Na csak sikerült megírnom és feltennem az új fejezetet (: Remélem tetszeni fog. Köszönöm a komikat, sajnos még ne válaszoltam rájuk, de megígérem fogok rájuk válaszolni (:
Puszi: Netty
Star Performance – 40.fejezet
( Bella szemszöge )
Gondoltam, hogy erre majd sor kerül egyszer, de erre most jelenleg nem voltam/voltunk felkészülve.
Elolvastam a levelet:
Kedves Bella!
Gondolom még emlékszel rám. Hisz ki nem? Aki ott volt az akkori összecsapáson az erdő közepén, az mindent tud. Hallom, hogy felépültél igaz nem ment egyszerűen ez a dolog. Most viszont minden erődre szükséged lesz. Remélem emlékszel mit ígértem neked. Igen: ,, visszavágót ’’. Hát most lehetőségünk lesz egy kis ,, baráti ’’ összecsapásra. Megkaptad ezt a levelet, ha jól gondolom szombat este. Szóval térjünk a lényegre és ne is húzzuk tovább…
Két hét múlva pontban este tíz órakor, ugyanott fogunk találkozni, mint múltkor. Te a kis csapatoddal és én is az enyémmel, az újszülöttekkel, de számíts arra: sokkal többen leszünk ráadásul erősebbek is. És a harcunk után, miénk lesz az egész Volturi, talán még a világ is, ti meg ez ellen nem tehettek semmit sem hiszen… lángon fogtok égni. Nézd a jó oldalát: nem lesz felelősséged egy rakat vámpír iránt.
Sok szeretettel: Dave.
- Bella… - szólt Felix aki még mindig előttem állt, szememmel többször átjártam még a sorokat.
- Mindenki itt van? – kérdeztem és körbe néztem.
- A katonákon kívül mindenki itt van – válaszolt Alec.
- Dave visszatér és bosszúra szomjaz – tértem egyből a lényegre. Érezhetően feszültté vált a légkör – Felolvasom a levelet… - mondtam és újra kezdtem. Mindenki megmeredve állt és nem szólt semmit és mikor ezt végig olvastam, csak rosszabb lett a helyzet – Alec, záras be minden egyes ajtót, ablakot, miután végeztem a mondani valómmal, nem akarom, hogy meglepetések érjenek minket – kezdtem kiadni a parancsokat - Senki sem mehet ki, sem engedéllyel sem anélkül. Mindig csak egy – két vámpír megy el és ők fogják majd megszerezni a vadászathoz való igényt – mondtam – Jane, Felix!- szólítottam meg őket – Írjatok leveleket minden vámpírnak, akik itt voltak múltkor és ha keletkeztek új klánok azoknak is, katonákkal vitessétek ki, minden klánhoz egy – egy harcos és hozzák magukkal a vámpírokat, persze, ha jönni akarnak nem akarom ezt kötelezővé tenni, hiszen mégis csak az életükkel ,, játszanak ’’. Nincs sok időnk, kevesebb, mint két hetünk lesz a felkészüléshez. És örülnék ha most rögtön mennétek is és meg is írnátok – azzal ők már el is tűntek. Te is mehetsz Alec – ő is elment.
- Nem teszem senkinek sem kötelezővé a harcolást, mint mondtam az előbb. Volturi tagoknak sem… A Cullen családnak meg pláne, van most elég bajuk… - néztem rájuk - Akik nem akarnak részt venni a harcban, azok most szóljanak… Aztán nem lesz esélyük kilépni, mert úgy fogok számolni a vámpírokat és úgy fogok számítani rájuk – senki sem jelezte, hogy ki akarna lépni.
- Ez durvább harc lesz, mint a múltkori volt… - jegyeztem meg. Most sem szólt senki sem… Mély levegőt vettem egy lemondó sóhaj kíséretében. Nem örültem, hogy Cullenék harcoltak, nem voltak annyira képzettek – kivéve Jasper – t. Féltettem őket.
- Demetri, küldj három – négy vámpírt Alaszkába Edward – ék ott szálltak meg a szüleivel. Szeretném, ha itt lennének a közelben, mielőtt Dave megtalálja őket… - volt egy rossz előérzetem, hogy valami történt velük. Azon gondolkoztam, míg az erdőben voltam hogy el kellene oda mennem, de nem tűnt a legjobb ötletnek ok nélkül oda menni… Így lesz egy indokom, hogy féltem. Francba, hogy nem mehetek el hozzá, pont most!
- Mikor? – kérdezte.
- Most! – mondtam határozottan. Azzal el is tűntek.
- Bella? – hallottam meg Alice hangját.
- Hm? – fordultam felé. Mennyire megtud változni a viselkedésem, amikor komoly dolgokról van szó, hát ez a harcolás most elég komoly volt… Nem igaz? De most nagyon nem hiányzott nekem – mintha normál esettben hiányzott volna. Nem igazán tudtam egyszerre két dologra fókuszálni, mert mindegyik nagyon fontos volt. Egyik Edward a másik a Volturi, nem tudnék soha választani kettőjük közül… A Szerelmem és a Családom között.
- Most mi lesz? – kérdezte.
- Hogy értve? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Edward – dal, ha nem lesz meg…
- Alaszkába kell lennie, ha ott sincs akkor… Fogalmam sincs, Alice...
- Ha nincs ott akkor, hol keressük? – kérdezte.
- Alice… Tudom, hogy ti mindnyájan nagyon feszültek vagytok miatta, látnátok engem belül. Jasper – nek nagyon nagy szerencséje van, hogy pajzs van körülöttem, mert biztos vagyok benne, hogy már megbolondult volna… - mondtam feszülten – De ha nem lesz ott Alaszkában...
- Akkor mi fogjuk megkeresni őt… - mondta magabiztosan Emmet.
- Ezt most verd ki a fejedből… - néztem rá szúrósan – Meg ne kérdezd mért. Mikor elment Edward nekem már akkor nem voltak szimpatikusak a szülei, este nem tudtam aludni, nagyon ideges voltam. Másnap próbáltam szagnyom után menni, de alig mentem fél mérföldet és elveszítettem a szagot… Mintha elvágták volna – végig néztem a Cullen családot, még feszültebbek lettek, mint voltak – Nem mehettek sehová. Maximum Volturi tagok mehetnek ki, közülük is olyan akiknek van képességük.
- Bella… Mire ez a nagy készültség...? – kérdezte Carlisle.
- Sokkal durvább harc lesz, mint máskor… És nem a levéltől vagyok megijedve. Hanem a kikövetkeztetéstől. Néhány hónapja volt a harc, miután veszített másnap már rögtön toborozni kezdett újszülötteket. Meg mit tudom én még milyen vámpírokat szerzett be, akiknek szintén nem tudom milyen harci késségük van. Múltkor is többen voltak nálunk, akkor most mire számítsak? – néztem rájuk kérdőn, de nem válaszoltak – Ne menjetek sehova, azzal nem tesztek jót… - ezzel arra akartam célozni, hogyha elakarnak menni, segíteni Edward – nak – ha nem lenne Alaszkában, bár erre gondolni sem akartam – akkor csak rosszabbat csinálnak.
- Nem lesz semmi baj… - erőltettem meg végül egy mosolyt. Nem tudtam miért mondom ezt. Talán csak magamat próbáltam nyugtatni, nem is mást – Most megyek – azzal az ajtó felé indultam – Megnézem Jane – ék, hogy haladnak az írással és még verbénás csövet is elő kell állítanom… - magyarázkodtam. Egyből Aro régi irodája felé vettem az irányt, ott szokták írni az ilyen ,, hivatalos ’’ leveleket. Mindenki bent volt aki erre a feladatra ki volt osztva.
- Bella, kész vagyunk! – jött oda Jane a levelekkel.
- Gyorsak voltatok – erőltettem meg egy mosolyt és elvettem a kezéből a papírokat. Szembesítem a katonákat, hogy nemsokára harc következik és, kiosztom azt a pár vámpírt is akik majd elviszik ezeket – lengettem meg a kezemben lévő borítékokat – Aztán fél óra múlva találkozzunk az edzőteremben, előkel állítanunk a verbénákat is, nincs késleltetni való időnk – mindnyájan bólintottak - Minden klán meg van? – kérdeztem Jane – től.
- Igen – válaszolt magabiztosan.
- Hányan vannak? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Húszan. Cullen család nincs benne – válaszolt.
- Hánynak van képessége? Cullenéken kívül…
- Nyolcnak… Összesen mindenkit beleértve, Volturi tagokat is pedig, húsz főnek van képessége – szorosan hunytam le a szememet, nem volt rossz ez a húsz képességgel rendelkező vámpír, de… túlzottan sok sem.
- Többen lesznek az újszülöttek, mint múltkor, igaz? Nem csak fenyegetőzött Dave... – mondta Felix.
- Ebben biztos vagyok… Ráadásul erősebbek is lesznek... – motyogtam és rájuk néztem. Nem tudom mi lesz, de, hogy a végsőkig fogunk harcolni és védeni a Volturit abban teljesen biztos voltam, ebben az egyben.
- Keményebben fogunk edzeni… - mondta Felix.
- Jaj… Alig várom Stefant – t és Vladimir – t, hogy itt legyenek… Élvezet lesz tényleg… - kínomban már nevettem miközben ezt kimondtam.
- Hát azt én is alig várom… - jegyezte meg Jane, de az ő arcán egyáltalán nem jelent meg a nevetés semelyik jele sem.
- De… most még annak is örülök ha eljönnek... – mondtam – Kell az erő… Legyen az bárki is az illető. Meg ki tudja? Lehet, hogy megváltoztak a harc után megkomolyodtak…
- Bella… Ugye ebben te sem hiszel ebben?
- Nem… De szép kis gondolatfoszlány volt. Nem igaz? – tettem fel a költői kérdésemet – De most már tényleg megyek és átadom a leveleket, aztán elküldöm őket, hogy vigyék el személyesen, még ma… - azzal egy erőltetett mosoly kíséretében ott hagytam őket. Legszívesebben megint sírtam volna, de próbáltam erős maradni. Gyomrom borsónyira szűkült össze. Nagyon aggódtam Edwardért, de legkésőbb holnap kapok róla valami információt és remélem megnyugodhatok, mert most... Az agyvérzés szélén álltam.
Próbáltam nem gondolkozni, de nem sikerült. Inkább gyorsabban trappoltam előre, mert minél előbb beszélhetek a katonákkal annál jobb, mert reményeim szerint addig másra terelődik majd a figyelmem.
Egy hirtelen mozdulattal nyitottam be a katonákhoz, rám néztek aztán mindannyian katonásan álltak be. Vártam pár pillanatot, míg lenyugodtak aztán elkezdtem elmondani mondanivalómat.
- Nem tudom, hogy hányan értesültek az új hírről, de Dave visszatért – ahogy láttam nem érte őket nagyobb meglepetés – Akkor valamennyire tájékozottak vagytok. Két hát múlva szombaton lesz az összecsapás este tíz órakor, elég képzettek vagytok, nem akarok veletek még külön edzéseket folytatni, nekem elég lesz a klánokkal való foglalkozás… Viszont valahogy ide is kell jönniük, így itt van néhány levél, amit személyesen kell elvinnetek a klánoknak. Remélem nem jelent gondot. Mondjátok el nekik, miután elolvasták a levelet, hogyha benne vannak a harcolásba akkor rögtön jöjjenek ne legyen nagy pakolászat. Minél előbb itt vannak annál jobb… - hadartam el gyorsan a lényeget – Világos minden? – erre mindenki bólintott. Az első sorhoz közelebb mentem és jobbról, balra haladva kiosztottam a leveleket a katonáknak akik ahogy a kezükbe adtam a borítékot el is tűntek a szemem elől.
- Akkor… további szép estét nektek… - azzal otthagytam őket. A vámpír katonákkal nem volt semmi baj nyugodtak voltak nem szóltak vissza, azt csinálták amit kellet, így nem volt velük soha sem gondom. Gyorsan el tudtam végezni a dolgomat.
