Kimagasló tehetségek díja :)

1. Megköszönöd, akitől kaptad, nevét belinkeled.
2. Kiteszed a képet.
3. Megosztasz 5 olyan pici titkot, amit még nem tudunk, rólad, vagy a töriről.- Szigorúan tilos olyat, amit már felhasználtál másik díjnál...:@-
4. Továbbadod annak az 5 embernek, aki szerinted a legjobban megérdemli.:)


1) Nagyon köszönöm a díjat Nikuska 94-nek :)http://micsodavampirfanfic.blogspot.com


2)Magamról nem tudok hirtelen sok mindent írni :S De szerintem amúgy is jobban örülnétek, ha inkább a töriből árulok el titkokat :D

- Nem tudom, hogyan találtam ki a történetet. xD Egyszerűen csak gondolkoztam és hirtelen kipattant a fejemből :)
- Az elején úgy terveztem, hogy a Volturi gonoszt fog majd alakítani a történetben, de aztán inkább úgy döntöttem, legyenek jó arcok és ne ártsanak senkinek :D
- Vannak olyan napjaim amikor csak úgy hirtelen írás közben pattannak ki a fejemből az ötletek és így képes vagyok az egész fejezetet is kitörölni csakhogy a másik lehetőséget írjam le... :P
- Tudom, hogy szeretnétek, hogy Bella és Edward végre összejöjjenek, de most egy kicsit még húzom az időt, nem sokáig maximum 3 fejezetig aztán megint dúl-a-love majd köztük :)
- Van ihletem még egy törihez amit majd akkor akarok elkezdeni amikor majd a Star Perfomance - t befejeztem, ennek az ihlete biciklizés közben jött xD. :)

Na és akkor az 5 ember akinek tovább adom:

Doree: http://doreefiction.blogspot.com/
Anita: http://walktoremember-byanita.blogspot.com/
đóri: http://swanlanyok.blogspot.com/
bari: http://theringbella.blogspot.com/
Evcu: http://angels1996.blogspot.com/

Star Perfomance - 27.fejezet

Itt a következő :) köszönöm a komenteket és légy szíves most is írjatok ha nem nagy teher :D
pussz: netty ^^

Star Perfomance – 27.fejezet

( Bella szemszöge )

- Nem! Ha úgy fogod meg az újszülöttet akkor összeroppant téged és neked annyi! – kiabáltam, nem hiszem el, hogy nem értik meg – Stefan hányszor mondjam még el?
- Nekem ne magyarázzon egy öt éves félvér! Én már lassan ezer felé haladok! – kelt ki magából.
- Oké – mondtam nyugodtan – De, ha eggyel kevesebb karod és lábad lesz, sõt még ezt az egészet el is veszíted akkor aztán majd szidhatod magad, miért nem edzettél! De tõlem el is mehetsz! – mutattam az ajtó felé – Nem vagy semmire sem kötelezve.
- Maradok… - morogta és, mint egy ötéves az egyik távoli sarokba ment.
- És ilyenekkel vagyok körbevéve… - motyogtam úgy, hogy senki se hallja meg. Lehunytam a szememet pár másodpercig csak gondolkodtam. Aztán kinyitottam a szemem és az pont Alice – en ragadt meg, aki meredten nézz elõre. Gyorsan odarohantam majd letámadtam a kérdéseimmel.
- Mit látsz? – kérdeztem gyorsan.
- Jönnek… - motyogta.
- Hol lesznek? – sürgettem.
- Egy erdõben… Ott egy… nagyon görbe fa is... – az itt van a közelben, ott voltunk vadászni múltkor Jane – el – De nem látom pontosan…
- Mikor…? – kérdeztem feszûlten.
- Körülbelül egy hét múlva – mondta és rám nézett.

Egy pillanatra szívem kihagyott egy ütemet. Egy hét… Az olyan, mint egy nap.
- A francba! – rúgtam bele az elsõ dologba ami elém került – Egy hét! Az semmi! Képtelenség addig felkészülni! Mi fel vagyunk… Köztetek is néhányan és a többi? Velük mi lesz? Küldjük õket haza?
- Bella, nyugodj meg! – tette a vállamra a kezét Jane.
- Próbálok… - hunytam le a szememet – Az lenne a legjobb… hogyha ti… vendégek haza mennétek – ezt tûnt tényleg a legnormálisabb ötletnek.
- Hogy gondolod? – szólalt meg az egyik.
- Úgy, hogy, ha addig jutnánk, hogy nektek is harcolnotok kell, akkor nagy részetek oda fog veszni! Köszönöm ezt nem vállalom! Így is van elég bajom, nem kell még több… - morogtam.
- És ha mi ezt vállaljuk? Miénk a kockázat! – ez Emmet volt, ránéztem.
- Akkor nem vagytok normálisak… - motyogtam és megráztam a fejemet – Tegye fel a kezét aki harcolni akar! – végignéztem a tömegen és mindenki magasba emelte és csak a fehér tenyereket lehetett látni.

- Folytassuk az oktatást! – én most nem szálltam be ebbe az egészbe több dolog is elterelte a figyelmemet. Egy hét múlva jönnek az újszülöttek, ki tudja mennyien. És lehet, hogy elõbb is jelennek meg, a jövõ nem biztos, még változhat.
A szemem megakadt egy lapon és egy tollon, egyszer már le vázlatoltam a harcot, hogy hogyan képzelem el, de nemárt ha van több terv is aztán majd egyeztetek a többiekkel is szerintük melyik a legjobb.
Felkaptam a két kis eszközt, leültem a falhoz térdemet felhúztam és elkezdtem írni a tervet:
A katonák és én elõl fogunk elöl lenni, természetesen én legelöl. Ötszáz katona talán majd eltudja pusztítani az összes újszülöttet és nem kell majd a vendégeket is belekevernem ebbe az egészbe. A katonák után a Volturi tagok fognak következni tõlünk körülbelül ötszáz méterre lesznek majd. Majd végül a vendégek, akik egy kilométerre lesznek tõlünk.
- Bella! – szólt Jane – Baj van! – jött oda és látszott rajta: valami tényleg nincs rendben – Alice – nek látomása volt! – itt már én is összerezzentem.
- Mit látott? – nem mertem beleolvasni a gondolataimba.
- Elõbb jönnek… - motyogta meggyötörten.
- Hány nappal…? – már elõre féltem a választól.
- Három… - suttogta. Kitágultak a szemeim. Vagyis négy napunk van arra, hogy felkészüljünk erre az egészre. Zihálva vettem a levegõt.
Felálltam és most kivételesen mindenki csöndben volt engem néztek és várták, hogy mit fogok majd mondani. Nem fogom elveszíteni fejemet, úgy fogok mindenhez állni, hogy nyerni fogunk.

- Nem hagyjátok abba a gyakorlást és az edzést addig amíg én nem mondom azt, hogy vége! – mindenki bólintott – A tervet kicsit módosítottam de nem sokkal. Én fogok legelöl állni mögöttem rögtön a katonák. Ötszáz méterre, mögöttem a Volturi tagjai! Aztán tõlünk egy kilométerre a vendégek. Egy jelet fogok majd nektek adni amit majd még kitalálok, hogy mi lesz – végig néztem a tömegen, nem szóltak semmit csak egyetértõen bólogattak – Alec, Demetri gyertek velem a katonákhoz nekik is elmondjuk a tervet. Jane te itt maradsz és a többiek is, edzetek tovább! – parancsoltam nekik.
Ez a parancsolgatás nem az én világom és szerintem nem áll jól nekem, de nem az a lényeg most. Hanem az, hogy sikerüljön ez az egész.

