Frissről.

Hát a friss megint egy csomót késett, de néhány napon belül igyekszem felrakni... :/ Azt hittem milyen sok időm lesz a nyáron és kiderült, hogy nem nagyon van... De na aggódjatok nem tűnök el megint fél évre (:
Köszönöm amúgy a megjegyzéseket is : D

Addig itt a másik oldalam - bár ott még csak egy fejezet van fent és nem Twilight Fanficekkel foglalkozik, teljesen eltér, de ha akartok benézhettek: itt. Azt csak akkor fogom folytatni ha a Star Performance -t majd befejezem.

Szóval igyekszem a frisst feltenni fel a fejjel. : DD

Pusz: Netty

38.fejezet

Hát itt lenne kemény fél év után az új fejezet. (: De mielőtt bele kezdenétek az olvasásba, mindenkinek szeretném megköszönni, hogy nem hordatok le semminek, hogy csak úgy eltűntem és inkább kiálltatok mellettem.
Mindenkinek köszönöm a komenteket, remélem, most sem maradnak el ezek (:
Hát igen... Szégyen szemre nekem is visszakellet olvasnom az utolsó fejezetet és lehet, hogy most is fog adódni egy - két eltérés. Azt sem tudtam, hogy megöltem - e a Volturi -t vagy nem... ><" xD Hát oké... Nem húzom tovább a szót. Jó olvasást nektek.
Netty :D

Star Performance – 38.fejezet

( Edward szemszöge )

Lassan haladtam vissza a Volturi felé. Tudtam, hogy részben jól döntöttem, de azt is tudtam, hogy így meg fogok bántani valakit, még akkor is ha ez a változás nem örökké fog tartani. Féltem, rettegtem a reakcióktól, szorosan lehunytam a szememet és mély levegőt vettem – mintha annyira nagy szükségem lett volna rá. Az őrök átengedtek engem, vészesen közeledtem a nagyterem felé, gyomrom ökölnyire szorult össze. Kezemet a kilincsre tettem és lassan lenyomtam azt. Nagy meglepetésemre csak Bella –t láttam, aki éppen háttal volt nekem és a három széket nézte ahol múltkor még Aro, Caius és Marcus ült.
- Elmész… - szólalt meg Bella, de nem fordult meg. Szívem ha még dobogott volna most biztos, hogy eszeveszett sebességbe kezdett volna. Egy pillanatra ismét lehunytam a szememet és azon gondolkoztam mit is kéne most mondanom, valahogy semmilyen normális válasz nem jutott az eszembe.
- Miért nem jössz velem? – kérdeztem – Néhány hétről lenne szó csak…
- Edward… Én nem hagyhatom itt a Volturit és ha most veled megyek akkor… - nem folytatta tovább mondandóját néhány pillanatig csöndben volt és nem szólalt meg én pedig ezen kis idő alatt azt hittem, hogy megőrülök - Te is tudod, hogy ez nem így működik... Ők a szüleid, rég nem láttad őket, hiába szereted Esme –t és Carlisle –t szüleidként még is Elizabeth – ék az igazi szüleid, akik kiskorod óta neveltek téged egy ideig…
- Azt hiszed elhagynálak téged… örökre? – kérdeztem döbbenten.
- Nem… - mondta és megfordult, szembe velem – Vagyis nem tudom… Nem régóta vagyunk együtt és…
- Ennyire nem bízol bennem…? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. . Azt hittem ennél több alakult ki köztünk… Igaz, hogy rövid ideje vagyunk kapcsolatban de én úgy gondoltam, hogy ez viszont szoros…
- Én azt egy szóval nem mondtam, hogy nem bízok benned… - javította ki magát – Én csak… - kezdett volna bele mondandójába de én félbeszakítottam.
- Értem… - mondtam és próbáltam magabiztosnak tűnni, belül viszont úgy éreztem, hogy ezer darabra tört jégszívem. Nem értettem mi történt ennyi idő alatt, mi változott meg benne, de rosszul esett, nagyon fájt… - Azt hiszem… Akkor most… összepakolok – mondtam és a szobám felé haladtam.
- Edward… - szólt utánam Bella, de nem figyeltem rá, nem néztem hátra, ha most visszafordultam volna, tudom, hogy nem tudok ellenállni és odarohanok hozzá, ami jelen esetben nem lett volna valami célszerű, látni a mostani állapotot közöttünk. Lehajtott fejjel mentem végig a folyosón a szobám felé, közben gondolkoztam. Anyuék már mentek, tudtak is egy kis szállást Alaszkában ahol tudunk majd aránylag vadászni is… Valamiért az előző lelkesedésem ami még az elején volt eltűnt, talán csak azért vagyok annyira letörve, hogy felzaklatott ez a kis ,, veszekedés ’’ Bella – val, vagy nem tudom ezt minek nevezni.
- Edward – hallottam meg egyetlen kis manó húgom, Alice hangját. Egyből a nyakamba ugrott én meg szorosan öleltem magamhoz.
- Mit látsz…? - kérdeztem tőle suttogva.
- Nem foglak befolyásolni… Zavarosak az elképzeléseid, amivel engem is kezdesz az őrületbe kergetni – éreztem a hangján, hogy elmosolyodott.
- Te vagy a kedvenc hugicám, remélem tudod… - motyogtam.
- Tudom – mászott le rólam és egy mosolyt küldött felém. Most először vettem észre, hogy egy vigyora most nem őszinte, még egy bűntudat hullám tört rám és nem érdekel, hogy mi fog történni, hogy fog – e engem valami vagy valaki befolyásolni de én visszafogok ide jönni és talán majd Bella –val is tudok beszélni – De amúgy nem látom a szüleid jövőjét rendesen, szóval ezért is vagyok kicsit megőrülve, mármint a fejemben kavarodások vannak, de majd remélem minden helyre rázódik… - magyarázkodott nekem.
Elnéztem Alice válla fölött és láttam az egész ,, családomat ’’ akiknek egyik szemük sírt – gondolom, hogy elmegyek egy időre – másik pedig nevetett, mert a szüleim megtaláltak engem és megáldott a sors egy kis szerencsével engem.
Minden családtagomtól egyesével fájdalmas búcsút vettem, tudtam, hogy vissza fogok majd jönni, de most még is úgy éreztem magam, mintha valamit elvesztettem volna, mégis csak öt éven keresztül segítettek nekem, átvittek az újszülöttes korszakomon és mindenben mellettem álltak. Ráadásul az is nyomasztott engem, hogy Bella haragszik rám, azt hiheti, hogy cserben hagyom őt és amúgy is most jöttünk össze nem rég… A bűntudat hulláma egyre jobban lepett el engem. Jelen esetben semmit nem tudtam volna tenni, a szüleimnek nem mondhattam, hogy maradjanak itt – mert már mondtam nekik – de erre csak annyit hivatkoztak: hogy szeretnének velem együtt lenni és megtudni mindent részletesen, hogy mi történt velem az évek során. Vagyis csak velem akartak lenni…
- Bellát még megkeresném… - szólaltam meg – Kicsit tisztázni a dolgokat… - mondtam bizonytalanul. Nem bírtam ezt a tehetetlenséget és nem bírtam volna úgy elmenni innen, hogy nincs minden rendben köztünk.
Mindenki egyetértően bólintott.
- Addig összepakolok a szobádban – ajánlotta fel Alice és én ennek most nagyon örültem, így szívesen fogadtam el segítségét.
Gyorsan futottam végig a folyosókon vissza a nagy terem felé reménykedve, hogy Bella még mindig ott van. Nagy lendülettel nyitottam ki az ajtót körbe néztem, de nem láttam őt sehol sem. Tanácstalanul álltam egy helyben néhány pillanatig és azon gondolkoztam, hogy hol lehet. Nem sokáig kellet ezen agyalnom, rájöttem merre gubbaszthat. Ismét futásba kezdtem, át a folyosókon, fel a lépcsőkön, fel, a legfölső emeletre a toronyba. Szerencsére ott volt és az erkélyen állt és nézett ki, gondolom tudta, hogy ott vagyok, de erre nem adott semmi jelet sem. Lassan indultam el felé és megálltam mellette, hirtelen nem tudtam mit mondani neki így csak álltunk egymás mellett és néztük a tájat, aztán nem bírtam tovább rá kellett néznem. Ő is felém fordította a fejét és egy ideig mélyen egymás szemébe néztünk, elvesztem aranyszín szemeiben.
- Ígérd meg, hogy visszajössz és, hogy mindennap legalább egyszer felhívsz – nézett rám könyörgőn. Szorosan magamhoz öleltem, mintha soha sem akarnám elengedni.
- Megígérem, ebben biztos lehetsz… - ígértem meg neki.
- Annyira rossz előérzetem van és nem tudom miért. Lehet, hogy már túl paranoiás vagyok. Esetleg túl önző és már most nem tudom elviselni, hogy elmész és itt maradok ,, egyedül ’’ nélküled. Aztán hallgathatom Emmet idióta, perverz vicceit amik még viccesnek se viccesek… Meg… - de félbeszakítottam. Ajkaimat az övére nyomtam és ő így egyből ellazult. Néhány pillanatra elfeledkezhettünk a külvilágról és csak mi ketten voltunk. Imádtam, mikor ilyenkor nem kellett semmiért sem aggódnom, ebben a pillanatban felelősségek nélkül lehettem. De ez a csodálatos pillanat megszakadt.
- Edward! – hallottam, hogy a nevemet kiáltják. Igen, ez volt az utasítás arra: hogy mennem kell. Szomorúan néztek vissza rám Bella szemei, amitől a gyomrom fájdalmasan ugrott össze. Kezemmel átöleltem a derekát, jó szorosan magamhoz húztam és így mentünk le a lépcsőn. Mindenki a nagy teremben volt és ott vártak minket, Alice – nél ott volt a bőröndöm. Szüleim Esméékkel beszélgettek és mosolyogtak, szóval kijönnek egymással, ezt jó látni.
- Mehetünk, Edward? – kérdezte apám.
- Persze – válaszoltam. Alice – től átvettem a bőröndömet és mentünk a kijárat felé. Közben Jane – től és a többi Volturi tagtól is búcsút vettem és ők is a lelkemre kötötték, hogy vissza kell jönnöm és én ezt megfogattam nekik is.
Kint már egészen sötét volt ahhoz, hogy senkinek se legyünk feltűnőek, alapjába véve meg amúgy is, ha csillogna a bőrünk, na most ezért nem kellett aggódnunk, de viszont senki sem jött tovább az ajtónál, mindenki megállt ott.
- Nem lenne célszerű tovább mennünk, elég feltűnőek lennénk, az embereknek ha ennyi köpenyes ,, ember ’’ menne itt végig, még akkor is ha már kezd sötétedni… - magyarázta Alec. Ez végül is logikusnak tűnt.
- Akkor… - kezdtem bele – Nemsokára találkozunk majd – mosolyogtam rájuk. Családtagjaimat még utoljára megöleltem és kezdett bennem is valami pánik szerű dolog előjönni, de nem foglalkoztam vele különösebben: úgy gondoltam, csak beképzelem magamnak ezt. Bella ott állt mellettem, láttam a szemeiben, hogy nagyon próbálja leplezni szomorúságát, de nem igazán sikerült neki és ha tudott volna, most biztosan sírt voltam, így rajtam pedig végig ment egy újabb bűntudat hullám.
- Annyira bűntudatom van, hogy itt hagylak téged… - hadartam, suttogva a fülébe, hogy más ezt ne értse.
- Ne legyen – mosolygott rám, de ettől megint összeszorult a szívem. Gyors csókot nyomtam ajkaira, kezét elengedtem és elhúzódtam tőle.
Szüleimmel elindultunk az autó felé, többször hátra néztem és intettem Bellának, a családomnak és a többieknek. Bár jöhettek volna velünk… annyival többet lehettünk volna együtt, de annál nehezebb lett volna elbúcsúzni. De miért is veszem én ennyire drasztikusra? Pár hétről van szó csak… Elég sok… De mindennap beszélni fogok Bellával meg a családommal is, nem lesz baj.
- Fogd le! – hallottam apámtól egy hangot én meg hirtelen rá néztem.
- Mi? – kérdeztem rá, de aztán már tudtam mire értette. Elkapta valaki a karomat és hátra rántotta, anya volt az – Mi folyik itt? – kérdeztem döbbenten és zihálni kezdtem. Apám kezében egy verbéna volt, én meg kidülledt szemekkel néztem rá, addig, míg el nem sötétült körülöttem minden…

Hát sziasztok.

Nem tudom ki emlékszik még rám... Eltűntem hat hónapra és igen erre semmi mentségem aki még tudja ki vagyok az nyugodtan írjon egy megjegyzésbe néhány durva sort az eltűnésemről...(:
Azt sem tudom, hogy van - e még értelme folytatni ezt a történetet vagy inkább hagyjam? Van aki még egyáltalán olvasná? Vagy emlékszik rá? Ha van ilyen ember - bár nem hinném, hogy lesz, az írjon a chatbe vagy megjegyzést.
Eltűnésem legfőbb oka: a tanulás - kocka - nem igazán voltam gép közelben naponta fél órát maximum egy órát és az alatt nem sokat tudtam írni - szó szerint semmit ... De most már itt a nyári szünet és úgy gondoltam - hogyha még valakit érdekelne a történetem - akkor elkezdhetnék megint írni, folytatni a történetet és befejezni.
Szóval annyit szeretnék tőletek kérni, hogyha szeretnétek a történetet tovább olvasni írjatok (:
Mindenre fel vagyok készülve, arra, hogy elküldtök a francba fél év után (: megérdemelném... :/

Tényleg nagyon sajnálom és bűntudatom is van. :/

Netty (:

Star Perfomance - 37.fejezet

Itt a friss elég sok késéssel :S Ismét nem tudom, h mikor jön majd a következő fejezet :/ de majd igyekezni fogok.
nincs át bétázva de remélem attól ellehet majd olvasni


pussz: netty.

Star Perfomance – 37.fejezet

( Bella szemszöge )

Nem válaszoltak, engem néztek, ezzel csak kínoztak, mert tudni akartam, hogy igazam van – e…
- Kérlek… - suttogtam, szinte már könyörögve – Mi a nevetek…? – kérdeztem meg ismét.
- Az én nevem, Elizabeth, õ itt a férjem…
- … Edward Masen… - fejeztem be suttogva a mondatát. Döbbenten néztem õket, eddig miért nem jöttem rá, hogy õk Edward szülei? A férfi haja és a mosolya is pont ugyanolyan, mint az én Edward – omé.
Ránéztem, döbbenten nézett elõre. Senki sem szólalt meg, Emmet sem sütött el semmilyen idióta poént, mindenki érezte, hogy most komoly a helyzet, sors döntõ. Edward ajkai elváltak egymástól, de hangot nem adott ki, nem tudott megszólalni.
- Edward… - suttogta a nõ, rá néztem, õ pedig rám, tudtam mire gondol, én is ezt akartam volna, ha a helyében lennék, mint anya. Elengedtem Edward kezét, õ egybõl odanézett, rámosolyogtam. Az édesanyja egybõl a nyakába ugrott.
Szerelmem meglepõdött, egy pillanatig nem tudta mit csináljon, de aztán remegõ kezekkel, de visszaölelt. Szemeimbe könnyek szöktek, tudtam, hogy Edward mennyire szerette a szüleit, sokszor beszélt róla, mint ember korában és, mint vámpírként. Most meg teljesült az álma, itt van mind a két családtagja és minden bizonnyal boldog.

( Edward szemszöge )

Azt sem tudtam, hogy mi történik körülöttem, minden összemosódott elõttem. Hazajövünk a vadászatból, Bella – hoz megyek majd meglátom azt a két idegent… Jobban megnézem õket és rájövök: a szüleim.
Anyu a nyakamban, soha nem gondoltam volna, hogy megérem még ezt a pillanatot, még vámpír létemre se. Imádtam a szüleimet, olyanok voltak számomra, mint legjobb barátok, hisz igaziak nem is lehettek nekem, mert azok azok többször csak kihasználtál a pénzem és a hírnevemet.
- Oh Edward… - motyogta anya, lenéztem rá, most nem a tengerkék szemeivel nézett fel rám, hanem a borostyán színû szemével – Azt hittük meghaltál… - suttogta.
- Én is rólatok… - mondtam. Bûntudatom volt… Nem tudom meddig fogságban voltak… aztán most vámpírok, nem tudom ennek mennyire örülnek – persze én nagyon, mert itt vannak most elõttem – de ha Bella nem lenne, akkor én egyáltalán nem akarnék vámpír lenni, nélküle az életem nem érne semmit sem.
- Ismerem ezt az arcot – szólalt meg ismét anyu, kérdõn húztam fel a szemöldököm – Ez a mazoista arcot… Most önmagadat kínzod, valami miatt – már nyitni akartam a számat, hogy elmondjam mi bajom, de belém fojtotta a szót – Ne, ne mond ki – mosolygott rám.

Emmet hangosan nevetni kezdett.
- Na Edward, most mi lesz? Kordában fognak téged tartani… - vigyorgott.
- Te sem vagy jobb helyzetben – vágtam vissza – Rosalie ezerszer rosszabb – vigyorogtam. Rose dühösen meredt rám majd sértõdötten elvonult. Bella, lazán bele bokszolt a karomba, ezzel azt jelezve: ezt nem kellett volna.
- Ezt nem kellett volna… - súgta oda nekem, Bella – Most Rose nagyon ideges… - mondta.
- Na most megyek… - motyogta Emmet – Majd még elbeszélgetünk, öcsi bogyó. Na meg persze Edward anyuval meg apuval is, vannak ám’ neki titkai is – kacsintott egyet – Gondolom a szüleid kíváncsiak arra, hogy mit csináltál öt éven keresztül és ki ne tudná jobban, mint én, aki veled élt… - csak mondta és mondta, de aztán csöndbe maradt és becsukta az ajtót.
- Papucs… - motyogta Jasper. Alice szúrósan nézett rá, de Jazz, úgy csinált, mintha nem történt volna semmi sem.
- Azt hiszem, most beszélnünk kéne arról, hogy mi is történt az utóbbi években – szólalt meg bölcsen Carlisle.
- Egyetértek – szólalt meg apám.

- Ki rabolt el benneteket… és miért? – kérdeztem bár, a választ már gondolatban ezerszer átrágtam magamban.
- Hát… Ha úgy nézzük nem raboltak el minket… - mondta apám – Táplálékok lettünk volna, úgy gondolom… Anyáddal sétáltunk az utcán, már elég késõ lehetett, mikor egy vámpír pillantottunk meg, persze akkor ezt még nem tudtuk. Vörös írisze volt, ami elég félelmetes volt számunkra. Aztán jöttek mellé még legalább öten, aztán a fõnökük megszólalt és nem engedte, hogy megöljenek minket, mert állítólag, látott valamit rajtunk… Ami… vonzotta õt.
Megharapott minket, nem tudtunk védekezni mert jóval erõsebb volt nálunk. Nem ölt meg… csak megharapott, de az akkora fájdalommal járt, hogy azt hiszem mind a kettõnk azt kívánta: inkább meghaltunk volna. Ez az óriási fájdalom három napig tartott, aztán megszûnt…
Felébredtünk, nem tudtuk, hol vagyunk és akkor ott volt az a kaparó érzés is a torkunkban… Elmagyaráztak nekünk mindent: hogy vámpírok vagyunk, embert kell ölnünk… És, hogy azért teremtettek minket, hogy végezzünk a Volturi – val…. A vezetõnket, Dave – nek hívták… Mi elszöktünk, azt hiszem az elsõ év után, mert addig tartott ez az újszülött korszak… Éltük az életünket, aztán rájöttünk: nem kell embert ölnünk az életbe maradáshoz, sajnos erre késõn jöttünk rá… Aztán pár évig próbálkoztunk kisebb – nagyobb sikerekkel, most viszont teljesen rászedtük magunkat… Ide jöttünk, hogy találkozzunk a Cullen – klánnal, mert mondták többen is, hogy itt vannak. És meg is találtuk õket… - nézett végig mindenkin. Több perces csend állt be. Átkellett gondolnom mindent…

Szóval az a vámpír teremtette õket, aki a Volturi ellen akart szembe szállni… De szerencsére nem sikerült nekik. A szüleim pedig nem vettek részt a harcban… Még elõtte elszöktek onnan… Végül is rengetegen voltak. Még vámpírnak sem tûnne fel olyan könnyen… Aztán meg ha egy – ketten elmennek az sem a világvége, hiszen még mindig marad több száz vámpír akik harcolhat.
- Nagyon jó önuralmatok volt, hogyha sikerült onnan elmennetek, nem sok az olyan vámpír aki képes ilyen könnyen átlépni az újszülött koron, van aki éveken keresztül elvetemült fenevadként járja a világot – mondta Carlisle elgondolkodóan.
Én még mindig nem szólaltam meg. Bella derekát átöleltem és még mindig csak átgondoltam mindent, hogy mi is történt a szüleimmel…
- Látom fiam nagyon elgondolkoztál… Ha szeretnéd sétálhatnánk egyet és megbeszélhetnénk mindent – mondta apám – Persze… ha a kishölgy megengedi – mosolygott Bella – ra.
- Természetesen – mosolygott vissza apámra. Kibújt az ölelésembõl és arrébb lépett pár lépést, annyit, hogy Esme mellé lépjen. Elindultam a szüleim felé, nem szóltak semmit sem.
Még egyszer hátrafordultam, hogy lássam Bella – t, de õ csak bíztatólag rám mosolygott, viszonoztam ezt, de aztán pedig, már csukták az ajtókat és nem láttam õt.
- Idejövet láttunk egy kis parkot, oda elmehetnénk – törte meg a csöndet anyám.
- Jól hangzik – válaszoltam és átöleltem, vállánál fogva.

***

- Szóval… Hogy hívják azt a kislányt aki melletted állt? – kérdezett rá egybõl anyu, mikor leültünk az egyik padra, a parkban. Gondoltam, hogy valamin gondolkozik, mert nem szokott sokáig csendben maradni, tudni akar mindent.
- Eredeti neve, Bella Swan… Mikor ti eltûntetek… Az FBI és mindenki azt hitte, hogy benneteket elraboltak. Ezért engem is elrejtettek, Forks – ba kerültem, kis elhagyatott város volt. Új életet kezdtem ott… Bella – val az elején nem igazán csíptük egymást, nem voltunk egymásnak szimpatikus. Egymásba kötöttünk mindig, ha volt rá okunk, ha nem… Aztán… mikor már egyre jobban összevoltunk zárva, kénytelenek voltunk bírni egymást – itt nevettem egyet – Egyszer, sétáltunk az erdõben… - itt komollyá vált a hangom – Amikor elénk jött egy vörös íriszû nõ… Tûz vörös haja volt és a neve, Victoria volt… Elküldtem, Bella – t, hogy hívja fel az apját, persze tudtam, hogy nem ér ide olyan gyorsan én meg sejtettem, hogy az a nõszemély nem biztonságos… Igazam volt, vámpír volt, átváltoztatott, vámpír lettem, akkor a Cullen család házában ébredtem. Elmagyarázták mi vagyok…. Elvittek vadászni…
Aztán évekkel késõbb találkoztam ismét Bella – val csúnyán összevesztünk õ eljött, ide a Volturi – hoz és akkor találkoztunk újra, mikor a családommal és több vámpír idejött, mert aki átváltoztatott benneteket az a Volturi ellen ugye egy harcot akart… Elveszítették, Dave pedig már nem él… - mondtam el a történetet, az évekrõl Igaz, csak Bella – ról kérdeztetek, de… így legalább tudjátok körülbelül azt is, hogy mi történt velem.
- Kihagytál valamit… - mondta sejtelmesen anyám – Bella a te kis barátnõd – mosolygott rám. Zavartan túrtam a hajamba – Soha nem voltál oda egy lányért sem… Átnéztél rajtuk, mikor õk pedig oda voltak érted. De úgy látom Bella elnyerte a te szívedet, látom mikor ránézel, hogy mennyi csillogás van a szemedben.
- Hát az biztos, hogy semmi pénzér nem hagynám el õt… - mondtam teljesen magabiztosan. Persze ilyenkor mindenki ezt mondja, de én tényleg komolyan gondoltam. Annyira az életem részévé vált… - Van képességetek? – kérdeztem.
- Mind a kettõnknek – érdeklõdve néztem õket – Csak egy képességünk van, az is, mind a kettõnknek közös, a gondolatolvasás, de valamiért, Bella – ét, és a te gondolataidat nem halljuk… - mondta apám.
- Nekem is megvan a gondolatolvasás képességem… És Bella – nak is… - mondtam – És mi sem halljuk egymás gondolatát… Bár Bella – nak amúgy is ott van a pajzsa maga körül, ez egy másik képesség… De ha nem vonja maga köré akkor sem tudok benne olvasni… Szóval ezt nem értjük…
- Mi is gondolkoztunk ezen édes anyáddal… Nem jutottunk sok mindenre, csak ami talán még válasznak mondható az, hogy sok minden köt egymáshoz minket… De ez is csak egy elmélet egyike – mosolyodott el.
- Ezen még nem is gondolkoztam el… Ezt majd megemlítem Bella – nak… - erre tényleg nem gondoltam, és ez viszont egy éppelmû válasznak tûnt…

***

Már egy jó ideje itt ültünk a parkban. A szüleim csupa lényegtelen dologról kérdeztek,de õk szerették volna ha válaszolok, minden érdekelte õket, még akkor is ha semmi értelme nem volt maga a kérdésnek. Szerették volna, ha részletesen tudni az elmúlt években történt dolgokat, nekik ez nem jelentett persze gondot, hisz ott van nekik a vámpír memória, de, egy ember már elfelejtette volna.
- Valamin gondolkozol… - állapítottam meg anya hallgatásából.
- Átlátsz rajtam… még mindig – nevetett. Elmosolyodtam, igen én mindig átláttam rajta, lehet innen erõsödött fel a gondolatolvasási képességem.
- Szóval… min gondolkozol? – kérdeztem. Apámra felnézett, õ biccentett egyet.
- Tudom… Edward… hogy neked megvan már az új családod, akik ott voltak végig veled, mikor átváltoztál, akik segítettek neked az újszülött korodban… És itt van neked most Bella is…. De… Szeretnénk ha velünk lennél… Igaz, mi felkerestük Cullen családot… De kereshetnénk egy házat ahol lehetnénk, egy erdõ mellett vagy bárhol, hogy könnyebb legyen a vadászat… - hirtelen megszólalni sem tudtam. A szüleimmel együtt lenni, egy tényleg nagyon jó ajánlat… De itt hagyni, Carlisle, Esme –t és fogadott testvéreimet... Bella – t… már nem tûnt annyira fényesnek… - Persze nem kell most válaszolnod…
- Ezt… megkell beszélnem a többiekkel is… - mondtam, közben mereven elõre néztem, nem mertem ránézni a szüleimre, magam sem értettem… hogy miért is nem… Hisz ez volt minden álmom… hogy egyszer megint velük legyek és éljek és most már nyugalmunk is lehetne… hiszen már nincsenek paparazzik akik állandóan követnének minket, mert az hiszik, hogy már nem élek…
De ott van Bella… Akit mindennél jobban szeretek… És nem akarom õt itt hagyni, mert tudom, hogy az sem lenne jó nekem és csak önzõ lennék, mert magamnak akarnék jót…
Ezt én tehetetlenségnek nevezem… Nem tudom, hogy melyik megoldás lenne jó…. De döntenem kell és én, magamban ezt már le is játszottam….

:/

A friss elmarad... Nem tudom, hogy meddig, mert egy hét alatt alig tudtam írni valamit :s nincs időm az iskola miatt... Nem azzal van a baj, hogy nem tudok írni, hanem azzal, hogy nincs rá időm, mert ihlet az lenne. :S
Nem tudok semmi bíztatot mondani így sajnos várnotok kell, amíg megtudok írni egy fejezetet...Remélem maradnak olvasóim :)
Igyekezni fogok, pussz: Netty ^^

Star Perfomance - 36.fejezet

Star Perfomance - 36.fejezet

Néhány nappal késõbb…

( Bella szemszöge )

Az életem most csodálatos. Mindenki jól fogadta, hogy Edward - al együtt vagyunk. Alice, mikor meglátta, hogy kézen fogva gyalogoltunk, akkor csak ennyit mondott: Én láttam! Tudtam, hogy ez lesz. Szóval mindenki örült nekünk. Demetri, Felix és persze Emmet, ahányszor meglát minket, stílusosan elsütnek egy – egy faviccet vagy beszólást.
- Nem akarlak itt hagyni… - motyogta, Edward.
- Muszáj… Elkell menned vadászni… A szemed már fekete, mikor voltál utoljára?
- Régen… - vallotta be.
- Maximum egy fél nap lesz… Aztán… meg itt az örökkévalóság! – én se szívesen váltam el Edward – tól, de elkellett mennie vadászni, nekem meg sajnos itt kell maradnom… - És amúgy is… Mit gondol rólam a családod? Mindig velem vagy, aminek persze örülök, de kell egy kicsit a szeretteiddel is lenni – egy pár pillanatig nem szólalt meg, de aztán beadta a derekát.
- Oké… Igazad van… - mondta.

- Na gyere öcsi bogyó, gyere keresünk neked egy hegyi oroszlánt, azt jöhetsz vissza Júliádhoz - jött oda hozzánk Emmet. Elnéztem mellette és ott volt az egész családja. Visszanéztem Edward – ra, gyorsan adtam ajkaira egy puszit, majd hátat fordítottam neki.
- Heh, a csajod, jól hátat fordított neked – nevetett Emmet.
Az ajtó elé mentem, mert Felix bármelyik pillanatban megérkezhet az ebédemmel.
- Imádlak! – vigyorogtam és elvettem tõle.
- Többet, nem csinálod ezt velem! – morogta és oda ment Emmet – hez – Sorba kellett állnom és ki voltak akadva azok a szerencsétlen emberek, hogy beelõztem…
- Az üzlet, az üzlet… - mosolyogtam rá, majd visszamentem Edward mellé. Fél karral átölelt engem.
- Régen imádtam a Mc’ Donald’ s – os kajákat… De most… Az illata borzasztó… - mondta fintorogva Edward.
- Ha, már vadászol, akkor nekem is ennem kell valamit – néztem rá sejtelmesen. Egybõl leesett neki. Direkt nem akartam menni vadászni, mert kell neki lennie a családjával is, nem csak velem – persze ennek én örülnék a legjobban, de Esme – nek is szüksége van Edward –ra.
- Ja… végül is… ha, úgy nézzük… igazad van – elmosolyodtam.
- Úgy van – helyeseltem. Nagy kõ esett le a szívemrõl, mert azt hittem, hogy ott csak nyûglõdni fog, de szerintem nem így lesz.

- Akkor, Bella! – lépett Edward mellé Emmet – Rómeódat,most elraboljuk, majd hozzuk… egyszer… - vigyorgott rám és el is húzta tõlem Edward – ot. Õ végig hátra nézett, addig amíg ki nem léptek az ajtón, tartottam addig a tekintetét. Mikor már nem láttam, vágyakozó sóhaj csúszott ki a számon. Már most hiányzik, pedig alig ment el egy perce…
- Na, Bella, bírni fogod nélküle? Még utána futhatsz… - vigyorgott rám Felix.
- Nem… Kell egy kicsit a családjával is lennie… - mondtam és hátat fordítottam neki. Felmentem a trónszékekre, leültem az egyikre, ami még Aro – é volt. Végig simítottam a karfáján.
- Régi szép idõk, igaz? - kérdezte vigyorogva és leült Caius helyére.
- Az… - mondtam és kivettem a kólámat a zacskóból – Még, jó, hogy elvitelre hoztad – emeltem fel.
- Még jó… - motyogta. Én erre elvigyorodtam.
- Amúgy… Szerinted Aro –ék, most is látnak minket? Tudod… Mint ahogy mondta a levélben is? – kérdeztem érdeklõdve.
- Hát honnan tudjam? – nézett felém – Amúgy, miért érdekel ez téged ennyire?
- Caius soha sem szeretett téged… Aztán most ott ülsz az õ székén… saras patáidat feltetted… Ha ezt most,õ látná… Már nem lenne fejed… - nevettem.
- Honnan tudod, hogy utált? – kérdezte döbbenten.
- Gondolat olvasó vagyok… Õ szerinte nem voltál túl komoly… Nem is tudom, hogy feltételezhetett ilyet – játszottam a döbbentett.
- Csalódtam benne… - gondolkozott el – De úgy se hallja… - dõlt hátra – Óh nagy Caius! Ha itt vagy és hallasz minket adj magadról valami hírt! – megforgattam a szememet – Nem hallja… Amúgy meg biztosan nem utált engem… - bizonygatta magában.
Mondani akartam neki, hogy, hahó, gondolatolvasó vagyok, de nem érkeztem.
- Jane! Ne törj már össze mindent ami az utadba kerül! – kiáltott Felix.
- Mi van? - jelent meg az említett – Mit törtem össze? – jött fel a trónszékekhez, ahol mi voltunk és leült Marcus helyére.
- Akkor biztos Demetri volt… Szokott ilyen vicces hangulata lenni… - mondta Felix.
- Idióta, szagolj már bele a levegõbe! Itt a teremben, nem érzed más illatát, csak a mienket… - morogta Jane.
Felix nagyot nyelt és rám nézett. Elvigyorodtam.
- Ez lehet ám’ véletlen is… - próbálta bizonygatni.
- Caius, vágj ehhez a baromhoz valami keményet… - morogta Jane. Szúrósan néztem rá – Na, mi az? – kérdezte ártatlanul.
- Áú! – kiáltott mellõlem Felix. Odanéztem, a fejét fogta kezében pedig egy könyv volt. Jane elismerõen füttyentett egyet, de õ is döbbenten nézett.
- Ez… durva… - motyogta döbbenten.
Felix a terem másik végébe futott.
- Jó! Legyen! De Bella eltörte a kedvenc vázádat! – és kifutott a terembõl.
- De az azért volt, hogy csöndre buzdítsam a népet! – kiáltottam utána.
- Ez érdekes volt… - mondta Jane – Szerencsére engem mindig szeretett Caius, a képességem miatt… - dõlt hátra kaján vigyorral. Én inkább meg sem szólaltam, hanem döbbenten, de szürcsölni kezdtem a kólámat – Fõleg Marcus.
- Ja,megszólalt évente vagy háromszor… - osztottam meg vele a véleményemet – Csak azért nincs vele bajod… - mondtam – Bár, én végül is mindegyiküket bírtam… Még Caius favicceit is… - nevettem.
- Hát azokat én is – mosolyodott el fanyarul.

- Na, és amúgy hol van a te, Rómeód? – kérdezte kíváncsian.
- Elküldtem vadászni, a családjával… - sóhajtottam.
- Miért? – kérdezte döbbenten.
- Mostanában mindig csak velem volt, persze én örülök ennek, de úgy gondolom, hogy kellene egy kicsit a családjával is lennie… Így elküldtem egy félnapos családi vadászatra én meg itthon szenvedek nélküle… - sóhajtottam és hátra dõltöttem a fejemet.
- Hát… ez ezzel jár - vigyorgott és felkelt.
- Most itt hagysz? – kérdeztem.
- Itt, drága barátnõm – felkeltem és gyorsan mellé léptem.
- Ne már… - mondtam neki.
- Tedd már le azt a szerencsétlen kólát! Mert már annyira idegesít? Mennyi van még abban? – vette ki a kezembõl.
- Nyolc decis, még több, mint fele benne van és add vissza! – vettem vissza magamhoz.
- Ti milyen dolgokat tudtok lenyomni a torkotokon… - motyogta magának és elborzadva nézett engem.
- Tudod, ha olyan lennél, mint én, akkor te is simán ,, letudnád nyomni a torkodon ’’ – vágtam vissza. Szólásra nyitotta a száját, de hang, már nem jött ki rajta, mivel az ajtó nyílt – Ezt még befejezzük… - vigyorogtam rá.

- Mester, két vámpír van itt… Bejöhetnek? – kérdezte Paul, az ajtóõr.
- Persze - válaszoltam. Mit veszíthetek? Ha nagyon gonoszak lennének… akkor meg itt van nekem Jane meg az én képességem is.
Az ajtót kezdtem el tanulmányozni, már láttam a két alakot. Egy nõ és egy férfi közeledd felénk. Mind a ketten úgy negyven év körül lehettek, mivel vámpírok voltak, körülbelül a férfi úgy nézett ki, mint Carlisle, igazõ csak huszonnégy éves… biólogiag… A nõrõl is ugyanezt mondanám el, csak õt Esme - hez hasonlítanám.
- Üdv! – intettem nekik.
- A Volturi?- kérdezte a férfi.
- Igen – válaszoltam. A n nagyon nézte a kezemben lévõ üveget.
- Khm… Félvér vagyok… Szükségem van az emberi táplálékra is… - mondtam gyorsan. A nõ bocsánatkérõen rám mosolygott, ismerõs volt ez a mosoly… - Erre a félvéres dologra, majd késõbb visszafogunk térni. De most beszéljünk arról, hogy miért látogattatok el, a Volturi – hoz? –kérdeztem kíváncsian.
- Amint látod, vegetáriánusok vagyunk és hallottuk nomádoktól, hogy itt van egy bizonyos Denali és Cullen – klán, õket kerestük fel – mekkora egy barom vagyok… Fel sem tûnt a szemük színe, pedig azok tényleg arany barnák voltak. Vagyis, még nem teljesen, inkább nevezném borostyánnak.
- Most vagytok körülbelül, félúton, hogy teljesen állatvéren éljetek… - állapítottam meg.
- Honnan tudod? – kérdezte a férfi.
- Igaz félvér vagyok, veszélyes meg minden, de állat véren élek.
- Egy Volturi tag? – kérdezte döbbenten.
- Miért is ne? Próbáltam már a többieket is rászoktatni… De… eddig sikertelen, de majd remélem, hogy néhány évtized múlva talán majd beadják a derekukat… - ezen elgondolkoztam. Egyszer már kipróbálták… Azóta nem is mondták: hé, Bella, ráakarunk szokni az állatvérre. Nem fogom õket ezzel kínozni, hogy: szokjatok rá. Majd ha maguktól akarják… Nem erõltetek én semmit…

- Ismerõs vagy nekem… - szólt a nõ, ezzel kizökkentve a gondoaltaimból.
- Igen? – kérdeztem zavartan.
- Úgy van – mosolygott, de valamiért szomorú lett – Mi az igazi neved? Az ember korodi? – kérdezte.
- Bella Swan – válaszoltam gondolkozás nélkül, bár nem értem, hogy ez neki, miért is fontos…
- Te ismerted Edward – ot… Edward Masen – t… - motyogta.
- Igen – válaszoltam ismét.
- De õ már nem él… - motyogta magának. Az hiszem, ha tudott volna már hullottak volna a könnyei. Szívem összefacsarodott, soha nem szerettem, ha valaki szomorú. Mondani akartam: de él, nem kell aggódni – bár még most értettem ez a nõ ki lehet Edward – nak, hogy ennyire aggódik érte, talán egy elvetemült rajongó… Bár erre elég kevés az esély…
- Hé, Cullen – éknek már érzem az illatát – szólalt meg most elõször Jane. Egybõl felkaptam a fejemet, erre az egy szóra, mintha az egész életem visszajött volna. Egész lettem, mert Edward elvitte az egyik felemet.
Folyamatosan, az ajtót fixíróztam, nem is figyeltem már a két vendégünkre.
- Sajnos kórós szerelemben szenved… - mondta Jane, gondolom nem nekem, hanem a nõnek és a férfinak… Akiknek még a nevét sem tudtam… Na majd mikor már látom Edward – ot, míg nem látom nem leszek nyugodt.

Már egyre közelebb hallottam a lépteket, éreztem, hogy valaki a kilincsre teszi a kezét, aztán egy elég gyenge szellõ – nekem az volt – majd, már csak azt, hogy valaki megpörget engem.
- Szegény gyerek már kajak nem bírt magával – lépett be az ajtón Emmet – Mindig: Bella, Bella, Bella! – mondta magas hangon – Na jó nem mondta… De biztos mindig rád gondolt… - sóhajtott – Jasper tisztára el is menekült, csoda, hogy nem teperte le Alice – t.
- Barom… - jött oda mellém pöttöm barátnõm – Eljössz velem vásárolni? – kérdezte boci szemekkel.
- Nem, Alice, vendégeink vannak – mutattam a nõ és a férfi felé, döbbenten nézték Edward – ot, mind a ketten, én az említettre néztem és õ pont engem tanulmányozott. Vissza néztem a két idegenre, és összehasonlítottam õket, Edward –al…
- Hát igen, kedves idegen vámpírok, õ bizony Edward Masen, csak nem rajongói? – kérdezte vigyorogva Emmet. Nem tudtam az idióta poénjára figyelni, mással voltam elfoglalva.
- Mi a… nevetek? – most jöttem rá: a gondolataikban sem tudok olvasni… pont… mind Edward – éban sem… Egy idõre a szemembe néztek mind a ketten, az én szívem pedig már a torkomban dobogott és akkor még nem hallottam a válaszukat sem…

Na vajon ki lehet az a két idegen? Írjátok el kommentben, a lehetséges válaszokat :D

Star Perfomance - 35.fejezet

( Bella szemszöge )

A mozi folyosóján annyira idegesítettek a tizenöt és tizenhét éves körüli kiscsajok. Nem bírtam a gondolataikat, Edward – ot csodálták és mindenáron megakarták õt szerezni, ocsmányabbnál, ocsmányabb módszerekkel.
Azt hiszem Edward is hallhatta a gondolatokat, mert összeszorította az állkapcsát.
- A kiscsajok oda vannak érted… - próbáltam elviccelni a dolgot.
- Esküszöm egyet – kettõt lenyakazok… - motyogta.
- Hozzam Jane – t? – kérdeztem – Õ biztosan vállalná ezt – erre már megrándult a szája sarka.
- Idehoznád?
- Neked igen – haraptam ajkaimba és a szemeimet is lesütöttem, mert éreztem, hogy az arcom bizseregni kezd.
- Vegyünk jegyet – elfojtott egy mosolyt, biztos látta, hogy elpirulok és nem akart még jobban zavarba hozni.
A jegypénztár felé mentünk, ahol egy húsz év körüli nõ ült és tátott szájjal bámulta Edward – ot,ami igenis zavart engem… Nem tudom mi ütött belém…
- Két jegyet kérek – mondta bársonyos hangján, amitõl a nõ még jobban olvadozni kezdett. Pár másodpercig csak nézte Edward – ot, aztán észbekapott, hogy oda is kéne adni a jegyeket…
- Te… tessék… - dadogta és reszketõ kézzel odanyújtotta Edward – nak a jegyet.
- Köszönöm – biccentett, majd elindultunk a mozi terem felé - Popcornot? – kérdezte.
- Nem – mondtam mikor elhaladtunk a kukoricás mellett.
- Azt hittem a félvérek esznek emberi ételt is… - súgta oda nekem, hogy csak én halljam.
- Esznek is… - suttogtam oda neki – Csak ez a kaja, egyszerûen annyira borzasztó, hogy még egy ember sem enné meg szívesen… Egyszer voltam itt Jane – el,elég régen már… És akkor vettem magamnak kaját, de nem ettem meg… Megvettem, megkóstoltam és ki is dobtam, szóval ennyit az itteni kajáról – mondtam elborzadva, mert... tényleg durva volt, mintha rágógumit ettem volna, de olyat ami egyre csak nõ. Nem is értem, hogy, hogyan tudták így elcseszni…

- Szóval, akkor a kaja, kiikszelve… - vigyorgott Edward – Bemegyünk a terembe…? – nézett rám.
- Persze – mondtam. Elindultunk a bejáratja felé, persze találkoztunk a kiscsajokkal, akik, mint az elõbb, szinte a nyálukat csurgatták. Fogaimat összekoccintottam és nagyot csattantak, Edward egybõl rám nézett, és mosolygott.
- Ne aggódj... – motyogta a fülembe, teljesen átborzongtam, hideg, kellemes leheletétõl – Nem jönnek be nekem… Én a barnákat szeretem…
- Régen szõke voltam – mondtam, de tudtam, hogy õ, hogyan értette, hogy ne aggódjak, õk nem jönnek be neki, csak próbálta elviccelni a dolgot.
- Oh, szóval most festett barna vagy – vigyorgott rám.
- Igen – mondtam büszkén és ki is húztam magamat – Maga meg, Mr. Masen / Cullen, az én, általam kitalált haj stílust használja… Amivel sikerült, nem feledni magadat – mondtam neki. Emlékeztem arra a napra, mikor tiszta nyûgvoltam, hogy rám sóztak egy világsztárt. És vettem neki kontaklencsét és hajzselét, amivel nem vették õt észre.
- Bizony – mondta és látványosan végig simított a haján – Amúgy… Azért hordom így, mert tetszik – szaladt mosoly ajkaira.
- Igen? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen – válaszolt.
Önelégülten vigyorodtam el, erre a kijelentésére.
- Most fentebb ment az egód, ugye? – kérdezte.
- Az egekig ér most – erre nem válaszolt, csak mosolygott.
Bementünk a mozi terembe, elég sokan voltak, ahhoz képest, hogy ezt a filmet, ahhoz képest már elég régóta adják a mozikban. Helyet foglaltunk a tízedik sor, hetes és nyolcas székén, mellettünk pedig nem ült senki, ennek kifejezetten örültem is.

- Készen állsz a vámpír hazugságokra
- Persze! – mondtam lelkesen – Imádom amúgy az ilyen filmeket, meg sorozatokat. Mert ezen mindig nevetni lehet, hogy milyen hülyeségeket találnak ki. Fokhagyma, koporsóban alvás, nem mehetsz ki a napra, mert porrá égsz, félig igaz, de nekünk csak csillog a bõrünk… Aztán ott vannak azok a vámpír agyarak… Szóval, ilyen idióta dolgok.
- Emmet is imádja az ilyeneket, otthon ha száz ilyen videó nincsen, akkor egy se. Az ezerkilencszázas évek elejétõl, máig meg van neki az összes, vámpíros film és sorozat. Imádja, mert õ is, pont ahogy te mesélted az elõbb, imád nevetni, hogy milyen idióta dolgokat találnak ki.
- És az a poén, hogy ezek a szerencsétlen emberek nem is tudják, hogy igaziból is vannak vámpírok és, hogy mik az igazi tulajdonságuk… - súgtam oda neki, mert nem akartam, hogy az emberek is meghallják, mert azt hinnék, hogy egy elmegyógyintézetbõl szabadultam ki.

***

A film már javában elkezdõdött, tele volt idióta kitalációkkal, semmi új nem volt végül is benne, de azon nevetnem kellett nekem is, és Edward – nak is, ahogy az egyik ,, vámpír ’’ fickó, próbálta levadászni áldozatát, ami egy ember volt – én ezt nem tartottam viccesnek – csak azt, hogy emberi tempóval szaladt az állítólagos vérszívó és azt a szerencsétlen embert meg alig bírta elkapni is, amikor elkapta akkor is szenvedett még egy sort, mert nem is az ütõerét harapta el a nyakán… Szánalmas…
Mindenki sikítozott, csak mi Edward – al voltunk nyugodtak és mosolyogtunk, hogy az emberek, mit össze nem ordítoznak. Én bírom a horrorokat – ironikus egy vámpírtól – Csak azt az egyet nem, amikor gyerekeket is belekevernek a filmbe. Most sem bírtam végig nézni az alig tíz éves kislány könnyel eláztatott arcát, hirtelen fordítottam el fejemet és Edward vállába temettem.
- Mi az? – kérdezte és éreztem, hogy végig simít az arcomon.
- Nem bírom, amikor gyerekeket kínoznak… Legyen az film, vagy valóság… - motyogtam a vállába.
- Szeretnél kimenni? – kérdezte, és tényleg komolyan gondolta ezt a kérdést, nem úgy, hogy õ maradna és nem szívesen menne ki innen, de tényleg komoly volt a hangja.
- Nem kell… Mindjárt vége lesz… - suttogtam.
- Szóval szereted a gyerekeket – állapította meg.
- Imádom õket! – helyesbítettem,és felnéztem rá – Azért nyitottam a tánciskolát is, mert szerettem csinálni részben a munkámat, aztán szerettem a gyerekeket, a tanárom meg ajánlotta is,mert akkor egy olyan korszakon mentem keresztül, ahol jó volt az, hogyha valami eltereli a figyelmemet…
- Vissza vágysz arra, hogy táncolhass? – kérdezte kíváncsian.
- Igen… - válaszoltam elgondolkozva – De nem bánom, hogy a Volturi tagja lettem… Lettek barátaim, és azt sem bántam meg, hogy megismertelek téged… - néztem a szemébe. Szvem felgyorsult és vadul dübörgött bordáim között. Ezt biztos Edward is meghallhatta, mert elmosolyodott. Elszakítottam tekintetemet az övétõl és fejemet a mellkasára hajtottam. Elkezdtem ismét az óriás kivetítõt nézni.
- Vége van annak a résznek… - mondta magabiztos hangon – Elakartam terelni a figyelmedet...
- Hát, sikerült – néztem fel rá mosolyogva. Aztán ismét a filmet kezdtem el nézni. Folyamatosan éreztem magamon Edward tekintetét, nem zavart, de kicsit szokatlan érzés volt, mert, még soha senki sem nézett engem úgy, mint õ… Éreztem, hogy elpirulok és, hogy akaratlanul, de beleharaptam ajkaimban. Legszívesebben ránéztem volna, de nem tettem, próbáltam visszafogni magamat elõtte, kisebb – nagyobb sikerrel…

