39.fejezet

Hát itt a fejezet egy ,,kis'' késéssel...
Szeretném megköszönni akik írtak megjegyzést, mindegyikre válaszoltam (:
Remélem tetszeni fog ez a fejezet is, néhány sort írjatok, hogy milyen volt. Igyekszek még a nyaralás előtt feltenni egy részt ha nem, akkor 16-a után várható egy fejezet :/ De igyekszek vele.
Na nem húzom tovább a szót. Jó olvasást :D
Netty

Star Performance – 39.fejezet

( Bella szemszöge )

A búcsúzásnál kikészültem, csak néztem Edward egyre eltávolodó alakját, nem tudom meddig álltam ott neki dőlve az egyik oszlopnak és néztem ahogy eltűnik. Viszont az feltűnt nekem, hogy szülei elég messze parkoltak le az autóval… Mikor elég sok hely van most itt… Lehet nem akartak feltűnő autóval megjelenni? Megeshet, hogy olyanok, mint a Cullen család: imádják az olyan autókat amik eléggé feltűnőek. De akkor meg mi értelme van annak, ha messzire parkolnak le, nem inkább szem előtt kéne lenni?
Igen… Ekkor már éreztem, hogy valami nincs rendben a szülőkkel…
- Nektek nem furák Edward szülei? – kérdeztem meg egyszer a Cullen családot.
- Nem, nekem Elizabeth nagyon rendes nőnek tűnik – mondta Esme mosolyogva.
- Bella… Alig ismered őket… És már most nem szimpatikus az anyós meg az após jelölt? – kérdezte röhögve, én meg ezt nem éppen találtam viccesnek.
- Olyan volt mintha valami pajzs lett volna körülöttük, de valami érdekes pajzs… Nem olyan, mint az enyém, átlag felüli, mintha gonosz erők uralták volna… - ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Én sem látom a jövőjüket, de lehet, hogy ez a képességük… Mármint nem a gonosz erő, hanem csak a pajzs… - magyarázta Alice.
- Ne aggódj Bella, minden rendben lesz… - tette a kezét a vállamra Esme – Inkább csak Edward miatt aggódsz és mindent túl reagálsz – bólintottam, de ennél több volt a helyzet. Éreztem, valami női megérzés vagy mit tudom én mi volt ez, de hogy valami nem volt rendben, az is biztos….
- Ne stresszelj Bella… Néhány hétről van szó, te meg örökké élsz… Ezt nem fogod többnek érezni néhány napnál – próbált Carlisle is nyugtatni. Ajkamba haraptam és erre nem mondtam semmit sem.

Két héttel később…

Most már úgy gondoltam lehetek ideges. Eltelt két hét és Edward semmi jelet nem adott magáról és nem foghatom most még a térerőre sem. Próbáltam naponta többször hívni vagy ki nyomta vagy fel sem vette. Szorosan lehunytam a szememet és próbáltam legalább egy pillanatra lenyugodni de nem sikerült. Jasper folyamatosan mögöttem járkált és próbált erejével lenyugtatni, nem volt körülöttem a pajzs, de még így sem sikerült.
- Tudtam, hogy valami itt nincsen rendben… - motyogtam magamnak. Nem tudom, hogy álltak a dolgok, de, hogy itt nem szimpla telefon lemerülésről vagy ilyesmiről van szó, abban száz százalékig biztos vagyok.

( Edward szemszöge )