- Mennyi esélyt adsz a nyerésre? – kérdezte Alec miközben a folyosón haladtunk. Egy pillanatra elgondolkodtam, majd válaszoltam.
- Minden esélyünk megvan, nem kell negatívan gondolkoznunk – csak nekem. Nekik csak az a dolguk, hogy kiképezzenek mindenkit és ha ez jól megy akkor minden a legjobban fog majd alakulni.
- Ez nem volt valami egyenes válasz… - mondta Demetri.
- Ötven – ötven százalék, nem tudjuk hányan vannak, csak annyit tudunk, hogy újszülöttek és hol fognak támadni. Arra, hogy mennyien lesznek csak akkor fogunk majd rájönni, mikor megpillantjuk majd õket.
- Tudod… Megkomolyodtál. Nem olyan vagy már, mint régen – vigyorgott Alec.
- Hagy legyek már komolyan amikor közel hatszáz vámpír élete múlik rajtam… - néztem rá.
- Nem rajtad múlik az életük – szólalt meg Demetri.
- Elég egy rossz utasítás és vége… mindennek… - motyogtam. Erre még gondolni sem akartam.
- Mi ott leszünk veled. Nem pont melletted, de ott leszünk, nem kell aggódnod, annál rosszabb – nyugtatott, hát… mit ne mondjak nem jött be.
- Tudod mióta nem alszok? Amióta megtudtam, hogy mi készülõdik, azóta egy fikarcnyit sem aludtam. Félvér vagyok de azért majdnem egy hét alvás nélkül még nekem is megerõltetõ… - morogtam.
- Nyugodtan aludhatnál. Mi vigyáznánk mindenre és ha pedig olyan dolog történne akkor szólnánk neked…
- Itt nem arról van szó, hogy nem bíznám rátok a dolgokat… Hanem arról, hogy hiába vagyok álmos kénytelen vagyok aludni, ott van a gombóc állandóan a torkomban és pillangók is ott röpdösnek a hasamban… Már csak arra várnak, hogy kitörhessenek…
- Kérned kéne a dokitól nyugtatót… vagy altatót, nem tudom, hogy hatna rád, de egy próbát megérne… - adott egy ötletet Demetri és most kivételesen nem is rosszat…
- Ráfogok kérdezni, csak most intézzük el a katonákkal való beszélgetést.

Aztán már nem igazán beszélgettünk egymással, inkább mindenki a gondolataiba merült – én a többiekét próbáltam kizárni és csak az enyémekkel foglalkozni.
- Katonák! Sorba! – kiáltotta Demetri. Észre se vettem, hogy itt vagyunk, tényleg nem ártana nekem valami alvás, mert ez így nem lesz jó.
- Sajnos tudjátok, hogy mi történt Aro – val, Caius – al és Marcus – al – próbáltam úgy kiejteni a nevüket, hogy a hangom ne remegjen. Õk erre bólintottak – Tudjátok azt is, hogy harc közeleg – ismét bólintottak – Négy nap múlva fognak megérkezni az újszülöttek! A terv: ti fogtok elõl lenni velem együtt, abban biztosak lehettek, hogy jó néhányan oda fogtok veszni – erre a mondatra nem rezzent össze senki. Gondolataikban is csak az volt: sokat nem vesztenek, nincsen családjuk, se barátjuk.
- Hányan vannak az újszülöttek? – szólalt meg az egyik.
- Nem tudjuk, Alice nem látja pontosan – válaszoltam a kérdésére – Ez azért lehet mert szerintem sokan még most is átváltozóban vannak… Kihasználják az alkalmat az utolsó pillanatig.
- Körül belül ennyi… Ha bármi változna akkor szólni fogok. Ha nem akkor négy nap múlva este kilenckor gyülekezõ a szokott helyen – nem haladhatunk át a városon keresztül ilyen sokan, ezért van egy külön átjárón az ilyen helyzetekre.
- Mehetünk? – kérdezte Alec.
- Igen – bólintottam. Nem volt nagy megbeszélés de a lényeget végül is megtudták – Szétrobban a fejem… - motyogtam – Sürgõsen kérnem kell valamit Carlisle – tól… - morogtam és ujjaimat a halántékomhoz szorítottam.

***

Az alaksorba mentünk vissza, ugyanúgy gyakoroltak, mint mikor elmentünk, legalább megpróbálják és nem adják fel.
Szememmel Carlisle – t kerestem és meg is találtam, odafutottam hozzá.
- Carlisle… Van nálad bármiféle gyógyszer? – kérdeztem reménykedve.
- Mindig van nálam – válaszolt.
- Nagyszerû – mondtam megkönnyebbülve – Akkor kérhetnék fájdalomcsillapítót, nyugtatót, altatót vagy bármit? – néztem rá könyörgõen.
- Szerintem már a drog is jó lenne neki – vigyorgott Felix. Edward – ból egy morgás tört fel amit nem tudtam mire vélni.
- Addig azért nem akarok süllyedni… - mondtam és ránéztem Felix – re – Csak kéne valami amitõl tudnék aludni, mert lassan egy hete nem aludtam egy percet sem…
- Mindjárt hozok neked valamit Bella – mosolygott rám Carlisle és már el is tûnt.
- Köszönöm… - motyogtam. Ujjaimat megint a halántékomhoz szorítottam és masszírozni kezdtem.
- Bella te nem vagy jól… - állapította meg Emmet.
- Csak úgy viselkedek, mint aki egy hete nem aludta ki magát... – motyogtam és a falnak támasztottam magam.
- Hát aludj – milyen jó, hogy mindenre ilyen könnyen megtalálja a megoldást.
- Majd fogok ha megkaptam a gyógyszeremet… - morogtam – Amíg én pihenek Jane – é a vezetés, ha bármi történik, Alice lát valamit egybõl szóltok nekem! Nem lesz olyan, hogy: oh hadd aludjon, hisz milyen rég volt már kipihent és…
- Miért nem az enyém a vezetés? – kérdezte Felix vigyorogva – Jó vezetõ lennék – húzta ki magát büszkén.
- Maradj már! – jött oda Jane – Te és Felix eladnád az egész kócerájt ha jönne valami jó kis ajánlat… - kínomban ezen már felnevettem, de ez nem szívbõl jövõ nevetés volt.

Még mindig a falnak voltam támaszkodva, egyre lejjebb haladtam, addig, amíg rá nem jöttem, hogy már ülök is.
,, Szegény lány, mennyire kimerült… ’’ – Esme anyáskodó gondolatai kúsztak be a fejembe.
,, Azt hiszem egyszerre túl sok minden zúdult a nyakába… Azt hiszi, hogy bírja, pedig nem… ’’ – Jasper.
- Nem kell aggódni… Jól vagyok… Csak egyszerre túl sok minden van a fejemre zúdítva… Nem lenne semmi baj, ha nem félvér lennék, ha nem teljes vámpír… - motyogtam, még egy ok, hogy nem jó félvérnek lenni.
Szemem Edward – ra tévedt és nem tudtam elszakadni azoktól az aranybarna szemektõl, amik évekkel ezelõtt ugyanilyen hatással voltak rám. Szívem is egyre hevesebben kezdett verni. A tekintetemet viszont nem tudtam levenni rólam, csak akkor amikor valaki szólt nekem:
- Tessék, Bella. Itt van egy kis altató és fájdalom csillapító, nyugodtan vedd be mind a kettõt – azzal odatartotta nekem egy pohár kíséretében.
- Ez fog hatni…? – kérdeztem.
- Ez az erõsebbik adag, egy ember ha mindkettõt egyszerre venné be, lennének bajai... De neked nem lesz, mivel egy félvér vagy – hát ez nagyon bíztató, bár most nem érdekel hogyha hat akkor mit számít?
Ezután nem haboztam sokáig, gyorsan benyeltem a gógyszert.
- Szerintem fél órán belül hatni fog – mondta Carlisle.
- Csak egyszer teljen le az a fél óra… - motyogtam – Jane tied a vezetés és ne hagyd, hogy Felix és Demetri eladják az egész terepet egy csomag gumicukorért…
- Majd visszafogom õket… - vigyorgott Jane.
- Nem is eszünk gumicukrot! – bizonygatta Felix. Megráztam a fejem, rajtuk már nem lehet segíteni. Elindultam az ajtó felé, kezemet a kilincsre tettem. Edward – on ismét megakadt a szemem, megerõltettem felé egy mosolyt, de legszívesebben nem ezt tettem volna, hanem egybõl karjaiba vetettem volna magam, de nem. Inkább innen nézem õt és szenvedtem.

Star Perfomance - 26.fejezet

Itt a következő fejezet :D Igaz nem lett meg a 15 megjegyzés, de azért nagyon köszönöm azt a 8-at :) Észrevettem, hogy olyanok is írtak kommentet akik máskor nem szoktak, ennek örültem nagyon mikor megláttam :D És remélem most is fognak írni :D
Jó olvasást, pussz: Netty ^^

Star Perfomance – 26.fejezet

( Bella szemszöge )

A férfinek rövid haja volt és vérvörös szemei voltak. Nem ijedtem meg tõle, de a gondolataitól már igen, engem keresett. De nem jelentkeztem.
- Bella Volturi itt van? – mindenki rám nézett. Cullen – ék is, de õk meglepõdtek a nevem hallatára, mindenképpen kiderült volna, hogy itt vagyok, nem tudom, hogy gondoltam: titokba tartom.
- Itt vagyok! – emeltem fel a kezemet.
- Ez a tied – nyújtott nekem oda egy levelet. Egy percig nem haboztam kinyitottam és olvasni kezdtem a kis levelet.