Miután végeztem az edzőterembe mentem ahol ott volt Jane, Felix, Demetri és Alec is, a szekrény előtt álltak ahol a csövek voltak.
- Mennyi van még? – kérdeztem és én is odamentem hozzájuk.
- Három – négyszáz darab körülbelül…? – válaszolt Felix.
- Az kevés… Adjatok fel hatszáz darabos rendelést örülnék ha ez holnapra meg is érkezne, nem számít ez mennyibe fog kerülni, csak minél előbb érkezzen meg a szállítmány. Jane bólintott azzal el is tűnt.
Nagyot sóhajtottam és a szekrényből kivettem a csöveket, a verbénákat és a kesztyűt is.
- Azt hiszem ma sem alszok… - motyogtam magamnak. De ez legyen a legkisebb bajom...
Néhány megjegyzést... (:
2011. július 9., szombat
2011. július 7., csütörtök
2011. július 6., szerda
39.fejezet
Hát itt a fejezet egy ,,kis'' késéssel...
Szeretném megköszönni akik írtak megjegyzést, mindegyikre válaszoltam (:
Remélem tetszeni fog ez a fejezet is, néhány sort írjatok, hogy milyen volt. Igyekszek még a nyaralás előtt feltenni egy részt ha nem, akkor 16-a után várható egy fejezet :/ De igyekszek vele.
Na nem húzom tovább a szót. Jó olvasást :D
Netty
Star Performance – 39.fejezet
( Bella szemszöge )
A búcsúzásnál kikészültem, csak néztem Edward egyre eltávolodó alakját, nem tudom meddig álltam ott neki dőlve az egyik oszlopnak és néztem ahogy eltűnik. Viszont az feltűnt nekem, hogy szülei elég messze parkoltak le az autóval… Mikor elég sok hely van most itt… Lehet nem akartak feltűnő autóval megjelenni? Megeshet, hogy olyanok, mint a Cullen család: imádják az olyan autókat amik eléggé feltűnőek. De akkor meg mi értelme van annak, ha messzire parkolnak le, nem inkább szem előtt kéne lenni?
Igen… Ekkor már éreztem, hogy valami nincs rendben a szülőkkel…
- Nektek nem furák Edward szülei? – kérdeztem meg egyszer a Cullen családot.
- Nem, nekem Elizabeth nagyon rendes nőnek tűnik – mondta Esme mosolyogva.
- Bella… Alig ismered őket… És már most nem szimpatikus az anyós meg az após jelölt? – kérdezte röhögve, én meg ezt nem éppen találtam viccesnek.
- Olyan volt mintha valami pajzs lett volna körülöttük, de valami érdekes pajzs… Nem olyan, mint az enyém, átlag felüli, mintha gonosz erők uralták volna… - ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Én sem látom a jövőjüket, de lehet, hogy ez a képességük… Mármint nem a gonosz erő, hanem csak a pajzs… - magyarázta Alice.
- Ne aggódj Bella, minden rendben lesz… - tette a kezét a vállamra Esme – Inkább csak Edward miatt aggódsz és mindent túl reagálsz – bólintottam, de ennél több volt a helyzet. Éreztem, valami női megérzés vagy mit tudom én mi volt ez, de hogy valami nem volt rendben, az is biztos….
- Ne stresszelj Bella… Néhány hétről van szó, te meg örökké élsz… Ezt nem fogod többnek érezni néhány napnál – próbált Carlisle is nyugtatni. Ajkamba haraptam és erre nem mondtam semmit sem.
Két héttel később…
Most már úgy gondoltam lehetek ideges. Eltelt két hét és Edward semmi jelet nem adott magáról és nem foghatom most még a térerőre sem. Próbáltam naponta többször hívni vagy ki nyomta vagy fel sem vette. Szorosan lehunytam a szememet és próbáltam legalább egy pillanatra lenyugodni de nem sikerült. Jasper folyamatosan mögöttem járkált és próbált erejével lenyugtatni, nem volt körülöttem a pajzs, de még így sem sikerült.
- Tudtam, hogy valami itt nincsen rendben… - motyogtam magamnak. Nem tudom, hogy álltak a dolgok, de, hogy itt nem szimpla telefon lemerülésről vagy ilyesmiről van szó, abban száz százalékig biztos vagyok.
( Edward szemszöge )
A fejemre, mintha több tonnás súly nehezedett volna. Hasamba éles fájdalom nyílalt, mintha kést forgattak volna benne és ez az érzés nem akart megszűnni, sőt egyre erősebb lett, szememet többszöri próbálkozás után sikerült kinyitnom de nem igazán láttam tisztán. Fogalmam sincs mikor éreztem magamat ilyen ramatyul, de biztos vagyok abban, hogy mikor még ember voltam sem voltam ilyen állapotban. A formák kezdtek körülöttem kirajzolódni. A hely ahol voltam nyálkás, rozsdás és egyszerűen bűzlött valamitől, úgy éreztem magam, mintha börtönbe lettem volna… Szorosan lehunytam a szememet egy pillanatra. Nem tudtam mi történik velem. Reménykedtem, hogy ez valami vicc – bár nem tűnt valószínűnek – hogy valami képesség hatása alatt vagyok, valaki szívat engem, de nem így volt. Nagyon nem…
Lassan kezdtek a fejemben előjönni az utolsó emlékeim… A szüleim… De még se… - gyorsabban vettem a levegőt, mert a fájdalom forrásához tettem a kezemet, pólómat felemeltem és láttam ott egy nagy heget. Ijedtemben odakaptam, de még nagyobb fájdalom nyílalt belém, kínomban felordítottam. Ők nem lehetnek a szüleim, hacsak nem valami gonosz erő alatt álltak… Mert önmaguktól nem hinném, hogy csak belém szúrnának egy verbénát… Még akkor sem ha gonoszak lettek volna a vámpírrá válás során, nem…
- Oh, Edward… – hallottam meg egy cinikus hangot, gyorsan felálltam a rácshoz mentem. Ketten álltak ott, az állítólagos ,, szüleim ’’.
– Remélem már jobban vagy kisfiam – a nő felém nyúlt megakarta simítani az arcomat, de én elhúzódtam – Te kis szemtelen, így kell viselkedni az anyáddal? – húzta fel kérdőn a szemöldökét, de láttam szemeiben, hogy roppant jól mulat.
- Térjünk a lényegre Bianca… - nézett a férfi a nőre. Nem tudtam többet használni az anya, vagy apa szót, átvertek és én ebbe a csapdába rendkívül jól bele is estem.
- Edward… Hm… Milyen régen találkoztunk… - a hangja megváltozott, felismertem, ezer közül is sikerült volna. Egy pillanatra elállt a lélegzetem – Látom így már megismersz engem… - próbáltam a gondolataikba látni, de nem sikerült még mindig nem, valami nagyon védte őket, egy pajzs… és már mióta? Eddig fel sem tűnt, hisz annyira örültem, hogy sikerül az életemet helyre hozni, de tudhattam volna, hogy ez mind túl szép és egyszerű… - Ismerős vagyok számodra igaz? – kérdezte és rám mosolygott, de lehet, hogy nevezhetném ezt vicsorításnak is.
Aztán hirtelen alakot váltottak, mind a ketten. A nő ismeretlen volt számomra, eddig még soha sem láttam. A férfi viszont, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára…
( Bella szemszöge )
Az idő egyre csak telt én meg nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, képességeim nem segítettek nekem, inkább csak hátráltattak. Alice szintén nem tudott segíteni nekem, Edward szülein pajzs volt, így hát Őt sem láthatta. Viszont ilyenkor legalább homályosan látnia kellene, de most még ez sem. A pánik egyre jobban uralkodott el rajtam. Jasper állandóan utánam koslatott, hogy nyugtasson de ez nem segített nekem. Inkább felidegesített.
- Jazz, kérlek! – emeltem fel a hangomat – Nem segít, még idegesebb leszek! – idegesen túrtam bele a hajamba. Szívem hevesen vert, félvérségem miatt, tenyerem izzadt és abban is biztos voltam, ha most nem ülök le mentem elájulok. A székekhez mentem ahol egykor Aroék ültek. Fejemet a tenyerembe temettem és próbáltam nyugodt dolgokra koncentrálni… Rét… Fű… Virágok… - milyen ironikus, hogy egy vámpír pont erre gondol.
- Bella – felnéztem. Alice állt velem szembe – Ne ess szét… Lehet, hogy nincs is semmi okod aggódni.
- Alice… Én érzem, hogy valami rohadtul nincs itt rendben – néztem rá könyörgően. Egy pillanatig egymás szemébe néztünk, láttam, hogy szemei szomorúak, ő is pont annyira érzi, hogy itt valami nincs rendben, csak nem akarja ezt kimondani – Gondolatolvasó vagyok… - jegyeztem meg – Tudom, hogy nyugtatni akartok engem, de tudom, hogy mit is gondolsz valójában… - felálltam és őt néztem. Ezután megöleltem őt – Elmegyek vadászni… Régen voltam és legalább addig is mással vagyok elfoglalva… - suttogtam majd elhúzódtam tőle.
- Menjek veled? – kérdezte.
- Nem kell… Szeretnék egyedül lenni… - mondtam és egy mosolyt küldtem felé.
- Ne csinálj hülyeséget… - kérte.
- Nem fogok… - mondtam. Elmentem mellette, a kijárat felé vettem utamat, nem néztem oldalra, csak mereven előre. Egyre gyorsabban vágtattam előre, mire azt vettem észre, hogy már rohanok és vámpír sebességű futásba kezdtem. Minél előbb ki akartam innen szabadulni. Megkönnyebbült sóhajjal másztam fel a kijáratot jelentő létrán és emeltem fel a beton korongot, ami eltakarta a mi titkos kis lejáratunkat. Elég nehéz volt ahhoz, hogy az emberek ne tudják felemelni, de még meglátni sem nagyon, hiszen szinte beleolvad a betonba, színét értve.
Mielőtt kimásztam volna szétnéztem, hogy van – e valaki a közelben, de nem láttam senkit így egy hirtelen mozdulattal húztam fel magamat és tettem vissza a korongot.
Egyszerű emberi öltözetben voltam, senkinek sem tűnt volna fel, hogy nem vagyok teljesen ember. Ráadásul sötét is volt, szóval rendesen, vámpír tempóban futhattam az erdő felé, úgy, hogy nem vesz észre senki sem. Szerencsénk volt, hogy a Volturi – tól nem messze van egy erdő – elég nagy ahhoz, hogy ,, eltartson ’’ minket, de sokszor megtörténik az is, hogy elmegyünk messzebb vadászni, legszívesebben most én is elmentem volna messzebbre, de nem hagyhattam csak úgy itt a Volturi – t, főleg nem ,, főnökként ’’.
Mikor úgy gondoltam, hogy már eléggé bent vagyok az erdőben, akkor lassítottam. Gyalogoltam lassan, emberi tempóban. Próbáltam semleges dolgokra gondolni… Milyen jó lenne kizárni a dolgokat, még ha csak néhány pillanatra is. De nem sikerült, agyam folytonosan Edward körül járt. Mi van ha valami baj van a telefonjával? De akkor már megoldotta volna, hogy valamilyen módon felhívjon engem. De ezt nem tette… Lehet, hogy direkt csinálja? Hirtelen megálltam, mert mi van, ha ez tényleg így van? Nem… Ez azért képtelenség… Már csak beképzelem magamnak a dolgokat.
Próbáltam a vadászatra koncentrálni. Mély levegőt vettem és egyből ki is szimatoltam néhány őzt a közelben. Feléjük kezdtem rohanni, rögtön el is kaptam az egyiket. Mohón kezdtem szívni a vérét a nyakán keresztül. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire voltam szomjas és, hogy ezt a vadászat dolgot mennyire elhanyagoltam mostanában. De az viszont biztató, hogy nem vettem észre különösebben, bár a mostani zavaros életemet illetően… Már semmin sem lepődnék meg.
