Star Perfomance - 2.fejezet

Huh, hát először is köszönöm ez a sok kommentet - megcsintem, h névtelenek is írhassanak komit - és most itt van a kövi fejezet :) Remélem ide is kapok majd néhány kommentet.
Jó olvasást ;D

Star Perfomance – 2.fejezet

( Bella szemszöge )

Itt ülök Chevy furgonomban és szép lassan haladok a Port Angeles – i repülõtérre, hogy miért ilyen lassan hajtok? Úgy vagyok vele, hadd várjon a kis sztár. Itt Forks – ban úgy is hozzá kell ehhez is majd szoknia.
Õszintén szólva nem igazán vártam az érkezését, teljesen jól el voltam én egyedül is, nem hiányzik nekem egy úgymond: ,, vadidegen ’’ ember. Már elõre félek attól, hogy körbe kell majd õt ugrálnom, de ha ezt hiszi akkor nagy tévedésben van. Megkel majd próbálnia normálisan viselkedni és amúgy se fog engem csicskáztatni.

Már láttam a repülõteret. Ránéztem az órámra ami már öt óra ötvenötöt mutatott. Stílusos késés meglesz.
Kerestem egy parkolót, majd leálltam oda. Kiszálltam a furgonomból, becsaptam az ajtaját és ismét lassú léptekkel elindultam a bejárat felé.
Az órámra ismét ránéztem és már elmúlt hatóra – önkétlenül elmosolyodtam, nem tudom mi bajom van…. nem szoktam ilyen lenni. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém…

Megráztam a fejemet, hogy kiûzzem ezeket a gondolatokat. Ránéztem a kijelzõre amit mutatja, hogy hol fog majd Edward gépe leszállni és mellette, hogy mikor. Tíz per késés… Na megint elõtört belõlem a kisördög , de próbáltam normálisan kezelni a dolgot és inkább elindultam a kettes zóna felé, mivel ott fog majd leszállni a gépe.
Most már kicsit szedtem a lábaimat mert teljesen mindegy, úgy se fogok már elkésni.

Kint, a kettes zónánál leültem az egyik padra és ott vártam Mr. – t. Már hallani lehetett a hangos zajt, ami egy repülõ géprõl hallatszódott.
Felnéztem és egyben az órámra is rá néztem. Õ lesz az – gondoltam magamban.
A repülõ egyre lejjebb volt, míg végül földet nem ért. Rengeteg ember özömlött a bejárat felõl, de Edward – ot még nem pillantottam meg, már az is megfordult a fejemben, hogy direkt húzza az agyamat, azért jön le késõbb a repülõrõl… Már többször el is határoztam, hogy itt hagyom õt a francba és hazamegyek.

Magamban eldöntöttem, hogy megvárok még öt embert és komolyan hazamegyek: egy… kettõ… három…. négy… és megjelent õ, akire már régóta várok. Kelletlenül felálltam és elkezdtem felé sétálni. Észrevett engem és be is mutatkozott. Lehet bunkó dolog volt tõlem, de én direkt kerültem a pillantását.
- Hello, Edward Masen vagyok – mutatkozott be, hogy csak én halljam. Oh hát gondoltam, hogy ki vagy… - morogtam magamban.
- Bella Swan – mondtam és felnéztem rá, egy napszemüveg volt rajta és egy ravasz mosoly, na igen, gondolom sok lány ettõl olvad el, na de õ most elég nagy tévedésben van ám! Nem… nem fogok elolvadni ettõl a mosolyától. Justin Timberlake sokkal helyesebben mosolyog.

- Menjünk – mondtam és már mentem is, õ meg követett engem. Na most ha gondolatolvasó lennék akkor kíváncsi lennék, hogy mit gondol rólam. Valami olyasmi került a szemem elé, hogy:
Nem hiszem el, hogy így bánik velem. Tudja õ egyáltalán, hogy én ki vagyok?
Vagy egy másik gondolat:
Komolyan, felhívom a menedzseremet és el intézem, hogy át tegyenek valamilyen másik városba – nincs ekkora szerencsém… - morogtam magamban.
A bõröndjét elvette és haladtunk tovább a Chevy furgonom felé.
- Ezzel megyünk? Ugye csak viccelsz? – kérdezte és a kocsimat méregette.
- Lehet ám gyalogolni is – vágtam oda neki és én beszálltam a vezetõ üléshez.
Láttam a visszapillantó tükörbõl, hogy a platóra felteszi a bõröndjét, majd már én is láttam, hogy beül mellém.
- Csini járgány… - gúnyolódott.
- Ismétlem: még ki lehet szállni – mondtam és rá néztem és vártam, hogy kiszálljon a kocsiból.
- Áh… mindegy… megfelel – mondta és közben ki nézett az ablakon.
- Szerintem is – mondtam és felpörgettem a motort.
Az én Chevy furgonomnak, mit ne mondjak elég nagy hangja van és hát… ettõl Edward meg is ijedt szóval, ijedtében azt hiszem, reflexszerûen felakart állni, de hát ez nem sikerült neki, így csak azt érte el, hogy bevágta a fejét, amibõl nekem annyi haszon volt, hogy feldobta a napomat.
- Nagyon vicces… - morogta.
- Ugye? Én is így gondolom – és azzal kihajtottam az útra.