,, Bella. Úgy gondolom észrevehetted, hogy gondterhelt voltam. Nem akartalak belekavarni téged a részletekben, hogy mi hárman hol voltunk, mert azt még te sem tudnád feldolgozni és így… a harc elõtt csak elveszítenéd a fejedet. Mi már nem térünk vissza Volterra –ba soha többet. Nekünk ennyit adtak. Bella, rád bízom a Volturi vezetését. Elég erõs vagy ahhoz, hogy vezetõ legyél. Ott lesz melletted Jane, Demetri, Felix, Alec és a többiek akik biztosan támogatni fognak téged.
Sajnálom, hogy csak így búcsúzok el tõled és a többiektõl, de nem akartunk belekeverni a véres részletekbe.
Én figyelni foglak téged, tudom, hogy a pokolba kerülök, de onnan fogom nézni, hogy milyen jól vezeted a Volturi – t, nem kételkedek benned egy pillanatig se.

Örökké veletek: Marcus, Caius és Aro. ,,

Szaporábban vettem a levegõt és valamiben meg is kellett kapaszkodnom, ez jelen esetben az ajtó volt, kezemmel támasztottam magamat.
- Bella…? Jól vagy…? – kérdezte félve Jane. Lassan felnéztem rá és megráztam a fejemet. Körbenéztem és mindenki csöndbe burkolózott, azt hiszem azt várták, hogy magyarázatot adjak.
- Marcus… Caius… Aro… - ökölbe szorult a kezem – Vége… - motyogtam. Ez a mondat nem tûnt értelmesnek de mindenki megértette.
- Ugye nem…? – kérdezte suttogva Jane. Ismét rá néztem – Nem! Biztos, hogy nem! Hazudsz! – kiabálta, zokogni kezdett úgy kellett Alec – nek megtámogatnia.
- És szerinted mit csináljak? – keltem ki magamból, a kapucnim is lejött, így nem takarta a fejemet, felfedtem magamat – Rohadtul nem így terveztem az életemet! Öt évvel ezelõtt még arról álmodoztam, hogy a táncból fogok megérni, bajnok leszek! De nem! Egy idióta félvér megharapott ott hagyott átváltoztam! Idekerültem és azt hittem talán itt normális lehet az életem! Hogy lehetne? Bejön az újszülött támadás mit tudom én mennyi vérengzõ szörnyeteggel! A Volturi vezetõinek vége! Rám bízzák ezt az egészet és még azt is hozzá teszik: hogy egy pillanatig nem fognak bennem kételkedni! Ez már azért a hab a tortán nem? - nem szólalt meg senki sem, vagy inkább nem mertek. Lehunytam a szememet, fejemet fa ajtónak támasztottam.
- Sajnálom Jane… - motyogtam – A szörnyeteg megint elõjött belõlem – erõltettem meg egy mosolyt – Csak… ez… most így egyszerre nagyon sok…
- Megértjük Bella – mondta Felix.
- Végeztetek? – kérdeztem és a vörös szemûek felé fordultam és az elõttük lévõ hullákra.
- Igen! – válaszoltak.
- Nagyszerû… - motyogtam – A halottakat a helyükre – elfordítottam a tekintetemet a holtakról – Nem fogom elhagyni magamat! Csak most… nekem kell pár óra, hogy átgondoljam a dolgokat. Holnap délelõtt kilenckor legyen itt mindenki. Készülünk a harcra! – jelentettem be. Nem szólt senki semmit, csak bólintottak – Mehettek! – mindenki szét iramodott, csak a Denali, Cullen klán és Volturi tagjai maradtak itt.

Vámpír tempóval odasuhantam Cullen – ékhez.
- Tudom, hogy most úgy gondoltok rám, mint egy szánalmas kis csajra aki elmenekült. Most ezt tegyük félre… - Alice már nyitotta volna a száját – Ki ne mond! – figyelmeztettem – Tekintsünk úgy egymásra, mint egy csapatra. Alice nézd a jövõt folyamatosan mert nem akarok még egy ,, meglepetést ’’. Holnap reggel jelentesz nekem – nehéz volt visszatartani hangomban a remegést, de végül sikerült. Az sem segített, hogy Edward és mindenki engem nézett – Ha bármit látnál ami érdekes lenne, rögtön szólsz nekem! A hármas szárnyban van a szobám, ott meg fogsz találni! – bólintott, nem vette le a szemét rólam.
Aztán hirtelen megölelt engem. Karjaim már mozdultak, hogy visszaöleljek, de nem tettem.
- Ne nehezítsd meg a dolgom… - hunytam le a szememet.
- Többet ne csinálj ilyet! – felhúztam a szemöldökömet – Csak egy cetlit hagysz és ennyi?
- Nem kötött semmi hozzátok – néztem rá. Látszott rajta, hogy megbántottam ezzel. Szemétnek éreztem magamat, de jobb lesz ha nem engedem közel õket magamhoz, mert ha… valami történne velem – erre rengeteg esély van – ne legyen nekik fájdalmuk, inkább gondoljanak arra, hogy megszabadultak egy tehertõl.
- Bella… - kezdte lágyan Esme.
- Holnap reggel kilenc – nem akartam belekezdeni egy olyan beszélgetésbe amibõl tudtam mi fog kisülni, visszafogadnak engem, de nem lehet, mert nekem itt van a helyem és nekik inkább el kéne felejteniük… Lehet használnom kéne a képességem? Lehet… Áh… Nem… Inkább nem.
Nem akarom ezt megtenni, önzõ vagyok.

Végig néztem még egyszer az egész Volturi gárdán.
- Holnap mellesleg megbeszélést is tartunk! Igaz ezt nem mondtam, de majd megtudják… Ezzel kezdünk. Alec, Felix, Demetri, rátok bízom, hogy megszámoljátok, pontosan hány katonánk van – mindenki bólintott. Cullen – ékre ránéztem még egyszer, biccentettem feléjük, majd méltóságteljesen elhagytam a termet, aztán pedig könnyeim záporként kezdtek el hullni.

( Jane szemszöge )

- Sokk hatás alatt van… Nem ilyen szokott lenni… - motyogtam és néztem az ajtót, ahol elõbb ment ki.
- Nem – ellenkezett Alec – Komolyan veszi ezt az egészet. Szerintem elég volt neki az, hogy még a harc elõtt elvesztettünk három vámpírt. Egyszerûen aggódik mindenki miatt, még a nomádok miatt is, hiába nem mutatja ki ezt.
- Honnan ismeritek Bella – t? – kérdeztem, egy új témába kezdve.
- Én ember koromból – szólalt meg Edward – Akkori nevem Edward Masen volt, híres színész és énekes voltam. Bella apja FBI ügynök volt, õ elküldött engem Forks – ba, mert engem meg üldöztek megakartak ölni, szüleimet is fogságba ejtették így kerültem oda Bella – hoz. ,, Normális ’’ emberként akartam élni, sikerült… Egy darabig.
Egy nap az erdõben voltunk és megjelent egy nomád, Victoria, megharapott így kerültem mostani családomhoz… - mondta el a rövid történetet, látszott rajta, nem szívesen beszél róla.
- Utána meg, ugye mi iskolába járunk, szalagavató következett volna, mit ne mondjak a fiúk nem valami táncosok és beíratattam magunkat egy tánctanfolyamra, ahol Bella tanított. Pár hétig beszéltünk egymással meg minden…. Aztán… összeveszett egyik nap, Edward – dal. Az öcsém elment pár napra, Bella meg ilyen önmarcangolós így eljött azt hitte így lesz a legjobb. Én nekem gyanús volt, hogy nem jött másnap iskolába, otthon nem volt, követtem az illatát és a londoni repülõtéren találtam meg a kocsiját, abban egy cetlit, amiben az volt, ne kövessük õt. Mi ezt tiszteletben tartottuk – folytatta a kis pöttön lány a történetet – A többit meg… ugye tudjátok.

