Star Perfomance - 37.fejezet

Itt a friss elég sok késéssel :S Ismét nem tudom, h mikor jön majd a következő fejezet :/ de majd igyekezni fogok.
nincs át bétázva de remélem attól ellehet majd olvasni


pussz: netty.

Star Perfomance – 37.fejezet

( Bella szemszöge )

Nem válaszoltak, engem néztek, ezzel csak kínoztak, mert tudni akartam, hogy igazam van – e…
- Kérlek… - suttogtam, szinte már könyörögve – Mi a nevetek…? – kérdeztem meg ismét.
- Az én nevem, Elizabeth, õ itt a férjem…
- … Edward Masen… - fejeztem be suttogva a mondatát. Döbbenten néztem õket, eddig miért nem jöttem rá, hogy õk Edward szülei? A férfi haja és a mosolya is pont ugyanolyan, mint az én Edward – omé.
Ránéztem, döbbenten nézett elõre. Senki sem szólalt meg, Emmet sem sütött el semmilyen idióta poént, mindenki érezte, hogy most komoly a helyzet, sors döntõ. Edward ajkai elváltak egymástól, de hangot nem adott ki, nem tudott megszólalni.
- Edward… - suttogta a nõ, rá néztem, õ pedig rám, tudtam mire gondol, én is ezt akartam volna, ha a helyében lennék, mint anya. Elengedtem Edward kezét, õ egybõl odanézett, rámosolyogtam. Az édesanyja egybõl a nyakába ugrott.
Szerelmem meglepõdött, egy pillanatig nem tudta mit csináljon, de aztán remegõ kezekkel, de visszaölelt. Szemeimbe könnyek szöktek, tudtam, hogy Edward mennyire szerette a szüleit, sokszor beszélt róla, mint ember korában és, mint vámpírként. Most meg teljesült az álma, itt van mind a két családtagja és minden bizonnyal boldog.

( Edward szemszöge )

Azt sem tudtam, hogy mi történik körülöttem, minden összemosódott elõttem. Hazajövünk a vadászatból, Bella – hoz megyek majd meglátom azt a két idegent… Jobban megnézem õket és rájövök: a szüleim.
Anyu a nyakamban, soha nem gondoltam volna, hogy megérem még ezt a pillanatot, még vámpír létemre se. Imádtam a szüleimet, olyanok voltak számomra, mint legjobb barátok, hisz igaziak nem is lehettek nekem, mert azok azok többször csak kihasználtál a pénzem és a hírnevemet.
- Oh Edward… - motyogta anya, lenéztem rá, most nem a tengerkék szemeivel nézett fel rám, hanem a borostyán színû szemével – Azt hittük meghaltál… - suttogta.
- Én is rólatok… - mondtam. Bûntudatom volt… Nem tudom meddig fogságban voltak… aztán most vámpírok, nem tudom ennek mennyire örülnek – persze én nagyon, mert itt vannak most elõttem – de ha Bella nem lenne, akkor én egyáltalán nem akarnék vámpír lenni, nélküle az életem nem érne semmit sem.
- Ismerem ezt az arcot – szólalt meg ismét anyu, kérdõn húztam fel a szemöldököm – Ez a mazoista arcot… Most önmagadat kínzod, valami miatt – már nyitni akartam a számat, hogy elmondjam mi bajom, de belém fojtotta a szót – Ne, ne mond ki – mosolygott rám.

Emmet hangosan nevetni kezdett.
- Na Edward, most mi lesz? Kordában fognak téged tartani… - vigyorgott.
- Te sem vagy jobb helyzetben – vágtam vissza – Rosalie ezerszer rosszabb – vigyorogtam. Rose dühösen meredt rám majd sértõdötten elvonult. Bella, lazán bele bokszolt a karomba, ezzel azt jelezve: ezt nem kellett volna.
- Ezt nem kellett volna… - súgta oda nekem, Bella – Most Rose nagyon ideges… - mondta.
- Na most megyek… - motyogta Emmet – Majd még elbeszélgetünk, öcsi bogyó. Na meg persze Edward anyuval meg apuval is, vannak ám’ neki titkai is – kacsintott egyet – Gondolom a szüleid kíváncsiak arra, hogy mit csináltál öt éven keresztül és ki ne tudná jobban, mint én, aki veled élt… - csak mondta és mondta, de aztán csöndbe maradt és becsukta az ajtót.
- Papucs… - motyogta Jasper. Alice szúrósan nézett rá, de Jazz, úgy csinált, mintha nem történt volna semmi sem.
- Azt hiszem, most beszélnünk kéne arról, hogy mi is történt az utóbbi években – szólalt meg bölcsen Carlisle.
- Egyetértek – szólalt meg apám.