A fejemre, mintha több tonnás súly nehezedett volna. Hasamba éles fájdalom nyílalt, mintha kést forgattak volna benne és ez az érzés nem akart megszűnni, sőt egyre erősebb lett, szememet többszöri próbálkozás után sikerült kinyitnom de nem igazán láttam tisztán. Fogalmam sincs mikor éreztem magamat ilyen ramatyul, de biztos vagyok abban, hogy mikor még ember voltam sem voltam ilyen állapotban. A formák kezdtek körülöttem kirajzolódni. A hely ahol voltam nyálkás, rozsdás és egyszerűen bűzlött valamitől, úgy éreztem magam, mintha börtönbe lettem volna… Szorosan lehunytam a szememet egy pillanatra. Nem tudtam mi történik velem. Reménykedtem, hogy ez valami vicc – bár nem tűnt valószínűnek – hogy valami képesség hatása alatt vagyok, valaki szívat engem, de nem így volt. Nagyon nem…
Lassan kezdtek a fejemben előjönni az utolsó emlékeim… A szüleim… De még se… - gyorsabban vettem a levegőt, mert a fájdalom forrásához tettem a kezemet, pólómat felemeltem és láttam ott egy nagy heget. Ijedtemben odakaptam, de még nagyobb fájdalom nyílalt belém, kínomban felordítottam. Ők nem lehetnek a szüleim, hacsak nem valami gonosz erő alatt álltak… Mert önmaguktól nem hinném, hogy csak belém szúrnának egy verbénát… Még akkor sem ha gonoszak lettek volna a vámpírrá válás során, nem…
- Oh, Edward… – hallottam meg egy cinikus hangot, gyorsan felálltam a rácshoz mentem. Ketten álltak ott, az állítólagos ,, szüleim ’’.
– Remélem már jobban vagy kisfiam – a nő felém nyúlt megakarta simítani az arcomat, de én elhúzódtam – Te kis szemtelen, így kell viselkedni az anyáddal? – húzta fel kérdőn a szemöldökét, de láttam szemeiben, hogy roppant jól mulat.
- Térjünk a lényegre Bianca… - nézett a férfi a nőre. Nem tudtam többet használni az anya, vagy apa szót, átvertek és én ebbe a csapdába rendkívül jól bele is estem.
- Edward… Hm… Milyen régen találkoztunk… - a hangja megváltozott, felismertem, ezer közül is sikerült volna. Egy pillanatra elállt a lélegzetem – Látom így már megismersz engem… - próbáltam a gondolataikba látni, de nem sikerült még mindig nem, valami nagyon védte őket, egy pajzs… és már mióta? Eddig fel sem tűnt, hisz annyira örültem, hogy sikerül az életemet helyre hozni, de tudhattam volna, hogy ez mind túl szép és egyszerű… - Ismerős vagyok számodra igaz? – kérdezte és rám mosolygott, de lehet, hogy nevezhetném ezt vicsorításnak is.
Aztán hirtelen alakot váltottak, mind a ketten. A nő ismeretlen volt számomra, eddig még soha sem láttam. A férfi viszont, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára…

( Bella szemszöge )