- Két éve van itt. De… Ha fura ha nem, akkor is úgy gondolom õ a legjobb harcosunk és a legerõsebb is – mondta – most az egyszer – komoly hangon Felix.
- Az biztos – vigyorgott Demetri – De szerintem menjünk mert tud gonosz is lenni és nem akarom felidegesíteni így is full – ra készen van idegileg. Szóval, menjünk számolni katonákat.
- Huha… Te tutsz? – kérdeztem gúnyolodva. Kinyújtotta rám a nyelvét majd elmentek mindannyian.
- Ne vegyétek szívetekre. Bella nem miattatok ilyen, védeni akar benneteket magától… - mondtam.
- Akkor elég rosszul… - morogta az egyik szõke, akinek eper színû melírok voltak a hajában.
- Fogd be senki se kíváncsi rád, amúgy sem neked mondom – morogtam rá.
- Ki vagy te.
- Jane Volturi több évszázada itt vagyok, és fogd be mert esküszöm kipróbálom rajtad a képességem, de úgy, hogy ott maradsz! – fenyegettem és elé álltam.
- Jane… Erre semmi szükség – fogta meg a vállam Carlisle.
- Csak egy kicsit akartam a földre döngölni… - morogtam magamnak – Nem lehet? – kérdeztem.
- Nem – válaszolt és rá, nézett.
- Igazad van! Nem pocsékolom rá az erõket – a kiscsaj elé léptem – Majd nézd mit mûvelek az újszülöttekkel és képzeld oda magadat – majd otthagytam õket.
Hát nekem ne dirigáljon egy ilyen kis rohadék,ki õ? Kis pláza cica…

( Bella szemszöge )

Másnap…

Átgondoltam a történteket, amit ma meg is beszélek mindenkivel.
A nagy terem felé mentem. Az órám nyolc óra ötvenkilencet mutatott, szóval remélem, hogy mindenki már ott van.
Josh kinyitotta az ajtót majd körbenéztem, szerintem mindenki megvolt. Felmentem a három szék elé. Érdeklõdve néztek engem.
- Mennyi katonánk van? – fordultam a fiúk felé.
- Ötszázhatvankettõ. Pontosan ennyi, átszámoltuk õket ötször – vigyorgott Felix. Bólintottam.
- Átgondoltam sok mindent… - kezdtem bele – Jane! – most ránéztem – Ha a harc folyamán bármi is történne velem, tied lesz a vezetés, ezt most mindenki elõtt mondom! – Cullen – ék megfeszültek.
- Bella, ne mondj ilyet… - kérte Jane.
- Mivel én fogok végig elõl állni, vezetni az egészet, nekem van a legtöbb esélyem a vesztésre. De ti NEM fogtok! – hangsúlyoztam ki a nem szót – Én remélem is, hogy nem kerül rátok a harc… Aztán kigondoltam a felállást is. A katonák és én fogunk elõl állni, kaptok majd egy jelzést arra az esetre, amikor ti következtek. Ne haragudjatok… Ez… lehet nem lesz fair, de azokat akarom utoljára hagyni akiknek van képességük. Mert… ha odáig folyulnának a dolgok, akkor õket vetném be utoljára. Titeket amúgy sem akarlak semmi kockázatnak kitenni. Gondolom majd nem fogtok velem egyet érteni sokan, de még változtathatunk a dolgokon – ez volt a tervemnek az egyik része – Aki nem ért velem egyet tegye fel jelentkezzen – senki sem tette – Gyerünk, mert ha arra szavaztok: jó lesz, akkor ez marad és aztán nem változtatunk semmin! – de nem jelentkeztek inkább tetszett nekik a terv, nem tudtam miért – Akkor ez marad… - mondtam.
- Jasper! – néztem rá – Hallottam, hogy te újszülötteket képeztél az 1800 – as éve közepén – erre õ bólintott – Képezd ki õket – kértem – Mi is segítünk, de te is tudod mikre képesek az újszülöttek.
- Akik nincsenek kiképezve… nem térnek vissza. Ide biztos nem – mondta Jasper.
- Köszönöm – hálálkodtam és hangom lágyabb lett, mint szokott – Most pedig gyakorolunk! – jelentettem ki.
- Az alaksorban? – kérdezte Felix.
- Ott – mondtam – Menjetek elõre, mindjárt megyek én is, csak van egy kis elintézni valóm – néztem ahogy kimennek, kivéve Edward – ot, õ itt maradt és engem nézett, odamentem hozzá.

- Menj a többiek után – kértem, de nem ment. Itt állt elõttem és egymás szemébe néztünk. - - Sajnálom… - motyogta.
- Mit? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Két évvel ezelõtt… Mikor kiabáltam veled…
- Edward! Neked kéne rám haragudnod! – néztem rá, de csak megrázta a fejét.
- Rád nem tudok… Nem tudom miért akadtam ki a múltkor is… - motyogta bûnbánóan.
- Jogosan akadtál ki rám… - mondtam – Most mennem kell…
- Ígérd meg, hogy nem áldozod fel magadat a harc alatt… - azt hittem nem tud olvasni a gondolataimban. Pedig ha odáig folyulnának a dolgok akkor azt csinálnám.
- Ne nehezítsd meg a dolgomat, kérlek… - motyogtam – Így is elég nehéz, hogy minden egyszerre van zúdítva a nyakamba – ez volt az egyik ok. De legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Önkínzó vagyok és inkább itt szenvedek magamban.
- De… - kezdett volna bele egy mondatba, de nem hagytam.
- Menj az alaksorba kövesd a többiek illatát, megtalálod õket. Muszáj gyakorolnod neked is – hátat fordítottam neki és vámpír tempóval elmentem.
Az ajtó túloldalán megálltam.
- Nektek is fontos feladatok lesz a harc alatt – fordultam a két õr felé – Tényleg nagyon kell figyelnetek, mert nem zárom ki azt sem, hogy ide is eljönnek – õk erre csak bólintottak – Képzettek és erõsek vagytok, nem kell aggódnotok – veregettem meg a vállukat.
- Josh! – rám nézett – Kérlek mond el ezt a többi õrnek is, hogy készüljenek fel – õ erre bólintott és eltûnt.

Én pedig az alaksor felé mentem, ahol már hallottam a csapódásokat és a nevetéseket is. Kinyitottam az ajtót és bementem, már Edward is ott volt.
- Hogy haladunk? – kérdeztem és végig néztem a tömegen.
- Carlisle nem érzi a hátát – vigyorgott Emmet.
- Nem harcoltál még újszülöttekkel? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Mindent tudok róluk, de nem még nem – mondta. Bólintottam, nem válaszoltam erre.
- Gyerünk tovább! Nem állunk meg! Ha már Jane – t legyõzitek akkor már készen vagytok! – néztem végig rajtuk.
- És téged? – kérdezte az egyik nomád.
- Engem nem lehet legyõzni – mondtam és egyáltalán nem volt kérkedés a hangomban.
- Sokkal szerényebben – vigyorgott Emmet. Ránéztem, mellette Jasper állt, aki azon gondolkozott, hogy kihívjon – e engem.
- Gyere Jazz – kitágult szemekkel nézett rám – Tudod, gondolatolvasás. Vámpír memória… - ráztam a fejemet – Ha engem legyõzöl teljes mértékben készen állsz. Ha nem… Akkor következik Jane – gúnyolódtam vele.

Õt néztem ott állt velem nézett farkas szemet, majd hirtelen elõttem termett, de meg sem mozdultam.
- Na csak ennyit tudsz? – szólalt meg a háttértbõl Emmet, nem figyeltem rá. Jazz eltûnt elõlem. Mögöttem volt pár méterre. Megfordultam a tengelyem körül és nyakánál fogva a földre szorítottam. Kapkodva vette a levegõt nekem meg, meg sem ártott. Felhúztam és még mindig kitágult szemekkel vizslatott engem.
- Azt tudtam… hogy tudsz harcolni, mert Em – et legyõzted simán… De… hogy… - félbeszakítottam.
- Nyugi. Az újszülöttek nincsenek olyan erõsek, mint én. Õket simán lefogod gyõzni – õ csak bólintott, idegesítette, hogy legyõztem.
- Alice. A jövõ? – kérdeztem, mert még nem jelentett nekem ma.
- Semmi… - motyogta.
- Akkor csak egy valamire koncentrálj: a helyszínre – néztem rá. Õ bólintott, de nem mondott semmi.

