Star Perfomance - 36.fejezet

Star Perfomance - 36.fejezet

Néhány nappal késõbb…

( Bella szemszöge )

Az életem most csodálatos. Mindenki jól fogadta, hogy Edward - al együtt vagyunk. Alice, mikor meglátta, hogy kézen fogva gyalogoltunk, akkor csak ennyit mondott: Én láttam! Tudtam, hogy ez lesz. Szóval mindenki örült nekünk. Demetri, Felix és persze Emmet, ahányszor meglát minket, stílusosan elsütnek egy – egy faviccet vagy beszólást.
- Nem akarlak itt hagyni… - motyogta, Edward.
- Muszáj… Elkell menned vadászni… A szemed már fekete, mikor voltál utoljára?
- Régen… - vallotta be.
- Maximum egy fél nap lesz… Aztán… meg itt az örökkévalóság! – én se szívesen váltam el Edward – tól, de elkellett mennie vadászni, nekem meg sajnos itt kell maradnom… - És amúgy is… Mit gondol rólam a családod? Mindig velem vagy, aminek persze örülök, de kell egy kicsit a szeretteiddel is lenni – egy pár pillanatig nem szólalt meg, de aztán beadta a derekát.
- Oké… Igazad van… - mondta.

- Na gyere öcsi bogyó, gyere keresünk neked egy hegyi oroszlánt, azt jöhetsz vissza Júliádhoz - jött oda hozzánk Emmet. Elnéztem mellette és ott volt az egész családja. Visszanéztem Edward – ra, gyorsan adtam ajkaira egy puszit, majd hátat fordítottam neki.
- Heh, a csajod, jól hátat fordított neked – nevetett Emmet.
Az ajtó elé mentem, mert Felix bármelyik pillanatban megérkezhet az ebédemmel.
- Imádlak! – vigyorogtam és elvettem tõle.
- Többet, nem csinálod ezt velem! – morogta és oda ment Emmet – hez – Sorba kellett állnom és ki voltak akadva azok a szerencsétlen emberek, hogy beelõztem…
- Az üzlet, az üzlet… - mosolyogtam rá, majd visszamentem Edward mellé. Fél karral átölelt engem.
- Régen imádtam a Mc’ Donald’ s – os kajákat… De most… Az illata borzasztó… - mondta fintorogva Edward.
- Ha, már vadászol, akkor nekem is ennem kell valamit – néztem rá sejtelmesen. Egybõl leesett neki. Direkt nem akartam menni vadászni, mert kell neki lennie a családjával is, nem csak velem – persze ennek én örülnék a legjobban, de Esme – nek is szüksége van Edward –ra.
- Ja… végül is… ha, úgy nézzük… igazad van – elmosolyodtam.
- Úgy van – helyeseltem. Nagy kõ esett le a szívemrõl, mert azt hittem, hogy ott csak nyûglõdni fog, de szerintem nem így lesz.