Az idő egyre csak telt én meg nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, képességeim nem segítettek nekem, inkább csak hátráltattak. Alice szintén nem tudott segíteni nekem, Edward szülein pajzs volt, így hát Őt sem láthatta. Viszont ilyenkor legalább homályosan látnia kellene, de most még ez sem. A pánik egyre jobban uralkodott el rajtam. Jasper állandóan utánam koslatott, hogy nyugtasson de ez nem segített nekem. Inkább felidegesített.
- Jazz, kérlek! – emeltem fel a hangomat – Nem segít, még idegesebb leszek! – idegesen túrtam bele a hajamba. Szívem hevesen vert, félvérségem miatt, tenyerem izzadt és abban is biztos voltam, ha most nem ülök le mentem elájulok. A székekhez mentem ahol egykor Aroék ültek. Fejemet a tenyerembe temettem és próbáltam nyugodt dolgokra koncentrálni… Rét… Fű… Virágok… - milyen ironikus, hogy egy vámpír pont erre gondol.
- Bella – felnéztem. Alice állt velem szembe – Ne ess szét… Lehet, hogy nincs is semmi okod aggódni.
- Alice… Én érzem, hogy valami rohadtul nincs itt rendben – néztem rá könyörgően. Egy pillanatig egymás szemébe néztünk, láttam, hogy szemei szomorúak, ő is pont annyira érzi, hogy itt valami nincs rendben, csak nem akarja ezt kimondani – Gondolatolvasó vagyok… - jegyeztem meg – Tudom, hogy nyugtatni akartok engem, de tudom, hogy mit is gondolsz valójában… - felálltam és őt néztem. Ezután megöleltem őt – Elmegyek vadászni… Régen voltam és legalább addig is mással vagyok elfoglalva… - suttogtam majd elhúzódtam tőle.
- Menjek veled? – kérdezte.
- Nem kell… Szeretnék egyedül lenni… - mondtam és egy mosolyt küldtem felé.
- Ne csinálj hülyeséget… - kérte.
- Nem fogok… - mondtam. Elmentem mellette, a kijárat felé vettem utamat, nem néztem oldalra, csak mereven előre. Egyre gyorsabban vágtattam előre, mire azt vettem észre, hogy már rohanok és vámpír sebességű futásba kezdtem. Minél előbb ki akartam innen szabadulni. Megkönnyebbült sóhajjal másztam fel a kijáratot jelentő létrán és emeltem fel a beton korongot, ami eltakarta a mi titkos kis lejáratunkat. Elég nehéz volt ahhoz, hogy az emberek ne tudják felemelni, de még meglátni sem nagyon, hiszen szinte beleolvad a betonba, színét értve.
Mielőtt kimásztam volna szétnéztem, hogy van – e valaki a közelben, de nem láttam senkit így egy hirtelen mozdulattal húztam fel magamat és tettem vissza a korongot.
Egyszerű emberi öltözetben voltam, senkinek sem tűnt volna fel, hogy nem vagyok teljesen ember. Ráadásul sötét is volt, szóval rendesen, vámpír tempóban futhattam az erdő felé, úgy, hogy nem vesz észre senki sem. Szerencsénk volt, hogy a Volturi – tól nem messze van egy erdő – elég nagy ahhoz, hogy ,, eltartson ’’ minket, de sokszor megtörténik az is, hogy elmegyünk messzebb vadászni, legszívesebben most én is elmentem volna messzebbre, de nem hagyhattam csak úgy itt a Volturi – t, főleg nem ,, főnökként ’’.
Mikor úgy gondoltam, hogy már eléggé bent vagyok az erdőben, akkor lassítottam. Gyalogoltam lassan, emberi tempóban. Próbáltam semleges dolgokra gondolni… Milyen jó lenne kizárni a dolgokat, még ha csak néhány pillanatra is. De nem sikerült, agyam folytonosan Edward körül járt. Mi van ha valami baj van a telefonjával? De akkor már megoldotta volna, hogy valamilyen módon felhívjon engem. De ezt nem tette… Lehet, hogy direkt csinálja? Hirtelen megálltam, mert mi van, ha ez tényleg így van? Nem… Ez azért képtelenség… Már csak beképzelem magamnak a dolgokat.
Próbáltam a vadászatra koncentrálni. Mély levegőt vettem és egyből ki is szimatoltam néhány őzt a közelben. Feléjük kezdtem rohanni, rögtön el is kaptam az egyiket. Mohón kezdtem szívni a vérét a nyakán keresztül. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire voltam szomjas és, hogy ezt a vadászat dolgot mennyire elhanyagoltam mostanában. De az viszont biztató, hogy nem vettem észre különösebben, bár a mostani zavaros életemet illetően… Már semmin sem lepődnék meg.
Az állati tetemeket elhagyva ismét gondolkodóba estem. Mit kéne csinálnom? Felkeresni nem tudnám őket, már próbáltam a szagukat követni, de nem jutottam el fél mérföldig és már nem is éreztem semmit sem. Ennél a pontnál kezdtem leginkább aggódni és ijesztő dolgokra gondolni…
Levetettem magamat az avarrétegbe. Kellemesen jó érzés volt feküdni, el tudtam volna azt is képzelni, hogy itt maradok egy ideig, lehunytam a szememet. Ennél már csak az lenne a jobb, ha öntudatlan állapotba süllyednék. Nem lenne semmi gondom… Nem lenne felelősség körülöttem – persze semmi bajom nincs a Volturival, szeretem az egész csapatot, olyanok vagyunk, mint egy nagy család, mindenki ismeri mindenkinek a titkát… talán még is tudunk egymásról. Mégis jól esne egy kis pihenés… Kikapcsolódás, mint mikor az emberek nyaralni mennek. De igazából nem a sok ,, munkával ’’ volt a bajom, inkább elakartam felejteni, hogy Edward nincs itt velem, nem ölel át engem és… nem akartam olyanra sem gondolni, hogy talán…
- Nem! – mondtam hangosan és felugrottam.
Hülyeségeket gondolsz – folytattam magamban. Könnyeim folyni kezdtek, két hétig sikerült visszafojtanom érzéseimet, de most eltört nálam végleg a mécses. Nem akartam ezt. Azt akartam, hogy most itt legyen velem, hogy biztos legyek abban biztonságban van és nincs semmi baja.
Csak már látnám őt…

***

Visszafele haladtam a Volturi felé, amint kiértem az erdőből és már láttam az óratornyot akkor már emberi tempóban gyalogoltam. Jól esett kisírni magamat… kicsit kiszabadulni a feszült légkörből… - na mintha én magam nem lettem volna elég ideges. Lassan mentem, néhányan lézengtek itt – ott, azok is többnyire részegek voltak,tudomást sem vettek rólam. Este tíz óra volt és elég hideg még nekem is kellemetlenül esett, pedig én nekem elég nagy tűrőképességem volt.
Leemeltem a beton korongot és beugrottam, majd vissza húztam azt. A nagy terem felé mentem. Hangok hallatszódtak onnan, ami szokatlan volt, mert ilyenkor már senki sem szokott ott tartózkodni, kivéve engem. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, így pár pillanat alatt már a terem közepén álltam, mindenki egyből rám nézett.
Felix közeledett felém egy levéllel a kezében. Hirtelen az ütő is megállt bennem, mi van ha valami Edward – dal kapcsolatos?
- Kitől van? – kérdeztem feszülten.
- Fogalmam sincs, nem akartuk kibontani addig amíg nem érdekezel meg… - erre csak bólintottam. Kezem remegett, alig tudtam kinyitni és mikor elkezdtem olvasni egyáltalán nem lettem nyugodtabb…

Ha lehetek pofátlan és tetszett a fejezet akkor írjatok néhány sort megjegyzésbe (: