Star Perfomance - 1.fejezet

Bella Swan... Egy átlagos lány, kinek életét felforgatja, Edward Masen az új amerikai üdvöske. Bella apja, FBI - nál a főnök így nem mindig van otthon lányával. Edward Masen - t többször érik a támadások így hát már az FBI - nak is van beleszólása az egészbe. A sztár egy jelentéktelen kisvárosba, Forks - ba küldik, de mennyire lesz ez jelentéktelen a fiú számára? Talán ez egy új élet kezdete?
Cullen - ék még nem bukkantak fel, de nagy jelentőségük lesz a jövőben...

Star performance -1. fejezet

( Bella szemszöge )

A nevem Isabella Swan, de jobban szeretem mikor az emberek Bella – nak szólítanak, egyszerûen kiráz a hideg mikor valaki a teljes nevemen szólít.
Apám rendõr és egyben az FBI – nál dolgozik New York – ban szóval alig találkozok vele, de beszélni minden nap szoktam vele.
Pénzt mindig küld nekem, de jobban szeretem én saját magamnak megkeresni a kenyeremet. Imádok táncolni és ezért Seattle – ben tanítok csoportokat amibõl pont meg tudok élni és így teljesen jól vagyok.

Nincs senkim itt, szóval egyedül vagyok Forks –i házunkban ami még kettõnknek is nagy lenne nem hogy még egyedül nekem, de hát mégis itt vagyok egyedül.
A leckémmel már kész voltam, be kellett vallani szorgos tanuló voltam szóval lesz esélye a tovább tanulásomnak is, ami remélem, hogy be fog majd következni, két éven belül.

Unatkoztam, nem is igazán tudtam mit kezdeni magammal ezért leültem a tévé elé és bekapcsoltam. Most mindenhol ez az… új világsztár megy a tévékben… Edward Masen… vagy, hogy hívják, elég nyálas énekes meg minden szóval annyira nem vagyok oda érte…
- Edward Masen – t többször megtámadták ezért az FBI kezei közé bízták õt! – na ez felkeltette a figyelmemet.
Mit csinálhatott? Vagy miért követik õt? Azért mert sztár és már amúgy sem tudnak a médiások mit kezdeni magukkal… Ja… Lehet, hogy ez lesz, mert már tényleg annyi hazugságot találhattak aki amiben bele sem merünk gondolni.
Na én ezért nem leszem celeb élem majd sajátos forks – i unalmas életemet és így elleszek, nem kell nekem senki sem. Egyedül leszek… igen… elhatároztam magamat, szuper vagyok.

De azért néha mégis jól jönne egy társ… akit szeretek és õ is szeret engem és nem érne engem csalódás soha sem, na jó… azért nem panaszkodhatok, mert mindenem megvolt amit szerettem volna. Persze nem követelõztem de elég jól álltunk, ezt persze nem azért mondom mert felakarok vágni vele. Na de teljesen mindegy… Jelentõsége nem igazán van neki.

- Na… tegyük magunkat hasznossá… - motyogtam, mivel már a tévézés se segített rajtam tökre meguntam és ezzel az Edward Masen – nel is ki vagyok mindenhol õ megy, komolyan megnyitom a csapot ott is a neve folyik ki… Lassan már ott járunk!
Kivettem a ,, konyhapénzt ’’ majd felvettem a kabátomat, elterveztem, hogy veszek valamit amibõl tudok ételt csinálni magamnak. Fõzési tudásom is elég sokat alakult az utóbbi idõkben és szerettem is fõzni, pont úgy,mint táncolni.
Már körülbelül öt éves koromban balettoztam tíz évesen versenyeket nyertem, jártam több, különbözõ táncra is, mindegyiket szerettem de abba kellett hagynom a költözések miatt.
Anyu szerette bejárni egész Amerikát, de õ már nem él szóval nem is költözünk annyit, mint régen én itt akartam befejezni a középiskolát és ezért maradtam itt Forks – ban és nem mentem el apuval New York – ba, biztos jó város, de én megelégszel ezzel a kis várossal is, az én igényeimnek tökéletesen megfelel.