- Akkor, Bella! – lépett Edward mellé Emmet – Rómeódat,most elraboljuk, majd hozzuk… egyszer… - vigyorgott rám és el is húzta tõlem Edward – ot. Õ végig hátra nézett, addig amíg ki nem léptek az ajtón, tartottam addig a tekintetét. Mikor már nem láttam, vágyakozó sóhaj csúszott ki a számon. Már most hiányzik, pedig alig ment el egy perce…
- Na, Bella, bírni fogod nélküle? Még utána futhatsz… - vigyorgott rám Felix.
- Nem… Kell egy kicsit a családjával is lennie… - mondtam és hátat fordítottam neki. Felmentem a trónszékekre, leültem az egyikre, ami még Aro – é volt. Végig simítottam a karfáján.
- Régi szép idõk, igaz? - kérdezte vigyorogva és leült Caius helyére.
- Az… - mondtam és kivettem a kólámat a zacskóból – Még, jó, hogy elvitelre hoztad – emeltem fel.
- Még jó… - motyogta. Én erre elvigyorodtam.
- Amúgy… Szerinted Aro –ék, most is látnak minket? Tudod… Mint ahogy mondta a levélben is? – kérdeztem érdeklõdve.
- Hát honnan tudjam? – nézett felém – Amúgy, miért érdekel ez téged ennyire?
- Caius soha sem szeretett téged… Aztán most ott ülsz az õ székén… saras patáidat feltetted… Ha ezt most,õ látná… Már nem lenne fejed… - nevettem.
- Honnan tudod, hogy utált? – kérdezte döbbenten.
- Gondolat olvasó vagyok… Õ szerinte nem voltál túl komoly… Nem is tudom, hogy feltételezhetett ilyet – játszottam a döbbentett.
- Csalódtam benne… - gondolkozott el – De úgy se hallja… - dõlt hátra – Óh nagy Caius! Ha itt vagy és hallasz minket adj magadról valami hírt! – megforgattam a szememet – Nem hallja… Amúgy meg biztosan nem utált engem… - bizonygatta magában.
Mondani akartam neki, hogy, hahó, gondolatolvasó vagyok, de nem érkeztem.
- Jane! Ne törj már össze mindent ami az utadba kerül! – kiáltott Felix.
- Mi van? - jelent meg az említett – Mit törtem össze? – jött fel a trónszékekhez, ahol mi voltunk és leült Marcus helyére.
- Akkor biztos Demetri volt… Szokott ilyen vicces hangulata lenni… - mondta Felix.
- Idióta, szagolj már bele a levegõbe! Itt a teremben, nem érzed más illatát, csak a mienket… - morogta Jane.
Felix nagyot nyelt és rám nézett. Elvigyorodtam.
- Ez lehet ám’ véletlen is… - próbálta bizonygatni.
- Caius, vágj ehhez a baromhoz valami keményet… - morogta Jane. Szúrósan néztem rá – Na, mi az? – kérdezte ártatlanul.
- Áú! – kiáltott mellõlem Felix. Odanéztem, a fejét fogta kezében pedig egy könyv volt. Jane elismerõen füttyentett egyet, de õ is döbbenten nézett.
- Ez… durva… - motyogta döbbenten.
Felix a terem másik végébe futott.
- Jó! Legyen! De Bella eltörte a kedvenc vázádat! – és kifutott a terembõl.
- De az azért volt, hogy csöndre buzdítsam a népet! – kiáltottam utána.
- Ez érdekes volt… - mondta Jane – Szerencsére engem mindig szeretett Caius, a képességem miatt… - dõlt hátra kaján vigyorral. Én inkább meg sem szólaltam, hanem döbbenten, de szürcsölni kezdtem a kólámat – Fõleg Marcus.
- Ja,megszólalt évente vagy háromszor… - osztottam meg vele a véleményemet – Csak azért nincs vele bajod… - mondtam – Bár, én végül is mindegyiküket bírtam… Még Caius favicceit is… - nevettem.
- Hát azokat én is – mosolyodott el fanyarul.

- Na, és amúgy hol van a te, Rómeód? – kérdezte kíváncsian.
- Elküldtem vadászni, a családjával… - sóhajtottam.
- Miért? – kérdezte döbbenten.
- Mostanában mindig csak velem volt, persze én örülök ennek, de úgy gondolom, hogy kellene egy kicsit a családjával is lennie… Így elküldtem egy félnapos családi vadászatra én meg itthon szenvedek nélküle… - sóhajtottam és hátra dõltöttem a fejemet.
- Hát… ez ezzel jár - vigyorgott és felkelt.
- Most itt hagysz? – kérdeztem.
- Itt, drága barátnõm – felkeltem és gyorsan mellé léptem.
- Ne már… - mondtam neki.
- Tedd már le azt a szerencsétlen kólát! Mert már annyira idegesít? Mennyi van még abban? – vette ki a kezembõl.
- Nyolc decis, még több, mint fele benne van és add vissza! – vettem vissza magamhoz.
- Ti milyen dolgokat tudtok lenyomni a torkotokon… - motyogta magának és elborzadva nézett engem.
- Tudod, ha olyan lennél, mint én, akkor te is simán ,, letudnád nyomni a torkodon ’’ – vágtam vissza. Szólásra nyitotta a száját, de hang, már nem jött ki rajta, mivel az ajtó nyílt – Ezt még befejezzük… - vigyorogtam rá.