- Ki rabolt el benneteket… és miért? – kérdeztem bár, a választ már gondolatban ezerszer átrágtam magamban.
- Hát… Ha úgy nézzük nem raboltak el minket… - mondta apám – Táplálékok lettünk volna, úgy gondolom… Anyáddal sétáltunk az utcán, már elég késõ lehetett, mikor egy vámpír pillantottunk meg, persze akkor ezt még nem tudtuk. Vörös írisze volt, ami elég félelmetes volt számunkra. Aztán jöttek mellé még legalább öten, aztán a fõnökük megszólalt és nem engedte, hogy megöljenek minket, mert állítólag, látott valamit rajtunk… Ami… vonzotta õt.
Megharapott minket, nem tudtunk védekezni mert jóval erõsebb volt nálunk. Nem ölt meg… csak megharapott, de az akkora fájdalommal járt, hogy azt hiszem mind a kettõnk azt kívánta: inkább meghaltunk volna. Ez az óriási fájdalom három napig tartott, aztán megszûnt…
Felébredtünk, nem tudtuk, hol vagyunk és akkor ott volt az a kaparó érzés is a torkunkban… Elmagyaráztak nekünk mindent: hogy vámpírok vagyunk, embert kell ölnünk… És, hogy azért teremtettek minket, hogy végezzünk a Volturi – val…. A vezetõnket, Dave – nek hívták… Mi elszöktünk, azt hiszem az elsõ év után, mert addig tartott ez az újszülött korszak… Éltük az életünket, aztán rájöttünk: nem kell embert ölnünk az életbe maradáshoz, sajnos erre késõn jöttünk rá… Aztán pár évig próbálkoztunk kisebb – nagyobb sikerekkel, most viszont teljesen rászedtük magunkat… Ide jöttünk, hogy találkozzunk a Cullen – klánnal, mert mondták többen is, hogy itt vannak. És meg is találtuk õket… - nézett végig mindenkin. Több perces csend állt be. Átkellett gondolnom mindent…

Szóval az a vámpír teremtette õket, aki a Volturi ellen akart szembe szállni… De szerencsére nem sikerült nekik. A szüleim pedig nem vettek részt a harcban… Még elõtte elszöktek onnan… Végül is rengetegen voltak. Még vámpírnak sem tûnne fel olyan könnyen… Aztán meg ha egy – ketten elmennek az sem a világvége, hiszen még mindig marad több száz vámpír akik harcolhat.
- Nagyon jó önuralmatok volt, hogyha sikerült onnan elmennetek, nem sok az olyan vámpír aki képes ilyen könnyen átlépni az újszülött koron, van aki éveken keresztül elvetemült fenevadként járja a világot – mondta Carlisle elgondolkodóan.
Én még mindig nem szólaltam meg. Bella derekát átöleltem és még mindig csak átgondoltam mindent, hogy mi is történt a szüleimmel…
- Látom fiam nagyon elgondolkoztál… Ha szeretnéd sétálhatnánk egyet és megbeszélhetnénk mindent – mondta apám – Persze… ha a kishölgy megengedi – mosolygott Bella – ra.
- Természetesen – mosolygott vissza apámra. Kibújt az ölelésembõl és arrébb lépett pár lépést, annyit, hogy Esme mellé lépjen. Elindultam a szüleim felé, nem szóltak semmit sem.
Még egyszer hátrafordultam, hogy lássam Bella – t, de õ csak bíztatólag rám mosolygott, viszonoztam ezt, de aztán pedig, már csukták az ajtókat és nem láttam õt.
- Idejövet láttunk egy kis parkot, oda elmehetnénk – törte meg a csöndet anyám.
- Jól hangzik – válaszoltam és átöleltem, vállánál fogva.