Beültem régi körülbelül már az ötvenedik événél járó Chevy – mbe és kihajtottam az útra. Csak a közeli kisboltba mentem, nem is volt ennél nagyobb de itt volt minden, most nem fogok elmenni Port Angeles – be, csak, hogy egy nagy hipermarketben vegyem meg a kenyeremet… vagy bármi mást.

Szegény autóm nem igazán tudott hatvannál többel menni. Nyolcvannál már csattogni kezd és aztán szerintem kilencvennél már szétesik… Még soha nem mentem gyorsabban hetvennél de nem hiszem, hogy gyorsabban akarok menni.
Már láttam a kis boltot, ahol majdnem minden nap megfordulok.
Beálltam a parkolóba és bementem.
Elvettem egy kosarat és nézelõdtem a polcok között. Eldöntöttem, este bolognai – t fogok csinálni vacsorára ezért megvettem a hozzá valókat: a tésztát, a szószt és a sajtot. Mikor ezeket a dolgokat megvettem akkor haladtam tovább az állati ételek felé.
Van négy kutyám. Egy anya és három kiskutyája akik még alig két hetesek, persze õk még nem esznek semmi különlegest, úgy gondoltam, hogy majd három hetes koruk körül adok nekik majd tejet majd fokozatosan egyre nehezebb ételt.
Mivel apu nem sokat van itthon ezért nagy részben õk a családom. Igaz az, hogy az állat az ember legjobb barátja, nekem felér egy család taggal is, annyira szeretni valóak és tudom, hogy õk is szeretnek engem.

- Na ezzel megvagyok… - néztem végig a listámat és elindultam a pénztár felé.
- Szia Bella – köszönt a pénztáros, Leona.
- Szia – mosolyogtam rá.
Kedves lány volt, körülbelül tizenkilenc – húsz éves lehetett annál biztos, hogy nem több. A forksi gimiben volt negyedikes szóval azért gondolom, hogy annyi éves lehet.
Kifizettem amit vettem majd mentem tovább tragacsom felé.

Beültem a kocsiba és megnéztem a telefonomat, volt rajta egy nem fogadott hívás aputól… Észre se vettem, hogy hívott…
Bepötyögtem a számát és vártam, hogy felvegye, már a harmadik csörgésre beleszólt:
- Szia Bella! – köszönt.
- Szia, apu! Valami fontos dolog miatt hívtál? – kérdeztem és kihajtottam a parkolóból.
- Igen… - kezdett bele, de szerintem gondolkozott rajta, hogy – hogyan mondja ezt el nekem…
- Nos? – kérdeztem és elmosolyodtam.
- Néztél ma délután tévét…? – kérdezte bizonytalanul.
- Igen…. – mondtam összeráncolt szemöldökkel, minden nap nézek tévét és ezt õ is tudja.
- És láttad azt a részt, amikor Edward Masen van benne? – kérdezte.
- Igen… - válaszoltam ismét. Mi köze van egy sztárnak, hozzám?
- Szóval láttad azt a részt, amikor a sztárt többször megtámadták és ránk, FBI – osokra bízták?
- Igen, pont az láttam és azután eljöttem itthonról a boltba.
- Szuper, na és akkor a lényeg… - még mindig hezitált én meg már kínomban elnevettem magamat – Bella… lehet megutálsz ez miatt, de úgy határoztuk el magunkat, hogy Forks – ban helyezzük el a srácot – hirtelen lefékeztem, csoda, hogy nem jött utánam egy autó sem mert akkor biztos, hogy belém jött volna és az autóm hátuljának vége lenne.