Egész úton alig váltottunk néhány mondatot, aminek én igazán örültem, mert legalább nem mondott semmi olyat amivel engem kitudott volna hozni a sodromból.
Õ nézett ki az ablakon, közben duzzogott, én meg az utat néztem és próbáltam nem erre az idiótára gondolni, itt mellettem. Hát, mit ne mondjak elég idegesítõ, pedig még alig ismerem egy órája.
Megláttam egy drogériát én leálltam a parkolóban és kiszálltam.
- Hova mész? – szólt hozzám.
- Be – válaszoltam tömören.
Hallottam, hogy bevágja a furgonomnak az ajtaját és, hogy fut utánam.
- Minek? – kérdezte.
- Tudod… Mivel a Forks – i gimibe fogsz járni és ott minden második lány a te fényképedre csorgatja a nyálát, elég nagy rajongóid meg minden. Ezért nagy a lebukás veszélye is! Örülj, hogy eddig nem ismertek fel. Szóval alakítunk a külsõdön.
- Mi bajod a külsõmmel?
- Hadd ne soroljam… - morogtam – De amúgy te érdeked, hogy ne vegyenek téged észre! – vágtam hozzá – Engem nem igazán érdekel, mert ha nem tetszik, akkor oké menjünk vissza! De a suliban egybõl kifognak szúrni téged!
- Oké… akkor vedd meg azt amit jónak látsz… - motyogta maga elé én addig meg elvettem egy kosarat.

Elõször elvettem egy hajzselés dobozt, amit bele is dobtam a kosárba.
- Zselézzem fel a hajamat? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Igen… Kezd kimenni a ,, divatból ’’ ez a lenyalt haj, már mióta van ez neked? Tíz éve? – kérdeztem és azután a kontak lencsék felé mentem, ahova ismét követett.
- Nem – mondta.
- Milyen színû a szemed? – kérdeztem és a lencséket méregedtem.
- Zöld… - mondta és furán nézett rám.
- Milyen színû kontak lencsét szeretnél? – tettem fel neki még egy kérdést, ami még fontos lehet számára. Engem nem igazán érdekel, hogy milyen színû a szeme, szóval döntse el õ, hogy milyet akar.
- Barna…? – kérdezte bizonytalanul.
- Oké – mondtam és azt is beledobtam a kosárba.
- Meg is vagyunk? – kérdezte.
- Azt hiszem ennyi átalakítás is sokat fog változtatni rajtad, nem hinném, hogy a diákok a suliban, vagy az emberek az utcákon azt néznék, hogy kontak lencse van – e rajtad, vagy az a szemed eredeti színe – e – válaszoltam közömbösen és utamat a pénztár felé vettem.

Egy körülbelül húsz éves lány ült ott és le nem vette a szemét Edward – ról. Na már csak az kéne, hogy rájöjjön kivel áll szembe mert akkor körülbelül másfél óráig tudtuk elrejteni a titkát.
- Húsz dollár lesz… - mondta kábultan a csaj.
- Tessék – nyújtottam oda a pénzt, de nem vette le a szemét Edward – ról. Toporzékolni kezdtem aztán levágtam oda a pénzt, elvettem a zselét és a lencsét aztán mentem a kijárathoz, nem fogom nézni, hogy ott az eladó nõnek elkezd folyni a nyála Edward után.