- Most megvagytok lepõdve rajtam – mondtam Cullen – éknek – Én már nem az a kis törékeny Bella vagyok. Már nem. Most már nem csinálhatok semmi meggondolatlan dolgot. Én vagyok a vezetõ, elég egy kis mozdulat és vége mindennek. Amúgy sem akarom, hogy… közel kerüljünk egymáshoz, mert aztán csak rosszabb lesz… - motyogtam az utolsó mondatott magamnak, de meghallották.
- Miért? – kérdezte Alice, szemében ott volt a fájdalom.
- Mikor ennek az egész herce – hurcának vége lesz. Ti elmentek, mindenki elmegy csak a Volturi tagok fognak itt maradni és remélem, hogy mindenki megússza és nem lesz több ilyen harc.
- Miért? – suttogta ismét Alice. Csak néztem az õ aranybarna szemeit és az arcát, nem mosolygott boldogan csak meggyötörve nézett engem.
- Gyakoroljatok! – nem válaszoltam Alice kérdésére pedig az kellett volna tennem – Úgy képezzétek õket, mintha itt lennének majd katonák! – néztem Jane, bólintott nem válaszolt szavakkal.
Ezek után nem beszéltem Cullen – ékkel. Néztem ahogy harcolnak, kisebb – nagyobb sikerrel. Nem kötöttem bele senkibe ezt másnapra tartogattam, most csak megnéztem, hogy miben hibáznak, mit nem tudnak.

Érdekfeszítő :)

Köszönöm a díjat Vivi - nek :)

Megírod hogy kitől kaptad.
Írsz öt dolgot magadról.
Kiteszed a képet a blogodba.
Továbbadod legalább öt embernek.

1) - imádok írni :)
2) - imádom a barátaimat :D
3) - nyáron nem kelek fel 12 előtt :P
4) - csak Twilight - köteteket olvasok szívesen :D
5) - Team Edward vagyok (H)

Adom:
1) đóri: http://swanlanyok.blogspot.com/
2) Evcu: http://angels1996.blogspot.com/
3) Doree: http://doreefiction.blogspot.com/
4) Anita: http://walktoremember-byanita.blogspot.com/
5) Bari: http://theringbella.blogspot.com/

Star Perfomance - 25.fejezet

Itt van a következő fejezet és igen, végre a nagy találkozás :P
De mielőtt elkezditek olvasni addig alkut ajánlok: 15 komment után rögtön megkapjátok a következő fejezetet. Akkor sincs baj, ha nem lesz meg, csak akkor szerdán kapjátok meg a következő fejezetet :P Gonosz vagyok, sajnálom :)
Jó olvasást: Pussz, Netty ^^

Star Perfomance – 25.fejezet

( Bella szemszöge )

A nagy terem felé haladtunk. Kapucnimat megigazítottam többször is, nem akartam látszódni.
- Nyugi, nem is látszódsz szinte – mondta mellõlem Jane. Bólintottam, nem válaszoltam. Pajzsomat kivontam magam köré, illatomat meg már régen elrejtettem.
Már láttam az ajtót, ahol két testõr állt. Közeledtünk feléjük, de emberi tempóval haladtunk. Meglátott minket Josh és Paul, a két testõr és kezüket a kilincsre tették. Megálltam egy pillanatra. Szorosan lehunytam a szememet, majd hirtelen kinyitottam. Hátra fordultam, végig néztem rajtuk, készen állnak – e, hogy bemenjünk. Én úgy láttam, készen vannak.
Visszafordultam és biccentettem Josh – ék felé, hogy nyithatják az ajtót. Innen hallani lehetett, hogy mindenki beszélget, de mikor az ajtó nyitódott, akkor mindenki arra nézett és elhallgatott.
Hátráltak néhány lépést így egy kisebb kis ,, folyosó ’’ alakult ki, így feltudtuk menni a három székhez.
Jobbra merészkedtem nézni és szemem egybõl megakadt Cullen – éken. Edward – ot is láttam aki minket nézett, de szerintem engem nem vett észre. Vagyis ezt reméltem. Gondolataiba nem tudok belenézni… Mintha körülötte is valami pajzs lenne. Legszívesebben tényleg… odarohantam volna hozzá és bocsánatáért esedeztem volna, de nem tettem, pedig nem sokon múlott.
A lépcsõn mentünk fel a székekhez, de mi nem ültünk le rá. Egy sorban megálltunk, de én elõrébb léptem, mivel én fogok beszélni. Végig néztem a tömegen és rengeteg vörös és aranybarna szempár nézett vissza rám. Végül vettem a bátorságot és megszólaltam:

- Aro, Marcus, Caius most nem lehet itt, nem mondták el miért, még nekünk sem. Holnapra azt ígérték már itt lesznek! – próbáltam úgy emelni a hangomat, hogy ,, katonás ’’ legyen, ahogy Jane fogalmazott – De elõször is nagyon köszöni, mint õk és, mint mi, hogy eljöttetek mindannyian! – õk erre csak bólintottak, de valaki nem tudta megállni szó nélkül ezt az egészet.
- Hûha… A Volturi megköszönt nekünk valamit…
- Rosalie! – szólt rá Carlisle.
- Nézzétek, egy mókuson élõ, leszólja a vámpírok vezetõit! – morogta az egyik vörös szemû.
- Menjetek haza! – morogta a másik és ez így ment tovább. Ocsmányabbnál ocsmányabb dolgokat vágtak egymás fejéhez
- Hé! – kiáltottam, de nem sem hederítettek – Csönd! – most sem, vitáztak ugyanúgy – Szuper! – morogtam és szétnéztem. A szemem megakadt valamin, amivel talán elcsitíthatom õket. Elindultam arra.
- Hova mész? – kérdezte Jane.
- Kell szerinted az még Caius – nak? – kérdeztem, de nem érdekelt a válasz. Visszamentem elõzõ helyemre, most senki sem hederített rám, csak mondták egymásnak ugyanúgy.

Belõttem magamnak egy célpontot és odahajítottam a vázát ami ezer darabra tört. Mindenki csöndben maradt és rám nézett.
- Elég! – kiabáltam – Hogy akartok így együtt mûködni? – tettem fel nekik a nagy kérdést – Mit érdekel benneteket, hogy õk min élnek? – mutattam a Cullen családra – Miért érdekel az benneteket, hogy õk állatokon élnek? Miért zavar ez benneteket? Egyen mókust ha õk úgy akarják!
- Azért nem mókust eszünk… Én például grizzly – t és… - ez Emmet volt.
- Fogd be! Kérlek! Most az egyszer! – és elhallgatott.
- Háromszáz éve volt egy harc, nem tudom akkor már kik éltek! Újszülötteket toboroztak, hogy megsemmisítsék a Volturi – t majd az egész Világot! Most ez megismétlõdik! A Volturi – nak akkor nem voltak olyan vámpírjai akik képesek lettek volna megállítani õket, képességekkel rendelkezõk sem sokan voltak! De sikerült nekik! És miért? – itt egy kisebb hatásszünetet tartottam – Mert összemûködtek! Nem ítélték el egymást, azért, mert azok akik! Mi sem tehetjük ezt, mert sok élet fog majd megszûnni létezni! Össze kell fognunk! – ismételtem meg még egyszer – Én is állati véren élen! Mégis itt vagyok a Volturi – nál – itt sokak szája ,, o ’’ alakot formált – Nem ítélnek el engem! Elfogadnak engem annak ami vagyok! – itt megint megálltam és néztem õket, mit reagálnak arra amit mondtam nekik – Ti is tegyétek ezt… - mondtam most már sokkal lágyabb hangon.
,, Én nem értek egyet vele… Ki õ, hogy itt ossza az észt nekünk? Mióta lehet itt? Egy napja. Aztán milyen harcos lehet? '' – gondoltam, hogy az egyik román lehetett és igen, mert csak õ vágott fancsali képet.

Hirtelen, vámpír sebességgel ott termettem elõtte, az elsõ sorban állt. Alig volt köztünk egy centi.
- Képességem a gondolat olvasás – néztem rá és meglepõdött – Rohadtul nem érdekel, hogy te mit gondolsz az én véleményemrõl és két éve vagyok itt – válaszoltam kérdéseire. Aztán hirtelen megfogtam a nyakát és a földhöz nyomtam teljes erõmbõl – És ilyen harcos vagyok – mosolyogtam rá gúnyosan – Sokkal erõsebb – itt megszorítottam a nyakát – És gyorsabb vagyok nálad, gondold át mit csinálsz – és elengedtem. A döbbenettõl meg sem tudott szólalni, ott maradt a helyén – Pedig az újszülöttek olyan erõsek, mint én… sőt... még erősebbek - mondtam.
- Tudod… Én csak azt a vázát sajnálom ami ott van… - szólalt meg Demetri - … összetörve – tette hozzá.
- Ami mellesleg Caius – é – mondta Felix is – És nagyon ideges lesz.
- Idõnk, mint tenger, összeragasztjuk… - megnéztem azt az összetört vázát - … vagy nem… Majd kap újat! Megérti!
- Caius? Normális vagy? – kérdezte Alec – Õ soha nem fogja!
- Vagy használhatjuk az a szikszalagot is, amit délután akartunk – nevetett Felix – Emlékszel Emmet? – kacsintott rá – Hé, Jane, megvan még?
- Ott tartom a szekrényembe, hogyha felidegesítenél és nem lenne türelmem hozzád – mondta.
- Akkor készítsd elõ – motyogtam. Megnéztem az órámat, háromnegyed tízet mutatott. Úristen… a beszédemmel jól elment az idõ…
Alec – et és Jane – t sikerült össze szednem, de az a másik két majom meg már Cullen – ék mellett állt.
- Gyertek ráncigáljuk ide õket, mert mindenki éhen fog maradni – mondtam. Felix – ék felé mentünk, de meg sem láttak minket. Hasamban elkezdtek repkedni pillangók ezrei, mikor megláttam Edward – ot, aki az egyik Denali lánnyal beszélt. Nagyot nyeltem és sietõsebbre vettem lépteimet.
Demetri elõtt megálltam, de nem szólaltam meg.
- Mizu? – kérdezte vigyorogva. Nem mondtam semmit csak elé nyomtam az órámat – Aha…látom…
- Remélem össze tudsz szedni negyven embert úgy…Tíz perc alatt – súgtam oda neki, úgy, hogy csak õ hallja.
- Felix! Gyere már! – kiáltott neki barátja – Nyugi csajszi! – kiáltott nekem az ajtóból – Tíz óra öt percre ott leszünk az óránál! – és el is viharoztak.
- Remélem is… - morogtam – Jane! Gyere át kell vennünk a szállítmányt – a fiúkkal kellett volna mennem, de szerintem jobb lesz, ha megyek Jane – el, azért ennyi állattal még õ sem bírna el egyedül.

- És, hogy hozzák ide azt a sok vadállatot, hogy ne tûnjön fel az embereknek?
- Nem tudom. Fogalmam sincs, Aro azt mondta ,, megvannak az emberei ’’ utána már nem is kérdeztem, mert gondterheltnek tûnt így is, remélem nem esik bajuk… - mondtam és tényleg aggódtam értük, még Caius – ért is.
- Nem lesz bajuk. Tapasztaltak.
- Tudom, de aggaszt, hogy Aro nem volt olyan maga biztos, mint máskor… - motyogtam.
- Holnap mindent megtudunk, nem kell tudniuk a vendégeknek, hogy még mi sem hiszünk a nyerésben és azt sem kell látniuk, hogy gondterheltek vagyunk.
- Igazad van… – mondtam.
- Bella Volturi? – szólított meg egy idegen hang.
- Igen! – válaszoltam maga biztosan.
Ezt már szeretem… - mondta elégedetten Jane, gondolatban.
- A szállítmány – mutatott maga mögé nekem meg elkerekedett a szemem – Aro mondta, hogy hozzam ide, neked ezt csak alá kell írnod – nyomott a kezembe egy tollat és egy lapot. Aláírtam, de még mindig nem tértem vissza a sokkból.
Ahogy megláttam azt a sok vicsorgó oroszlánt… Aztán a szarvasokat… Csoda, hogy nem támadták meg egymást.
- Akkor én most megyek. Viszlát! – Kezembe nyomott egy csomó pórázt, komolyan, mintha kutyákat vezetnék, csak sokkal nagyobb kivitelben.
- Ez most tényleg komoly? – kérdeztem. Az oroszlánok vicsorogni kezdtek rám – Jane… Nekem van még egy képességem, de errõl nem beszéltem, mert azt hittem, hogy majd kihasználtok csak engem. Ha belenézek a szemébe valakinek és mondok valamit, azt fogja csinálni…. Sajnálom, hogy nem beszéltem még róla…
- Engem nem érdekel – mosolygott Jane – Legalább elmondtad. És… kérlek… Most nyugtasd le õket, mert…
Mélyen a szemükbe néztem:
- Engedelmeskedjetek – mondtam és így tettek.
- Wáó… - motyogta Jane.
- Ül – vigyorogtam.
- Ezek jobbak, mint a kutyák esküszöm! – nevetett – Kell egy ilyen ide. Felér egy ,, házi állattal ’’.
- Na jó – mondtam – Vigyük õket, én viszem az oroszlánokat, te meg a szarvasokat. Gyertek! – mondtam nekik.
- Bella, nézd már! Ezeken is van póráz, vagy hám vagy nem tudom mi ez. Ezeket is idomítsd már meg! – nézett rám könyörgõen.
- Utánam! – esküszöm, olyan hülyén éreztem magamat. Állatokkal kommunikálok, azokkal akiket majd megfogok ,, enni ’’.
- Bella! – hallottam meg Felix hangját – Itt vagyunk az emberekkel.
- Rendben, menjetek elõre… Mert szerintem megijednének az emberek az… oroszlánoktól.
- Na igen – vigyorgott – Akkor körülbelül ötven méter távolságot tartsunk egymástól, mi megyünk elõre, induljatok ti is, csak lassan – elfutott.
- Menjünk – mondtam. Az oroszlánok húzni kezdtek engem, pont, mint az amerikai filmekben, mikor az ember három – négy kutyát sétáltat egyszerre, nos itt ugyanez a helyzet, csak engem tíz oroszlán húz.
- Eddigi itt létem alatt ilyennel még nem volt dolgom. Tíz oroszlán, meg húsz szarvas itt, bent a Votluri – nál.
- Ezt is megérted – vigyorogtam rá.

- Jól van emberek! – hallottam meg Felix hangját – Most bemegyünk ide. Ez a hely annyira lefogja döbbenteni, hogy ki sem fognak jönni többet! – nevetett Felix. Az emberek nem értették a mi viccünket: a vámpírokért.
Amint belépnek abba a terembe mindannyian meg fognak halni.

Hallottam a nagy ajtó nyitódását és aztán pedig mi is megérkeztünk. Láttam a vámpírok éhesen csillogó szemeit és a Cullen családot akik végig mérték az embereket és azt az undort az arcukon. Na Aro ezért találta ki, hogy legyen állatok is.
- Becsukhatjátok! – szóltam oda Josh – nak. Az oroszlánok még mindig engedelmesen mentek elõttem és éreztem, hogy mindenki rám szegezi a tekintetét. Jane – re nem is annyira, mert a szarvasok nem voltak annyira érdekesek.
- Ezek minek? – kérdezte az egyik vörös szemû.
- Valakik más élet módot választottak – adtam neki egy választ.
- Idióták… - morogta, aztán visszaszegezte a tekintetét az emberekre.
- Támad! – adtam ki egy utasítást és az összes oroszlán vicsorogni kezdett és csattogtatni a fogát.
- Ez a kiscsaj nem normális… A Volturi meg õrítette õt… - hallottam hátulról egy suttogást.
- Nem õrített meg! – szóltam oda neki – De ne tudd meg mikre vagyok képes – morogtam és farkas szemet néztem vele – Nyugalom! – szóltam az állatokra és elindultam a Cullen család felé. Hasamban megint ezernyi pillangó kezdett el repkedni.
- Nem mondták neked, hogy ne játssz az étellel? – kérdezte vigyorogva Emmet.
- Ül – parancsoltam az állatoknak.
- Nem mondod, hogy így kell megennünk az állatokat? – nem haggya abba.
- Mi van Em, nem tetszik a kiszolgálás? – jött oda Felix. Én közben leszedtem az állatokról a ,, pórázt ’’.
- Szóval most szabadjára engeded? – kérdezte.
- Mi van? Megijedsz egy hegyi oroszlántól? – húztam fel a szemöldökömet.
- Tudod én már harcoltam rengeteg grizzly – vel – mondta büszkén.
- Harcoltál már… vámpírral? – kérdeztem.
- Nem… - mondta.
- Haza kellene mennetek – néztem rájuk – Nem fogjátok túl élni – motyogtam.
- Miért ne élnénk? – kérdezte Rosalie.
- Egy: a manikûröd, nem hiszem, hogy bírná a strapát – mutattam csilli – villi körmeire – Kettõ: Azt hiszem soha sem harcoltatok még, kivéve Jasper – t… - hallottam, hogy õ újszülöttekkel harcolt – Három: Ne áldozzátok fel magatokat. Nektek annyira normális életetek lehetne…
- De ez a mi érdekünk is, ha veszítünk, mindenkinek annyi! – mondta Alice. A családot néztem, nem szólaltam meg.
- Szabadon lehettek – ez az állatoknak szólt.
- Miért nem bízol bennünk? – kérdezte Alice – Érzem… hogy hátrálsz tõlünk és ehhez nem kell képesség sem – nem válaszoltam, csak farkas szemet néztem vele.
- Jó étvágyat – azzal hátat fordítottam nekik és a többi vámpír felé mentem akik még játszottak az étellel. Elfordítottam a tekintetemet.
A nagy ajtó hirtelen nyílt ki és egy idegen lépett be rajta, életemben nem láttam még, de tudtam, hogy ettől a pillanattól minden megváltozott.