***

- Szóval… Hogy hívják azt a kislányt aki melletted állt? – kérdezett rá egybõl anyu, mikor leültünk az egyik padra, a parkban. Gondoltam, hogy valamin gondolkozik, mert nem szokott sokáig csendben maradni, tudni akar mindent.
- Eredeti neve, Bella Swan… Mikor ti eltûntetek… Az FBI és mindenki azt hitte, hogy benneteket elraboltak. Ezért engem is elrejtettek, Forks – ba kerültem, kis elhagyatott város volt. Új életet kezdtem ott… Bella – val az elején nem igazán csíptük egymást, nem voltunk egymásnak szimpatikus. Egymásba kötöttünk mindig, ha volt rá okunk, ha nem… Aztán… mikor már egyre jobban összevoltunk zárva, kénytelenek voltunk bírni egymást – itt nevettem egyet – Egyszer, sétáltunk az erdõben… - itt komollyá vált a hangom – Amikor elénk jött egy vörös íriszû nõ… Tûz vörös haja volt és a neve, Victoria volt… Elküldtem, Bella – t, hogy hívja fel az apját, persze tudtam, hogy nem ér ide olyan gyorsan én meg sejtettem, hogy az a nõszemély nem biztonságos… Igazam volt, vámpír volt, átváltoztatott, vámpír lettem, akkor a Cullen család házában ébredtem. Elmagyarázták mi vagyok…. Elvittek vadászni…
Aztán évekkel késõbb találkoztam ismét Bella – val csúnyán összevesztünk õ eljött, ide a Volturi – hoz és akkor találkoztunk újra, mikor a családommal és több vámpír idejött, mert aki átváltoztatott benneteket az a Volturi ellen ugye egy harcot akart… Elveszítették, Dave pedig már nem él… - mondtam el a történetet, az évekrõl Igaz, csak Bella – ról kérdeztetek, de… így legalább tudjátok körülbelül azt is, hogy mi történt velem.
- Kihagytál valamit… - mondta sejtelmesen anyám – Bella a te kis barátnõd – mosolygott rám. Zavartan túrtam a hajamba – Soha nem voltál oda egy lányért sem… Átnéztél rajtuk, mikor õk pedig oda voltak érted. De úgy látom Bella elnyerte a te szívedet, látom mikor ránézel, hogy mennyi csillogás van a szemedben.
- Hát az biztos, hogy semmi pénzér nem hagynám el õt… - mondtam teljesen magabiztosan. Persze ilyenkor mindenki ezt mondja, de én tényleg komolyan gondoltam. Annyira az életem részévé vált… - Van képességetek? – kérdeztem.
- Mind a kettõnknek – érdeklõdve néztem õket – Csak egy képességünk van, az is, mind a kettõnknek közös, a gondolatolvasás, de valamiért, Bella – ét, és a te gondolataidat nem halljuk… - mondta apám.
- Nekem is megvan a gondolatolvasás képességem… És Bella – nak is… - mondtam – És mi sem halljuk egymás gondolatát… Bár Bella – nak amúgy is ott van a pajzsa maga körül, ez egy másik képesség… De ha nem vonja maga köré akkor sem tudok benne olvasni… Szóval ezt nem értjük…
- Mi is gondolkoztunk ezen édes anyáddal… Nem jutottunk sok mindenre, csak ami talán még válasznak mondható az, hogy sok minden köt egymáshoz minket… De ez is csak egy elmélet egyike – mosolyodott el.
- Ezen még nem is gondolkoztam el… Ezt majd megemlítem Bella – nak… - erre tényleg nem gondoltam, és ez viszont egy éppelmû válasznak tûnt…

