43.fejezet

Hát itt egy fejezet. :) Remélem tetszeni fog nektek. :)

Star Peromance-43.fejezet

(Bella szemszöge)

Miközben egyre közelebb haladtam Alaszka hideg, zord éghajlata felé, követve katonáim szagát - akik három napja semmi jelüket nem adták a létezésüknek - a feszültség egyre jobban elhatalmasodott rajtam. A gyomrom egyre kisebbre zsugorodott miközben a repdeső pillangók száma egyre csak nőtt. Teljes erőmből futottam és nem számított, hogy a szemembe hullnak a hópelyhek az egyre erősödő hóesés miatt.
Sok minden zajlott a fejembe, először is bűntudatom volt, amiért Olaszországban hagytam több száz vámpírt és csak Mr. Johanson-nak szóltam, hogy eltűnök, közben lehet vissza sem térek, viszont direkt kértem, hogy ne is keressenek engem, bár azért örülnék, ha visszamehetnék és nem szúrna valaki szíven verbénával telirakott csővel – ez alatt Dave-t értem mert ő tűnt a legvalószínűbbnek, hogy ártana nekem. Aztán gondolataim másik fele és érzéseim a személy körül jártak aki miatt most itt vagyok. Féltem, hogy olyat fogok látni amit nem akarok vagy esetleg ami még rosszabb: nem is fogok látni semmit.
Észrevettem, hogy feszültségemben már levegőt sem vettem – nem mintha nagyobb szükségem lett volna rá. Mély levegőt vettem a friss alaszkai levegőből, de egyből el is kapott egy köhögő roham.
A hirtelen jövő undorító szagra nem voltam felkészülve és nem azért mert eszméletlenül rossz volt, hanem mert tudtam, hogy mi ez a szag… Ezer közül is felismertem volna, hiszen mikor odakerültem a Volturi-hoz évekkel ezelőtt első feladataim között azt kellett tennem, hogy olyan vámpírokat tépjek szét és égessek el akik valamit tömegesen az emberek ellen akartak elkövetni. Égetett vámpírszagot éreztem. Megálltam körbenéztem és megláttam az ehhez tartozó gomolygó fekete füstöt is, ami eddig nem is került be a térlátásomba. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de aztán ismét eszeveszett futásba kezdtem, gyorsabba, mint eddig. Nem kellett sokáig rohannom, mert pár másodperc elteltével már láttam egy kis házikót és a mellette keletkezett tömör, fekete füstfelhőt. Több szagot kezdtem egyszerre érezni, bár még nekem is elég nehezen ment mást is megkülönböztetni az undorító szag mellett, de a katonáimat tisztán éreztem és kisebb megkönnyebbülésemre Edwardét nem... legalább bent volt a házban és nem hozták ki az udvarra és remélhetőleg még mindig bent van., szívemről nagy kő esett egy pillanatra. A füstöt néztem és gondoltam, hogy itt valami nincs rendben… Miért égettek volna vámpír Edward szülei? Nem éreztem más szagot csak a katonáimét. Elizabeth-t és idősebb Edward Masenét már a Volturinál sem éreztem…
- Nem éreztem… - suttogtam el ismét ezt a szót. Mintha direkt azt is akarták volna elérni, hogy ne érezzem… A levél… ami felhívja a figyelmünket arra, hogy harc lesz… Dave… - Ne… Nenenene!
Gyorsan, hirtelen, őrült módjára rontottam be a házba, nem érdekelt, hogy van – e itt valaki egyáltalán, hogy ha egy pillanatra nem figyelek meg is ölhetnek engem.
- Edward! – kiáltottam bele a szoba csendjébe de senki sem válaszolt a kiáltásomra. Minden egyes szobán végig suhantam, de nem Ő nem volt, viszont mikor az utolsó szobából akartam kijönni láttam, hogy az ajtóra egy szög segítségével egy kis levélke van akasztva ezzel a szöveggel: Fölösleges erőlködni Bella… Tudod, hogy ezt a játszmát elfogod veszíteni... mint, ahogy mást is elveszítettél… Lehet akit keresel nálam van… vagy lehet csak volt? A katonádat sajnos nem tudtam szívélyesen üdvözölni… ha érted ezt a célzást… Szeretettel: Dave. Leszakítottam a kis levéldarabot és belegyűrtem a táskámba, kirohantam a szobából és követtem