Szimpatikus Blogger Díj :)

Köszönöm a díjat Reby - nek és Klérának :)

5 dolog rólam:
- imádok írni
- vannak internetes barátaim :)
- imádom a Twilight - saga - t.
- Twilight - on kívül nem igazán olvasok mást.
- nyáron nem kelek fel 12 óra előtt (H)

Adom:

Kléra - nak.
Doree - nak.
Luca - nak.
Eny - nek.

Star Perfomance - 24.fejezet

Nekem ez az egyik kedvenc fejezetemet :) Remélem nektek is tetszeni fog majd. :D Dobjatok meg légyszi majd néhány komival.
Pussz: Netty ^^

Star Perfomance – 24.fejezet

( Bella szemszöge )

- Jane, Bella! - szólt nekünk Aro mikor meglátott minket a folyosón – Ti a Denali Klánhoz vagytok beosztva, a torony óra elé menjetek! Itt a szoba kulcsuk! – azt a kezembe nyomta.
- Igenis mester! – mondtuk egyszerre barátnõmmel.
Aztán csöndben haladtunk tovább. Még nem igazán szállingóztak a vámpírok. Sõt, még egyet sem láttam, de ne várassuk õket.
- Sziasztok csajok! – jött mellénk a két majom, Felix és Demetri – Kikhez vagytok beosztva? – kérdezte Dem.
- A Denali Klánhoz – mondta Jane.
- És ti? – kérdeztem.
- Cullen – ékhez – vigyorogtak én erre megfeszültem, de próbáltam rendezni vonásaimat – Mi is a vegákhoz ti is! A végén rá szoktatnak a nyulakra! – rázta a fejét – Bocs Bella. Mindig elfelejtem, hogy itt vagy… - nevetett.
- Hol a vámpírmemória? – tettem fel a költõi kérdést – Jane… Nem mondod komolyan, hogy õk fognak harcolni?
- Na… ne gúnyolódj… - bökött meg Felix.
- Mi mentünk! A hármas szárnyban várjuk a vendégeket és az pont az épület másik felén van – azzal vámpír tempóval el is tûntek.
- Érdekes beszélgetés volt… - motyogtam magam elé.
- Ugye? Õk már magukban érdekesek… Annyira… idióták – rázta a fejét – Nem hiszem el, hogy tényleg… Harcolni fognak… Jó, bevallom, nagyszerû harcosok. De néha megjátsszák a fejüket… És csak remélni tudom, hogy amíg elkezdõdik ez az egész herce – hurca normálisak lesznek.

Kiértünk a torony elé és ott vártuk a Denali Klánt. Az idõ is kedvezett nekünk. Esõre állt. Feszülten néztem, mikor pillantom meg õket. Abban biztos voltam, hogy észrevesznek minket, már a ruháink miatt is.
- Tudod mi a jó a félvérekben? – kérdeztem és Jane felé fordultam.
- Nem, mi? – kérdezte.
- El tudom rejteni az illatomat – ezt kellett volna akkor is, mikor London – ból, ide jöttem, két évvel ezelõtt, de késõn jutott eszembe – El tudok rejtõzködni. Maximum a véremet tudják kiszívni, de még azt sem mert erõsebb vagyok egy vámpírnál.
- Ez tök jó! Én miért nem lettem félvér? – nevetett – Még ilyesztõbb lennék.
- Nem mindig jó az… - motyogtam magamnak és egy sóhaj hagyta el a számat.
- Ott vannak! – szólalt meg mellõlem. Erre felkaptam a fejemet és felvettem a kapucnimat eltakartam az arcomat a külvilág elõl. Jane is így tett.
- Beszélsz, te? – kérdeztem.
- Igen – mondta.
Aztán mi már nem beszéltünk. Csak néztünk, hogy a Denali Klán és köztünk egyre fogy a távolság.

Most már kitudtam venni az alakjukat is. Egy férfi, sötétebb haja volt. Egy nõ mellette, aki leginkább Esme – re emlékeztetett. Aztán három szõke lány, köztük az egyiknek eper színû melirjai voltak.
- Üdvözlünk benneteket, köszönjük, hogy elfogadtátok a segítség kérésünket – mondta nekik Jane. Õk erre bólintottak, majd a férfi megszólalt:
- Nem sokáig gondolkoztunk ezen, hisz ez minket is érint – mondta és a hangja olyan volt, mint Carlisle – é. Õ szokott ilyen bölcsen beszélni…
- Megmutatom a szobátokat – Jane hangja közömbös volt, teljesen megváltozott. Ha nem tudnám, hogy csak megjátssza magát akkor lehet, kicsit távol tartanám magamat tõle. De így, hogy tudom miért csinálja, nem ijedek meg tõle.
,, Ez a Jane… fura egy lány. Esküszöm vámpír létemre megijedek tõle ''– próbáltam visszafojtani a nevetésemet és köhögésbe álcázni, de nem hinném, hogy sok sikerrel jártam volna.
- Azt hittem a vámpírok nem tudnak köhögni… - morogta az egyik Denali én megfordultam.
- Bocs… Nem akartam nevetni a gondolatokon így ezt köhögésbe álcáztam – vigyorogtam rá.
- Te… Te is gondolat olvasó vagy? Pont, mint Edward – mondta az a szõke, amelyiknek eper színû csíkok voltak a hajában.
- Pontosan – vigyorogtam és hátat is fordítottam neki.

,, Át kell gondolnom, hogy mit gondolok… '' - ezt nagyon jól megmondta. De erre már nem is reagáltam.
Szótlanul haladtunk õk meg követtek minket. Élveztem a csöndet, közben elhaladt mellettünk néhány vámpír akiket ismerõs arcok vezettek, Heidi, Alec, Chelsea. Néhány vérszomjas lény nem szégyellte magát és leállt velünk beszélgetni is, ami elég undorító dolog volt. Azt hiszem õk a Román Klán két tagja lehetett, de nem voltam benne biztos. Mi persze nem szóltunk nekik vissza.
- Itt vannak a szobáitok! – adtam a férfi kezébe a kulcsot.
- Miután végeztetek a pakolással, elhelyezkedtetek, gyertek a nagy terembe, remélem megtaláljátok – és ott is hagytuk õket.
- Azt hittem rosszabb lesz… - motyogtam oda Jane – nek.
- Vegetáriánusok? Õ tõlük nem kéne félni… De attól a két undorító Romántól… Uh… - morogta.
- Gondoltam, hogy õk voltak… De nem voltam benne biztos.
- Stefan és Vladimir, egyiknek sincs képessége – mondta – Ráadásul nagyon gátlástalanok is. Ki nem állhatom õket.
- Jane, te kit szeretsz? De most komolyan… - jött oda hozzánk Demetri és Felix.
- Cullen – éket letettétek? – kérdezte közömbösen.
- Le – vigyorgott Dem – Tudod milyen jól kijövök az egyikkel?
- El sem tudod képzelni – nevetett a másik majom is.
- Emmett Cullen – el. Õ értékeli a vicceimet és neki is akkora beszólásai vannak – elmosolyodtam. Ismertem Emmet – et neki tényleg vannak jó beszólásai, ami… hosszú távon idegesítõ is.
- ,, Férfiak vagyunk, vadászok vagyunk. És ami az õserdõben történik, azaz õserdõben is marad. ’’ – nevetett egyszerre a két fiú.
- Ezt mondta nektek a Cullen srác… - ezt inkább mondta Jane, mint kérdezte.
- Pontosan! – mondta büszkén Demetri.
- Még jobban elront benneteket… - sóhajtott Jane – Pedig azt hittem nem lehet fokozni azt, hogy nem vagytok normálisak – ezen nevetnem kellett. Hátha sûrûn fogják tartani a kapcsolatot Emmet – el akkor tényleg elfogja még jobban rontani õket.
Akkor… ha itt a Cullen család… Itt van Edward is… Látni akarom Õt de… Mindenképpen látni fogom ma szóval, nincs mit tenni.