***

Már egy jó ideje itt ültünk a parkban. A szüleim csupa lényegtelen dologról kérdeztek,de õk szerették volna ha válaszolok, minden érdekelte õket, még akkor is ha semmi értelme nem volt maga a kérdésnek. Szerették volna, ha részletesen tudni az elmúlt években történt dolgokat, nekik ez nem jelentett persze gondot, hisz ott van nekik a vámpír memória, de, egy ember már elfelejtette volna.
- Valamin gondolkozol… - állapítottam meg anya hallgatásából.
- Átlátsz rajtam… még mindig – nevetett. Elmosolyodtam, igen én mindig átláttam rajta, lehet innen erõsödött fel a gondolatolvasási képességem.
- Szóval… min gondolkozol? – kérdeztem. Apámra felnézett, õ biccentett egyet.
- Tudom… Edward… hogy neked megvan már az új családod, akik ott voltak végig veled, mikor átváltoztál, akik segítettek neked az újszülött korodban… És itt van neked most Bella is…. De… Szeretnénk ha velünk lennél… Igaz, mi felkerestük Cullen családot… De kereshetnénk egy házat ahol lehetnénk, egy erdõ mellett vagy bárhol, hogy könnyebb legyen a vadászat… - hirtelen megszólalni sem tudtam. A szüleimmel együtt lenni, egy tényleg nagyon jó ajánlat… De itt hagyni, Carlisle, Esme –t és fogadott testvéreimet... Bella – t… már nem tûnt annyira fényesnek… - Persze nem kell most válaszolnod…
- Ezt… megkell beszélnem a többiekkel is… - mondtam, közben mereven elõre néztem, nem mertem ránézni a szüleimre, magam sem értettem… hogy miért is nem… Hisz ez volt minden álmom… hogy egyszer megint velük legyek és éljek és most már nyugalmunk is lehetne… hiszen már nincsenek paparazzik akik állandóan követnének minket, mert az hiszik, hogy már nem élek…
De ott van Bella… Akit mindennél jobban szeretek… És nem akarom õt itt hagyni, mert tudom, hogy az sem lenne jó nekem és csak önzõ lennék, mert magamnak akarnék jót…
Ezt én tehetetlenségnek nevezem… Nem tudom, hogy melyik megoldás lenne jó…. De döntenem kell és én, magamban ezt már le is játszottam….

:/

A friss elmarad... Nem tudom, hogy meddig, mert egy hét alatt alig tudtam írni valamit :s nincs időm az iskola miatt... Nem azzal van a baj, hogy nem tudok írni, hanem azzal, hogy nincs rá időm, mert ihlet az lenne. :S
Nem tudok semmi bíztatot mondani így sajnos várnotok kell, amíg megtudok írni egy fejezetet...Remélem maradnak olvasóim :)
Igyekezni fogok, pussz: Netty ^^

Star Perfomance - 36.fejezet

Star Perfomance - 36.fejezet

Néhány nappal késõbb…

( Bella szemszöge )

Az életem most csodálatos. Mindenki jól fogadta, hogy Edward - al együtt vagyunk. Alice, mikor meglátta, hogy kézen fogva gyalogoltunk, akkor csak ennyit mondott: Én láttam! Tudtam, hogy ez lesz. Szóval mindenki örült nekünk. Demetri, Felix és persze Emmet, ahányszor meglát minket, stílusosan elsütnek egy – egy faviccet vagy beszólást.
- Nem akarlak itt hagyni… - motyogta, Edward.
- Muszáj… Elkell menned vadászni… A szemed már fekete, mikor voltál utoljára?
- Régen… - vallotta be.
- Maximum egy fél nap lesz… Aztán… meg itt az örökkévalóság! – én se szívesen váltam el Edward – tól, de elkellett mennie vadászni, nekem meg sajnos itt kell maradnom… - És amúgy is… Mit gondol rólam a családod? Mindig velem vagy, aminek persze örülök, de kell egy kicsit a szeretteiddel is lenni – egy pár pillanatig nem szólalt meg, de aztán beadta a derekát.
- Oké… Igazad van… - mondta.

