Star Perfomance - 27.fejezet

Itt a következő :) köszönöm a komenteket és légy szíves most is írjatok ha nem nagy teher :D
pussz: netty ^^

Star Perfomance – 27.fejezet

( Bella szemszöge )

- Nem! Ha úgy fogod meg az újszülöttet akkor összeroppant téged és neked annyi! – kiabáltam, nem hiszem el, hogy nem értik meg – Stefan hányszor mondjam még el?
- Nekem ne magyarázzon egy öt éves félvér! Én már lassan ezer felé haladok! – kelt ki magából.
- Oké – mondtam nyugodtan – De, ha eggyel kevesebb karod és lábad lesz, sõt még ezt az egészet el is veszíted akkor aztán majd szidhatod magad, miért nem edzettél! De tõlem el is mehetsz! – mutattam az ajtó felé – Nem vagy semmire sem kötelezve.
- Maradok… - morogta és, mint egy ötéves az egyik távoli sarokba ment.
- És ilyenekkel vagyok körbevéve… - motyogtam úgy, hogy senki se hallja meg. Lehunytam a szememet pár másodpercig csak gondolkodtam. Aztán kinyitottam a szemem és az pont Alice – en ragadt meg, aki meredten nézz elõre. Gyorsan odarohantam majd letámadtam a kérdéseimmel.
- Mit látsz? – kérdeztem gyorsan.
- Jönnek… - motyogta.
- Hol lesznek? – sürgettem.
- Egy erdõben… Ott egy… nagyon görbe fa is... – az itt van a közelben, ott voltunk vadászni múltkor Jane – el – De nem látom pontosan…
- Mikor…? – kérdeztem feszûlten.
- Körülbelül egy hét múlva – mondta és rám nézett.

Egy pillanatra szívem kihagyott egy ütemet. Egy hét… Az olyan, mint egy nap.
- A francba! – rúgtam bele az elsõ dologba ami elém került – Egy hét! Az semmi! Képtelenség addig felkészülni! Mi fel vagyunk… Köztetek is néhányan és a többi? Velük mi lesz? Küldjük õket haza?
- Bella, nyugodj meg! – tette a vállamra a kezét Jane.
- Próbálok… - hunytam le a szememet – Az lenne a legjobb… hogyha ti… vendégek haza mennétek – ezt tûnt tényleg a legnormálisabb ötletnek.
- Hogy gondolod? – szólalt meg az egyik.
- Úgy, hogy, ha addig jutnánk, hogy nektek is harcolnotok kell, akkor nagy részetek oda fog veszni! Köszönöm ezt nem vállalom! Így is van elég bajom, nem kell még több… - morogtam.
- És ha mi ezt vállaljuk? Miénk a kockázat! – ez Emmet volt, ránéztem.
- Akkor nem vagytok normálisak… - motyogtam és megráztam a fejemet – Tegye fel a kezét aki harcolni akar! – végignéztem a tömegen és mindenki magasba emelte és csak a fehér tenyereket lehetett látni.

- Folytassuk az oktatást! – én most nem szálltam be ebbe az egészbe több dolog is elterelte a figyelmemet. Egy hét múlva jönnek az újszülöttek, ki tudja mennyien. És lehet, hogy elõbb is jelennek meg, a jövõ nem biztos, még változhat.
A szemem megakadt egy lapon és egy tollon, egyszer már le vázlatoltam a harcot, hogy hogyan képzelem el, de nemárt ha van több terv is aztán majd egyeztetek a többiekkel is szerintük melyik a legjobb.
Felkaptam a két kis eszközt, leültem a falhoz térdemet felhúztam és elkezdtem írni a tervet:
A katonák és én elõl fogunk elöl lenni, természetesen én legelöl. Ötszáz katona talán majd eltudja pusztítani az összes újszülöttet és nem kell majd a vendégeket is belekevernem ebbe az egészbe. A katonák után a Volturi tagok fognak következni tõlünk körülbelül ötszáz méterre lesznek majd. Majd végül a vendégek, akik egy kilométerre lesznek tõlünk.
- Bella! – szólt Jane – Baj van! – jött oda és látszott rajta: valami tényleg nincs rendben – Alice – nek látomása volt! – itt már én is összerezzentem.
- Mit látott? – nem mertem beleolvasni a gondolataimba.
- Elõbb jönnek… - motyogta meggyötörten.
- Hány nappal…? – már elõre féltem a választól.
- Három… - suttogta. Kitágultak a szemeim. Vagyis négy napunk van arra, hogy felkészüljünk erre az egészre. Zihálva vettem a levegõt.
Felálltam és most kivételesen mindenki csöndben volt engem néztek és várták, hogy mit fogok majd mondani. Nem fogom elveszíteni fejemet, úgy fogok mindenhez állni, hogy nyerni fogunk.

- Nem hagyjátok abba a gyakorlást és az edzést addig amíg én nem mondom azt, hogy vége! – mindenki bólintott – A tervet kicsit módosítottam de nem sokkal. Én fogok legelöl állni mögöttem rögtön a katonák. Ötszáz méterre, mögöttem a Volturi tagjai! Aztán tõlünk egy kilométerre a vendégek. Egy jelet fogok majd nektek adni amit majd még kitalálok, hogy mi lesz – végig néztem a tömegen, nem szóltak semmit csak egyetértõen bólogattak – Alec, Demetri gyertek velem a katonákhoz nekik is elmondjuk a tervet. Jane te itt maradsz és a többiek is, edzetek tovább! – parancsoltam nekik.
Ez a parancsolgatás nem az én világom és szerintem nem áll jól nekem, de nem az a lényeg most. Hanem az, hogy sikerüljön ez az egész.

- Mennyi esélyt adsz a nyerésre? – kérdezte Alec miközben a folyosón haladtunk. Egy pillanatra elgondolkodtam, majd válaszoltam.
- Minden esélyünk megvan, nem kell negatívan gondolkoznunk – csak nekem. Nekik csak az a dolguk, hogy kiképezzenek mindenkit és ha ez jól megy akkor minden a legjobban fog majd alakulni.
- Ez nem volt valami egyenes válasz… - mondta Demetri.
- Ötven – ötven százalék, nem tudjuk hányan vannak, csak annyit tudunk, hogy újszülöttek és hol fognak támadni. Arra, hogy mennyien lesznek csak akkor fogunk majd rájönni, mikor megpillantjuk majd õket.
- Tudod… Megkomolyodtál. Nem olyan vagy már, mint régen – vigyorgott Alec.
- Hagy legyek már komolyan amikor közel hatszáz vámpír élete múlik rajtam… - néztem rá.
- Nem rajtad múlik az életük – szólalt meg Demetri.
- Elég egy rossz utasítás és vége… mindennek… - motyogtam. Erre még gondolni sem akartam.
- Mi ott leszünk veled. Nem pont melletted, de ott leszünk, nem kell aggódnod, annál rosszabb – nyugtatott, hát… mit ne mondjak nem jött be.
- Tudod mióta nem alszok? Amióta megtudtam, hogy mi készülõdik, azóta egy fikarcnyit sem aludtam. Félvér vagyok de azért majdnem egy hét alvás nélkül még nekem is megerõltetõ… - morogtam.
- Nyugodtan aludhatnál. Mi vigyáznánk mindenre és ha pedig olyan dolog történne akkor szólnánk neked…
- Itt nem arról van szó, hogy nem bíznám rátok a dolgokat… Hanem arról, hogy hiába vagyok álmos kénytelen vagyok aludni, ott van a gombóc állandóan a torkomban és pillangók is ott röpdösnek a hasamban… Már csak arra várnak, hogy kitörhessenek…
- Kérned kéne a dokitól nyugtatót… vagy altatót, nem tudom, hogy hatna rád, de egy próbát megérne… - adott egy ötletet Demetri és most kivételesen nem is rosszat…
- Ráfogok kérdezni, csak most intézzük el a katonákkal való beszélgetést.

Aztán már nem igazán beszélgettünk egymással, inkább mindenki a gondolataiba merült – én a többiekét próbáltam kizárni és csak az enyémekkel foglalkozni.
- Katonák! Sorba! – kiáltotta Demetri. Észre se vettem, hogy itt vagyunk, tényleg nem ártana nekem valami alvás, mert ez így nem lesz jó.
- Sajnos tudjátok, hogy mi történt Aro – val, Caius – al és Marcus – al – próbáltam úgy kiejteni a nevüket, hogy a hangom ne remegjen. Õk erre bólintottak – Tudjátok azt is, hogy harc közeleg – ismét bólintottak – Négy nap múlva fognak megérkezni az újszülöttek! A terv: ti fogtok elõl lenni velem együtt, abban biztosak lehettek, hogy jó néhányan oda fogtok veszni – erre a mondatra nem rezzent össze senki. Gondolataikban is csak az volt: sokat nem vesztenek, nincsen családjuk, se barátjuk.
- Hányan vannak az újszülöttek? – szólalt meg az egyik.
- Nem tudjuk, Alice nem látja pontosan – válaszoltam a kérdésére – Ez azért lehet mert szerintem sokan még most is átváltozóban vannak… Kihasználják az alkalmat az utolsó pillanatig.
- Körül belül ennyi… Ha bármi változna akkor szólni fogok. Ha nem akkor négy nap múlva este kilenckor gyülekezõ a szokott helyen – nem haladhatunk át a városon keresztül ilyen sokan, ezért van egy külön átjárón az ilyen helyzetekre.
- Mehetünk? – kérdezte Alec.
- Igen – bólintottam. Nem volt nagy megbeszélés de a lényeget végül is megtudták – Szétrobban a fejem… - motyogtam – Sürgõsen kérnem kell valamit Carlisle – tól… - morogtam és ujjaimat a halántékomhoz szorítottam.

***

Az alaksorba mentünk vissza, ugyanúgy gyakoroltak, mint mikor elmentünk, legalább megpróbálják és nem adják fel.
Szememmel Carlisle – t kerestem és meg is találtam, odafutottam hozzá.
- Carlisle… Van nálad bármiféle gyógyszer? – kérdeztem reménykedve.
- Mindig van nálam – válaszolt.
- Nagyszerû – mondtam megkönnyebbülve – Akkor kérhetnék fájdalomcsillapítót, nyugtatót, altatót vagy bármit? – néztem rá könyörgõen.
- Szerintem már a drog is jó lenne neki – vigyorgott Felix. Edward – ból egy morgás tört fel amit nem tudtam mire vélni.
- Addig azért nem akarok süllyedni… - mondtam és ránéztem Felix – re – Csak kéne valami amitõl tudnék aludni, mert lassan egy hete nem aludtam egy percet sem…
- Mindjárt hozok neked valamit Bella – mosolygott rám Carlisle és már el is tûnt.
- Köszönöm… - motyogtam. Ujjaimat megint a halántékomhoz szorítottam és masszírozni kezdtem.
- Bella te nem vagy jól… - állapította meg Emmet.
- Csak úgy viselkedek, mint aki egy hete nem aludta ki magát... – motyogtam és a falnak támasztottam magam.
- Hát aludj – milyen jó, hogy mindenre ilyen könnyen megtalálja a megoldást.
- Majd fogok ha megkaptam a gyógyszeremet… - morogtam – Amíg én pihenek Jane – é a vezetés, ha bármi történik, Alice lát valamit egybõl szóltok nekem! Nem lesz olyan, hogy: oh hadd aludjon, hisz milyen rég volt már kipihent és…
- Miért nem az enyém a vezetés? – kérdezte Felix vigyorogva – Jó vezetõ lennék – húzta ki magát büszkén.
- Maradj már! – jött oda Jane – Te és Felix eladnád az egész kócerájt ha jönne valami jó kis ajánlat… - kínomban ezen már felnevettem, de ez nem szívbõl jövõ nevetés volt.

Még mindig a falnak voltam támaszkodva, egyre lejjebb haladtam, addig, amíg rá nem jöttem, hogy már ülök is.
,, Szegény lány, mennyire kimerült… ’’ – Esme anyáskodó gondolatai kúsztak be a fejembe.
,, Azt hiszem egyszerre túl sok minden zúdult a nyakába… Azt hiszi, hogy bírja, pedig nem… ’’ – Jasper.
- Nem kell aggódni… Jól vagyok… Csak egyszerre túl sok minden van a fejemre zúdítva… Nem lenne semmi baj, ha nem félvér lennék, ha nem teljes vámpír… - motyogtam, még egy ok, hogy nem jó félvérnek lenni.
Szemem Edward – ra tévedt és nem tudtam elszakadni azoktól az aranybarna szemektõl, amik évekkel ezelõtt ugyanilyen hatással voltak rám. Szívem is egyre hevesebben kezdett verni. A tekintetemet viszont nem tudtam levenni rólam, csak akkor amikor valaki szólt nekem:
- Tessék, Bella. Itt van egy kis altató és fájdalom csillapító, nyugodtan vedd be mind a kettõt – azzal odatartotta nekem egy pohár kíséretében.
- Ez fog hatni…? – kérdeztem.
- Ez az erõsebbik adag, egy ember ha mindkettõt egyszerre venné be, lennének bajai... De neked nem lesz, mivel egy félvér vagy – hát ez nagyon bíztató, bár most nem érdekel hogyha hat akkor mit számít?
Ezután nem haboztam sokáig, gyorsan benyeltem a gógyszert.
- Szerintem fél órán belül hatni fog – mondta Carlisle.
- Csak egyszer teljen le az a fél óra… - motyogtam – Jane tied a vezetés és ne hagyd, hogy Felix és Demetri eladják az egész terepet egy csomag gumicukorért…
- Majd visszafogom õket… - vigyorgott Jane.
- Nem is eszünk gumicukrot! – bizonygatta Felix. Megráztam a fejem, rajtuk már nem lehet segíteni. Elindultam az ajtó felé, kezemet a kilincsre tettem. Edward – on ismét megakadt a szemem, megerõltettem felé egy mosolyt, de legszívesebben nem ezt tettem volna, hanem egybõl karjaiba vetettem volna magam, de nem. Inkább innen nézem õt és szenvedtem.