- Azt hittem rájött, hogy ki is vagyok… - mondta Edward és odajött mellém.
- Én is – motyogtam majd beültem a kocsiba.
A telefon rezegni kezdett a zsebembe és elõvettem, megnéztem a kijelzõt:
- Szia apu! – vettem fel. Annyira rossz volt, hogy nem is találkozok vele szinte évente csak háromszor – négyszer. A munka teljesen elválasztja tõlem… Amit persze megértek, de hát akkor is annyira rossz érzés, hogy alig látom. Van mikor a szülinapomra se tudott eljönni… Persze már nagy vagyok a körülményekhez képest, de mégis szükségem van rá.
- Szia Bella! Na Edward gépe már leszállt? – na elrontotta az örömömet.
- Ja… Itt ül mellettem – a hangomon is hallani lehetett a gúnyt, Edward rám nézett és egy darabig farkas szemet néztem fele, napszemüvegen keresztül, hát mit ne mondjak, érdekes volt…

- Bella… légy szíves… kicsit legyél kedvesebb vele – kérte apu.
- Meglátom mit tehetek – válaszoltam.
- Rendben… - adta meg magát, tudja, hogy amit én eltervezek akkor azt vagy megvalósítom vagy nem hagyom annyiban – Mellesleg, Edward – nak elintéztem már az iskolát, szóval hétfõn csak el kell vinned – mondta.
- Oké – mondtam és felpörgettem a motort, amire Edward ismét bevágta a fejét. Ezen hangosan nevetni kezdtem, mire ismét rám nézett.
- Mi ilyen szórakoztató? – kérdezte és elképzeltem, hogy felhúzza hozzá a szemöldökét is.
- Beindítottam a furgont és tudod mekkora hangja van! – nevettem még mindig- Edward megijedt a nagy zajától, mert gondolom õ a luxushoz van szokva és bevágta a fejét. De már másodjára – nevettem még mindig.
- Hát… Azt elhiszem, mert tényleg jó nagy hangja van annak a kocsinak – most azt is elképzeltem, hogy nevet és közben a fejét rázza, de tudja, hogy igazam van, csak nem mindig akarja ezt bevallani, még saját magának sem.

- Nem szeretnél egy másik, talán jobb autót? – kérdezte.
- Nem! Apu! Én imádom ezt a furgont! – válaszoltam rá kétségbeesve. Tényleg szeretem ezt az autót nem akarom, hogy elvegyék tõlem… Na most úgy viselkedek, mint egy öt éves akinek elakarják venni a Barbie babáját.
- Arra akartam kilyukadni, hogy féltelek… Mert… Lásd be és ezt te is tudod, hogy ez az autó nem a legbiztonságosabb! – mondta és hangja csak óvással és féltéssel volt tele.
- Én tudom… De még sincs szívem meg válni tõle…
- Tudom… Majd megbeszéljük! – zárta le a témát.
- Oké… - egyeztem én is bele.

- Szeretlek, vigyázz magadra és figyelj Edward – ra… Azt is valljuk be, hogy…. nem tudom, hogy fog menni neki ez a ,, normális ’’ életforma. Érted mire gondolok… - elnevettem magamat. Na szóval a saját apám, aki azt hiszem ezt ki találta, még õ sincs abban teljesen tisztában, hogy sikerülni fog.
- Örülök, hogy egyet értesz velem! – kuncogtam.
- Na igen… Sajnálom kicsim, most mennem kell… Hív a munka… - a hangja szomorú volt – Szia, majd hívlak! – azzal le is tette.
Nem mindig szerettem, hogy ez a munkája, mert… olyan kevés idõt tölt velem. De tudom, hogy szeret engem meg, hogy ez fontos munka, de mégis… néha olyan magányos vagyok.

- Amúgy… Charlie mondta, hogy gimibe fogok járni… Ez igaz… vagy csak etetett? – nocsak… nem hallgatta ki a beszélgetésünket. Na pedig lemertem volna fogadni, hogy képes lenne rá.
- Nem, nem etetett. Éppen ezért hívott az elõbb és csodálom, hogy nem hallgatóztál… - motyogtam magamnak – De hétfõn elmegyünk suliban… Próbálsz úgy viselkedni, mint egy átlagember. Igen! Tudom és el is hiszem, hogy ez neked nagyon nehezen fog menni… De hát bocsi ez van, megkell próbálnod úgymond ,, normálisan ’’ viselkedned.
Na… végülis elveszed a könyveidet bejársz órára, nem feltûnösködsz és teljesen jól elleszel. Sõt, még ha belefér a kis jegyzetedbe, akkor engem se fogsz szekírozni! – néztem rá mindentudóan.
- Meglátom, hogy felfér – e még majd a listámra… - mondta.
- Remélem fel fog férni… - morogtam és lefordultam az utcánkban.
Gyorsan eltelt az út. Gondolom, csak azért telt el, mert magamban teljesen elvoltam Edward szekírozásában, szóval… el tudtam terelni a gondolataimat. Na legalább volt egy témám amivel elszórakoztattam magamat ez alatt az idõ alatt.
- Megérkeztünk! – mondtam és ki is szálltam a kocsiból.
Edward levette a bõröndjét én meg a bejárati ajtó felé haladtam kinyitottam én elõre mentem. Vártam, hogy jöjjön aztán megszólaltam:
- Megmutatom a szobádat – mondtam és gyorsan felmentem az emeletre ahova ismét követett.

