
- Hozzam Jane – t? – kérdeztem – Õ biztosan vállalná ezt – erre már megrándult a szája sarka.
- Idehoznád?
- Neked igen – haraptam ajkaimba és a szemeimet is lesütöttem, mert éreztem, hogy az arcom bizseregni kezd.
- Vegyünk jegyet – elfojtott egy mosolyt, biztos látta, hogy elpirulok és nem akart még jobban zavarba hozni.
A jegypénztár felé mentünk, ahol egy húsz év körüli nõ ült és tátott szájjal bámulta Edward – ot,ami igenis zavart engem… Nem tudom mi ütött belém…
- Két jegyet kérek – mondta bársonyos hangján, amitõl a nõ még jobban olvadozni kezdett. Pár másodpercig csak nézte Edward – ot, aztán észbekapott, hogy oda is kéne adni a jegyeket…
- Te… tessék… - dadogta és reszketõ kézzel odanyújtotta Edward – nak a jegyet.
- Köszönöm – biccentett, majd elindultunk a mozi terem felé - Popcornot? – kérdezte.
- Nem – mondtam mikor elhaladtunk a kukoricás mellett.
- Azt hittem a félvérek esznek emberi ételt is… - súgta oda nekem, hogy csak én halljam.
- Esznek is… - suttogtam oda neki – Csak ez a kaja, egyszerûen annyira borzasztó, hogy még egy ember sem enné meg szívesen… Egyszer voltam itt Jane – el,elég régen már… És akkor vettem magamnak kaját, de nem ettem meg… Megvettem, megkóstoltam és ki is dobtam, szóval ennyit az itteni kajáról – mondtam elborzadva, mert... tényleg durva volt, mintha rágógumit ettem volna, de olyat ami egyre csak nõ. Nem is értem, hogy, hogyan tudták így elcseszni…

- Szóval, akkor a kaja, kiikszelve… - vigyorgott Edward – Bemegyünk a terembe…? – nézett rám.
- Persze – mondtam. Elindultunk a bejáratja felé, persze találkoztunk a kiscsajokkal, akik, mint az elõbb, szinte a nyálukat csurgatták. Fogaimat összekoccintottam és nagyot csattantak, Edward egybõl rám nézett, és mosolygott.
- Ne aggódj... – motyogta a fülembe, teljesen átborzongtam, hideg, kellemes leheletétõl – Nem jönnek be nekem… Én a barnákat szeretem…
- Régen szõke voltam – mondtam, de tudtam, hogy õ, hogyan értette, hogy ne aggódjak, õk nem jönnek be neki, csak próbálta elviccelni a dolgot.
- Oh, szóval most festett barna vagy – vigyorgott rám.
- Igen – mondtam büszkén és ki is húztam magamat – Maga meg, Mr. Masen / Cullen, az én, általam kitalált haj stílust használja… Amivel sikerült, nem feledni magadat – mondtam neki. Emlékeztem arra a napra, mikor tiszta nyûgvoltam, hogy rám sóztak egy világsztárt. És vettem neki kontaklencsét és hajzselét, amivel nem vették õt észre.
- Bizony – mondta és látványosan végig simított a haján – Amúgy… Azért hordom így, mert tetszik – szaladt mosoly ajkaira.
- Igen? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen – válaszolt.
Önelégülten vigyorodtam el, erre a kijelentésére.
- Most fentebb ment az egód, ugye? – kérdezte.
- Az egekig ér most – erre nem válaszolt, csak mosolygott.
Bementünk a mozi terembe, elég sokan voltak, ahhoz képest, hogy ezt a filmet, ahhoz képest már elég régóta adják a mozikban. Helyet foglaltunk a tízedik sor, hetes és nyolcas székén, mellettünk pedig nem ült senki, ennek kifejezetten örültem is.

- Készen állsz a vámpír hazugságokra
- Persze! – mondtam lelkesen – Imádom amúgy az ilyen filmeket, meg sorozatokat. Mert ezen mindig nevetni lehet, hogy milyen hülyeségeket találnak ki. Fokhagyma, koporsóban alvás, nem mehetsz ki a napra, mert porrá égsz, félig igaz, de nekünk csak csillog a bõrünk… Aztán ott vannak azok a vámpír agyarak… Szóval, ilyen idióta dolgok.
- Emmet is imádja az ilyeneket, otthon ha száz ilyen videó nincsen, akkor egy se. Az ezerkilencszázas évek elejétõl, máig meg van neki az összes, vámpíros film és sorozat. Imádja, mert õ is, pont ahogy te mesélted az elõbb, imád nevetni, hogy milyen idióta dolgokat találnak ki.
- És az a poén, hogy ezek a szerencsétlen emberek nem is tudják, hogy igaziból is vannak vámpírok és, hogy mik az igazi tulajdonságuk… - súgtam oda neki, mert nem akartam, hogy az emberek is meghallják, mert azt hinnék, hogy egy elmegyógyintézetbõl szabadultam ki.