- Na gyere öcsi bogyó, gyere keresünk neked egy hegyi oroszlánt, azt jöhetsz vissza Júliádhoz - jött oda hozzánk Emmet. Elnéztem mellette és ott volt az egész családja. Visszanéztem Edward – ra, gyorsan adtam ajkaira egy puszit, majd hátat fordítottam neki.
- Heh, a csajod, jól hátat fordított neked – nevetett Emmet.
Az ajtó elé mentem, mert Felix bármelyik pillanatban megérkezhet az ebédemmel.
- Imádlak! – vigyorogtam és elvettem tõle.
- Többet, nem csinálod ezt velem! – morogta és oda ment Emmet – hez – Sorba kellett állnom és ki voltak akadva azok a szerencsétlen emberek, hogy beelõztem…
- Az üzlet, az üzlet… - mosolyogtam rá, majd visszamentem Edward mellé. Fél karral átölelt engem.
- Régen imádtam a Mc’ Donald’ s – os kajákat… De most… Az illata borzasztó… - mondta fintorogva Edward.
- Ha, már vadászol, akkor nekem is ennem kell valamit – néztem rá sejtelmesen. Egybõl leesett neki. Direkt nem akartam menni vadászni, mert kell neki lennie a családjával is, nem csak velem – persze ennek én örülnék a legjobban, de Esme – nek is szüksége van Edward –ra.
- Ja… végül is… ha, úgy nézzük… igazad van – elmosolyodtam.
- Úgy van – helyeseltem. Nagy kõ esett le a szívemrõl, mert azt hittem, hogy ott csak nyûglõdni fog, de szerintem nem így lesz.

- Akkor, Bella! – lépett Edward mellé Emmet – Rómeódat,most elraboljuk, majd hozzuk… egyszer… - vigyorgott rám és el is húzta tõlem Edward – ot. Õ végig hátra nézett, addig amíg ki nem léptek az ajtón, tartottam addig a tekintetét. Mikor már nem láttam, vágyakozó sóhaj csúszott ki a számon. Már most hiányzik, pedig alig ment el egy perce…
- Na, Bella, bírni fogod nélküle? Még utána futhatsz… - vigyorgott rám Felix.
- Nem… Kell egy kicsit a családjával is lennie… - mondtam és hátat fordítottam neki. Felmentem a trónszékekre, leültem az egyikre, ami még Aro – é volt. Végig simítottam a karfáján.
- Régi szép idõk, igaz? - kérdezte vigyorogva és leült Caius helyére.
- Az… - mondtam és kivettem a kólámat a zacskóból – Még, jó, hogy elvitelre hoztad – emeltem fel.
- Még jó… - motyogta. Én erre elvigyorodtam.
- Amúgy… Szerinted Aro –ék, most is látnak minket? Tudod… Mint ahogy mondta a levélben is? – kérdeztem érdeklõdve.
- Hát honnan tudjam? – nézett felém – Amúgy, miért érdekel ez téged ennyire?
- Caius soha sem szeretett téged… Aztán most ott ülsz az õ székén… saras patáidat feltetted… Ha ezt most,õ látná… Már nem lenne fejed… - nevettem.
- Honnan tudod, hogy utált? – kérdezte döbbenten.
- Gondolat olvasó vagyok… Õ szerinte nem voltál túl komoly… Nem is tudom, hogy feltételezhetett ilyet – játszottam a döbbentett.
- Csalódtam benne… - gondolkozott el – De úgy se hallja… - dõlt hátra – Óh nagy Caius! Ha itt vagy és hallasz minket adj magadról valami hírt! – megforgattam a szememet – Nem hallja… Amúgy meg biztosan nem utált engem… - bizonygatta magában.
Mondani akartam neki, hogy, hahó, gondolatolvasó vagyok, de nem érkeztem.
- Jane! Ne törj már össze mindent ami az utadba kerül! – kiáltott Felix.
- Mi van? - jelent meg az említett – Mit törtem össze? – jött fel a trónszékekhez, ahol mi voltunk és leült Marcus helyére.
- Akkor biztos Demetri volt… Szokott ilyen vicces hangulata lenni… - mondta Felix.
- Idióta, szagolj már bele a levegõbe! Itt a teremben, nem érzed más illatát, csak a mienket… - morogta Jane.
Felix nagyot nyelt és rám nézett. Elvigyorodtam.
- Ez lehet ám’ véletlen is… - próbálta bizonygatni.
- Caius, vágj ehhez a baromhoz valami keményet… - morogta Jane. Szúrósan néztem rá – Na, mi az? – kérdezte ártatlanul.
- Áú! – kiáltott mellõlem Felix. Odanéztem, a fejét fogta kezében pedig egy könyv volt. Jane elismerõen füttyentett egyet, de õ is döbbenten nézett.
- Ez… durva… - motyogta döbbenten.
Felix a terem másik végébe futott.
- Jó! Legyen! De Bella eltörte a kedvenc vázádat! – és kifutott a terembõl.
- De az azért volt, hogy csöndre buzdítsam a népet! – kiáltottam utána.
- Ez érdekes volt… - mondta Jane – Szerencsére engem mindig szeretett Caius, a képességem miatt… - dõlt hátra kaján vigyorral. Én inkább meg sem szólaltam, hanem döbbenten, de szürcsölni kezdtem a kólámat – Fõleg Marcus.
- Ja,megszólalt évente vagy háromszor… - osztottam meg vele a véleményemet – Csak azért nincs vele bajod… - mondtam – Bár, én végül is mindegyiküket bírtam… Még Caius favicceit is… - nevettem.
- Hát azokat én is – mosolyodott el fanyarul.

