Star Perfomance - 26.fejezet

Itt a következő fejezet :D Igaz nem lett meg a 15 megjegyzés, de azért nagyon köszönöm azt a 8-at :) Észrevettem, hogy olyanok is írtak kommentet akik máskor nem szoktak, ennek örültem nagyon mikor megláttam :D És remélem most is fognak írni :D
Jó olvasást, pussz: Netty ^^

Star Perfomance – 26.fejezet

( Bella szemszöge )

A férfinek rövid haja volt és vérvörös szemei voltak. Nem ijedtem meg tõle, de a gondolataitól már igen, engem keresett. De nem jelentkeztem.
- Bella Volturi itt van? – mindenki rám nézett. Cullen – ék is, de õk meglepõdtek a nevem hallatára, mindenképpen kiderült volna, hogy itt vagyok, nem tudom, hogy gondoltam: titokba tartom.
- Itt vagyok! – emeltem fel a kezemet.
- Ez a tied – nyújtott nekem oda egy levelet. Egy percig nem haboztam kinyitottam és olvasni kezdtem a kis levelet.

,, Bella. Úgy gondolom észrevehetted, hogy gondterhelt voltam. Nem akartalak belekavarni téged a részletekben, hogy mi hárman hol voltunk, mert azt még te sem tudnád feldolgozni és így… a harc elõtt csak elveszítenéd a fejedet. Mi már nem térünk vissza Volterra –ba soha többet. Nekünk ennyit adtak. Bella, rád bízom a Volturi vezetését. Elég erõs vagy ahhoz, hogy vezetõ legyél. Ott lesz melletted Jane, Demetri, Felix, Alec és a többiek akik biztosan támogatni fognak téged.
Sajnálom, hogy csak így búcsúzok el tõled és a többiektõl, de nem akartunk belekeverni a véres részletekbe.
Én figyelni foglak téged, tudom, hogy a pokolba kerülök, de onnan fogom nézni, hogy milyen jól vezeted a Volturi – t, nem kételkedek benned egy pillanatig se.

Örökké veletek: Marcus, Caius és Aro. ,,

Szaporábban vettem a levegõt és valamiben meg is kellett kapaszkodnom, ez jelen esetben az ajtó volt, kezemmel támasztottam magamat.
- Bella…? Jól vagy…? – kérdezte félve Jane. Lassan felnéztem rá és megráztam a fejemet. Körbenéztem és mindenki csöndbe burkolózott, azt hiszem azt várták, hogy magyarázatot adjak.
- Marcus… Caius… Aro… - ökölbe szorult a kezem – Vége… - motyogtam. Ez a mondat nem tûnt értelmesnek de mindenki megértette.
- Ugye nem…? – kérdezte suttogva Jane. Ismét rá néztem – Nem! Biztos, hogy nem! Hazudsz! – kiabálta, zokogni kezdett úgy kellett Alec – nek megtámogatnia.
- És szerinted mit csináljak? – keltem ki magamból, a kapucnim is lejött, így nem takarta a fejemet, felfedtem magamat – Rohadtul nem így terveztem az életemet! Öt évvel ezelõtt még arról álmodoztam, hogy a táncból fogok megérni, bajnok leszek! De nem! Egy idióta félvér megharapott ott hagyott átváltoztam! Idekerültem és azt hittem talán itt normális lehet az életem! Hogy lehetne? Bejön az újszülött támadás mit tudom én mennyi vérengzõ szörnyeteggel! A Volturi vezetõinek vége! Rám bízzák ezt az egészet és még azt is hozzá teszik: hogy egy pillanatig nem fognak bennem kételkedni! Ez már azért a hab a tortán nem? - nem szólalt meg senki sem, vagy inkább nem mertek. Lehunytam a szememet, fejemet fa ajtónak támasztottam.
- Sajnálom Jane… - motyogtam – A szörnyeteg megint elõjött belõlem – erõltettem meg egy mosolyt – Csak… ez… most így egyszerre nagyon sok…
- Megértjük Bella – mondta Felix.
- Végeztetek? – kérdeztem és a vörös szemûek felé fordultam és az elõttük lévõ hullákra.
- Igen! – válaszoltak.
- Nagyszerû… - motyogtam – A halottakat a helyükre – elfordítottam a tekintetemet a holtakról – Nem fogom elhagyni magamat! Csak most… nekem kell pár óra, hogy átgondoljam a dolgokat. Holnap délelõtt kilenckor legyen itt mindenki. Készülünk a harcra! – jelentettem be. Nem szólt senki semmit, csak bólintottak – Mehettek! – mindenki szét iramodott, csak a Denali, Cullen klán és Volturi tagjai maradtak itt.

