Star Perfomance - 25.fejezet

Itt van a következő fejezet és igen, végre a nagy találkozás :P
De mielőtt elkezditek olvasni addig alkut ajánlok: 15 komment után rögtön megkapjátok a következő fejezetet. Akkor sincs baj, ha nem lesz meg, csak akkor szerdán kapjátok meg a következő fejezetet :P Gonosz vagyok, sajnálom :)
Jó olvasást: Pussz, Netty ^^

Star Perfomance – 25.fejezet

( Bella szemszöge )

A nagy terem felé haladtunk. Kapucnimat megigazítottam többször is, nem akartam látszódni.
- Nyugi, nem is látszódsz szinte – mondta mellõlem Jane. Bólintottam, nem válaszoltam. Pajzsomat kivontam magam köré, illatomat meg már régen elrejtettem.
Már láttam az ajtót, ahol két testõr állt. Közeledtünk feléjük, de emberi tempóval haladtunk. Meglátott minket Josh és Paul, a két testõr és kezüket a kilincsre tették. Megálltam egy pillanatra. Szorosan lehunytam a szememet, majd hirtelen kinyitottam. Hátra fordultam, végig néztem rajtuk, készen állnak – e, hogy bemenjünk. Én úgy láttam, készen vannak.
Visszafordultam és biccentettem Josh – ék felé, hogy nyithatják az ajtót. Innen hallani lehetett, hogy mindenki beszélget, de mikor az ajtó nyitódott, akkor mindenki arra nézett és elhallgatott.
Hátráltak néhány lépést így egy kisebb kis ,, folyosó ’’ alakult ki, így feltudtuk menni a három székhez.
Jobbra merészkedtem nézni és szemem egybõl megakadt Cullen – éken. Edward – ot is láttam aki minket nézett, de szerintem engem nem vett észre. Vagyis ezt reméltem. Gondolataiba nem tudok belenézni… Mintha körülötte is valami pajzs lenne. Legszívesebben tényleg… odarohantam volna hozzá és bocsánatáért esedeztem volna, de nem tettem, pedig nem sokon múlott.
A lépcsõn mentünk fel a székekhez, de mi nem ültünk le rá. Egy sorban megálltunk, de én elõrébb léptem, mivel én fogok beszélni. Végig néztem a tömegen és rengeteg vörös és aranybarna szempár nézett vissza rám. Végül vettem a bátorságot és megszólaltam:

- Aro, Marcus, Caius most nem lehet itt, nem mondták el miért, még nekünk sem. Holnapra azt ígérték már itt lesznek! – próbáltam úgy emelni a hangomat, hogy ,, katonás ’’ legyen, ahogy Jane fogalmazott – De elõször is nagyon köszöni, mint õk és, mint mi, hogy eljöttetek mindannyian! – õk erre csak bólintottak, de valaki nem tudta megállni szó nélkül ezt az egészet.
- Hûha… A Volturi megköszönt nekünk valamit…
- Rosalie! – szólt rá Carlisle.
- Nézzétek, egy mókuson élõ, leszólja a vámpírok vezetõit! – morogta az egyik vörös szemû.
- Menjetek haza! – morogta a másik és ez így ment tovább. Ocsmányabbnál ocsmányabb dolgokat vágtak egymás fejéhez
- Hé! – kiáltottam, de nem sem hederítettek – Csönd! – most sem, vitáztak ugyanúgy – Szuper! – morogtam és szétnéztem. A szemem megakadt valamin, amivel talán elcsitíthatom õket. Elindultam arra.
- Hova mész? – kérdezte Jane.
- Kell szerinted az még Caius – nak? – kérdeztem, de nem érdekelt a válasz. Visszamentem elõzõ helyemre, most senki sem hederített rám, csak mondták egymásnak ugyanúgy.