- Egy beképzelt, egoista sztár… mondjuk azt, hogy ,, ember ’’ idejönne a semmi kis városba Forks – ba? – kérdeztem felháborodva.
- Ez a cél, hogy ne vegyék észre…
- Huha az nehezen fog neki menni… - mondtam szemrehányóan – Na és hol helyezitek el a szerencsétlent? – kérdeztem – Vagyis melyik házban.
- Bella… úgy is egyedül vagy abban a nagy házban és…
- Nem! – vágtam rá rögtön, nem is engedtem, hogy befejezze a mondatát.
- Bella…
- Apu! – akadékoskodtam. Nem kérheti azt tõlem, hogy egy ember idejöjjön – vad idegen – és még tudja is, hogy nem vagyok oda az egoista sztárokért sem.

- Ajj… - adtam meg magamat, mert úgy is az lesz amit õ eltervezte – Mikor jönne az a majom? – morogtam.
- Ma este, Port Angeles – ben száll le a gépe.
- Huha, magán repülõvel érkezik majd? – kérdeztem úgy, mintha érdekelne engem.
- Nem… Sima repülõvel.
- Na ne! Komolyan? Meglepõdök… - mondtam és felpörgettem a motort.

- A gépe hatkor száll le szóval kérlek… Ha megtennéd akkor légy szíves megágyaznál és…
- Oké meg lesz minden! Csinálok neki vacsorát is, csak, hogy lásd milyen kedves vagyok vele!
- Köszönöm Bella, akkor légy szíves legyél ott hatra és a helyi suliba és járni fog, azt majd mi elintézzük azzal nem kell bajlódnod- még szép - Szeretlek és hiányzol!
- Ott leszek, én is… és nekem is nagyon – hangom már nem volt olyan éles, mint az elõbb. Tényleg hiányzott apu, mert már nem is tudom mikor láttam õt utoljára, talán hónapokkal ezelõtt.
- Tutsz már valami olyan idõpontot amiben haza tutsz jönni? – kérdeztem reménykedve, de már féltem elõre a választól.
- Most van szeptember, karácsonyra Bella, minden féle képpen otthon leszek! – az még mennyi idõ….

- De ott lesz Edward!
- Miért, meddig lesz itt? – kérdeztem kétségbeesve.
- Azért ennyire nem kell félni tõlem… - hallottam meg a személy hangját.
- Ki vagy hangosítva? – kérdeztem.
- Igen… - mondta – Szóval mindent hallott… mindenki…
- Legalább õszinte voltam – mondtam büszkén – Na de most megyek mert még elõkell készítenem dolgokat, Mr. Masen – nek… - morogtam – Szia! – azzal letettem a telefont.

Ideges voltam,mert semmi kedvem nem volt Edward – ot befogadni ,, szerény ’’ hajlatomba így is annyira jól el voltam egyedül! Nem volt kedvem még ahhoz is, hogy figyeljek másra.
Azt hiszem amúgy is szerintem muszáj lesz titokba tartani a dolgokat mert ha mindenki megtudja, hogy mi is történik itt jelen pillanatban akkor költöztethetjük megint máshová.
Hm… azért nem is lenne annyira rossz gondolat, mert bevallom örülnék neki nem lenne a nyakamon – bár még nincs is itt de már így gondolkozok – és nyugton lenne és élhetném tovább unalmas életemet.

Áh… ennyire gonosz még én sem leszek… Nem… majd próbálom elhatározni magamat, hogy nem leszek vele… bunkó vagy bármi más amit illetlenség lenne, szóval játszani fogom majd a jó kislányt. Szuper leszek…

Leálltam a feljáróra, kivettem a szatyrot majd mentem tovább a bejáratig, de a kutyaeledelt kivettem a szatyorból és egybõl az én drága skótjuhász kutyám, Angie felé mentem.
- Na sziasztok – guggoltam le oda és simítottam végig selymes szõrükön. Angie jó anya volt, egy percre sem hagyta ott magukra a kölyköket, szóval jó anya volt.
A kicsiknek még nem adtam nevet, az majd még ráér amikor megismerem a tulajdonságaikat és majd tudom õket,mirõl elnevezni.