bódító illatot le egyenesen a pincébe, ami úgy nézett ki mint egy nagyon rossz állapotban lévő börtön. Két cellát láttam, de egyikben sem volt senki sem, csak az illatát éreztem az egyikből erőteljesebben. Szemeimben könnyek kezdtek gyűlni, hátamat a falnak támasztottam és lassan csúsztam lefele, míg enyhe huppanással földet nem értem. Átvertek engem… és átverték Edward-t is… Ahogy kikövetkeztettem gondolataimból Dave és valamelyik csatlósa felöltötték valamilyen őrült abnormális módon Edward szüleinek alakját ezzel tökéletesen kijátszva engem és mindenkit. Biztosan az egyik újszülöttjének lehet ez a képessége… Milyen jól kihasználta…
Tehetetlen voltam. Itt senki sem volt, az illatok halványulni kezdtek, ami azt jelentette, hogy már jó néhány napja elhagyták a házat és csak egy néhánysornyi ,,búcsúlevelet’’ kaptam, de azt sem attól a személytől akitől szerettem volna. Dave valószínűleg magával vitte Edwardot és nekem most meg kell őt keresnem. Dacosan álltam fel, mert ez volt az egyetlen éltetőm.
Zsebemből elővettem a telefonomat és tárcsáztam Mr. Johanson számát, hogy legalább tudjon valamit rólam és ne higgyen engem eltűnt személynek, ő már az első csöngés után fel is vette azt.
- Oh, Bella, annyira izgultam maga miatt, igaz még egy napja sem ment el innen, de már majdnem letelt az az egy nap, de, ugye jól van? – nem tudott összefüggőn értelmesen beszélni, éreztem a hangján, hogy ideges, de ez egy aggódó idegesség volt, féltett engem.
-Mr. Johanson most Alaszkában vagyok… - válaszoltam fel sem tett kérdésére – Edwardért jöttem és szüleiért… De valószínűleg a szülei nem is voltak soha sem vámpírok… Dave kis csapdája van e mögött… Tökéletesen átvert mindenkit és kijátszotta Őt is… Valószínűleg elvitte magával nem tudom, hova de én megkeresem Őt és visszahozom Edwardot mielőtt valami olyasmit akarna tenni vele, ami visszafordíthatatlan… - az utolsó mondatnál elhalt a hangom, mert ebbe bele sem akartam gondolni, hogy mik is történhetnek vele..
-Bella… Biztosan úgy gondolja, hogy ez jó ötlet? Itt nem arra gondolok, hogy nem tudok elbánni itt a Volturinál a vámpírokkal, hanem arra, hogy Önnek nehogy valami baja essen… Most is Aro szobájában vagyok, nehogy valaki meghaljon minket, ha olyanról akarna beszélni…
-Biztos vagyok a dolgomban, Mr.Johanson, ne féltsen engem. Tudok vigyázni magamra.
- Ebben biztos vagyok… De azért figyeljen minden részletre…
- Úgy lesz… - mondtam miközben felfele haladtam a lépcsőn a nappali felé – Kérem… Ne szóljon erről senkinek, se a Cullen családnak se senkinek… Nem akarom, hogy idegeskedjenek fölöslegesen, ráérünk mindent elmagyarázni, ha Edward épségben visszatér majd a Volturihoz…
- Persze ezt megértem…
- Most leteszem viszont… Jobb minél előbb elkezdeni a keresést, nem akarok kifutni az időmből. Viszlát Mr. Johanson és ha valami baj van hívjon engem, néhány napon belül visszatérek én is Olaszországba remélhetőleg nem egyedül. Vigyázzon Ön is magára s a többiekre is és lehetőleg kezdjék az edzéseket a vendégeinkkel – mondtam.
- Úgy lesz Bella kisasszony, Ön is vigyázzon magára és térjen vissza minél élőbb! – azzal kinyomtam a telefont, kezemet a kilincsre tettem és kimentem az udvarra. A fekete füst felé mentem ahol valószínűleg katonáimat elégették, bűntudatom volt, hogy miattam haltak meg, mert egyből ide küldtem őket és nem én magam jöttem… Akkor talán még Edward is itt lett volna és megtudtam volna szöktetni innen, megölni Dave-t és nem lenne harc… Igaz lenne több száz vagy kit tudja mennyi újszülött, de legalább Dave nem lenne…