Belõttem magamnak egy célpontot és odahajítottam a vázát ami ezer darabra tört. Mindenki csöndben maradt és rám nézett.
- Elég! – kiabáltam – Hogy akartok így együtt mûködni? – tettem fel nekik a nagy kérdést – Mit érdekel benneteket, hogy õk min élnek? – mutattam a Cullen családra – Miért érdekel az benneteket, hogy õk állatokon élnek? Miért zavar ez benneteket? Egyen mókust ha õk úgy akarják!
- Azért nem mókust eszünk… Én például grizzly – t és… - ez Emmet volt.
- Fogd be! Kérlek! Most az egyszer! – és elhallgatott.
- Háromszáz éve volt egy harc, nem tudom akkor már kik éltek! Újszülötteket toboroztak, hogy megsemmisítsék a Volturi – t majd az egész Világot! Most ez megismétlõdik! A Volturi – nak akkor nem voltak olyan vámpírjai akik képesek lettek volna megállítani õket, képességekkel rendelkezõk sem sokan voltak! De sikerült nekik! És miért? – itt egy kisebb hatásszünetet tartottam – Mert összemûködtek! Nem ítélték el egymást, azért, mert azok akik! Mi sem tehetjük ezt, mert sok élet fog majd megszûnni létezni! Össze kell fognunk! – ismételtem meg még egyszer – Én is állati véren élen! Mégis itt vagyok a Volturi – nál – itt sokak szája ,, o ’’ alakot formált – Nem ítélnek el engem! Elfogadnak engem annak ami vagyok! – itt megint megálltam és néztem õket, mit reagálnak arra amit mondtam nekik – Ti is tegyétek ezt… - mondtam most már sokkal lágyabb hangon.
,, Én nem értek egyet vele… Ki õ, hogy itt ossza az észt nekünk? Mióta lehet itt? Egy napja. Aztán milyen harcos lehet? '' – gondoltam, hogy az egyik román lehetett és igen, mert csak õ vágott fancsali képet.

Hirtelen, vámpír sebességgel ott termettem elõtte, az elsõ sorban állt. Alig volt köztünk egy centi.
- Képességem a gondolat olvasás – néztem rá és meglepõdött – Rohadtul nem érdekel, hogy te mit gondolsz az én véleményemrõl és két éve vagyok itt – válaszoltam kérdéseire. Aztán hirtelen megfogtam a nyakát és a földhöz nyomtam teljes erõmbõl – És ilyen harcos vagyok – mosolyogtam rá gúnyosan – Sokkal erõsebb – itt megszorítottam a nyakát – És gyorsabb vagyok nálad, gondold át mit csinálsz – és elengedtem. A döbbenettõl meg sem tudott szólalni, ott maradt a helyén – Pedig az újszülöttek olyan erõsek, mint én… sőt... még erősebbek - mondtam.
- Tudod… Én csak azt a vázát sajnálom ami ott van… - szólalt meg Demetri - … összetörve – tette hozzá.
- Ami mellesleg Caius – é – mondta Felix is – És nagyon ideges lesz.
- Idõnk, mint tenger, összeragasztjuk… - megnéztem azt az összetört vázát - … vagy nem… Majd kap újat! Megérti!
- Caius? Normális vagy? – kérdezte Alec – Õ soha nem fogja!
- Vagy használhatjuk az a szikszalagot is, amit délután akartunk – nevetett Felix – Emlékszel Emmet? – kacsintott rá – Hé, Jane, megvan még?
- Ott tartom a szekrényembe, hogyha felidegesítenél és nem lenne türelmem hozzád – mondta.
- Akkor készítsd elõ – motyogtam. Megnéztem az órámat, háromnegyed tízet mutatott. Úristen… a beszédemmel jól elment az idõ…
Alec – et és Jane – t sikerült össze szednem, de az a másik két majom meg már Cullen – ék mellett állt.
- Gyertek ráncigáljuk ide õket, mert mindenki éhen fog maradni – mondtam. Felix – ék felé mentünk, de meg sem láttak minket. Hasamban elkezdtek repkedni pillangók ezrei, mikor megláttam Edward – ot, aki az egyik Denali lánnyal beszélt. Nagyot nyeltem és sietõsebbre vettem lépteimet.
Demetri elõtt megálltam, de nem szólaltam meg.
- Mizu? – kérdezte vigyorogva. Nem mondtam semmit csak elé nyomtam az órámat – Aha…látom…
- Remélem össze tudsz szedni negyven embert úgy…Tíz perc alatt – súgtam oda neki, úgy, hogy csak õ hallja.
- Felix! Gyere már! – kiáltott neki barátja – Nyugi csajszi! – kiáltott nekem az ajtóból – Tíz óra öt percre ott leszünk az óránál! – és el is viharoztak.
- Remélem is… - morogtam – Jane! Gyere át kell vennünk a szállítmányt – a fiúkkal kellett volna mennem, de szerintem jobb lesz, ha megyek Jane – el, azért ennyi állattal még õ sem bírna el egyedül.