Az állati tetemeket elhagyva ismét gondolkodóba estem. Mit kéne csinálnom? Felkeresni nem tudnám őket, már próbáltam a szagukat követni, de nem jutottam el fél mérföldig és már nem is éreztem semmit sem. Ennél a pontnál kezdtem leginkább aggódni és ijesztő dolgokra gondolni…
Levetettem magamat az avarrétegbe. Kellemesen jó érzés volt feküdni, el tudtam volna azt is képzelni, hogy itt maradok egy ideig, lehunytam a szememet. Ennél már csak az lenne a jobb, ha öntudatlan állapotba süllyednék. Nem lenne semmi gondom… Nem lenne felelősség körülöttem – persze semmi bajom nincs a Volturival, szeretem az egész csapatot, olyanok vagyunk, mint egy nagy család, mindenki ismeri mindenkinek a titkát… talán még is tudunk egymásról. Mégis jól esne egy kis pihenés… Kikapcsolódás, mint mikor az emberek nyaralni mennek. De igazából nem a sok ,, munkával ’’ volt a bajom, inkább elakartam felejteni, hogy Edward nincs itt velem, nem ölel át engem és… nem akartam olyanra sem gondolni, hogy talán…
- Nem! – mondtam hangosan és felugrottam.
Hülyeségeket gondolsz – folytattam magamban. Könnyeim folyni kezdtek, két hétig sikerült visszafojtanom érzéseimet, de most eltört nálam végleg a mécses. Nem akartam ezt. Azt akartam, hogy most itt legyen velem, hogy biztos legyek abban biztonságban van és nincs semmi baja.
Csak már látnám őt…
***
Visszafele haladtam a Volturi felé, amint kiértem az erdőből és már láttam az óratornyot akkor már emberi tempóban gyalogoltam. Jól esett kisírni magamat… kicsit kiszabadulni a feszült légkörből… - na mintha én magam nem lettem volna elég ideges. Lassan mentem, néhányan lézengtek itt – ott, azok is többnyire részegek voltak,tudomást sem vettek rólam. Este tíz óra volt és elég hideg még nekem is kellemetlenül esett, pedig én nekem elég nagy tűrőképességem volt.
Leemeltem a beton korongot és beugrottam, majd vissza húztam azt. A nagy terem felé mentem. Hangok hallatszódtak onnan, ami szokatlan volt, mert ilyenkor már senki sem szokott ott tartózkodni, kivéve engem. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, így pár pillanat alatt már a terem közepén álltam, mindenki egyből rám nézett.
Felix közeledett felém egy levéllel a kezében. Hirtelen az ütő is megállt bennem, mi van ha valami Edward – dal kapcsolatos?
- Kitől van? – kérdeztem feszülten.
- Fogalmam sincs, nem akartuk kibontani addig amíg nem érdekezel meg… - erre csak bólintottam. Kezem remegett, alig tudtam kinyitni és mikor elkezdtem olvasni egyáltalán nem lettem nyugodtabb…
Ha lehetek pofátlan és tetszett a fejezet akkor írjatok néhány sort megjegyzésbe (:
Szeretném megköszönni akik írtak megjegyzést, mindegyikre válaszoltam (:
Remélem tetszeni fog ez a fejezet is, néhány sort írjatok, hogy milyen volt. Igyekszek még a nyaralás előtt feltenni egy részt ha nem, akkor 16-a után várható egy fejezet :/ De igyekszek vele.
Na nem húzom tovább a szót. Jó olvasást :D
Netty
Star Performance – 39.fejezet
( Bella szemszöge )
A búcsúzásnál kikészültem, csak néztem Edward egyre eltávolodó alakját, nem tudom meddig álltam ott neki dőlve az egyik oszlopnak és néztem ahogy eltűnik. Viszont az feltűnt nekem, hogy szülei elég messze parkoltak le az autóval… Mikor elég sok hely van most itt… Lehet nem akartak feltűnő autóval megjelenni? Megeshet, hogy olyanok, mint a Cullen család: imádják az olyan autókat amik eléggé feltűnőek. De akkor meg mi értelme van annak, ha messzire parkolnak le, nem inkább szem előtt kéne lenni?
Igen… Ekkor már éreztem, hogy valami nincs rendben a szülőkkel…
- Nektek nem furák Edward szülei? – kérdeztem meg egyszer a Cullen családot.
- Nem, nekem Elizabeth nagyon rendes nőnek tűnik – mondta Esme mosolyogva.
- Bella… Alig ismered őket… És már most nem szimpatikus az anyós meg az após jelölt? – kérdezte röhögve, én meg ezt nem éppen találtam viccesnek.
- Olyan volt mintha valami pajzs lett volna körülöttük, de valami érdekes pajzs… Nem olyan, mint az enyém, átlag felüli, mintha gonosz erők uralták volna… - ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Én sem látom a jövőjüket, de lehet, hogy ez a képességük… Mármint nem a gonosz erő, hanem csak a pajzs… - magyarázta Alice.
- Ne aggódj Bella, minden rendben lesz… - tette a kezét a vállamra Esme – Inkább csak Edward miatt aggódsz és mindent túl reagálsz – bólintottam, de ennél több volt a helyzet. Éreztem, valami női megérzés vagy mit tudom én mi volt ez, de hogy valami nem volt rendben, az is biztos….
- Ne stresszelj Bella… Néhány hétről van szó, te meg örökké élsz… Ezt nem fogod többnek érezni néhány napnál – próbált Carlisle is nyugtatni. Ajkamba haraptam és erre nem mondtam semmit sem.
Két héttel később…
Most már úgy gondoltam lehetek ideges. Eltelt két hét és Edward semmi jelet nem adott magáról és nem foghatom most még a térerőre sem. Próbáltam naponta többször hívni vagy ki nyomta vagy fel sem vette. Szorosan lehunytam a szememet és próbáltam legalább egy pillanatra lenyugodni de nem sikerült. Jasper folyamatosan mögöttem járkált és próbált erejével lenyugtatni, nem volt körülöttem a pajzs, de még így sem sikerült.
- Tudtam, hogy valami itt nincsen rendben… - motyogtam magamnak. Nem tudom, hogy álltak a dolgok, de, hogy itt nem szimpla telefon lemerülésről vagy ilyesmiről van szó, abban száz százalékig biztos vagyok.
( Edward szemszöge )
A fejemre, mintha több tonnás súly nehezedett volna. Hasamba éles fájdalom nyílalt, mintha kést forgattak volna benne és ez az érzés nem akart megszűnni, sőt egyre erősebb lett, szememet többszöri próbálkozás után sikerült kinyitnom de nem igazán láttam tisztán. Fogalmam sincs mikor éreztem magamat ilyen ramatyul, de biztos vagyok abban, hogy mikor még ember voltam sem voltam ilyen állapotban. A formák kezdtek körülöttem kirajzolódni. A hely ahol voltam nyálkás, rozsdás és egyszerűen bűzlött valamitől, úgy éreztem magam, mintha börtönbe lettem volna… Szorosan lehunytam a szememet egy pillanatra. Nem tudtam mi történik velem. Reménykedtem, hogy ez valami vicc – bár nem tűnt valószínűnek – hogy valami képesség hatása alatt vagyok, valaki szívat engem, de nem így volt. Nagyon nem…
Lassan kezdtek a fejemben előjönni az utolsó emlékeim… A szüleim… De még se… - gyorsabban vettem a levegőt, mert a fájdalom forrásához tettem a kezemet, pólómat felemeltem és láttam ott egy nagy heget. Ijedtemben odakaptam, de még nagyobb fájdalom nyílalt belém, kínomban felordítottam. Ők nem lehetnek a szüleim, hacsak nem valami gonosz erő alatt álltak… Mert önmaguktól nem hinném, hogy csak belém szúrnának egy verbénát… Még akkor sem ha gonoszak lettek volna a vámpírrá válás során, nem…
- Oh, Edward… – hallottam meg egy cinikus hangot, gyorsan felálltam a rácshoz mentem. Ketten álltak ott, az állítólagos ,, szüleim ’’.
– Remélem már jobban vagy kisfiam – a nő felém nyúlt megakarta simítani az arcomat, de én elhúzódtam – Te kis szemtelen, így kell viselkedni az anyáddal? – húzta fel kérdőn a szemöldökét, de láttam szemeiben, hogy roppant jól mulat.
- Térjünk a lényegre Bianca… - nézett a férfi a nőre. Nem tudtam többet használni az anya, vagy apa szót, átvertek és én ebbe a csapdába rendkívül jól bele is estem.
- Edward… Hm… Milyen régen találkoztunk… - a hangja megváltozott, felismertem, ezer közül is sikerült volna. Egy pillanatra elállt a lélegzetem – Látom így már megismersz engem… - próbáltam a gondolataikba látni, de nem sikerült még mindig nem, valami nagyon védte őket, egy pajzs… és már mióta? Eddig fel sem tűnt, hisz annyira örültem, hogy sikerül az életemet helyre hozni, de tudhattam volna, hogy ez mind túl szép és egyszerű… - Ismerős vagyok számodra igaz? – kérdezte és rám mosolygott, de lehet, hogy nevezhetném ezt vicsorításnak is.
Aztán hirtelen alakot váltottak, mind a ketten. A nő ismeretlen volt számomra, eddig még soha sem láttam. A férfi viszont, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára…
( Bella szemszöge )
Az idő egyre csak telt én meg nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, képességeim nem segítettek nekem, inkább csak hátráltattak. Alice szintén nem tudott segíteni nekem, Edward szülein pajzs volt, így hát Őt sem láthatta. Viszont ilyenkor legalább homályosan látnia kellene, de most még ez sem. A pánik egyre jobban uralkodott el rajtam. Jasper állandóan utánam koslatott, hogy nyugtasson de ez nem segített nekem. Inkább felidegesített.
- Jazz, kérlek! – emeltem fel a hangomat – Nem segít, még idegesebb leszek! – idegesen túrtam bele a hajamba. Szívem hevesen vert, félvérségem miatt, tenyerem izzadt és abban is biztos voltam, ha most nem ülök le mentem elájulok. A székekhez mentem ahol egykor Aroék ültek. Fejemet a tenyerembe temettem és próbáltam nyugodt dolgokra koncentrálni… Rét… Fű… Virágok… - milyen ironikus, hogy egy vámpír pont erre gondol.
- Bella – felnéztem. Alice állt velem szembe – Ne ess szét… Lehet, hogy nincs is semmi okod aggódni.
- Alice… Én érzem, hogy valami rohadtul nincs itt rendben – néztem rá könyörgően. Egy pillanatig egymás szemébe néztünk, láttam, hogy szemei szomorúak, ő is pont annyira érzi, hogy itt valami nincs rendben, csak nem akarja ezt kimondani – Gondolatolvasó vagyok… - jegyeztem meg – Tudom, hogy nyugtatni akartok engem, de tudom, hogy mit is gondolsz valójában… - felálltam és őt néztem. Ezután megöleltem őt – Elmegyek vadászni… Régen voltam és legalább addig is mással vagyok elfoglalva… - suttogtam majd elhúzódtam tőle.
- Menjek veled? – kérdezte.
- Nem kell… Szeretnék egyedül lenni… - mondtam és egy mosolyt küldtem felé.
- Ne csinálj hülyeséget… - kérte.
- Nem fogok… - mondtam. Elmentem mellette, a kijárat felé vettem utamat, nem néztem oldalra, csak mereven előre. Egyre gyorsabban vágtattam előre, mire azt vettem észre, hogy már rohanok és vámpír sebességű futásba kezdtem. Minél előbb ki akartam innen szabadulni. Megkönnyebbült sóhajjal másztam fel a kijáratot jelentő létrán és emeltem fel a beton korongot, ami eltakarta a mi titkos kis lejáratunkat. Elég nehéz volt ahhoz, hogy az emberek ne tudják felemelni, de még meglátni sem nagyon, hiszen szinte beleolvad a betonba, színét értve.
Mielőtt kimásztam volna szétnéztem, hogy van – e valaki a közelben, de nem láttam senkit így egy hirtelen mozdulattal húztam fel magamat és tettem vissza a korongot.
Egyszerű emberi öltözetben voltam, senkinek sem tűnt volna fel, hogy nem vagyok teljesen ember. Ráadásul sötét is volt, szóval rendesen, vámpír tempóban futhattam az erdő felé, úgy, hogy nem vesz észre senki sem. Szerencsénk volt, hogy a Volturi – tól nem messze van egy erdő – elég nagy ahhoz, hogy ,, eltartson ’’ minket, de sokszor megtörténik az is, hogy elmegyünk messzebb vadászni, legszívesebben most én is elmentem volna messzebbre, de nem hagyhattam csak úgy itt a Volturi – t, főleg nem ,, főnökként ’’.
Mikor úgy gondoltam, hogy már eléggé bent vagyok az erdőben, akkor lassítottam. Gyalogoltam lassan, emberi tempóban. Próbáltam semleges dolgokra gondolni… Milyen jó lenne kizárni a dolgokat, még ha csak néhány pillanatra is. De nem sikerült, agyam folytonosan Edward körül járt. Mi van ha valami baj van a telefonjával? De akkor már megoldotta volna, hogy valamilyen módon felhívjon engem. De ezt nem tette… Lehet, hogy direkt csinálja? Hirtelen megálltam, mert mi van, ha ez tényleg így van? Nem… Ez azért képtelenség… Már csak beképzelem magamnak a dolgokat.
Próbáltam a vadászatra koncentrálni. Mély levegőt vettem és egyből ki is szimatoltam néhány őzt a közelben. Feléjük kezdtem rohanni, rögtön el is kaptam az egyiket. Mohón kezdtem szívni a vérét a nyakán keresztül. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire voltam szomjas és, hogy ezt a vadászat dolgot mennyire elhanyagoltam mostanában. De az viszont biztató, hogy nem vettem észre különösebben, bár a mostani zavaros életemet illetően… Már semmin sem lepődnék meg.
Az állati tetemeket elhagyva ismét gondolkodóba estem. Mit kéne csinálnom? Felkeresni nem tudnám őket, már próbáltam a szagukat követni, de nem jutottam el fél mérföldig és már nem is éreztem semmit sem. Ennél a pontnál kezdtem leginkább aggódni és ijesztő dolgokra gondolni…
Levetettem magamat az avarrétegbe. Kellemesen jó érzés volt feküdni, el tudtam volna azt is képzelni, hogy itt maradok egy ideig, lehunytam a szememet. Ennél már csak az lenne a jobb, ha öntudatlan állapotba süllyednék. Nem lenne semmi gondom… Nem lenne felelősség körülöttem – persze semmi bajom nincs a Volturival, szeretem az egész csapatot, olyanok vagyunk, mint egy nagy család, mindenki ismeri mindenkinek a titkát… talán még is tudunk egymásról. Mégis jól esne egy kis pihenés… Kikapcsolódás, mint mikor az emberek nyaralni mennek. De igazából nem a sok ,, munkával ’’ volt a bajom, inkább elakartam felejteni, hogy Edward nincs itt velem, nem ölel át engem és… nem akartam olyanra sem gondolni, hogy talán…
- Nem! – mondtam hangosan és felugrottam.
Hülyeségeket gondolsz – folytattam magamban. Könnyeim folyni kezdtek, két hétig sikerült visszafojtanom érzéseimet, de most eltört nálam végleg a mécses. Nem akartam ezt. Azt akartam, hogy most itt legyen velem, hogy biztos legyek abban biztonságban van és nincs semmi baja.
Csak már látnám őt…
***
Visszafele haladtam a Volturi felé, amint kiértem az erdőből és már láttam az óratornyot akkor már emberi tempóban gyalogoltam. Jól esett kisírni magamat… kicsit kiszabadulni a feszült légkörből… - na mintha én magam nem lettem volna elég ideges. Lassan mentem, néhányan lézengtek itt – ott, azok is többnyire részegek voltak,tudomást sem vettek rólam. Este tíz óra volt és elég hideg még nekem is kellemetlenül esett, pedig én nekem elég nagy tűrőképességem volt.
Leemeltem a beton korongot és beugrottam, majd vissza húztam azt. A nagy terem felé mentem. Hangok hallatszódtak onnan, ami szokatlan volt, mert ilyenkor már senki sem szokott ott tartózkodni, kivéve engem. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, így pár pillanat alatt már a terem közepén álltam, mindenki egyből rám nézett.
Felix közeledett felém egy levéllel a kezében. Hirtelen az ütő is megállt bennem, mi van ha valami Edward – dal kapcsolatos?
- Kitől van? – kérdeztem feszülten.
- Fogalmam sincs, nem akartuk kibontani addig amíg nem érdekezel meg… - erre csak bólintottam. Kezem remegett, alig tudtam kinyitni és mikor elkezdtem olvasni egyáltalán nem lettem nyugodtabb…
Ha lehetek pofátlan és tetszett a fejezet akkor írjatok néhány sort megjegyzésbe (:
2011. június 30., csütörtök
Frissről.
Hát a friss megint egy csomót késett, de néhány napon belül igyekszem felrakni... :/ Azt hittem milyen sok időm lesz a nyáron és kiderült, hogy nem nagyon van... De na aggódjatok nem tűnök el megint fél évre (:
Köszönöm amúgy a megjegyzéseket is : D
Addig itt a másik oldalam - bár ott még csak egy fejezet van fent és nem Twilight Fanficekkel foglalkozik, teljesen eltér, de ha akartok benézhettek: itt. Azt csak akkor fogom folytatni ha a Star Performance -t majd befejezem.
Szóval igyekszem a frisst feltenni fel a fejjel. : DD
Pusz: Netty
Köszönöm amúgy a megjegyzéseket is : D
Addig itt a másik oldalam - bár ott még csak egy fejezet van fent és nem Twilight Fanficekkel foglalkozik, teljesen eltér, de ha akartok benézhettek: itt. Azt csak akkor fogom folytatni ha a Star Performance -t majd befejezem.
Szóval igyekszem a frisst feltenni fel a fejjel. : DD
Pusz: Netty
2011. június 8., szerda
38.fejezet
Hát itt lenne kemény fél év után az új fejezet. (: De mielőtt bele kezdenétek az olvasásba, mindenkinek szeretném megköszönni, hogy nem hordatok le semminek, hogy csak úgy eltűntem és inkább kiálltatok mellettem.
Mindenkinek köszönöm a komenteket, remélem, most sem maradnak el ezek (:
Hát igen... Szégyen szemre nekem is visszakellet olvasnom az utolsó fejezetet és lehet, hogy most is fog adódni egy - két eltérés. Azt sem tudtam, hogy megöltem - e a Volturi -t vagy nem... ><" xD Hát oké... Nem húzom tovább a szót. Jó olvasást nektek.
Netty :D
Star Performance – 38.fejezet
( Edward szemszöge )
Lassan haladtam vissza a Volturi felé. Tudtam, hogy részben jól döntöttem, de azt is tudtam, hogy így meg fogok bántani valakit, még akkor is ha ez a változás nem örökké fog tartani. Féltem, rettegtem a reakcióktól, szorosan lehunytam a szememet és mély levegőt vettem – mintha annyira nagy szükségem lett volna rá. Az őrök átengedtek engem, vészesen közeledtem a nagyterem felé, gyomrom ökölnyire szorult össze. Kezemet a kilincsre tettem és lassan lenyomtam azt. Nagy meglepetésemre csak Bella –t láttam, aki éppen háttal volt nekem és a három széket nézte ahol múltkor még Aro, Caius és Marcus ült.
- Elmész… - szólalt meg Bella, de nem fordult meg. Szívem ha még dobogott volna most biztos, hogy eszeveszett sebességbe kezdett volna. Egy pillanatra ismét lehunytam a szememet és azon gondolkoztam mit is kéne most mondanom, valahogy semmilyen normális válasz nem jutott az eszembe.
- Miért nem jössz velem? – kérdeztem – Néhány hétről lenne szó csak…
- Edward… Én nem hagyhatom itt a Volturit és ha most veled megyek akkor… - nem folytatta tovább mondandóját néhány pillanatig csöndben volt és nem szólalt meg én pedig ezen kis idő alatt azt hittem, hogy megőrülök - Te is tudod, hogy ez nem így működik... Ők a szüleid, rég nem láttad őket, hiába szereted Esme –t és Carlisle –t szüleidként még is Elizabeth – ék az igazi szüleid, akik kiskorod óta neveltek téged egy ideig…
- Azt hiszed elhagynálak téged… örökre? – kérdeztem döbbenten.
- Nem… - mondta és megfordult, szembe velem – Vagyis nem tudom… Nem régóta vagyunk együtt és…
- Ennyire nem bízol bennem…? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. . Azt hittem ennél több alakult ki köztünk… Igaz, hogy rövid ideje vagyunk kapcsolatban de én úgy gondoltam, hogy ez viszont szoros…
- Én azt egy szóval nem mondtam, hogy nem bízok benned… - javította ki magát – Én csak… - kezdett volna bele mondandójába de én félbeszakítottam.
- Értem… - mondtam és próbáltam magabiztosnak tűnni, belül viszont úgy éreztem, hogy ezer darabra tört jégszívem. Nem értettem mi történt ennyi idő alatt, mi változott meg benne, de rosszul esett, nagyon fájt… - Azt hiszem… Akkor most… összepakolok – mondtam és a szobám felé haladtam.
- Edward… - szólt utánam Bella, de nem figyeltem rá, nem néztem hátra, ha most visszafordultam volna, tudom, hogy nem tudok ellenállni és odarohanok hozzá, ami jelen esetben nem lett volna valami célszerű, látni a mostani állapotot közöttünk. Lehajtott fejjel mentem végig a folyosón a szobám felé, közben gondolkoztam. Anyuék már mentek, tudtak is egy kis szállást Alaszkában ahol tudunk majd aránylag vadászni is… Valamiért az előző lelkesedésem ami még az elején volt eltűnt, talán csak azért vagyok annyira letörve, hogy felzaklatott ez a kis ,, veszekedés ’’ Bella – val, vagy nem tudom ezt minek nevezni.
- Edward – hallottam meg egyetlen kis manó húgom, Alice hangját. Egyből a nyakamba ugrott én meg szorosan öleltem magamhoz.
- Mit látsz…? - kérdeztem tőle suttogva.
- Nem foglak befolyásolni… Zavarosak az elképzeléseid, amivel engem is kezdesz az őrületbe kergetni – éreztem a hangján, hogy elmosolyodott.
- Te vagy a kedvenc hugicám, remélem tudod… - motyogtam.
- Tudom – mászott le rólam és egy mosolyt küldött felém. Most először vettem észre, hogy egy vigyora most nem őszinte, még egy bűntudat hullám tört rám és nem érdekel, hogy mi fog történni, hogy fog – e engem valami vagy valaki befolyásolni de én visszafogok ide jönni és talán majd Bella –val is tudok beszélni – De amúgy nem látom a szüleid jövőjét rendesen, szóval ezért is vagyok kicsit megőrülve, mármint a fejemben kavarodások vannak, de majd remélem minden helyre rázódik… - magyarázkodott nekem.
Elnéztem Alice válla fölött és láttam az egész ,, családomat ’’ akiknek egyik szemük sírt – gondolom, hogy elmegyek egy időre – másik pedig nevetett, mert a szüleim megtaláltak engem és megáldott a sors egy kis szerencsével engem.