- Na, és amúgy hol van a te, Rómeód? – kérdezte kíváncsian.
- Elküldtem vadászni, a családjával… - sóhajtottam.
- Miért? – kérdezte döbbenten.
- Mostanában mindig csak velem volt, persze én örülök ennek, de úgy gondolom, hogy kellene egy kicsit a családjával is lennie… Így elküldtem egy félnapos családi vadászatra én meg itthon szenvedek nélküle… - sóhajtottam és hátra dõltöttem a fejemet.
- Hát… ez ezzel jár - vigyorgott és felkelt.
- Most itt hagysz? – kérdeztem.
- Itt, drága barátnõm – felkeltem és gyorsan mellé léptem.
- Ne már… - mondtam neki.
- Tedd már le azt a szerencsétlen kólát! Mert már annyira idegesít? Mennyi van még abban? – vette ki a kezembõl.
- Nyolc decis, még több, mint fele benne van és add vissza! – vettem vissza magamhoz.
- Ti milyen dolgokat tudtok lenyomni a torkotokon… - motyogta magának és elborzadva nézett engem.
- Tudod, ha olyan lennél, mint én, akkor te is simán ,, letudnád nyomni a torkodon ’’ – vágtam vissza. Szólásra nyitotta a száját, de hang, már nem jött ki rajta, mivel az ajtó nyílt – Ezt még befejezzük… - vigyorogtam rá.

- Mester, két vámpír van itt… Bejöhetnek? – kérdezte Paul, az ajtóõr.
- Persze - válaszoltam. Mit veszíthetek? Ha nagyon gonoszak lennének… akkor meg itt van nekem Jane meg az én képességem is.
Az ajtót kezdtem el tanulmányozni, már láttam a két alakot. Egy nõ és egy férfi közeledd felénk. Mind a ketten úgy negyven év körül lehettek, mivel vámpírok voltak, körülbelül a férfi úgy nézett ki, mint Carlisle, igazõ csak huszonnégy éves… biólogiag… A nõrõl is ugyanezt mondanám el, csak õt Esme - hez hasonlítanám.
- Üdv! – intettem nekik.
- A Volturi?- kérdezte a férfi.
- Igen – válaszoltam. A n nagyon nézte a kezemben lévõ üveget.
- Khm… Félvér vagyok… Szükségem van az emberi táplálékra is… - mondtam gyorsan. A nõ bocsánatkérõen rám mosolygott, ismerõs volt ez a mosoly… - Erre a félvéres dologra, majd késõbb visszafogunk térni. De most beszéljünk arról, hogy miért látogattatok el, a Volturi – hoz? –kérdeztem kíváncsian.
- Amint látod, vegetáriánusok vagyunk és hallottuk nomádoktól, hogy itt van egy bizonyos Denali és Cullen – klán, õket kerestük fel – mekkora egy barom vagyok… Fel sem tûnt a szemük színe, pedig azok tényleg arany barnák voltak. Vagyis, még nem teljesen, inkább nevezném borostyánnak.
- Most vagytok körülbelül, félúton, hogy teljesen állatvéren éljetek… - állapítottam meg.
- Honnan tudod? – kérdezte a férfi.
- Igaz félvér vagyok, veszélyes meg minden, de állat véren élek.
- Egy Volturi tag? – kérdezte döbbenten.
- Miért is ne? Próbáltam már a többieket is rászoktatni… De… eddig sikertelen, de majd remélem, hogy néhány évtized múlva talán majd beadják a derekukat… - ezen elgondolkoztam. Egyszer már kipróbálták… Azóta nem is mondták: hé, Bella, ráakarunk szokni az állatvérre. Nem fogom õket ezzel kínozni, hogy: szokjatok rá. Majd ha maguktól akarják… Nem erõltetek én semmit…