- És, hogy hozzák ide azt a sok vadállatot, hogy ne tûnjön fel az embereknek?
- Nem tudom. Fogalmam sincs, Aro azt mondta ,, megvannak az emberei ’’ utána már nem is kérdeztem, mert gondterheltnek tûnt így is, remélem nem esik bajuk… - mondtam és tényleg aggódtam értük, még Caius – ért is.
- Nem lesz bajuk. Tapasztaltak.
- Tudom, de aggaszt, hogy Aro nem volt olyan maga biztos, mint máskor… - motyogtam.
- Holnap mindent megtudunk, nem kell tudniuk a vendégeknek, hogy még mi sem hiszünk a nyerésben és azt sem kell látniuk, hogy gondterheltek vagyunk.
- Igazad van… – mondtam.
- Bella Volturi? – szólított meg egy idegen hang.
- Igen! – válaszoltam maga biztosan.
Ezt már szeretem… - mondta elégedetten Jane, gondolatban.
- A szállítmány – mutatott maga mögé nekem meg elkerekedett a szemem – Aro mondta, hogy hozzam ide, neked ezt csak alá kell írnod – nyomott a kezembe egy tollat és egy lapot. Aláírtam, de még mindig nem tértem vissza a sokkból.
Ahogy megláttam azt a sok vicsorgó oroszlánt… Aztán a szarvasokat… Csoda, hogy nem támadták meg egymást.
- Akkor én most megyek. Viszlát! – Kezembe nyomott egy csomó pórázt, komolyan, mintha kutyákat vezetnék, csak sokkal nagyobb kivitelben.
- Ez most tényleg komoly? – kérdeztem. Az oroszlánok vicsorogni kezdtek rám – Jane… Nekem van még egy képességem, de errõl nem beszéltem, mert azt hittem, hogy majd kihasználtok csak engem. Ha belenézek a szemébe valakinek és mondok valamit, azt fogja csinálni…. Sajnálom, hogy nem beszéltem még róla…
- Engem nem érdekel – mosolygott Jane – Legalább elmondtad. És… kérlek… Most nyugtasd le õket, mert…
Mélyen a szemükbe néztem:
- Engedelmeskedjetek – mondtam és így tettek.
- Wáó… - motyogta Jane.
- Ül – vigyorogtam.
- Ezek jobbak, mint a kutyák esküszöm! – nevetett – Kell egy ilyen ide. Felér egy ,, házi állattal ’’.
- Na jó – mondtam – Vigyük õket, én viszem az oroszlánokat, te meg a szarvasokat. Gyertek! – mondtam nekik.
- Bella, nézd már! Ezeken is van póráz, vagy hám vagy nem tudom mi ez. Ezeket is idomítsd már meg! – nézett rám könyörgõen.
- Utánam! – esküszöm, olyan hülyén éreztem magamat. Állatokkal kommunikálok, azokkal akiket majd megfogok ,, enni ’’.
- Bella! – hallottam meg Felix hangját – Itt vagyunk az emberekkel.
- Rendben, menjetek elõre… Mert szerintem megijednének az emberek az… oroszlánoktól.
- Na igen – vigyorgott – Akkor körülbelül ötven méter távolságot tartsunk egymástól, mi megyünk elõre, induljatok ti is, csak lassan – elfutott.
- Menjünk – mondtam. Az oroszlánok húzni kezdtek engem, pont, mint az amerikai filmekben, mikor az ember három – négy kutyát sétáltat egyszerre, nos itt ugyanez a helyzet, csak engem tíz oroszlán húz.
- Eddigi itt létem alatt ilyennel még nem volt dolgom. Tíz oroszlán, meg húsz szarvas itt, bent a Votluri – nál.
- Ezt is megérted – vigyorogtam rá.