Minden családtagomtól egyesével fájdalmas búcsút vettem, tudtam, hogy vissza fogok majd jönni, de most még is úgy éreztem magam, mintha valamit elvesztettem volna, mégis csak öt éven keresztül segítettek nekem, átvittek az újszülöttes korszakomon és mindenben mellettem álltak. Ráadásul az is nyomasztott engem, hogy Bella haragszik rám, azt hiheti, hogy cserben hagyom őt és amúgy is most jöttünk össze nem rég… A bűntudat hulláma egyre jobban lepett el engem. Jelen esetben semmit nem tudtam volna tenni, a szüleimnek nem mondhattam, hogy maradjanak itt – mert már mondtam nekik – de erre csak annyit hivatkoztak: hogy szeretnének velem együtt lenni és megtudni mindent részletesen, hogy mi történt velem az évek során. Vagyis csak velem akartak lenni…
- Bellát még megkeresném… - szólaltam meg – Kicsit tisztázni a dolgokat… - mondtam bizonytalanul. Nem bírtam ezt a tehetetlenséget és nem bírtam volna úgy elmenni innen, hogy nincs minden rendben köztünk.
Mindenki egyetértően bólintott.
- Addig összepakolok a szobádban – ajánlotta fel Alice és én ennek most nagyon örültem, így szívesen fogadtam el segítségét.
Gyorsan futottam végig a folyosókon vissza a nagy terem felé reménykedve, hogy Bella még mindig ott van. Nagy lendülettel nyitottam ki az ajtót körbe néztem, de nem láttam őt sehol sem. Tanácstalanul álltam egy helyben néhány pillanatig és azon gondolkoztam, hogy hol lehet. Nem sokáig kellet ezen agyalnom, rájöttem merre gubbaszthat. Ismét futásba kezdtem, át a folyosókon, fel a lépcsőkön, fel, a legfölső emeletre a toronyba. Szerencsére ott volt és az erkélyen állt és nézett ki, gondolom tudta, hogy ott vagyok, de erre nem adott semmi jelet sem. Lassan indultam el felé és megálltam mellette, hirtelen nem tudtam mit mondani neki így csak álltunk egymás mellett és néztük a tájat, aztán nem bírtam tovább rá kellett néznem. Ő is felém fordította a fejét és egy ideig mélyen egymás szemébe néztünk, elvesztem aranyszín szemeiben.
- Ígérd meg, hogy visszajössz és, hogy mindennap legalább egyszer felhívsz – nézett rám könyörgőn. Szorosan magamhoz öleltem, mintha soha sem akarnám elengedni.
- Megígérem, ebben biztos lehetsz… - ígértem meg neki.
- Annyira rossz előérzetem van és nem tudom miért. Lehet, hogy már túl paranoiás vagyok. Esetleg túl önző és már most nem tudom elviselni, hogy elmész és itt maradok ,, egyedül ’’ nélküled. Aztán hallgathatom Emmet idióta, perverz vicceit amik még viccesnek se viccesek… Meg… - de félbeszakítottam. Ajkaimat az övére nyomtam és ő így egyből ellazult. Néhány pillanatra elfeledkezhettünk a külvilágról és csak mi ketten voltunk. Imádtam, mikor ilyenkor nem kellett semmiért sem aggódnom, ebben a pillanatban felelősségek nélkül lehettem. De ez a csodálatos pillanat megszakadt.
- Edward! – hallottam, hogy a nevemet kiáltják. Igen, ez volt az utasítás arra: hogy mennem kell. Szomorúan néztek vissza rám Bella szemei, amitől a gyomrom fájdalmasan ugrott össze. Kezemmel átöleltem a derekát, jó szorosan magamhoz húztam és így mentünk le a lépcsőn. Mindenki a nagy teremben volt és ott vártak minket, Alice – nél ott volt a bőröndöm. Szüleim Esméékkel beszélgettek és mosolyogtak, szóval kijönnek egymással, ezt jó látni.
- Mehetünk, Edward? – kérdezte apám.
- Persze – válaszoltam. Alice – től átvettem a bőröndömet és mentünk a kijárat felé. Közben Jane – től és a többi Volturi tagtól is búcsút vettem és ők is a lelkemre kötötték, hogy vissza kell jönnöm és én ezt megfogattam nekik is.
Kint már egészen sötét volt ahhoz, hogy senkinek se legyünk feltűnőek, alapjába véve meg amúgy is, ha csillogna a bőrünk, na most ezért nem kellett aggódnunk, de viszont senki sem jött tovább az ajtónál, mindenki megállt ott.
- Nem lenne célszerű tovább mennünk, elég feltűnőek lennénk, az embereknek ha ennyi köpenyes ,, ember ’’ menne itt végig, még akkor is ha már kezd sötétedni… - magyarázta Alec. Ez végül is logikusnak tűnt.
- Akkor… - kezdtem bele – Nemsokára találkozunk majd – mosolyogtam rájuk. Családtagjaimat még utoljára megöleltem és kezdett bennem is valami pánik szerű dolog előjönni, de nem foglalkoztam vele különösebben: úgy gondoltam, csak beképzelem magamnak ezt. Bella ott állt mellettem, láttam a szemeiben, hogy nagyon próbálja leplezni szomorúságát, de nem igazán sikerült neki és ha tudott volna, most biztosan sírt voltam, így rajtam pedig végig ment egy újabb bűntudat hullám.
- Annyira bűntudatom van, hogy itt hagylak téged… - hadartam, suttogva a fülébe, hogy más ezt ne értse.
- Ne legyen – mosolygott rám, de ettől megint összeszorult a szívem. Gyors csókot nyomtam ajkaira, kezét elengedtem és elhúzódtam tőle.
Szüleimmel elindultunk az autó felé, többször hátra néztem és intettem Bellának, a családomnak és a többieknek. Bár jöhettek volna velünk… annyival többet lehettünk volna együtt, de annál nehezebb lett volna elbúcsúzni. De miért is veszem én ennyire drasztikusra? Pár hétről van szó csak… Elég sok… De mindennap beszélni fogok Bellával meg a családommal is, nem lesz baj.
- Fogd le! – hallottam apámtól egy hangot én meg hirtelen rá néztem.
- Mi? – kérdeztem rá, de aztán már tudtam mire értette. Elkapta valaki a karomat és hátra rántotta, anya volt az – Mi folyik itt? – kérdeztem döbbenten és zihálni kezdtem. Apám kezében egy verbéna volt, én meg kidülledt szemekkel néztem rá, addig, míg el nem sötétült körülöttem minden…
Mindenkinek köszönöm a komenteket, remélem, most sem maradnak el ezek (:
Hát igen... Szégyen szemre nekem is visszakellet olvasnom az utolsó fejezetet és lehet, hogy most is fog adódni egy - két eltérés. Azt sem tudtam, hogy megöltem - e a Volturi -t vagy nem... ><" xD Hát oké... Nem húzom tovább a szót. Jó olvasást nektek.
Netty :D
Star Performance – 38.fejezet
( Edward szemszöge )
Lassan haladtam vissza a Volturi felé. Tudtam, hogy részben jól döntöttem, de azt is tudtam, hogy így meg fogok bántani valakit, még akkor is ha ez a változás nem örökké fog tartani. Féltem, rettegtem a reakcióktól, szorosan lehunytam a szememet és mély levegőt vettem – mintha annyira nagy szükségem lett volna rá. Az őrök átengedtek engem, vészesen közeledtem a nagyterem felé, gyomrom ökölnyire szorult össze. Kezemet a kilincsre tettem és lassan lenyomtam azt. Nagy meglepetésemre csak Bella –t láttam, aki éppen háttal volt nekem és a három széket nézte ahol múltkor még Aro, Caius és Marcus ült.
- Elmész… - szólalt meg Bella, de nem fordult meg. Szívem ha még dobogott volna most biztos, hogy eszeveszett sebességbe kezdett volna. Egy pillanatra ismét lehunytam a szememet és azon gondolkoztam mit is kéne most mondanom, valahogy semmilyen normális válasz nem jutott az eszembe.
- Miért nem jössz velem? – kérdeztem – Néhány hétről lenne szó csak…
- Edward… Én nem hagyhatom itt a Volturit és ha most veled megyek akkor… - nem folytatta tovább mondandóját néhány pillanatig csöndben volt és nem szólalt meg én pedig ezen kis idő alatt azt hittem, hogy megőrülök - Te is tudod, hogy ez nem így működik... Ők a szüleid, rég nem láttad őket, hiába szereted Esme –t és Carlisle –t szüleidként még is Elizabeth – ék az igazi szüleid, akik kiskorod óta neveltek téged egy ideig…
- Azt hiszed elhagynálak téged… örökre? – kérdeztem döbbenten.
- Nem… - mondta és megfordult, szembe velem – Vagyis nem tudom… Nem régóta vagyunk együtt és…
- Ennyire nem bízol bennem…? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. . Azt hittem ennél több alakult ki köztünk… Igaz, hogy rövid ideje vagyunk kapcsolatban de én úgy gondoltam, hogy ez viszont szoros…
- Én azt egy szóval nem mondtam, hogy nem bízok benned… - javította ki magát – Én csak… - kezdett volna bele mondandójába de én félbeszakítottam.
- Értem… - mondtam és próbáltam magabiztosnak tűnni, belül viszont úgy éreztem, hogy ezer darabra tört jégszívem. Nem értettem mi történt ennyi idő alatt, mi változott meg benne, de rosszul esett, nagyon fájt… - Azt hiszem… Akkor most… összepakolok – mondtam és a szobám felé haladtam.
- Edward… - szólt utánam Bella, de nem figyeltem rá, nem néztem hátra, ha most visszafordultam volna, tudom, hogy nem tudok ellenállni és odarohanok hozzá, ami jelen esetben nem lett volna valami célszerű, látni a mostani állapotot közöttünk. Lehajtott fejjel mentem végig a folyosón a szobám felé, közben gondolkoztam. Anyuék már mentek, tudtak is egy kis szállást Alaszkában ahol tudunk majd aránylag vadászni is… Valamiért az előző lelkesedésem ami még az elején volt eltűnt, talán csak azért vagyok annyira letörve, hogy felzaklatott ez a kis ,, veszekedés ’’ Bella – val, vagy nem tudom ezt minek nevezni.
- Edward – hallottam meg egyetlen kis manó húgom, Alice hangját. Egyből a nyakamba ugrott én meg szorosan öleltem magamhoz.
- Mit látsz…? - kérdeztem tőle suttogva.
- Nem foglak befolyásolni… Zavarosak az elképzeléseid, amivel engem is kezdesz az őrületbe kergetni – éreztem a hangján, hogy elmosolyodott.
- Te vagy a kedvenc hugicám, remélem tudod… - motyogtam.
- Tudom – mászott le rólam és egy mosolyt küldött felém. Most először vettem észre, hogy egy vigyora most nem őszinte, még egy bűntudat hullám tört rám és nem érdekel, hogy mi fog történni, hogy fog – e engem valami vagy valaki befolyásolni de én visszafogok ide jönni és talán majd Bella –val is tudok beszélni – De amúgy nem látom a szüleid jövőjét rendesen, szóval ezért is vagyok kicsit megőrülve, mármint a fejemben kavarodások vannak, de majd remélem minden helyre rázódik… - magyarázkodott nekem.
Elnéztem Alice válla fölött és láttam az egész ,, családomat ’’ akiknek egyik szemük sírt – gondolom, hogy elmegyek egy időre – másik pedig nevetett, mert a szüleim megtaláltak engem és megáldott a sors egy kis szerencsével engem.
Minden családtagomtól egyesével fájdalmas búcsút vettem, tudtam, hogy vissza fogok majd jönni, de most még is úgy éreztem magam, mintha valamit elvesztettem volna, mégis csak öt éven keresztül segítettek nekem, átvittek az újszülöttes korszakomon és mindenben mellettem álltak. Ráadásul az is nyomasztott engem, hogy Bella haragszik rám, azt hiheti, hogy cserben hagyom őt és amúgy is most jöttünk össze nem rég… A bűntudat hulláma egyre jobban lepett el engem. Jelen esetben semmit nem tudtam volna tenni, a szüleimnek nem mondhattam, hogy maradjanak itt – mert már mondtam nekik – de erre csak annyit hivatkoztak: hogy szeretnének velem együtt lenni és megtudni mindent részletesen, hogy mi történt velem az évek során. Vagyis csak velem akartak lenni…
- Bellát még megkeresném… - szólaltam meg – Kicsit tisztázni a dolgokat… - mondtam bizonytalanul. Nem bírtam ezt a tehetetlenséget és nem bírtam volna úgy elmenni innen, hogy nincs minden rendben köztünk.