- Ismerõs vagy nekem… - szólt a nõ, ezzel kizökkentve a gondoaltaimból.
- Igen? – kérdeztem zavartan.
- Úgy van – mosolygott, de valamiért szomorú lett – Mi az igazi neved? Az ember korodi? – kérdezte.
- Bella Swan – válaszoltam gondolkozás nélkül, bár nem értem, hogy ez neki, miért is fontos…
- Te ismerted Edward – ot… Edward Masen – t… - motyogta.
- Igen – válaszoltam ismét.
- De õ már nem él… - motyogta magának. Az hiszem, ha tudott volna már hullottak volna a könnyei. Szívem összefacsarodott, soha nem szerettem, ha valaki szomorú. Mondani akartam: de él, nem kell aggódni – bár még most értettem ez a nõ ki lehet Edward – nak, hogy ennyire aggódik érte, talán egy elvetemült rajongó… Bár erre elég kevés az esély…
- Hé, Cullen – éknek már érzem az illatát – szólalt meg most elõször Jane. Egybõl felkaptam a fejemet, erre az egy szóra, mintha az egész életem visszajött volna. Egész lettem, mert Edward elvitte az egyik felemet.
Folyamatosan, az ajtót fixíróztam, nem is figyeltem már a két vendégünkre.
- Sajnos kórós szerelemben szenved… - mondta Jane, gondolom nem nekem, hanem a nõnek és a férfinak… Akiknek még a nevét sem tudtam… Na majd mikor már látom Edward – ot, míg nem látom nem leszek nyugodt.

Már egyre közelebb hallottam a lépteket, éreztem, hogy valaki a kilincsre teszi a kezét, aztán egy elég gyenge szellõ – nekem az volt – majd, már csak azt, hogy valaki megpörget engem.
- Szegény gyerek már kajak nem bírt magával – lépett be az ajtón Emmet – Mindig: Bella, Bella, Bella! – mondta magas hangon – Na jó nem mondta… De biztos mindig rád gondolt… - sóhajtott – Jasper tisztára el is menekült, csoda, hogy nem teperte le Alice – t.
- Barom… - jött oda mellém pöttöm barátnõm – Eljössz velem vásárolni? – kérdezte boci szemekkel.
- Nem, Alice, vendégeink vannak – mutattam a nõ és a férfi felé, döbbenten nézték Edward – ot, mind a ketten, én az említettre néztem és õ pont engem tanulmányozott. Vissza néztem a két idegenre, és összehasonlítottam õket, Edward –al…
- Hát igen, kedves idegen vámpírok, õ bizony Edward Masen, csak nem rajongói? – kérdezte vigyorogva Emmet. Nem tudtam az idióta poénjára figyelni, mással voltam elfoglalva.
- Mi a… nevetek? – most jöttem rá: a gondolataikban sem tudok olvasni… pont… mind Edward – éban sem… Egy idõre a szemembe néztek mind a ketten, az én szívem pedig már a torkomban dobogott és akkor még nem hallottam a válaszukat sem…