- Jól van emberek! – hallottam meg Felix hangját – Most bemegyünk ide. Ez a hely annyira lefogja döbbenteni, hogy ki sem fognak jönni többet! – nevetett Felix. Az emberek nem értették a mi viccünket: a vámpírokért.
Amint belépnek abba a terembe mindannyian meg fognak halni.

Hallottam a nagy ajtó nyitódását és aztán pedig mi is megérkeztünk. Láttam a vámpírok éhesen csillogó szemeit és a Cullen családot akik végig mérték az embereket és azt az undort az arcukon. Na Aro ezért találta ki, hogy legyen állatok is.
- Becsukhatjátok! – szóltam oda Josh – nak. Az oroszlánok még mindig engedelmesen mentek elõttem és éreztem, hogy mindenki rám szegezi a tekintetét. Jane – re nem is annyira, mert a szarvasok nem voltak annyira érdekesek.
- Ezek minek? – kérdezte az egyik vörös szemû.
- Valakik más élet módot választottak – adtam neki egy választ.
- Idióták… - morogta, aztán visszaszegezte a tekintetét az emberekre.
- Támad! – adtam ki egy utasítást és az összes oroszlán vicsorogni kezdett és csattogtatni a fogát.
- Ez a kiscsaj nem normális… A Volturi meg õrítette õt… - hallottam hátulról egy suttogást.
- Nem õrített meg! – szóltam oda neki – De ne tudd meg mikre vagyok képes – morogtam és farkas szemet néztem vele – Nyugalom! – szóltam az állatokra és elindultam a Cullen család felé. Hasamban megint ezernyi pillangó kezdett el repkedni.
- Nem mondták neked, hogy ne játssz az étellel? – kérdezte vigyorogva Emmet.
- Ül – parancsoltam az állatoknak.
- Nem mondod, hogy így kell megennünk az állatokat? – nem haggya abba.
- Mi van Em, nem tetszik a kiszolgálás? – jött oda Felix. Én közben leszedtem az állatokról a ,, pórázt ’’.
- Szóval most szabadjára engeded? – kérdezte.
- Mi van? Megijedsz egy hegyi oroszlántól? – húztam fel a szemöldökömet.
- Tudod én már harcoltam rengeteg grizzly – vel – mondta büszkén.
- Harcoltál már… vámpírral? – kérdeztem.
- Nem… - mondta.
- Haza kellene mennetek – néztem rájuk – Nem fogjátok túl élni – motyogtam.
- Miért ne élnénk? – kérdezte Rosalie.
- Egy: a manikûröd, nem hiszem, hogy bírná a strapát – mutattam csilli – villi körmeire – Kettõ: Azt hiszem soha sem harcoltatok még, kivéve Jasper – t… - hallottam, hogy õ újszülöttekkel harcolt – Három: Ne áldozzátok fel magatokat. Nektek annyira normális életetek lehetne…
- De ez a mi érdekünk is, ha veszítünk, mindenkinek annyi! – mondta Alice. A családot néztem, nem szólaltam meg.
- Szabadon lehettek – ez az állatoknak szólt.
- Miért nem bízol bennünk? – kérdezte Alice – Érzem… hogy hátrálsz tõlünk és ehhez nem kell képesség sem – nem válaszoltam, csak farkas szemet néztem vele.
- Jó étvágyat – azzal hátat fordítottam nekik és a többi vámpír felé mentem akik még játszottak az étellel. Elfordítottam a tekintetemet.
A nagy ajtó hirtelen nyílt ki és egy idegen lépett be rajta, életemben nem láttam még, de tudtam, hogy ettől a pillanattól minden megváltozott.