Vámpír tempóval odasuhantam Cullen – ékhez.
- Tudom, hogy most úgy gondoltok rám, mint egy szánalmas kis csajra aki elmenekült. Most ezt tegyük félre… - Alice már nyitotta volna a száját – Ki ne mond! – figyelmeztettem – Tekintsünk úgy egymásra, mint egy csapatra. Alice nézd a jövõt folyamatosan mert nem akarok még egy ,, meglepetést ’’. Holnap reggel jelentesz nekem – nehéz volt visszatartani hangomban a remegést, de végül sikerült. Az sem segített, hogy Edward és mindenki engem nézett – Ha bármit látnál ami érdekes lenne, rögtön szólsz nekem! A hármas szárnyban van a szobám, ott meg fogsz találni! – bólintott, nem vette le a szemét rólam.
Aztán hirtelen megölelt engem. Karjaim már mozdultak, hogy visszaöleljek, de nem tettem.
- Ne nehezítsd meg a dolgom… - hunytam le a szememet.
- Többet ne csinálj ilyet! – felhúztam a szemöldökömet – Csak egy cetlit hagysz és ennyi?
- Nem kötött semmi hozzátok – néztem rá. Látszott rajta, hogy megbántottam ezzel. Szemétnek éreztem magamat, de jobb lesz ha nem engedem közel õket magamhoz, mert ha… valami történne velem – erre rengeteg esély van – ne legyen nekik fájdalmuk, inkább gondoljanak arra, hogy megszabadultak egy tehertõl.
- Bella… - kezdte lágyan Esme.
- Holnap reggel kilenc – nem akartam belekezdeni egy olyan beszélgetésbe amibõl tudtam mi fog kisülni, visszafogadnak engem, de nem lehet, mert nekem itt van a helyem és nekik inkább el kéne felejteniük… Lehet használnom kéne a képességem? Lehet… Áh… Nem… Inkább nem.
Nem akarom ezt megtenni, önzõ vagyok.

Végig néztem még egyszer az egész Volturi gárdán.
- Holnap mellesleg megbeszélést is tartunk! Igaz ezt nem mondtam, de majd megtudják… Ezzel kezdünk. Alec, Felix, Demetri, rátok bízom, hogy megszámoljátok, pontosan hány katonánk van – mindenki bólintott. Cullen – ékre ránéztem még egyszer, biccentettem feléjük, majd méltóságteljesen elhagytam a termet, aztán pedig könnyeim záporként kezdtek el hullni.

( Jane szemszöge )

- Sokk hatás alatt van… Nem ilyen szokott lenni… - motyogtam és néztem az ajtót, ahol elõbb ment ki.
- Nem – ellenkezett Alec – Komolyan veszi ezt az egészet. Szerintem elég volt neki az, hogy még a harc elõtt elvesztettünk három vámpírt. Egyszerûen aggódik mindenki miatt, még a nomádok miatt is, hiába nem mutatja ki ezt.
- Honnan ismeritek Bella – t? – kérdeztem, egy új témába kezdve.
- Én ember koromból – szólalt meg Edward – Akkori nevem Edward Masen volt, híres színész és énekes voltam. Bella apja FBI ügynök volt, õ elküldött engem Forks – ba, mert engem meg üldöztek megakartak ölni, szüleimet is fogságba ejtették így kerültem oda Bella – hoz. ,, Normális ’’ emberként akartam élni, sikerült… Egy darabig.
Egy nap az erdõben voltunk és megjelent egy nomád, Victoria, megharapott így kerültem mostani családomhoz… - mondta el a rövid történetet, látszott rajta, nem szívesen beszél róla.
- Utána meg, ugye mi iskolába járunk, szalagavató következett volna, mit ne mondjak a fiúk nem valami táncosok és beíratattam magunkat egy tánctanfolyamra, ahol Bella tanított. Pár hétig beszéltünk egymással meg minden…. Aztán… összeveszett egyik nap, Edward – dal. Az öcsém elment pár napra, Bella meg ilyen önmarcangolós így eljött azt hitte így lesz a legjobb. Én nekem gyanús volt, hogy nem jött másnap iskolába, otthon nem volt, követtem az illatát és a londoni repülõtéren találtam meg a kocsiját, abban egy cetlit, amiben az volt, ne kövessük õt. Mi ezt tiszteletben tartottuk – folytatta a kis pöttön lány a történetet – A többit meg… ugye tudjátok.