Mindenki egyetértően bólintott.
- Addig összepakolok a szobádban – ajánlotta fel Alice és én ennek most nagyon örültem, így szívesen fogadtam el segítségét.
Gyorsan futottam végig a folyosókon vissza a nagy terem felé reménykedve, hogy Bella még mindig ott van. Nagy lendülettel nyitottam ki az ajtót körbe néztem, de nem láttam őt sehol sem. Tanácstalanul álltam egy helyben néhány pillanatig és azon gondolkoztam, hogy hol lehet. Nem sokáig kellet ezen agyalnom, rájöttem merre gubbaszthat. Ismét futásba kezdtem, át a folyosókon, fel a lépcsőkön, fel, a legfölső emeletre a toronyba. Szerencsére ott volt és az erkélyen állt és nézett ki, gondolom tudta, hogy ott vagyok, de erre nem adott semmi jelet sem. Lassan indultam el felé és megálltam mellette, hirtelen nem tudtam mit mondani neki így csak álltunk egymás mellett és néztük a tájat, aztán nem bírtam tovább rá kellett néznem. Ő is felém fordította a fejét és egy ideig mélyen egymás szemébe néztünk, elvesztem aranyszín szemeiben.
- Ígérd meg, hogy visszajössz és, hogy mindennap legalább egyszer felhívsz – nézett rám könyörgőn. Szorosan magamhoz öleltem, mintha soha sem akarnám elengedni.
- Megígérem, ebben biztos lehetsz… - ígértem meg neki.
- Annyira rossz előérzetem van és nem tudom miért. Lehet, hogy már túl paranoiás vagyok. Esetleg túl önző és már most nem tudom elviselni, hogy elmész és itt maradok ,, egyedül ’’ nélküled. Aztán hallgathatom Emmet idióta, perverz vicceit amik még viccesnek se viccesek… Meg… - de félbeszakítottam. Ajkaimat az övére nyomtam és ő így egyből ellazult. Néhány pillanatra elfeledkezhettünk a külvilágról és csak mi ketten voltunk. Imádtam, mikor ilyenkor nem kellett semmiért sem aggódnom, ebben a pillanatban felelősségek nélkül lehettem. De ez a csodálatos pillanat megszakadt.
- Edward! – hallottam, hogy a nevemet kiáltják. Igen, ez volt az utasítás arra: hogy mennem kell. Szomorúan néztek vissza rám Bella szemei, amitől a gyomrom fájdalmasan ugrott össze. Kezemmel átöleltem a derekát, jó szorosan magamhoz húztam és így mentünk le a lépcsőn. Mindenki a nagy teremben volt és ott vártak minket, Alice – nél ott volt a bőröndöm. Szüleim Esméékkel beszélgettek és mosolyogtak, szóval kijönnek egymással, ezt jó látni.
- Mehetünk, Edward? – kérdezte apám.
- Persze – válaszoltam. Alice – től átvettem a bőröndömet és mentünk a kijárat felé. Közben Jane – től és a többi Volturi tagtól is búcsút vettem és ők is a lelkemre kötötték, hogy vissza kell jönnöm és én ezt megfogattam nekik is.
Kint már egészen sötét volt ahhoz, hogy senkinek se legyünk feltűnőek, alapjába véve meg amúgy is, ha csillogna a bőrünk, na most ezért nem kellett aggódnunk, de viszont senki sem jött tovább az ajtónál, mindenki megállt ott.
- Nem lenne célszerű tovább mennünk, elég feltűnőek lennénk, az embereknek ha ennyi köpenyes ,, ember ’’ menne itt végig, még akkor is ha már kezd sötétedni… - magyarázta Alec. Ez végül is logikusnak tűnt.
- Akkor… - kezdtem bele – Nemsokára találkozunk majd – mosolyogtam rájuk. Családtagjaimat még utoljára megöleltem és kezdett bennem is valami pánik szerű dolog előjönni, de nem foglalkoztam vele különösebben: úgy gondoltam, csak beképzelem magamnak ezt. Bella ott állt mellettem, láttam a szemeiben, hogy nagyon próbálja leplezni szomorúságát, de nem igazán sikerült neki és ha tudott volna, most biztosan sírt voltam, így rajtam pedig végig ment egy újabb bűntudat hullám.
- Annyira bűntudatom van, hogy itt hagylak téged… - hadartam, suttogva a fülébe, hogy más ezt ne értse.
- Ne legyen – mosolygott rám, de ettől megint összeszorult a szívem. Gyors csókot nyomtam ajkaira, kezét elengedtem és elhúzódtam tőle.
Szüleimmel elindultunk az autó felé, többször hátra néztem és intettem Bellának, a családomnak és a többieknek. Bár jöhettek volna velünk… annyival többet lehettünk volna együtt, de annál nehezebb lett volna elbúcsúzni. De miért is veszem én ennyire drasztikusra? Pár hétről van szó csak… Elég sok… De mindennap beszélni fogok Bellával meg a családommal is, nem lesz baj.
- Fogd le! – hallottam apámtól egy hangot én meg hirtelen rá néztem.
- Mi? – kérdeztem rá, de aztán már tudtam mire értette. Elkapta valaki a karomat és hátra rántotta, anya volt az – Mi folyik itt? – kérdeztem döbbenten és zihálni kezdtem. Apám kezében egy verbéna volt, én meg kidülledt szemekkel néztem rá, addig, míg el nem sötétült körülöttem minden…
2011. június 6., hétfő
Hát sziasztok.
Nem tudom ki emlékszik még rám... Eltűntem hat hónapra és igen erre semmi mentségem aki még tudja ki vagyok az nyugodtan írjon egy megjegyzésbe néhány durva sort az eltűnésemről...(:
Azt sem tudom, hogy van - e még értelme folytatni ezt a történetet vagy inkább hagyjam? Van aki még egyáltalán olvasná? Vagy emlékszik rá? Ha van ilyen ember - bár nem hinném, hogy lesz, az írjon a chatbe vagy megjegyzést.
Eltűnésem legfőbb oka: a tanulás - kocka - nem igazán voltam gép közelben naponta fél órát maximum egy órát és az alatt nem sokat tudtam írni - szó szerint semmit ... De most már itt a nyári szünet és úgy gondoltam - hogyha még valakit érdekelne a történetem - akkor elkezdhetnék megint írni, folytatni a történetet és befejezni.
Szóval annyit szeretnék tőletek kérni, hogyha szeretnétek a történetet tovább olvasni írjatok (:
Mindenre fel vagyok készülve, arra, hogy elküldtök a francba fél év után (: megérdemelném... :/
Tényleg nagyon sajnálom és bűntudatom is van. :/
Netty (:
Azt sem tudom, hogy van - e még értelme folytatni ezt a történetet vagy inkább hagyjam? Van aki még egyáltalán olvasná? Vagy emlékszik rá? Ha van ilyen ember - bár nem hinném, hogy lesz, az írjon a chatbe vagy megjegyzést.
Eltűnésem legfőbb oka: a tanulás - kocka - nem igazán voltam gép közelben naponta fél órát maximum egy órát és az alatt nem sokat tudtam írni - szó szerint semmit ... De most már itt a nyári szünet és úgy gondoltam - hogyha még valakit érdekelne a történetem - akkor elkezdhetnék megint írni, folytatni a történetet és befejezni.
Szóval annyit szeretnék tőletek kérni, hogyha szeretnétek a történetet tovább olvasni írjatok (:
Mindenre fel vagyok készülve, arra, hogy elküldtök a francba fél év után (: megérdemelném... :/
Tényleg nagyon sajnálom és bűntudatom is van. :/
Netty (:
2010. október 1., péntek
Star Perfomance - 37.fejezet
Itt a friss elég sok késéssel :S Ismét nem tudom, h mikor jön majd a következő fejezet :/ de majd igyekezni fogok.
nincs át bétázva de remélem attól ellehet majd olvasni
pussz: netty.
Star Perfomance – 37.fejezet
( Bella szemszöge )
Nem válaszoltak, engem néztek, ezzel csak kínoztak, mert tudni akartam, hogy igazam van – e…
- Kérlek… - suttogtam, szinte már könyörögve – Mi a nevetek…? – kérdeztem meg ismét.
- Az én nevem, Elizabeth, õ itt a férjem…
- … Edward Masen… - fejeztem be suttogva a mondatát. Döbbenten néztem õket, eddig miért nem jöttem rá, hogy õk Edward szülei? A férfi haja és a mosolya is pont ugyanolyan, mint az én Edward – omé.
Ránéztem, döbbenten nézett elõre. Senki sem szólalt meg, Emmet sem sütött el semmilyen idióta poént, mindenki érezte, hogy most komoly a helyzet, sors döntõ. Edward ajkai elváltak egymástól, de hangot nem adott ki, nem tudott megszólalni.
- Edward… - suttogta a nõ, rá néztem, õ pedig rám, tudtam mire gondol, én is ezt akartam volna, ha a helyében lennék, mint anya. Elengedtem Edward kezét, õ egybõl odanézett, rámosolyogtam. Az édesanyja egybõl a nyakába ugrott.
Szerelmem meglepõdött, egy pillanatig nem tudta mit csináljon, de aztán remegõ kezekkel, de visszaölelt. Szemeimbe könnyek szöktek, tudtam, hogy Edward mennyire szerette a szüleit, sokszor beszélt róla, mint ember korában és, mint vámpírként. Most meg teljesült az álma, itt van mind a két családtagja és minden bizonnyal boldog.
( Edward szemszöge )
Azt sem tudtam, hogy mi történik körülöttem, minden összemosódott elõttem. Hazajövünk a vadászatból, Bella – hoz megyek majd meglátom azt a két idegent… Jobban megnézem õket és rájövök: a szüleim.
Anyu a nyakamban, soha nem gondoltam volna, hogy megérem még ezt a pillanatot, még vámpír létemre se. Imádtam a szüleimet, olyanok voltak számomra, mint legjobb barátok, hisz igaziak nem is lehettek nekem, mert azok azok többször csak kihasználtál a pénzem és a hírnevemet.
- Oh Edward… - motyogta anya, lenéztem rá, most nem a tengerkék szemeivel nézett fel rám, hanem a borostyán színû szemével – Azt hittük meghaltál… - suttogta.
- Én is rólatok… - mondtam. Bûntudatom volt… Nem tudom meddig fogságban voltak… aztán most vámpírok, nem tudom ennek mennyire örülnek – persze én nagyon, mert itt vannak most elõttem – de ha Bella nem lenne, akkor én egyáltalán nem akarnék vámpír lenni, nélküle az életem nem érne semmit sem.
- Ismerem ezt az arcot – szólalt meg ismét anyu, kérdõn húztam fel a szemöldököm – Ez a mazoista arcot… Most önmagadat kínzod, valami miatt – már nyitni akartam a számat, hogy elmondjam mi bajom, de belém fojtotta a szót – Ne, ne mond ki – mosolygott rám.
Emmet hangosan nevetni kezdett.
- Na Edward, most mi lesz? Kordában fognak téged tartani… - vigyorgott.
- Te sem vagy jobb helyzetben – vágtam vissza – Rosalie ezerszer rosszabb – vigyorogtam. Rose dühösen meredt rám majd sértõdötten elvonult. Bella, lazán bele bokszolt a karomba, ezzel azt jelezve: ezt nem kellett volna.
- Ezt nem kellett volna… - súgta oda nekem, Bella – Most Rose nagyon ideges… - mondta.
- Na most megyek… - motyogta Emmet – Majd még elbeszélgetünk, öcsi bogyó. Na meg persze Edward anyuval meg apuval is, vannak ám’ neki titkai is – kacsintott egyet – Gondolom a szüleid kíváncsiak arra, hogy mit csináltál öt éven keresztül és ki ne tudná jobban, mint én, aki veled élt… - csak mondta és mondta, de aztán csöndbe maradt és becsukta az ajtót.