- Remélem megfelel az igényeidnek – eresztettem meg egy… ismét gúnyos mosolyt.
- Persze, megfelel – mondta.
- Mindjárt vacsora, addig pakolj ki… vagy kezdj magaddal valamit – mondtam és kivágtattam a szobájából.
Lehet csak én vettem észre… Vagy tényleg, csak én vagyok vele ilyen undok? – tettem fel magamban ezt a kérdést. Nem… Õ is undokoskodik velem. Már az elején elkezdte, amikor meglátta a kocsimat. Oké, akkor minden ,, bûntudat ’’ elszállt belõlem és lementem a konyhába.
Levettem két tányért amibe kiszedtem a bolognai - t, majd rá tettem a szószt aztán betettem a mikroba.
Míg melegedett addig én megterítettem és eldöntöttem, hogy ha végeztem az evéssel… akkor nem… nem mosogatok el, mert hulla fáradt vagyok majd holnap, és inkább elmegyek fürdeni és aztán alszok. Elég fáradt vagyok, túl sok stressz ért engem az utóbbi pár órában… Ennyit ellehet még nekem is nézni…

- Jó illatok vannak – hallottam meg Edwrad hangját.
- Örülök, hogy megfelel igényeidnek – mondtam és letettem elé a tányért.
- Hát… a bolognai a kedvenceim között van… - mondta és a villára feltekerte a tésztát.
- Beletrafáltam… - mondtam és leültem vele szembe.
- És… amúgy… ebben a nagy házban egyedül laksz? – ráncolta össze a szemöldökét.
- Hát igen… eddig igen… - mondtam – Apu nincs is itthon… maximum évente háromszor – négyszer, többször biztosan nem és… új házat meg nem vettünk. Anyu meg… - ajkaimba haraptam – Õ már nem él… - motyogtam.
- Sajnálom… - kezdte de félbeszakítottam.
- Semmi baj! Az már a múlt… túl kell tennem magamat rajta… szóval… hát ez van… - nem tudtam mást mondani. Most tényleg? Mit mondjak neki? Nem akarok itt elõtte lelkizni, van nekem elég bajom így is…

- És amúgy miért akarnak téged… úgymond… megölni? – kérdeztem.
- Ha megölni nem is… - gondolkozott el – De az… FBI szerint nagy vádságdíjat lehetne kérni értem… Amibõl meggazdagodnának szóval én csak a préda vagyok, azért küldtek ide Forks – ban. A menedzserem szerint állítólag most én vagyok ez a nagy üdvöske is, szóval azért van még ez is benne a pakliba… - mondta.
- Hát… sajnálom… - mondtam és felnéztem rá.
- Nem te tehetsz róla – mosolygott rám. Lehet nem is akkora tapló, mint ahogy én azt elképzeltem a gondolataimban? – Nagy sztár vagyok… ennek megvannak a hátrányai is… - tévedtem! Még nagyobb tapló, mint én azt gondoltam! Hát persze, mit is gondoltam én? Hogy majd egy rendes sráccal hozz össze a sors? Á…. nem! Dehogy! Ennyi az én szerencsém.