- Két éve van itt. De… Ha fura ha nem, akkor is úgy gondolom õ a legjobb harcosunk és a legerõsebb is – mondta – most az egyszer – komoly hangon Felix.
- Az biztos – vigyorgott Demetri – De szerintem menjünk mert tud gonosz is lenni és nem akarom felidegesíteni így is full – ra készen van idegileg. Szóval, menjünk számolni katonákat.
- Huha… Te tutsz? – kérdeztem gúnyolodva. Kinyújtotta rám a nyelvét majd elmentek mindannyian.
- Ne vegyétek szívetekre. Bella nem miattatok ilyen, védeni akar benneteket magától… - mondtam.
- Akkor elég rosszul… - morogta az egyik szõke, akinek eper színû melírok voltak a hajában.
- Fogd be senki se kíváncsi rád, amúgy sem neked mondom – morogtam rá.
- Ki vagy te.
- Jane Volturi több évszázada itt vagyok, és fogd be mert esküszöm kipróbálom rajtad a képességem, de úgy, hogy ott maradsz! – fenyegettem és elé álltam.
- Jane… Erre semmi szükség – fogta meg a vállam Carlisle.
- Csak egy kicsit akartam a földre döngölni… - morogtam magamnak – Nem lehet? – kérdeztem.
- Nem – válaszolt és rá, nézett.
- Igazad van! Nem pocsékolom rá az erõket – a kiscsaj elé léptem – Majd nézd mit mûvelek az újszülöttekkel és képzeld oda magadat – majd otthagytam õket.
Hát nekem ne dirigáljon egy ilyen kis rohadék,ki õ? Kis pláza cica…

( Bella szemszöge )

Másnap…

Átgondoltam a történteket, amit ma meg is beszélek mindenkivel.
A nagy terem felé mentem. Az órám nyolc óra ötvenkilencet mutatott, szóval remélem, hogy mindenki már ott van.
Josh kinyitotta az ajtót majd körbenéztem, szerintem mindenki megvolt. Felmentem a három szék elé. Érdeklõdve néztek engem.
- Mennyi katonánk van? – fordultam a fiúk felé.
- Ötszázhatvankettõ. Pontosan ennyi, átszámoltuk õket ötször – vigyorgott Felix. Bólintottam.
- Átgondoltam sok mindent… - kezdtem bele – Jane! – most ránéztem – Ha a harc folyamán bármi is történne velem, tied lesz a vezetés, ezt most mindenki elõtt mondom! – Cullen – ék megfeszültek.
- Bella, ne mondj ilyet… - kérte Jane.
- Mivel én fogok végig elõl állni, vezetni az egészet, nekem van a legtöbb esélyem a vesztésre. De ti NEM fogtok! – hangsúlyoztam ki a nem szót – Én remélem is, hogy nem kerül rátok a harc… Aztán kigondoltam a felállást is. A katonák és én fogunk elõl állni, kaptok majd egy jelzést arra az esetre, amikor ti következtek. Ne haragudjatok… Ez… lehet nem lesz fair, de azokat akarom utoljára hagyni akiknek van képességük. Mert… ha odáig folyulnának a dolgok, akkor õket vetném be utoljára. Titeket amúgy sem akarlak semmi kockázatnak kitenni. Gondolom majd nem fogtok velem egyet érteni sokan, de még változtathatunk a dolgokon – ez volt a tervemnek az egyik része – Aki nem ért velem egyet tegye fel jelentkezzen – senki sem tette – Gyerünk, mert ha arra szavaztok: jó lesz, akkor ez marad és aztán nem változtatunk semmin! – de nem jelentkeztek inkább tetszett nekik a terv, nem tudtam miért – Akkor ez marad… - mondtam.
- Jasper! – néztem rá – Hallottam, hogy te újszülötteket képeztél az 1800 – as éve közepén – erre õ bólintott – Képezd ki õket – kértem – Mi is segítünk, de te is tudod mikre képesek az újszülöttek.
- Akik nincsenek kiképezve… nem térnek vissza. Ide biztos nem – mondta Jasper.
- Köszönöm – hálálkodtam és hangom lágyabb lett, mint szokott – Most pedig gyakorolunk! – jelentettem ki.
- Az alaksorban? – kérdezte Felix.
- Ott – mondtam – Menjetek elõre, mindjárt megyek én is, csak van egy kis elintézni valóm – néztem ahogy kimennek, kivéve Edward – ot, õ itt maradt és engem nézett, odamentem hozzá.