- Papucs… - motyogta Jasper. Alice szúrósan nézett rá, de Jazz, úgy csinált, mintha nem történt volna semmi sem.
- Azt hiszem, most beszélnünk kéne arról, hogy mi is történt az utóbbi években – szólalt meg bölcsen Carlisle.
- Egyetértek – szólalt meg apám.
- Ki rabolt el benneteket… és miért? – kérdeztem bár, a választ már gondolatban ezerszer átrágtam magamban.
- Hát… Ha úgy nézzük nem raboltak el minket… - mondta apám – Táplálékok lettünk volna, úgy gondolom… Anyáddal sétáltunk az utcán, már elég késõ lehetett, mikor egy vámpír pillantottunk meg, persze akkor ezt még nem tudtuk. Vörös írisze volt, ami elég félelmetes volt számunkra. Aztán jöttek mellé még legalább öten, aztán a fõnökük megszólalt és nem engedte, hogy megöljenek minket, mert állítólag, látott valamit rajtunk… Ami… vonzotta õt.
Megharapott minket, nem tudtunk védekezni mert jóval erõsebb volt nálunk. Nem ölt meg… csak megharapott, de az akkora fájdalommal járt, hogy azt hiszem mind a kettõnk azt kívánta: inkább meghaltunk volna. Ez az óriási fájdalom három napig tartott, aztán megszûnt…
Felébredtünk, nem tudtuk, hol vagyunk és akkor ott volt az a kaparó érzés is a torkunkban… Elmagyaráztak nekünk mindent: hogy vámpírok vagyunk, embert kell ölnünk… És, hogy azért teremtettek minket, hogy végezzünk a Volturi – val…. A vezetõnket, Dave – nek hívták… Mi elszöktünk, azt hiszem az elsõ év után, mert addig tartott ez az újszülött korszak… Éltük az életünket, aztán rájöttünk: nem kell embert ölnünk az életbe maradáshoz, sajnos erre késõn jöttünk rá… Aztán pár évig próbálkoztunk kisebb – nagyobb sikerekkel, most viszont teljesen rászedtük magunkat… Ide jöttünk, hogy találkozzunk a Cullen – klánnal, mert mondták többen is, hogy itt vannak. És meg is találtuk õket… - nézett végig mindenkin. Több perces csend állt be. Átkellett gondolnom mindent…
Szóval az a vámpír teremtette õket, aki a Volturi ellen akart szembe szállni… De szerencsére nem sikerült nekik. A szüleim pedig nem vettek részt a harcban… Még elõtte elszöktek onnan… Végül is rengetegen voltak. Még vámpírnak sem tûnne fel olyan könnyen… Aztán meg ha egy – ketten elmennek az sem a világvége, hiszen még mindig marad több száz vámpír akik harcolhat.
- Nagyon jó önuralmatok volt, hogyha sikerült onnan elmennetek, nem sok az olyan vámpír aki képes ilyen könnyen átlépni az újszülött koron, van aki éveken keresztül elvetemült fenevadként járja a világot – mondta Carlisle elgondolkodóan.
Én még mindig nem szólaltam meg. Bella derekát átöleltem és még mindig csak átgondoltam mindent, hogy mi is történt a szüleimmel…
- Látom fiam nagyon elgondolkoztál… Ha szeretnéd sétálhatnánk egyet és megbeszélhetnénk mindent – mondta apám – Persze… ha a kishölgy megengedi – mosolygott Bella – ra.
- Természetesen – mosolygott vissza apámra. Kibújt az ölelésembõl és arrébb lépett pár lépést, annyit, hogy Esme mellé lépjen. Elindultam a szüleim felé, nem szóltak semmit sem.
Még egyszer hátrafordultam, hogy lássam Bella – t, de õ csak bíztatólag rám mosolygott, viszonoztam ezt, de aztán pedig, már csukták az ajtókat és nem láttam õt.
- Idejövet láttunk egy kis parkot, oda elmehetnénk – törte meg a csöndet anyám.
- Jól hangzik – válaszoltam és átöleltem, vállánál fogva.
***
- Szóval… Hogy hívják azt a kislányt aki melletted állt? – kérdezett rá egybõl anyu, mikor leültünk az egyik padra, a parkban. Gondoltam, hogy valamin gondolkozik, mert nem szokott sokáig csendben maradni, tudni akar mindent.
- Eredeti neve, Bella Swan… Mikor ti eltûntetek… Az FBI és mindenki azt hitte, hogy benneteket elraboltak. Ezért engem is elrejtettek, Forks – ba kerültem, kis elhagyatott város volt. Új életet kezdtem ott… Bella – val az elején nem igazán csíptük egymást, nem voltunk egymásnak szimpatikus. Egymásba kötöttünk mindig, ha volt rá okunk, ha nem… Aztán… mikor már egyre jobban összevoltunk zárva, kénytelenek voltunk bírni egymást – itt nevettem egyet – Egyszer, sétáltunk az erdõben… - itt komollyá vált a hangom – Amikor elénk jött egy vörös íriszû nõ… Tûz vörös haja volt és a neve, Victoria volt… Elküldtem, Bella – t, hogy hívja fel az apját, persze tudtam, hogy nem ér ide olyan gyorsan én meg sejtettem, hogy az a nõszemély nem biztonságos… Igazam volt, vámpír volt, átváltoztatott, vámpír lettem, akkor a Cullen család házában ébredtem. Elmagyarázták mi vagyok…. Elvittek vadászni…
Aztán évekkel késõbb találkoztam ismét Bella – val csúnyán összevesztünk õ eljött, ide a Volturi – hoz és akkor találkoztunk újra, mikor a családommal és több vámpír idejött, mert aki átváltoztatott benneteket az a Volturi ellen ugye egy harcot akart… Elveszítették, Dave pedig már nem él… - mondtam el a történetet, az évekrõl Igaz, csak Bella – ról kérdeztetek, de… így legalább tudjátok körülbelül azt is, hogy mi történt velem.
- Kihagytál valamit… - mondta sejtelmesen anyám – Bella a te kis barátnõd – mosolygott rám. Zavartan túrtam a hajamba – Soha nem voltál oda egy lányért sem… Átnéztél rajtuk, mikor õk pedig oda voltak érted. De úgy látom Bella elnyerte a te szívedet, látom mikor ránézel, hogy mennyi csillogás van a szemedben.
- Hát az biztos, hogy semmi pénzér nem hagynám el õt… - mondtam teljesen magabiztosan. Persze ilyenkor mindenki ezt mondja, de én tényleg komolyan gondoltam. Annyira az életem részévé vált… - Van képességetek? – kérdeztem.
- Mind a kettõnknek – érdeklõdve néztem õket – Csak egy képességünk van, az is, mind a kettõnknek közös, a gondolatolvasás, de valamiért, Bella – ét, és a te gondolataidat nem halljuk… - mondta apám.
- Nekem is megvan a gondolatolvasás képességem… És Bella – nak is… - mondtam – És mi sem halljuk egymás gondolatát… Bár Bella – nak amúgy is ott van a pajzsa maga körül, ez egy másik képesség… De ha nem vonja maga köré akkor sem tudok benne olvasni… Szóval ezt nem értjük…
- Mi is gondolkoztunk ezen édes anyáddal… Nem jutottunk sok mindenre, csak ami talán még válasznak mondható az, hogy sok minden köt egymáshoz minket… De ez is csak egy elmélet egyike – mosolyodott el.
- Ezen még nem is gondolkoztam el… Ezt majd megemlítem Bella – nak… - erre tényleg nem gondoltam, és ez viszont egy éppelmû válasznak tûnt…
***
Már egy jó ideje itt ültünk a parkban. A szüleim csupa lényegtelen dologról kérdeztek,de õk szerették volna ha válaszolok, minden érdekelte õket, még akkor is ha semmi értelme nem volt maga a kérdésnek. Szerették volna, ha részletesen tudni az elmúlt években történt dolgokat, nekik ez nem jelentett persze gondot, hisz ott van nekik a vámpír memória, de, egy ember már elfelejtette volna.
- Valamin gondolkozol… - állapítottam meg anya hallgatásából.
- Átlátsz rajtam… még mindig – nevetett. Elmosolyodtam, igen én mindig átláttam rajta, lehet innen erõsödött fel a gondolatolvasási képességem.
- Szóval… min gondolkozol? – kérdeztem. Apámra felnézett, õ biccentett egyet.
- Tudom… Edward… hogy neked megvan már az új családod, akik ott voltak végig veled, mikor átváltoztál, akik segítettek neked az újszülött korodban… És itt van neked most Bella is…. De… Szeretnénk ha velünk lennél… Igaz, mi felkerestük Cullen családot… De kereshetnénk egy házat ahol lehetnénk, egy erdõ mellett vagy bárhol, hogy könnyebb legyen a vadászat… - hirtelen megszólalni sem tudtam. A szüleimmel együtt lenni, egy tényleg nagyon jó ajánlat… De itt hagyni, Carlisle, Esme –t és fogadott testvéreimet... Bella – t… már nem tûnt annyira fényesnek… - Persze nem kell most válaszolnod…
- Ezt… megkell beszélnem a többiekkel is… - mondtam, közben mereven elõre néztem, nem mertem ránézni a szüleimre, magam sem értettem… hogy miért is nem… Hisz ez volt minden álmom… hogy egyszer megint velük legyek és éljek és most már nyugalmunk is lehetne… hiszen már nincsenek paparazzik akik állandóan követnének minket, mert az hiszik, hogy már nem élek…
De ott van Bella… Akit mindennél jobban szeretek… És nem akarom õt itt hagyni, mert tudom, hogy az sem lenne jó nekem és csak önzõ lennék, mert magamnak akarnék jót…
Ezt én tehetetlenségnek nevezem… Nem tudom, hogy melyik megoldás lenne jó…. De döntenem kell és én, magamban ezt már le is játszottam….
nincs át bétázva de remélem attól ellehet majd olvasni
pussz: netty.
Star Perfomance – 37.fejezet
( Bella szemszöge )
Nem válaszoltak, engem néztek, ezzel csak kínoztak, mert tudni akartam, hogy igazam van – e…
- Kérlek… - suttogtam, szinte már könyörögve – Mi a nevetek…? – kérdeztem meg ismét.
- Az én nevem, Elizabeth, õ itt a férjem…
- … Edward Masen… - fejeztem be suttogva a mondatát. Döbbenten néztem õket, eddig miért nem jöttem rá, hogy õk Edward szülei? A férfi haja és a mosolya is pont ugyanolyan, mint az én Edward – omé.
Ránéztem, döbbenten nézett elõre. Senki sem szólalt meg, Emmet sem sütött el semmilyen idióta poént, mindenki érezte, hogy most komoly a helyzet, sors döntõ. Edward ajkai elváltak egymástól, de hangot nem adott ki, nem tudott megszólalni.
- Edward… - suttogta a nõ, rá néztem, õ pedig rám, tudtam mire gondol, én is ezt akartam volna, ha a helyében lennék, mint anya. Elengedtem Edward kezét, õ egybõl odanézett, rámosolyogtam. Az édesanyja egybõl a nyakába ugrott.
Szerelmem meglepõdött, egy pillanatig nem tudta mit csináljon, de aztán remegõ kezekkel, de visszaölelt. Szemeimbe könnyek szöktek, tudtam, hogy Edward mennyire szerette a szüleit, sokszor beszélt róla, mint ember korában és, mint vámpírként. Most meg teljesült az álma, itt van mind a két családtagja és minden bizonnyal boldog.
( Edward szemszöge )
Azt sem tudtam, hogy mi történik körülöttem, minden összemosódott elõttem. Hazajövünk a vadászatból, Bella – hoz megyek majd meglátom azt a két idegent… Jobban megnézem õket és rájövök: a szüleim.