Odatoltam Angie elé a kutyatálat, hogy ne kelljen mászkálni és ott hagyni a kölyköket.
Kiborítottam neki az egész konzervet amit gyorsan megevet aztán ismét óvóan visszabújt kölykeihez.
Elmosolyodtam, végig simítottam még egyszer selymes bundáján aztán bementem a házba, rengeteg dolgom volt mert Edward – nak is elõkellet készítenem a vendégszobát.
Egyszer jön vendég akkor is olyan, akiért nem vagyok oda. Jó… bár nem is beszéltem még vele egy szót sem élõben, lehet nem is akkora tapló ahogy azt kimutatja… Bár… lehet. Mindegy – morogtam magamban.

Letettem a szatyrokat az asztalra és felmentem az emeletre. A vendégszoba, pont az én szobám mellett volt, de elõtte még az egyik szekrénybõl kivettem egy tiszta ágynemû húzatot ami kék színû volt, remélem megfelel az igényeinek…
Amúgy a vendégszoba rendezett volt, szóval nem volt semmi baja, egy repedés sem szóval ebbe nem köthet bele.

Az takaróra és a párnára felhúztam a huzatot és gondosan meg is ágyaztam. Kinyitottam az ablakot és a szekrény ajtókat is, mert itt már elég régen volt szellõztetve és az nem fog ártani.
Ránéztem a fali órára ami fél ötöt mutatott. Szóval ha most lemegyek vacsorát csinálni akkor pont végezni fogok ötre akkor körülbelül öt után pár perccel eltudok indulni a Port Angeles – i repülõtérre… Fogalmam sincs mikorra fogok odaérni, de maximum vár majd kicsit, azt meg kifogja bírni, úgy is majd alkalmazkodnia kell a normális élethez, amihez ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy, mint egy normális / hétköznapi ember vár a sorára és nem az lesz, hogy csettint egyet és már szalad is oda hozzá az elsõ ember.

Na hadjuk ezt a folyamatos mérgelõdést és inkább csináljuk vacsorát.
Lementem a konyhába és kivettem a szatyorból a szükséges dolgokat, feltettem a vizet forrni és addig meg csináltam a szószt és reszeltem a sajtot. Mikor a víz forrni kezdett beletettem a tésztát és pár percig benne volt.
A gázt elzártam a forró vizet kiöntöttem és beletettem egy mély tányérba. Arrébb tettem a dolgokat és majd ha hazajövök akkor maximum beteszem a mikróba és már lehet is enni. Megint ránéztem az órára és az már négy óra, ötvenötöt mutatott. Rohantam a kabátomhoz és a cipõmhöz a telefonomat zsebre vágtam és már ki is baktattam az ajtón.
Egy pillantást vetettem a kutyákra és beültem az én ,, drága ’’ Chevy – furgonomba.

- Na akkor nézzünk szembe a végzetemmel… - motyogtam magam elé. Nem sok kedvem volt ehhez a herce – hurcához, de mit tudok tenni? Semmit… még csak tizenhét vagyok és nem nagykorú… szabad ember, még engedelmeskednem kell apunak.
Nem mintha ha tizennyolc lennék akkor nem segítenék neki, de hát akkor is. Mellesleg szeretem aput és még mindig nem tette túl magát anyun – szerintem nem is fogja, de ha így lenne akkor lehet, hogy örülnék annak, ha megtalálna a párját aki szeret, akkor lehet boldog lenne. Persze nem annyira, mint anyuval, de nem lenne annyira szomorú, mint néha.

Vettem egy mély levegõt majd felpörgettem a motort és elindultam a kátyús úton egyenesen Port Angeles felé.
Még jó, hogy péntek van és nem kell átmennem Seattle – be is tanítanom mert akkor nem tudom, hogy oldanám meg, de tudnám: Edward – ot ott hagynám a repülõ téren egy kicsit hadd várjon, na az szuper lenne, imádom az ötleteimet – ezen el is kellet mosolyodnom magamban.
Na de most már térjünk át a lényegre…