- Holnap délután Seattle – be megyek, csak szóltam, hogy gondoskodj kajáról – mondtam. Jobb, ha tisztában van a helyzetekben.
- Miért? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Tudod… egyesek talán dolgoznak a pénzükért és nem várják, hogy az égbõl essen – vágtam oda neki.
- De hát az apád… - kezdte, de félbeszakítottam.
- Igen, de nem szeretem, hogy ha simán csak a kezembe adja – mondtam.
- És… mit dolgozol, Seattle – ben? – kérdezte és úgy láttam rajta, hogy tényleg komolyan kérdezi… Semmi… bunkósággal…
- Tánc oktató vagyok… - válaszoltam.
- Ez szuper! – és tényleg teljes érdeklõdéssel mondta ezt – Mióta táncolsz?
- Tizenhét vagyok most… És Phoenix – ben születtem… hat éves korom óta táncolok. Jártam már balettra… Modern táncra… és társas táncra is. Sokat költöztünk és én mindegyiket szeretem – küldtem felé egy mosolyt, amit õ viszonzott – Ha akarsz eljöhetsz.
- Mikor tartod a következõ órát?
- Minden, hétfõ, szerda és szombat – válaszoltam.
- Holnap nem tudok elmenni… De ígérem hétfõn elmegyek – küldött felém egy mosolyt.
- Rendben, de ne gyújtsd fel nekem a házat – mondtam és a mosatlanba tettem a tányérokat.
- Áh… nem… azt máskorra hagyom – nevetett és oda lépett mellém.

- Tudod… Most ebben az utóbbi öt percben… nem voltál tapintatlan, bunkó és egoista – vigyorogtam és megtöröltem a két tányért aztán felé néztem.
- Nem, mi? – kérdezte vigyorogva.
- Nem – mondtam.
- Áh… jó pasztban voltam – nevetett.
- Igen… gondolom holnapra megint ilyen leszel… - mondtam inkább magamnak.
- Valószínûleg igen…
- Akkor felkészülök – mondtam – És… most elfoglalom a fürdõt – azzal felmentem az emeletre.
Edward énét eltudnám fogadni, ha nem lenne egoista… tapintatlan… és bunkó. Az utóbbi öt percben elvoltam vele, de attól félek… holnap megint ilyen lesz, szóval errõl ennyit…

Megjegyzés: amúgy ezekben a fejezetekben Bella szőke, ne zavarjon meg benneteket a fejléc :D

Star Perfomance - 1.fejezet

Bella Swan... Egy átlagos lány, kinek életét felforgatja, Edward Masen az új amerikai üdvöske. Bella apja, FBI - nál a főnök így nem mindig van otthon lányával. Edward Masen - t többször érik a támadások így hát már az FBI - nak is van beleszólása az egészbe. A sztár egy jelentéktelen kisvárosba, Forks - ba küldik, de mennyire lesz ez jelentéktelen a fiú számára? Talán ez egy új élet kezdete?
Cullen - ék még nem bukkantak fel, de nagy jelentőségük lesz a jövőben...

Star performance -1. fejezet

( Bella szemszöge )

A nevem Isabella Swan, de jobban szeretem mikor az emberek Bella – nak szólítanak, egyszerûen kiráz a hideg mikor valaki a teljes nevemen szólít.
Apám rendõr és egyben az FBI – nál dolgozik New York – ban szóval alig találkozok vele, de beszélni minden nap szoktam vele.
Pénzt mindig küld nekem, de jobban szeretem én saját magamnak megkeresni a kenyeremet. Imádok táncolni és ezért Seattle – ben tanítok csoportokat amibõl pont meg tudok élni és így teljesen jól vagyok.

Nincs senkim itt, szóval egyedül vagyok Forks –i házunkban ami még kettõnknek is nagy lenne nem hogy még egyedül nekem, de hát mégis itt vagyok egyedül.
A leckémmel már kész voltam, be kellett vallani szorgos tanuló voltam szóval lesz esélye a tovább tanulásomnak is, ami remélem, hogy be fog majd következni, két éven belül.

Unatkoztam, nem is igazán tudtam mit kezdeni magammal ezért leültem a tévé elé és bekapcsoltam. Most mindenhol ez az… új világsztár megy a tévékben… Edward Masen… vagy, hogy hívják, elég nyálas énekes meg minden szóval annyira nem vagyok oda érte…
- Edward Masen – t többször megtámadták ezért az FBI kezei közé bízták õt! – na ez felkeltette a figyelmemet.
Mit csinálhatott? Vagy miért követik õt? Azért mert sztár és már amúgy sem tudnak a médiások mit kezdeni magukkal… Ja… Lehet, hogy ez lesz, mert már tényleg annyi hazugságot találhattak aki amiben bele sem merünk gondolni.
Na én ezért nem leszem celeb élem majd sajátos forks – i unalmas életemet és így elleszek, nem kell nekem senki sem. Egyedül leszek… igen… elhatároztam magamat, szuper vagyok.