Anyu a nyakamban, soha nem gondoltam volna, hogy megérem még ezt a pillanatot, még vámpír létemre se. Imádtam a szüleimet, olyanok voltak számomra, mint legjobb barátok, hisz igaziak nem is lehettek nekem, mert azok azok többször csak kihasználtál a pénzem és a hírnevemet.
- Oh Edward… - motyogta anya, lenéztem rá, most nem a tengerkék szemeivel nézett fel rám, hanem a borostyán színû szemével – Azt hittük meghaltál… - suttogta.
- Én is rólatok… - mondtam. Bûntudatom volt… Nem tudom meddig fogságban voltak… aztán most vámpírok, nem tudom ennek mennyire örülnek – persze én nagyon, mert itt vannak most elõttem – de ha Bella nem lenne, akkor én egyáltalán nem akarnék vámpír lenni, nélküle az életem nem érne semmit sem.
- Ismerem ezt az arcot – szólalt meg ismét anyu, kérdõn húztam fel a szemöldököm – Ez a mazoista arcot… Most önmagadat kínzod, valami miatt – már nyitni akartam a számat, hogy elmondjam mi bajom, de belém fojtotta a szót – Ne, ne mond ki – mosolygott rám.
Emmet hangosan nevetni kezdett.
- Na Edward, most mi lesz? Kordában fognak téged tartani… - vigyorgott.
- Te sem vagy jobb helyzetben – vágtam vissza – Rosalie ezerszer rosszabb – vigyorogtam. Rose dühösen meredt rám majd sértõdötten elvonult. Bella, lazán bele bokszolt a karomba, ezzel azt jelezve: ezt nem kellett volna.
- Ezt nem kellett volna… - súgta oda nekem, Bella – Most Rose nagyon ideges… - mondta.
- Na most megyek… - motyogta Emmet – Majd még elbeszélgetünk, öcsi bogyó. Na meg persze Edward anyuval meg apuval is, vannak ám’ neki titkai is – kacsintott egyet – Gondolom a szüleid kíváncsiak arra, hogy mit csináltál öt éven keresztül és ki ne tudná jobban, mint én, aki veled élt… - csak mondta és mondta, de aztán csöndbe maradt és becsukta az ajtót.
- Papucs… - motyogta Jasper. Alice szúrósan nézett rá, de Jazz, úgy csinált, mintha nem történt volna semmi sem.
- Azt hiszem, most beszélnünk kéne arról, hogy mi is történt az utóbbi években – szólalt meg bölcsen Carlisle.
- Egyetértek – szólalt meg apám.
- Ki rabolt el benneteket… és miért? – kérdeztem bár, a választ már gondolatban ezerszer átrágtam magamban.
- Hát… Ha úgy nézzük nem raboltak el minket… - mondta apám – Táplálékok lettünk volna, úgy gondolom… Anyáddal sétáltunk az utcán, már elég késõ lehetett, mikor egy vámpír pillantottunk meg, persze akkor ezt még nem tudtuk. Vörös írisze volt, ami elég félelmetes volt számunkra. Aztán jöttek mellé még legalább öten, aztán a fõnökük megszólalt és nem engedte, hogy megöljenek minket, mert állítólag, látott valamit rajtunk… Ami… vonzotta õt.
Megharapott minket, nem tudtunk védekezni mert jóval erõsebb volt nálunk. Nem ölt meg… csak megharapott, de az akkora fájdalommal járt, hogy azt hiszem mind a kettõnk azt kívánta: inkább meghaltunk volna. Ez az óriási fájdalom három napig tartott, aztán megszûnt…
Felébredtünk, nem tudtuk, hol vagyunk és akkor ott volt az a kaparó érzés is a torkunkban… Elmagyaráztak nekünk mindent: hogy vámpírok vagyunk, embert kell ölnünk… És, hogy azért teremtettek minket, hogy végezzünk a Volturi – val…. A vezetõnket, Dave – nek hívták… Mi elszöktünk, azt hiszem az elsõ év után, mert addig tartott ez az újszülött korszak… Éltük az életünket, aztán rájöttünk: nem kell embert ölnünk az életbe maradáshoz, sajnos erre késõn jöttünk rá… Aztán pár évig próbálkoztunk kisebb – nagyobb sikerekkel, most viszont teljesen rászedtük magunkat… Ide jöttünk, hogy találkozzunk a Cullen – klánnal, mert mondták többen is, hogy itt vannak. És meg is találtuk õket… - nézett végig mindenkin. Több perces csend állt be. Átkellett gondolnom mindent…
Szóval az a vámpír teremtette õket, aki a Volturi ellen akart szembe szállni… De szerencsére nem sikerült nekik. A szüleim pedig nem vettek részt a harcban… Még elõtte elszöktek onnan… Végül is rengetegen voltak. Még vámpírnak sem tûnne fel olyan könnyen… Aztán meg ha egy – ketten elmennek az sem a világvége, hiszen még mindig marad több száz vámpír akik harcolhat.
- Nagyon jó önuralmatok volt, hogyha sikerült onnan elmennetek, nem sok az olyan vámpír aki képes ilyen könnyen átlépni az újszülött koron, van aki éveken keresztül elvetemült fenevadként járja a világot – mondta Carlisle elgondolkodóan.
Én még mindig nem szólaltam meg. Bella derekát átöleltem és még mindig csak átgondoltam mindent, hogy mi is történt a szüleimmel…
- Látom fiam nagyon elgondolkoztál… Ha szeretnéd sétálhatnánk egyet és megbeszélhetnénk mindent – mondta apám – Persze… ha a kishölgy megengedi – mosolygott Bella – ra.
- Természetesen – mosolygott vissza apámra. Kibújt az ölelésembõl és arrébb lépett pár lépést, annyit, hogy Esme mellé lépjen. Elindultam a szüleim felé, nem szóltak semmit sem.
Még egyszer hátrafordultam, hogy lássam Bella – t, de õ csak bíztatólag rám mosolygott, viszonoztam ezt, de aztán pedig, már csukták az ajtókat és nem láttam õt.
- Idejövet láttunk egy kis parkot, oda elmehetnénk – törte meg a csöndet anyám.
- Jól hangzik – válaszoltam és átöleltem, vállánál fogva.
***
- Szóval… Hogy hívják azt a kislányt aki melletted állt? – kérdezett rá egybõl anyu, mikor leültünk az egyik padra, a parkban. Gondoltam, hogy valamin gondolkozik, mert nem szokott sokáig csendben maradni, tudni akar mindent.
- Eredeti neve, Bella Swan… Mikor ti eltûntetek… Az FBI és mindenki azt hitte, hogy benneteket elraboltak. Ezért engem is elrejtettek, Forks – ba kerültem, kis elhagyatott város volt. Új életet kezdtem ott… Bella – val az elején nem igazán csíptük egymást, nem voltunk egymásnak szimpatikus. Egymásba kötöttünk mindig, ha volt rá okunk, ha nem… Aztán… mikor már egyre jobban összevoltunk zárva, kénytelenek voltunk bírni egymást – itt nevettem egyet – Egyszer, sétáltunk az erdõben… - itt komollyá vált a hangom – Amikor elénk jött egy vörös íriszû nõ… Tûz vörös haja volt és a neve, Victoria volt… Elküldtem, Bella – t, hogy hívja fel az apját, persze tudtam, hogy nem ér ide olyan gyorsan én meg sejtettem, hogy az a nõszemély nem biztonságos… Igazam volt, vámpír volt, átváltoztatott, vámpír lettem, akkor a Cullen család házában ébredtem. Elmagyarázták mi vagyok…. Elvittek vadászni…
Aztán évekkel késõbb találkoztam ismét Bella – val csúnyán összevesztünk õ eljött, ide a Volturi – hoz és akkor találkoztunk újra, mikor a családommal és több vámpír idejött, mert aki átváltoztatott benneteket az a Volturi ellen ugye egy harcot akart… Elveszítették, Dave pedig már nem él… - mondtam el a történetet, az évekrõl Igaz, csak Bella – ról kérdeztetek, de… így legalább tudjátok körülbelül azt is, hogy mi történt velem.
- Kihagytál valamit… - mondta sejtelmesen anyám – Bella a te kis barátnõd – mosolygott rám. Zavartan túrtam a hajamba – Soha nem voltál oda egy lányért sem… Átnéztél rajtuk, mikor õk pedig oda voltak érted. De úgy látom Bella elnyerte a te szívedet, látom mikor ránézel, hogy mennyi csillogás van a szemedben.
- Hát az biztos, hogy semmi pénzér nem hagynám el õt… - mondtam teljesen magabiztosan. Persze ilyenkor mindenki ezt mondja, de én tényleg komolyan gondoltam. Annyira az életem részévé vált… - Van képességetek? – kérdeztem.
- Mind a kettõnknek – érdeklõdve néztem õket – Csak egy képességünk van, az is, mind a kettõnknek közös, a gondolatolvasás, de valamiért, Bella – ét, és a te gondolataidat nem halljuk… - mondta apám.
- Nekem is megvan a gondolatolvasás képességem… És Bella – nak is… - mondtam – És mi sem halljuk egymás gondolatát… Bár Bella – nak amúgy is ott van a pajzsa maga körül, ez egy másik képesség… De ha nem vonja maga köré akkor sem tudok benne olvasni… Szóval ezt nem értjük…
- Mi is gondolkoztunk ezen édes anyáddal… Nem jutottunk sok mindenre, csak ami talán még válasznak mondható az, hogy sok minden köt egymáshoz minket… De ez is csak egy elmélet egyike – mosolyodott el.
- Ezen még nem is gondolkoztam el… Ezt majd megemlítem Bella – nak… - erre tényleg nem gondoltam, és ez viszont egy éppelmû válasznak tûnt…
***
Már egy jó ideje itt ültünk a parkban. A szüleim csupa lényegtelen dologról kérdeztek,de õk szerették volna ha válaszolok, minden érdekelte õket, még akkor is ha semmi értelme nem volt maga a kérdésnek. Szerették volna, ha részletesen tudni az elmúlt években történt dolgokat, nekik ez nem jelentett persze gondot, hisz ott van nekik a vámpír memória, de, egy ember már elfelejtette volna.
- Valamin gondolkozol… - állapítottam meg anya hallgatásából.
- Átlátsz rajtam… még mindig – nevetett. Elmosolyodtam, igen én mindig átláttam rajta, lehet innen erõsödött fel a gondolatolvasási képességem.
- Szóval… min gondolkozol? – kérdeztem. Apámra felnézett, õ biccentett egyet.
- Tudom… Edward… hogy neked megvan már az új családod, akik ott voltak végig veled, mikor átváltoztál, akik segítettek neked az újszülött korodban… És itt van neked most Bella is…. De… Szeretnénk ha velünk lennél… Igaz, mi felkerestük Cullen családot… De kereshetnénk egy házat ahol lehetnénk, egy erdõ mellett vagy bárhol, hogy könnyebb legyen a vadászat… - hirtelen megszólalni sem tudtam. A szüleimmel együtt lenni, egy tényleg nagyon jó ajánlat… De itt hagyni, Carlisle, Esme –t és fogadott testvéreimet... Bella – t… már nem tûnt annyira fényesnek… - Persze nem kell most válaszolnod…
- Ezt… megkell beszélnem a többiekkel is… - mondtam, közben mereven elõre néztem, nem mertem ránézni a szüleimre, magam sem értettem… hogy miért is nem… Hisz ez volt minden álmom… hogy egyszer megint velük legyek és éljek és most már nyugalmunk is lehetne… hiszen már nincsenek paparazzik akik állandóan követnének minket, mert az hiszik, hogy már nem élek…
De ott van Bella… Akit mindennél jobban szeretek… És nem akarom õt itt hagyni, mert tudom, hogy az sem lenne jó nekem és csak önzõ lennék, mert magamnak akarnék jót…
Ezt én tehetetlenségnek nevezem… Nem tudom, hogy melyik megoldás lenne jó…. De döntenem kell és én, magamban ezt már le is játszottam….
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