- Menj a többiek után – kértem, de nem ment. Itt állt elõttem és egymás szemébe néztünk. - - Sajnálom… - motyogta.
- Mit? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Két évvel ezelõtt… Mikor kiabáltam veled…
- Edward! Neked kéne rám haragudnod! – néztem rá, de csak megrázta a fejét.
- Rád nem tudok… Nem tudom miért akadtam ki a múltkor is… - motyogta bûnbánóan.
- Jogosan akadtál ki rám… - mondtam – Most mennem kell…
- Ígérd meg, hogy nem áldozod fel magadat a harc alatt… - azt hittem nem tud olvasni a gondolataimban. Pedig ha odáig folyulnának a dolgok akkor azt csinálnám.
- Ne nehezítsd meg a dolgomat, kérlek… - motyogtam – Így is elég nehéz, hogy minden egyszerre van zúdítva a nyakamba – ez volt az egyik ok. De legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Önkínzó vagyok és inkább itt szenvedek magamban.
- De… - kezdett volna bele egy mondatba, de nem hagytam.
- Menj az alaksorba kövesd a többiek illatát, megtalálod õket. Muszáj gyakorolnod neked is – hátat fordítottam neki és vámpír tempóval elmentem.
Az ajtó túloldalán megálltam.
- Nektek is fontos feladatok lesz a harc alatt – fordultam a két õr felé – Tényleg nagyon kell figyelnetek, mert nem zárom ki azt sem, hogy ide is eljönnek – õk erre csak bólintottak – Képzettek és erõsek vagytok, nem kell aggódnotok – veregettem meg a vállukat.
- Josh! – rám nézett – Kérlek mond el ezt a többi õrnek is, hogy készüljenek fel – õ erre bólintott és eltûnt.

Én pedig az alaksor felé mentem, ahol már hallottam a csapódásokat és a nevetéseket is. Kinyitottam az ajtót és bementem, már Edward is ott volt.
- Hogy haladunk? – kérdeztem és végig néztem a tömegen.
- Carlisle nem érzi a hátát – vigyorgott Emmet.
- Nem harcoltál még újszülöttekkel? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Mindent tudok róluk, de nem még nem – mondta. Bólintottam, nem válaszoltam erre.
- Gyerünk tovább! Nem állunk meg! Ha már Jane – t legyõzitek akkor már készen vagytok! – néztem végig rajtuk.
- És téged? – kérdezte az egyik nomád.
- Engem nem lehet legyõzni – mondtam és egyáltalán nem volt kérkedés a hangomban.
- Sokkal szerényebben – vigyorgott Emmet. Ránéztem, mellette Jasper állt, aki azon gondolkozott, hogy kihívjon – e engem.
- Gyere Jazz – kitágult szemekkel nézett rám – Tudod, gondolatolvasás. Vámpír memória… - ráztam a fejemet – Ha engem legyõzöl teljes mértékben készen állsz. Ha nem… Akkor következik Jane – gúnyolódtam vele.

Õt néztem ott állt velem nézett farkas szemet, majd hirtelen elõttem termett, de meg sem mozdultam.
- Na csak ennyit tudsz? – szólalt meg a háttértbõl Emmet, nem figyeltem rá. Jazz eltûnt elõlem. Mögöttem volt pár méterre. Megfordultam a tengelyem körül és nyakánál fogva a földre szorítottam. Kapkodva vette a levegõt nekem meg, meg sem ártott. Felhúztam és még mindig kitágult szemekkel vizslatott engem.
- Azt tudtam… hogy tudsz harcolni, mert Em – et legyõzted simán… De… hogy… - félbeszakítottam.
- Nyugi. Az újszülöttek nincsenek olyan erõsek, mint én. Õket simán lefogod gyõzni – õ csak bólintott, idegesítette, hogy legyõztem.
- Alice. A jövõ? – kérdeztem, mert még nem jelentett nekem ma.
- Semmi… - motyogta.
- Akkor csak egy valamire koncentrálj: a helyszínre – néztem rá. Õ bólintott, de nem mondott semmi.

- Most megvagytok lepõdve rajtam – mondtam Cullen – éknek – Én már nem az a kis törékeny Bella vagyok. Már nem. Most már nem csinálhatok semmi meggondolatlan dolgot. Én vagyok a vezetõ, elég egy kis mozdulat és vége mindennek. Amúgy sem akarom, hogy… közel kerüljünk egymáshoz, mert aztán csak rosszabb lesz… - motyogtam az utolsó mondatott magamnak, de meghallották.
- Miért? – kérdezte Alice, szemében ott volt a fájdalom.
- Mikor ennek az egész herce – hurcának vége lesz. Ti elmentek, mindenki elmegy csak a Volturi tagok fognak itt maradni és remélem, hogy mindenki megússza és nem lesz több ilyen harc.
- Miért? – suttogta ismét Alice. Csak néztem az õ aranybarna szemeit és az arcát, nem mosolygott boldogan csak meggyötörve nézett engem.
- Gyakoroljatok! – nem válaszoltam Alice kérdésére pedig az kellett volna tennem – Úgy képezzétek õket, mintha itt lennének majd katonák! – néztem Jane, bólintott nem válaszolt szavakkal.
Ezek után nem beszéltem Cullen – ékkel. Néztem ahogy harcolnak, kisebb – nagyobb sikerrel. Nem kötöttem bele senkibe ezt másnapra tartogattam, most csak megnéztem, hogy miben hibáznak, mit nem tudnak.