***

- Tetszett a film? – kérdezte vigyorogva Edward, mert sejtette már a válaszomat.
- Õszintén szólva, az eddigiek közül, amiket láttam vámpíros filmeket, benne van a tíz legrosszabb között! Ilyen gagyi vámpírt, még életemben nem láttam! – mondtam, mintha ez lenne a világ legfelháborítóbb dolga – Ezzel teljesen megsértik a vámpírokkal való tiszteletet…
- Szóval, nem – foglalta egy szóba az elõzõ mondataimat.
- De, amúgy jól éreztem magamat – felnéztem rá, és vártam, hogy õ mit mond.
- Én is – mosolygott rám – Elmenjünk még valahova? – kérdezte.
- Itt van a közelben egy ilyen sétáló utca… egyben park, ha akarsz elmehetünk oda… - mondtam – Nem hinném, hogy ilyenkor már nagyon sokan lennének, amúgy is, akik meg mozizni voltak, ezután a film után õk biztosan nem tudnak majd aludni… - húztam önelégült mosolyra ajkaimat.
- Oké, menjünk! – egyezett bele egybõl.

Lassan sétáltunk, általában utáltam ezt az emberi tempót, de most, hogy Edward is itt sétált mellettem, így egészen kellemes volt. Így egész életemben eltudnék lenni, vele végig sétálnám ilyen tempóban még az egész országot… Ha vele vagyok akkor még idõérzékem sincs, fogalmam sincs meddig sétáltunk végig a sétálóutcán, át a kisebb utcákon és csak beszéltünk. Csupa lényegtelen dolgokról, de nekem mégis számított.
Egyszer csak azt vettem észre,miközben beszéltem, hogy hideg keze megérintette az enyémet és összekulcsolta õket. Egy pillanatra megálltam a beszédben és lenéztem kezeinkre, majd fel aranybarna szemeibe, elmosolyodtam, majd mondtam tovább mondandómat, ott ahol abbahagytam.
Valamiért nagyon tetszett nekem, hogy keze az enyémhez ért, belül ujjongtam, arcvonásaimat pedig rendezni próbáltam.
Sok mindent megtudtam róla, amit eddig nem is tudtam. A kedvenc színe a barna volt, nem akarta elmondani miért, de aztán kiszedtem belõle, azért az a kedvenc színe, mert a szemem is olyan színû, ez belül nagyon jól esett nekem.
Aztán azt is megtudtam róla, hogy utálja a nyálas tini sztárokat.
- Miért, te nem voltál tini sztár? – kérdeztem vigyorogva.
- De, az voltam – vigyorgott rám - De nem voltam nyálas… - kicsit ,meglöktem õt - Na jó… Az voltam… De… Tudod ma is gondolkoztam és rájöttem, hogy egy cseppet sem bánom, hogy nem vagyok híres. Mert akkor soha sem volt magánéletem, nem tudtam semmit sem csinálni anélkül, hogy ne vettek volna észre engem, vagy ne lettem volna minden paparazzi fotóval címlapon… - itt egy kicsit elgondolkozott – De azért valljuk be… Én akkoriban nagyon híres színész és énekes voltam – tudtam, hogy csak viccel, de ott volt azért a komolyság is a hangjában.
- Még mindig az vagy… Csak az emberek azt hiszik… már nem élsz… - mondtam.
- Igaz – mosolygott. Nem zaklatta fel az utolsó mondatom, pedig azt hittem, hogy felfogja… Lehet õ szereti, hogy vámpír? Végül is ez nem rossz dolog, Felix és Demetri is szeretik ezt az életet…

Sokáig csak sétálgattunk és nem beszéltünk, én nem éreztem kínosnak a csöndet. Éreztem a közöttünk csattogó szikrákat – persze jó értelembe – és ez tetszett. Rengeteget olvastam már a szerelemrõl és ott is benne volt az a bizonyos, bizsergések és szikrák. De megtapasztalni sokkal másabb, mint benne lenni a tündérmesében, mert igen, teljesen ott éreztem magamat.
- És… neked ott van még ez… a szörnyeteg dolog? Hogy te annak tartod magadat? – kérdezte és hangjában érezni lehetett, hogy bizonytalan, nem tartotta jó ötletnek, hogy megkérdezze.
- Már nincs – mondtam – A Volturi – nál? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel – Nem… Amúgy… Csak téged féltettelek, mert ,,újszülött ’’ voltam végül is… Elég lett volna, ha erõsebben megölellek, eltörhet minden bordád… De mostanra tökéletes lett az önuralmam – mondtam büszkén. Edward nem szólt semmit, megfogta a másik kezemet is és maga felé fordított. Szívem ismét heves kalimpálásba kezdett. Felnéztem szemeibe, mert nem értettem mit akar.
- Szóval… Azért távolodtál tõlem, mert engem féltettél? – kérdezte szinte csak suttogva és lassan végig simított az arcomon.
- Igen… - haraptam ajkaimba.
- Még mindig féltesz…? – hajolt közelebb hozzám és már csak pár centi volt köztünk.
- Persze, de… most már jobban tudom uralni magamat… - motyogtam. Szemei fogva tartottak engem, de nem voltam hajlandó levenni róla a tekintetemet. Még az ajkaim is elnyíltak egymástól a látványtól.
Egyre és egyre közelebb hajolt hozzám. Én lábujjhegyre ágaskodtam, így szemünk egy vonalba került. Nem bírtam magammal én is felé hajoltam, tudtam mi fog következni. Annyira lassan telt az idõ, mintha lelassították volna ez engem zavart, de nem akartam túl mohó lenni, pedig legszívesebben az lettem volna.

Aztán végül megtörtént az amirõl már évek óta álmodozok és gondolkozok, vajon milyen érzés lehet, és ez, még az álmaimat is felül múlta. Ajkai az enyémek után kutattak, én is az övé után csak én sokkal mohóbban, bele is mosolygott a csókba,mikor észre vette,reakciómat.
De túl hamar lett vége. Óvatosan tolt el magától, de nem akartam tõle túl messze lenn, úgy vettem észre õ sem, homlokát az enyémhez támasztotta és mind a ketten zihálva vettük a levegõt.
Egy pillanatig azt sem tudtam hol vagyok, tekintete és ragyogó mosolya sem segített nekem a gondolkozásban, de nem mondom azt, hogy bánom ezt. Sõt… ebben a pillanatban boldognak éreztem magamat, annyira boldognak, hogy szerintem most semmi és senki nem tudta volna elrontani az én, kitörõ örömömet…