( Edward szemszöge )

- Hol várnak minket? – kérdezte csilingelõ hangon Alice.
- A hármas szárnyban – válaszolt Carlisle – És már ott is vár minket Demetri és Felix – mutatott két köpenyes fickóra. Közeledni kezdtünk hozzájuk. Õk meg csak vigyorogtak, mint két tejbe tök.
- Üdv Cullen – ék – vigyorgott a nagyobb darab, azt hiszem… Felix. De nem vagyok benne biztos – Köszönjük, hogy segítetek nekünk.
- Hidd el nem szívesen… - morogta Rose. Felix ismét elvigyorodott.
- A harcba tökéletes leszel! Valamelyik újszülött felidegesít te már el is kezded õket ölni – bólogatott elismerõen most Demetri.
Rosalie – ból egy morgás tört elõ.
- Szerintem ne hergeld tovább mert neked ugrik… - javasoltam a két Volturi tagnak.
- Ez egy jó ötlet! Most megmutatjuk a szobátokat – azzal õk el is indultak, mi meg követtük õket. Rosalie ugyanúgy dühöngött, mint a gondolataiban és, mint látványosan is.

- A Denali – Klán is már itt van – mondta Felix.
- Elárasztanak, minket a vegák – vigyorgott Demetri.
- Hát igen. Férfiak vagyunk, vadászok vagyunk. És ami az õserdõben történik, azaz õserdõben is marad – nem tudom ez, hogy jött ide, de a két Volturi elkezdett torka szakadtából nevetni.
- Cullen, mi el leszünk, érzem – vigyorgott Dem.
- Emmet a nevem – örülök, hogy így megértik egymást. Testvérem még maga a végzettel is össze haverkodna.
- Mi legalább erdõben vadászunk és nem ölünk embereket gátlástalanul – szólalt meg ismét Rosalie.
- Hé Alec! – kiáltott oda egy barna hajú fiúnak, szemei neki is vérvörösek voltak és mellette még két vámpír ment, de õk nem ide tartoztak – Nincs nálad szikszalag? Kéne a szõkének – mutatott hátra Rose – ra. Itt már én sem tudtam visszafogni nevetésemet.
- Nálam nincs, de tudod, hogy Jane mindig tart a szekrényében – kacsintott egyet majd ment tovább, de még mindig nevetett.
- Milyen jó, hogy egy ilyen húga van neki! – mondta Demetri, hátra néztem Rosalie – ra, aki szépen mondva is rondán nézett rám, de inkább elfordítottam róla a tekintetemet, a mosoly azért még mindig ott bujkált bennem.
- Amúgy itt a szobátok! – és Carlisle kezébe tették a kulcsot – Mikor kipakoltatok, meg minden akkor gyertek a nagyterembe, Carlisle biztos tudja, hogy hol van. Reméljük jól fogjátok érezni magatokat.
- Itt? Soha! – morgott Rose.
- Cullen – ék, Szõke! Még találkozunk! – õk elmentek. Rosalie duzzogott, csoda, hogy nem pukkadt szét.
- Nem ártana ki takarítani – gondolkodott el Alice.
- Csak pár napig leszünk itt… - morogtam.
- És te ilyen koszban akarsz élni? – kérdezte.
- Még be se néztél – kivettem Carlisle kezébõl a kulcsot és benyitottam, hát erre nem számítottam.
- Nem semmi kis kéró ám’! – vigyorgott Emmet és be is ment.
Jobban megnéztem a szobát. Arany csillár függött középen, ahova beléptünk ott csak egy nappali volt még külön négy ajtót láttam ami szerintem a szobák lehettek.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen rész is van…

( Bella szemszöge )

- Bella, drágaságom! – jött oda mellém Aro – Lenne egy kisebb kérésem.
- Megteszek bármit Aro – mosolyogtam rá kedvesen.
- Nos nekünk hárman el kell mennünk – mutatott Marcus – ra, Caius – ra és magára – Nem tudom ma fogadni a vendégeket, mond meg nekik üdvözlöm õket. Holnap már itt leszek. Kérlek ne kérdezd miért megyek el! – nézett rám könyörgõen – Aztán… Úgy gondolom vacsorát is kéne tálalnunk a vendégeknek, azt kérlek mond meg Felix – nek, Demetri – nek, Alec – nak és te is csatlakozhatnál hozzájuk. Akkor Cullen – éknek és a Denali Klánnak kellene állati vér… Én már rendeltem ide, húsz szarvast és tíz oroszlánt – mosolyodott el - Neked kéne ezeket felvenned. Este tízre hozzák nekem ide, nem emberek, de õk azoktól vették.
- Rendben, Aro – mosolyogtam rá – Meg lesz, ne aggódj, intézd csak a dolgodat.
- Köszönöm Bella. Annyira már megbízok bennetek, hogy rátok bízzam addig a történteket – kezét vállamra tette – Sietünk vissza! Kérlek ezeket mond el a többieknek is és örülnék, ha tartaná egy kis beszédet, hogy mire számítsanak a harc során és legfõképpen köszönd meg nekik, hogy eljöttek ide – megölelt és eltûnt vámpír sebességgel.

- Volturi! – kiáltottam, ez volt a hívó szavunk. Mindenki egy percen belül körém gyûlt. Többen ránk is kapták a szemünket, de nem foglalkoztak velünk. Felvettem a kapucnit, illatomat eltûntettem – Aro, Marcus és Caius elmentek! Nem mondták meg hova! Ránk bízták a vezetést – mindenki engem nézett, de már nem zavart annyira, hogy a középpontban vagyok, nem úgy, mint ember koromban – Este úgymond ,, vacsorát ’’ kell adnunk a vendégeinknek. Felix, Demetri, Alec és én fogjuk hozni az embereket, szerintem te is csatlakozhatsz Jane, mivel sok ember kell. Aztán este tízre a két vegetáriánus családnak hoznak szarvasokat és hegyi oroszlánokat, azt is Jane – el vesszük át. Aztán együtt visszük be a nagy terembe – mondtam ki a lényeget, amit Aro elmondott nekem.
- Rendben! – mondták egyszerre.
- Most pedig maradjatok, kérlek itt, mert, mint nagy Volturi csapat belépünk a nagy terembe – kacsintottam rájuk.
- Oh, szóval nagy emberek vagyunk ám’ mi – bólogatott elismerõen Demetri.
- Ahogy mondod haver, csak ne feledd el: vámpírok vagyunk!
- Tudod, teljes más ilyenkor a hangod, mintha katona lennél – nevetett Jane – Ez nagyon nagy – vigyorgott.
- Örülök, hogy tetszik – öleltem át – Amúgy tényleg tök muris, hogy így megváltozik a hangszínem. Tetszik – azzal megfordultam. Ránéztem a kezemen lévõ órára, ami nyolc órát mutatott. Remélem már mindenki ott lesz.
- Mellesleg – mondta – Ne feledd el, hogy most te vagy ennek a kis csapatnak a ,, vezetõje ’’ és mindig hord magasan magadat – nem értettem mit akar ezzel – Emeld fel kicsit az álladat, hogy tudják te vagy a fõnök – kacsintott rám.
- És az nagyon gáz, hogyha rajtam marad a kapucni? – haraptam ajkaimba.
- Nem – mondta és furán nézett rám, de nem mondott semmit – Volturi! Kapucnikat fel! – szólt nekik Jane – Te nem akarsz valakivel találkozni…. – suttogta oda nekem. És, hogy beletrafált…
- Kérlek… - könyörögtem neki.
- Nyugi, nem faggatózok, majd ha akarod elmondod. Amúgy meg nem is látlak szinte a kapucniba, még így vámpír látással sem – mondta – Komolyan!

- Na! – csaptam össze a tenyeremet – Most viszont menjünk! – mindenki rám nézett és abba hagyta a beszélgetést.
- Várnak minket – vigyorgott Demetri – Imádom mikor a középpontban vagyok! – mint egy rossz kisgyerek.
- Dem, ne haragudj, de most Bella lesz a középpontban és nem, te! – mondta gúnyosan Jane.
- A végén leváltod Caius – t! Kár lenne érte – vigyorgott Felix. Ezen mindenki nevetni kezdett.
- Hé! Azért csak a Volturi vagyunk! Legyetek már komolyak – de azért én is mosolyogtam – Menjünk! – én el is indultam, mellettem Jane – el és aztán a többiek meg követtek engem…