De azért néha mégis jól jönne egy társ… akit szeretek és õ is szeret engem és nem érne engem csalódás soha sem, na jó… azért nem panaszkodhatok, mert mindenem megvolt amit szerettem volna. Persze nem követelõztem de elég jól álltunk, ezt persze nem azért mondom mert felakarok vágni vele. Na de teljesen mindegy… Jelentõsége nem igazán van neki.

- Na… tegyük magunkat hasznossá… - motyogtam, mivel már a tévézés se segített rajtam tökre meguntam és ezzel az Edward Masen – nel is ki vagyok mindenhol õ megy, komolyan megnyitom a csapot ott is a neve folyik ki… Lassan már ott járunk!
Kivettem a ,, konyhapénzt ’’ majd felvettem a kabátomat, elterveztem, hogy veszek valamit amibõl tudok ételt csinálni magamnak. Fõzési tudásom is elég sokat alakult az utóbbi idõkben és szerettem is fõzni, pont úgy,mint táncolni.
Már körülbelül öt éves koromban balettoztam tíz évesen versenyeket nyertem, jártam több, különbözõ táncra is, mindegyiket szerettem de abba kellett hagynom a költözések miatt.
Anyu szerette bejárni egész Amerikát, de õ már nem él szóval nem is költözünk annyit, mint régen én itt akartam befejezni a középiskolát és ezért maradtam itt Forks – ban és nem mentem el apuval New York – ba, biztos jó város, de én megelégszel ezzel a kis várossal is, az én igényeimnek tökéletesen megfelel.

Beültem régi körülbelül már az ötvenedik événél járó Chevy – mbe és kihajtottam az útra. Csak a közeli kisboltba mentem, nem is volt ennél nagyobb de itt volt minden, most nem fogok elmenni Port Angeles – be, csak, hogy egy nagy hipermarketben vegyem meg a kenyeremet… vagy bármi mást.

Szegény autóm nem igazán tudott hatvannál többel menni. Nyolcvannál már csattogni kezd és aztán szerintem kilencvennél már szétesik… Még soha nem mentem gyorsabban hetvennél de nem hiszem, hogy gyorsabban akarok menni.
Már láttam a kis boltot, ahol majdnem minden nap megfordulok.
Beálltam a parkolóba és bementem.
Elvettem egy kosarat és nézelõdtem a polcok között. Eldöntöttem, este bolognai – t fogok csinálni vacsorára ezért megvettem a hozzá valókat: a tésztát, a szószt és a sajtot. Mikor ezeket a dolgokat megvettem akkor haladtam tovább az állati ételek felé.
Van négy kutyám. Egy anya és három kiskutyája akik még alig két hetesek, persze õk még nem esznek semmi különlegest, úgy gondoltam, hogy majd három hetes koruk körül adok nekik majd tejet majd fokozatosan egyre nehezebb ételt.
Mivel apu nem sokat van itthon ezért nagy részben õk a családom. Igaz az, hogy az állat az ember legjobb barátja, nekem felér egy család taggal is, annyira szeretni valóak és tudom, hogy õk is szeretnek engem.

- Na ezzel megvagyok… - néztem végig a listámat és elindultam a pénztár felé.
- Szia Bella – köszönt a pénztáros, Leona.
- Szia – mosolyogtam rá.
Kedves lány volt, körülbelül tizenkilenc – húsz éves lehetett annál biztos, hogy nem több. A forksi gimiben volt negyedikes szóval azért gondolom, hogy annyi éves lehet.
Kifizettem amit vettem majd mentem tovább tragacsom felé.

Beültem a kocsiba és megnéztem a telefonomat, volt rajta egy nem fogadott hívás aputól… Észre se vettem, hogy hívott…
Bepötyögtem a számát és vártam, hogy felvegye, már a harmadik csörgésre beleszólt:
- Szia Bella! – köszönt.
- Szia, apu! Valami fontos dolog miatt hívtál? – kérdeztem és kihajtottam a parkolóból.
- Igen… - kezdett bele, de szerintem gondolkozott rajta, hogy – hogyan mondja ezt el nekem…
- Nos? – kérdeztem és elmosolyodtam.
- Néztél ma délután tévét…? – kérdezte bizonytalanul.
- Igen…. – mondtam összeráncolt szemöldökkel, minden nap nézek tévét és ezt õ is tudja.
- És láttad azt a részt, amikor Edward Masen van benne? – kérdezte.
- Igen… - válaszoltam ismét. Mi köze van egy sztárnak, hozzám?
- Szóval láttad azt a részt, amikor a sztárt többször megtámadták és ránk, FBI – osokra bízták?
- Igen, pont az láttam és azután eljöttem itthonról a boltba.
- Szuper, na és akkor a lényeg… - még mindig hezitált én meg már kínomban elnevettem magamat – Bella… lehet megutálsz ez miatt, de úgy határoztuk el magunkat, hogy Forks – ban helyezzük el a srácot – hirtelen lefékeztem, csoda, hogy nem jött utánam egy autó sem mert akkor biztos, hogy belém jött volna és az autóm hátuljának vége lenne.

- Egy beképzelt, egoista sztár… mondjuk azt, hogy ,, ember ’’ idejönne a semmi kis városba Forks – ba? – kérdeztem felháborodva.
- Ez a cél, hogy ne vegyék észre…
- Huha az nehezen fog neki menni… - mondtam szemrehányóan – Na és hol helyezitek el a szerencsétlent? – kérdeztem – Vagyis melyik házban.
- Bella… úgy is egyedül vagy abban a nagy házban és…
- Nem! – vágtam rá rögtön, nem is engedtem, hogy befejezze a mondatát.
- Bella…
- Apu! – akadékoskodtam. Nem kérheti azt tõlem, hogy egy ember idejöjjön – vad idegen – és még tudja is, hogy nem vagyok oda az egoista sztárokért sem.

- Ajj… - adtam meg magamat, mert úgy is az lesz amit õ eltervezte – Mikor jönne az a majom? – morogtam.
- Ma este, Port Angeles – ben száll le a gépe.
- Huha, magán repülõvel érkezik majd? – kérdeztem úgy, mintha érdekelne engem.
- Nem… Sima repülõvel.
- Na ne! Komolyan? Meglepõdök… - mondtam és felpörgettem a motort.

- A gépe hatkor száll le szóval kérlek… Ha megtennéd akkor légy szíves megágyaznál és…
- Oké meg lesz minden! Csinálok neki vacsorát is, csak, hogy lásd milyen kedves vagyok vele!
- Köszönöm Bella, akkor légy szíves legyél ott hatra és a helyi suliba és járni fog, azt majd mi elintézzük azzal nem kell bajlódnod- még szép - Szeretlek és hiányzol!
- Ott leszek, én is… és nekem is nagyon – hangom már nem volt olyan éles, mint az elõbb. Tényleg hiányzott apu, mert már nem is tudom mikor láttam õt utoljára, talán hónapokkal ezelõtt.
- Tutsz már valami olyan idõpontot amiben haza tutsz jönni? – kérdeztem reménykedve, de már féltem elõre a választól.
- Most van szeptember, karácsonyra Bella, minden féle képpen otthon leszek! – az még mennyi idõ….

- De ott lesz Edward!
- Miért, meddig lesz itt? – kérdeztem kétségbeesve.
- Azért ennyire nem kell félni tõlem… - hallottam meg a személy hangját.
- Ki vagy hangosítva? – kérdeztem.
- Igen… - mondta – Szóval mindent hallott… mindenki…
- Legalább õszinte voltam – mondtam büszkén – Na de most megyek mert még elõkell készítenem dolgokat, Mr. Masen – nek… - morogtam – Szia! – azzal letettem a telefont.

Ideges voltam,mert semmi kedvem nem volt Edward – ot befogadni ,, szerény ’’ hajlatomba így is annyira jól el voltam egyedül! Nem volt kedvem még ahhoz is, hogy figyeljek másra.
Azt hiszem amúgy is szerintem muszáj lesz titokba tartani a dolgokat mert ha mindenki megtudja, hogy mi is történik itt jelen pillanatban akkor költöztethetjük megint máshová.
Hm… azért nem is lenne annyira rossz gondolat, mert bevallom örülnék neki nem lenne a nyakamon – bár még nincs is itt de már így gondolkozok – és nyugton lenne és élhetném tovább unalmas életemet.

Áh… ennyire gonosz még én sem leszek… Nem… majd próbálom elhatározni magamat, hogy nem leszek vele… bunkó vagy bármi más amit illetlenség lenne, szóval játszani fogom majd a jó kislányt. Szuper leszek…

Leálltam a feljáróra, kivettem a szatyrot majd mentem tovább a bejáratig, de a kutyaeledelt kivettem a szatyorból és egybõl az én drága skótjuhász kutyám, Angie felé mentem.
- Na sziasztok – guggoltam le oda és simítottam végig selymes szõrükön. Angie jó anya volt, egy percre sem hagyta ott magukra a kölyköket, szóval jó anya volt.
A kicsiknek még nem adtam nevet, az majd még ráér amikor megismerem a tulajdonságaikat és majd tudom õket,mirõl elnevezni.

Odatoltam Angie elé a kutyatálat, hogy ne kelljen mászkálni és ott hagyni a kölyköket.
Kiborítottam neki az egész konzervet amit gyorsan megevet aztán ismét óvóan visszabújt kölykeihez.
Elmosolyodtam, végig simítottam még egyszer selymes bundáján aztán bementem a házba, rengeteg dolgom volt mert Edward – nak is elõkellet készítenem a vendégszobát.
Egyszer jön vendég akkor is olyan, akiért nem vagyok oda. Jó… bár nem is beszéltem még vele egy szót sem élõben, lehet nem is akkora tapló ahogy azt kimutatja… Bár… lehet. Mindegy – morogtam magamban.

Letettem a szatyrokat az asztalra és felmentem az emeletre. A vendégszoba, pont az én szobám mellett volt, de elõtte még az egyik szekrénybõl kivettem egy tiszta ágynemû húzatot ami kék színû volt, remélem megfelel az igényeinek…
Amúgy a vendégszoba rendezett volt, szóval nem volt semmi baja, egy repedés sem szóval ebbe nem köthet bele.

Az takaróra és a párnára felhúztam a huzatot és gondosan meg is ágyaztam. Kinyitottam az ablakot és a szekrény ajtókat is, mert itt már elég régen volt szellõztetve és az nem fog ártani.
Ránéztem a fali órára ami fél ötöt mutatott. Szóval ha most lemegyek vacsorát csinálni akkor pont végezni fogok ötre akkor körülbelül öt után pár perccel eltudok indulni a Port Angeles – i repülõtérre… Fogalmam sincs mikorra fogok odaérni, de maximum vár majd kicsit, azt meg kifogja bírni, úgy is majd alkalmazkodnia kell a normális élethez, amihez ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy, mint egy normális / hétköznapi ember vár a sorára és nem az lesz, hogy csettint egyet és már szalad is oda hozzá az elsõ ember.

Na hadjuk ezt a folyamatos mérgelõdést és inkább csináljuk vacsorát.
Lementem a konyhába és kivettem a szatyorból a szükséges dolgokat, feltettem a vizet forrni és addig meg csináltam a szószt és reszeltem a sajtot. Mikor a víz forrni kezdett beletettem a tésztát és pár percig benne volt.
A gázt elzártam a forró vizet kiöntöttem és beletettem egy mély tányérba. Arrébb tettem a dolgokat és majd ha hazajövök akkor maximum beteszem a mikróba és már lehet is enni. Megint ránéztem az órára és az már négy óra, ötvenötöt mutatott. Rohantam a kabátomhoz és a cipõmhöz a telefonomat zsebre vágtam és már ki is baktattam az ajtón.
Egy pillantást vetettem a kutyákra és beültem az én ,, drága ’’ Chevy – furgonomba.

- Na akkor nézzünk szembe a végzetemmel… - motyogtam magam elé. Nem sok kedvem volt ehhez a herce – hurcához, de mit tudok tenni? Semmit… még csak tizenhét vagyok és nem nagykorú… szabad ember, még engedelmeskednem kell apunak.
Nem mintha ha tizennyolc lennék akkor nem segítenék neki, de hát akkor is. Mellesleg szeretem aput és még mindig nem tette túl magát anyun – szerintem nem is fogja, de ha így lenne akkor lehet, hogy örülnék annak, ha megtalálna a párját aki szeret, akkor lehet boldog lenne. Persze nem annyira, mint anyuval, de nem lenne annyira szomorú, mint néha.

Vettem egy mély levegõt majd felpörgettem a motort és elindultam a kátyús úton egyenesen Port Angeles felé.
Még jó, hogy péntek van és nem kell átmennem Seattle – be is tanítanom mert akkor nem tudom, hogy oldanám meg, de tudnám: Edward – ot ott hagynám a repülõ téren egy kicsit hadd várjon, na az szuper lenne, imádom az ötleteimet – ezen el is kellet mosolyodnom magamban.
Na de most már térjünk át a lényegre…

Hi :)

Hát megpróbálkozok egy újabb bloggal, remélem ez a történetem is majd elnyeri a tetszéseteket. Ma még felrakom az első fejezet.
Addig türelem, pussz: Netty ^^