- Mester, két vámpír van itt… Bejöhetnek? – kérdezte Paul, az ajtóõr.
- Persze - válaszoltam. Mit veszíthetek? Ha nagyon gonoszak lennének… akkor meg itt van nekem Jane meg az én képességem is.
Az ajtót kezdtem el tanulmányozni, már láttam a két alakot. Egy nõ és egy férfi közeledd felénk. Mind a ketten úgy negyven év körül lehettek, mivel vámpírok voltak, körülbelül a férfi úgy nézett ki, mint Carlisle, igazõ csak huszonnégy éves… biólogiag… A nõrõl is ugyanezt mondanám el, csak õt Esme - hez hasonlítanám.
- Üdv! – intettem nekik.
- A Volturi?- kérdezte a férfi.
- Igen – válaszoltam. A n nagyon nézte a kezemben lévõ üveget.
- Khm… Félvér vagyok… Szükségem van az emberi táplálékra is… - mondtam gyorsan. A nõ bocsánatkérõen rám mosolygott, ismerõs volt ez a mosoly… - Erre a félvéres dologra, majd késõbb visszafogunk térni. De most beszéljünk arról, hogy miért látogattatok el, a Volturi – hoz? –kérdeztem kíváncsian.
- Amint látod, vegetáriánusok vagyunk és hallottuk nomádoktól, hogy itt van egy bizonyos Denali és Cullen – klán, õket kerestük fel – mekkora egy barom vagyok… Fel sem tûnt a szemük színe, pedig azok tényleg arany barnák voltak. Vagyis, még nem teljesen, inkább nevezném borostyánnak.
- Most vagytok körülbelül, félúton, hogy teljesen állatvéren éljetek… - állapítottam meg.
- Honnan tudod? – kérdezte a férfi.
- Igaz félvér vagyok, veszélyes meg minden, de állat véren élek.
- Egy Volturi tag? – kérdezte döbbenten.
- Miért is ne? Próbáltam már a többieket is rászoktatni… De… eddig sikertelen, de majd remélem, hogy néhány évtized múlva talán majd beadják a derekukat… - ezen elgondolkoztam. Egyszer már kipróbálták… Azóta nem is mondták: hé, Bella, ráakarunk szokni az állatvérre. Nem fogom õket ezzel kínozni, hogy: szokjatok rá. Majd ha maguktól akarják… Nem erõltetek én semmit…

- Ismerõs vagy nekem… - szólt a nõ, ezzel kizökkentve a gondoaltaimból.
- Igen? – kérdeztem zavartan.
- Úgy van – mosolygott, de valamiért szomorú lett – Mi az igazi neved? Az ember korodi? – kérdezte.
- Bella Swan – válaszoltam gondolkozás nélkül, bár nem értem, hogy ez neki, miért is fontos…
- Te ismerted Edward – ot… Edward Masen – t… - motyogta.
- Igen – válaszoltam ismét.
- De õ már nem él… - motyogta magának. Az hiszem, ha tudott volna már hullottak volna a könnyei. Szívem összefacsarodott, soha nem szerettem, ha valaki szomorú. Mondani akartam: de él, nem kell aggódni – bár még most értettem ez a nõ ki lehet Edward – nak, hogy ennyire aggódik érte, talán egy elvetemült rajongó… Bár erre elég kevés az esély…
- Hé, Cullen – éknek már érzem az illatát – szólalt meg most elõször Jane. Egybõl felkaptam a fejemet, erre az egy szóra, mintha az egész életem visszajött volna. Egész lettem, mert Edward elvitte az egyik felemet.
Folyamatosan, az ajtót fixíróztam, nem is figyeltem már a két vendégünkre.
- Sajnos kórós szerelemben szenved… - mondta Jane, gondolom nem nekem, hanem a nõnek és a férfinak… Akiknek még a nevét sem tudtam… Na majd mikor már látom Edward – ot, míg nem látom nem leszek nyugodt.

Már egyre közelebb hallottam a lépteket, éreztem, hogy valaki a kilincsre teszi a kezét, aztán egy elég gyenge szellõ – nekem az volt – majd, már csak azt, hogy valaki megpörget engem.
- Szegény gyerek már kajak nem bírt magával – lépett be az ajtón Emmet – Mindig: Bella, Bella, Bella! – mondta magas hangon – Na jó nem mondta… De biztos mindig rád gondolt… - sóhajtott – Jasper tisztára el is menekült, csoda, hogy nem teperte le Alice – t.
- Barom… - jött oda mellém pöttöm barátnõm – Eljössz velem vásárolni? – kérdezte boci szemekkel.
- Nem, Alice, vendégeink vannak – mutattam a nõ és a férfi felé, döbbenten nézték Edward – ot, mind a ketten, én az említettre néztem és õ pont engem tanulmányozott. Vissza néztem a két idegenre, és összehasonlítottam õket, Edward –al…
- Hát igen, kedves idegen vámpírok, õ bizony Edward Masen, csak nem rajongói? – kérdezte vigyorogva Emmet. Nem tudtam az idióta poénjára figyelni, mással voltam elfoglalva.
- Mi a… nevetek? – most jöttem rá: a gondolataikban sem tudok olvasni… pont… mind Edward – éban sem… Egy idõre a szemembe néztek mind a ketten, az én szívem pedig már a torkomban dobogott és akkor még nem hallottam a válaszukat sem…

Na vajon ki lehet az a két idegen? Írjátok el kommentben, a lehetséges válaszokat :D