A gomolygó füsthöz mentem ami már csillapodni kezdett, letérdeltem a hamuba és sebesen kutatni kezdtem a katonáim karkötője után ami hőálló volt és rajta volt a nevük és a katonai sorszámuk, hogy azonosíthassuk őket és egy kis keresztet emelhessünk a tiszteletükre. Mindegyik a kezembe akadt. Három darab…
-De hát… - suttogtam. Én csak kettő katonát küldtem ide. Gyorsan leporoltam, hogy jól látható legyen a felirat. Az elsőt igen betudtam azonosítani, de a második amit letakarítottam…
A szívem kihagyott egy pillanatra és a könnyek a szememben újra gyűlni kezdtek a kezem remegett ahogy a kis karkötőt tartottam a kezemben. A Cullen címerrel megáldott kis ékszer…
-Nem… Ez biztosan csak egy… csak egy vicc! – keltem ki magamból kiabálva. Nem az nem lehet...! Könnyeimtől mindent csak elmosódott foltokban láttam, táskámból elővettem a kis összegyűrődött papír cetlit amire David sorai voltak ráírva nekem címezve… Elolvastam a levelet újra és újra és elemezgettem azokat. ,, Lehet akit keresel az nálam van… vagy csak volt?’’ Vagy csak volt… elemezgettem magamban ezt a kis szószerkezeteket ez alatt nem azt értette, hogy elvitte magával ahogy én gondoltam, ahogy én reméltem! Nem… Ő ezt tette… A összegyűrt levelet visszagyömöszöltem a táskámba és a két katonám karkötőét is… De az Övét nem… Remegő kezeimmel körbezártam azt és hagytam, hogy a vállaim rázkódjanak a sírástól.
Úgy éreztem magamat mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Nem tudtam felfogni mi van körülöttem, nem tudtam azt feldolgozni a gondolataimban, hogy én többet nem fogom Őt látni és érezni az illatát, csókolni… Semmit nem fogok vele csinálni, nem érezhetem a jelenlétét ami megnyugtatott engem mindig, talán még jobban, mint Jasper akinek eredetileg ez a képessége.
A Cullen család… Eszembe jutottak, akikre eddig nem is igazán gondoltam, hogy fognak erre reagálni ők is? Esme… Carlisle… Elvesztették nevelt gyereküket… Alice, Jasper, Rosalie és Emmet… fogadott testvérüket akivel öt éven keresztül együtt voltak folyamatosan… És ez mind miattam… Ha nem létezek… Akkor ez nem történt volna meg… Ha léteznék de nem küldtem volna katonákat Ő utána talán Dave nem ölte volna meg… Talán megelőzhettem volna… És nem tette volna ezt… Harcolhattam volna ez ellen teljes erőmből. De nem tettem… Pedig talán mennyivel jobb is lenne…
Körülöttem sötétedni kezdett a táj, a Nap lejjebb és lejjebb haladt míg már nem is látszódott. A hóesés felerősödött lassan hóviharba csapot át. Hajnali órák járhattak én meg nem tudom mióta térdeltem a hamuban összegörnyedve remegő végtagokkal és a fájdalmammal. De felkellett állnom és elhatároztam: én bosszút fogok állni. Könyörtelen és durva bosszút amit Dave már csak a másvilágon fog emlegetni.
Kelletlen mozdulatokkal álltam fel, kezembe a kis karkötővel. Még egy utolsó pillantást vetettem arra a bűnös helyre, a házra és hátat fordítottam mindennek. Gyalog, emberi tempóban kezdtem el haladni előre, vissza oda ahonnan jöttem. Gondolataimban semmi sem volt tiszta egyszerre annyi minden járt benne. Azt sem tudtam mi zajlik bennem… Csak egyben voltam teljesen biztos: hogy bosszút fogok állni érte, igen ez a dolog teljesen tiszta és tudatos volt bennem.
Utoljára hátra néztem de már nem láttam semmit sem a fehérségen kívül és vámpír sebességgel szeltem a havas tájat. Könnyeim folytak, de abban a pillanatban oda is fagytak az arcomra az embertelen hideg miatt.
Felnéztem az égre és éreztem magamban… messze nagyon messze, hogy egyszer majd minden jóra fog fordulni… talán nem most… talán nagyon soká, de egyszer igen, érzem, hogy a dolgok a helyére fognak kerülni…

Visszatérek ennyi idő után és ilyen gonoszan elbánok a főszereplőnkkel... (: Azért ha tetszett írjatok néhány sort és ha nem tetszett akkor is. :D
Netty