***

A film már javában elkezdõdött, tele volt idióta kitalációkkal, semmi új nem volt végül is benne, de azon nevetnem kellett nekem is, és Edward – nak is, ahogy az egyik ,, vámpír ’’ fickó, próbálta levadászni áldozatát, ami egy ember volt – én ezt nem tartottam viccesnek – csak azt, hogy emberi tempóval szaladt az állítólagos vérszívó és azt a szerencsétlen embert meg alig bírta elkapni is, amikor elkapta akkor is szenvedett még egy sort, mert nem is az ütõerét harapta el a nyakán… Szánalmas…
Mindenki sikítozott, csak mi Edward – al voltunk nyugodtak és mosolyogtunk, hogy az emberek, mit össze nem ordítoznak. Én bírom a horrorokat – ironikus egy vámpírtól – Csak azt az egyet nem, amikor gyerekeket is belekevernek a filmbe. Most sem bírtam végig nézni az alig tíz éves kislány könnyel eláztatott arcát, hirtelen fordítottam el fejemet és Edward vállába temettem.
- Mi az? – kérdezte és éreztem, hogy végig simít az arcomon.
- Nem bírom, amikor gyerekeket kínoznak… Legyen az film, vagy valóság… - motyogtam a vállába.
- Szeretnél kimenni? – kérdezte, és tényleg komolyan gondolta ezt a kérdést, nem úgy, hogy õ maradna és nem szívesen menne ki innen, de tényleg komoly volt a hangja.
- Nem kell… Mindjárt vége lesz… - suttogtam.
- Szóval szereted a gyerekeket – állapította meg.
- Imádom õket! – helyesbítettem,és felnéztem rá – Azért nyitottam a tánciskolát is, mert szerettem csinálni részben a munkámat, aztán szerettem a gyerekeket, a tanárom meg ajánlotta is,mert akkor egy olyan korszakon mentem keresztül, ahol jó volt az, hogyha valami eltereli a figyelmemet…
- Vissza vágysz arra, hogy táncolhass? – kérdezte kíváncsian.
- Igen… - válaszoltam elgondolkozva – De nem bánom, hogy a Volturi tagja lettem… Lettek barátaim, és azt sem bántam meg, hogy megismertelek téged… - néztem a szemébe. Szvem felgyorsult és vadul dübörgött bordáim között. Ezt biztos Edward is meghallhatta, mert elmosolyodott. Elszakítottam tekintetemet az övétõl és fejemet a mellkasára hajtottam. Elkezdtem ismét az óriás kivetítõt nézni.
- Vége van annak a résznek… - mondta magabiztos hangon – Elakartam terelni a figyelmedet...
- Hát, sikerült – néztem fel rá mosolyogva. Aztán ismét a filmet kezdtem el nézni. Folyamatosan éreztem magamon Edward tekintetét, nem zavart, de kicsit szokatlan érzés volt, mert, még soha senki sem nézett engem úgy, mint õ… Éreztem, hogy elpirulok és, hogy akaratlanul, de beleharaptam ajkaimban. Legszívesebben ránéztem volna, de nem tettem, próbáltam visszafogni magamat elõtte, kisebb – nagyobb sikerrel…

***

- Tetszett a film? – kérdezte vigyorogva Edward, mert sejtette már a válaszomat.
- Õszintén szólva, az eddigiek közül, amiket láttam vámpíros filmeket, benne van a tíz legrosszabb között! Ilyen gagyi vámpírt, még életemben nem láttam! – mondtam, mintha ez lenne a világ legfelháborítóbb dolga – Ezzel teljesen megsértik a vámpírokkal való tiszteletet…
- Szóval, nem – foglalta egy szóba az elõzõ mondataimat.
- De, amúgy jól éreztem magamat – felnéztem rá, és vártam, hogy õ mit mond.
- Én is – mosolygott rám – Elmenjünk még valahova? – kérdezte.
- Itt van a közelben egy ilyen sétáló utca… egyben park, ha akarsz elmehetünk oda… - mondtam – Nem hinném, hogy ilyenkor már nagyon sokan lennének, amúgy is, akik meg mozizni voltak, ezután a film után õk biztosan nem tudnak majd aludni… - húztam önelégült mosolyra ajkaimat.
- Oké, menjünk! – egyezett bele egybõl.

Lassan sétáltunk, általában utáltam ezt az emberi tempót, de most, hogy Edward is itt sétált mellettem, így egészen kellemes volt. Így egész életemben eltudnék lenni, vele végig sétálnám ilyen tempóban még az egész országot… Ha vele vagyok akkor még idõérzékem sincs, fogalmam sincs meddig sétáltunk végig a sétálóutcán, át a kisebb utcákon és csak beszéltünk. Csupa lényegtelen dolgokról, de nekem mégis számított.
Egyszer csak azt vettem észre,miközben beszéltem, hogy hideg keze megérintette az enyémet és összekulcsolta õket. Egy pillanatra megálltam a beszédben és lenéztem kezeinkre, majd fel aranybarna szemeibe, elmosolyodtam, majd mondtam tovább mondandómat, ott ahol abbahagytam.
Valamiért nagyon tetszett nekem, hogy keze az enyémhez ért, belül ujjongtam, arcvonásaimat pedig rendezni próbáltam.
Sok mindent megtudtam róla, amit eddig nem is tudtam. A kedvenc színe a barna volt, nem akarta elmondani miért, de aztán kiszedtem belõle, azért az a kedvenc színe, mert a szemem is olyan színû, ez belül nagyon jól esett nekem.
Aztán azt is megtudtam róla, hogy utálja a nyálas tini sztárokat.
- Miért, te nem voltál tini sztár? – kérdeztem vigyorogva.
- De, az voltam – vigyorgott rám - De nem voltam nyálas… - kicsit ,meglöktem õt - Na jó… Az voltam… De… Tudod ma is gondolkoztam és rájöttem, hogy egy cseppet sem bánom, hogy nem vagyok híres. Mert akkor soha sem volt magánéletem, nem tudtam semmit sem csinálni anélkül, hogy ne vettek volna észre engem, vagy ne lettem volna minden paparazzi fotóval címlapon… - itt egy kicsit elgondolkozott – De azért valljuk be… Én akkoriban nagyon híres színész és énekes voltam – tudtam, hogy csak viccel, de ott volt azért a komolyság is a hangjában.
- Még mindig az vagy… Csak az emberek azt hiszik… már nem élsz… - mondtam.
- Igaz – mosolygott. Nem zaklatta fel az utolsó mondatom, pedig azt hittem, hogy felfogja… Lehet õ szereti, hogy vámpír? Végül is ez nem rossz dolog, Felix és Demetri is szeretik ezt az életet…

Sokáig csak sétálgattunk és nem beszéltünk, én nem éreztem kínosnak a csöndet. Éreztem a közöttünk csattogó szikrákat – persze jó értelembe – és ez tetszett. Rengeteget olvastam már a szerelemrõl és ott is benne volt az a bizonyos, bizsergések és szikrák. De megtapasztalni sokkal másabb, mint benne lenni a tündérmesében, mert igen, teljesen ott éreztem magamat.
- És… neked ott van még ez… a szörnyeteg dolog? Hogy te annak tartod magadat? – kérdezte és hangjában érezni lehetett, hogy bizonytalan, nem tartotta jó ötletnek, hogy megkérdezze.
- Már nincs – mondtam – A Volturi – nál? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel – Nem… Amúgy… Csak téged féltettelek, mert ,,újszülött ’’ voltam végül is… Elég lett volna, ha erõsebben megölellek, eltörhet minden bordád… De mostanra tökéletes lett az önuralmam – mondtam büszkén. Edward nem szólt semmit, megfogta a másik kezemet is és maga felé fordított. Szívem ismét heves kalimpálásba kezdett. Felnéztem szemeibe, mert nem értettem mit akar.
- Szóval… Azért távolodtál tõlem, mert engem féltettél? – kérdezte szinte csak suttogva és lassan végig simított az arcomon.
- Igen… - haraptam ajkaimba.
- Még mindig féltesz…? – hajolt közelebb hozzám és már csak pár centi volt köztünk.
- Persze, de… most már jobban tudom uralni magamat… - motyogtam. Szemei fogva tartottak engem, de nem voltam hajlandó levenni róla a tekintetemet. Még az ajkaim is elnyíltak egymástól a látványtól.
Egyre és egyre közelebb hajolt hozzám. Én lábujjhegyre ágaskodtam, így szemünk egy vonalba került. Nem bírtam magammal én is felé hajoltam, tudtam mi fog következni. Annyira lassan telt az idõ, mintha lelassították volna ez engem zavart, de nem akartam túl mohó lenni, pedig legszívesebben az lettem volna.

Aztán végül megtörtént az amirõl már évek óta álmodozok és gondolkozok, vajon milyen érzés lehet, és ez, még az álmaimat is felül múlta. Ajkai az enyémek után kutattak, én is az övé után csak én sokkal mohóbban, bele is mosolygott a csókba,mikor észre vette,reakciómat.
De túl hamar lett vége. Óvatosan tolt el magától, de nem akartam tõle túl messze lenn, úgy vettem észre õ sem, homlokát az enyémhez támasztotta és mind a ketten zihálva vettük a levegõt.
Egy pillanatig azt sem tudtam hol vagyok, tekintete és ragyogó mosolya sem segített nekem a gondolkozásban, de nem mondom azt, hogy bánom ezt. Sõt… ebben a pillanatban boldognak éreztem magamat, annyira boldognak, hogy szerintem most semmi és senki nem tudta volna elrontani az én, kitörõ örömömet…