Na vajon ki lehet az a két idegen? Írjátok el kommentben, a lehetséges válaszokat :D

Star Perfomance - 35.fejezet

( Bella szemszöge )

A mozi folyosóján annyira idegesítettek a tizenöt és tizenhét éves körüli kiscsajok. Nem bírtam a gondolataikat, Edward – ot csodálták és mindenáron megakarták õt szerezni, ocsmányabbnál, ocsmányabb módszerekkel.
Azt hiszem Edward is hallhatta a gondolatokat, mert összeszorította az állkapcsát.
- A kiscsajok oda vannak érted… - próbáltam elviccelni a dolgot.
- Esküszöm egyet – kettõt lenyakazok… - motyogta.
- Hozzam Jane – t? – kérdeztem – Õ biztosan vállalná ezt – erre már megrándult a szája sarka.
- Idehoznád?
- Neked igen – haraptam ajkaimba és a szemeimet is lesütöttem, mert éreztem, hogy az arcom bizseregni kezd.
- Vegyünk jegyet – elfojtott egy mosolyt, biztos látta, hogy elpirulok és nem akart még jobban zavarba hozni.
A jegypénztár felé mentünk, ahol egy húsz év körüli nõ ült és tátott szájjal bámulta Edward – ot,ami igenis zavart engem… Nem tudom mi ütött belém…
- Két jegyet kérek – mondta bársonyos hangján, amitõl a nõ még jobban olvadozni kezdett. Pár másodpercig csak nézte Edward – ot, aztán észbekapott, hogy oda is kéne adni a jegyeket…
- Te… tessék… - dadogta és reszketõ kézzel odanyújtotta Edward – nak a jegyet.
- Köszönöm – biccentett, majd elindultunk a mozi terem felé - Popcornot? – kérdezte.
- Nem – mondtam mikor elhaladtunk a kukoricás mellett.
- Azt hittem a félvérek esznek emberi ételt is… - súgta oda nekem, hogy csak én halljam.
- Esznek is… - suttogtam oda neki – Csak ez a kaja, egyszerûen annyira borzasztó, hogy még egy ember sem enné meg szívesen… Egyszer voltam itt Jane – el,elég régen már… És akkor vettem magamnak kaját, de nem ettem meg… Megvettem, megkóstoltam és ki is dobtam, szóval ennyit az itteni kajáról – mondtam elborzadva, mert... tényleg durva volt, mintha rágógumit ettem volna, de olyat ami egyre csak nõ. Nem is értem, hogy, hogyan tudták így elcseszni…

- Szóval, akkor a kaja, kiikszelve… - vigyorgott Edward – Bemegyünk a terembe…? – nézett rám.
- Persze – mondtam. Elindultunk a bejáratja felé, persze találkoztunk a kiscsajokkal, akik, mint az elõbb, szinte a nyálukat csurgatták. Fogaimat összekoccintottam és nagyot csattantak, Edward egybõl rám nézett, és mosolygott.
- Ne aggódj... – motyogta a fülembe, teljesen átborzongtam, hideg, kellemes leheletétõl – Nem jönnek be nekem… Én a barnákat szeretem…
- Régen szõke voltam – mondtam, de tudtam, hogy õ, hogyan értette, hogy ne aggódjak, õk nem jönnek be neki, csak próbálta elviccelni a dolgot.
- Oh, szóval most festett barna vagy – vigyorgott rám.
- Igen – mondtam büszkén és ki is húztam magamat – Maga meg, Mr. Masen / Cullen, az én, általam kitalált haj stílust használja… Amivel sikerült, nem feledni magadat – mondtam neki. Emlékeztem arra a napra, mikor tiszta nyûgvoltam, hogy rám sóztak egy világsztárt. És vettem neki kontaklencsét és hajzselét, amivel nem vették õt észre.
- Bizony – mondta és látványosan végig simított a haján – Amúgy… Azért hordom így, mert tetszik – szaladt mosoly ajkaira.
- Igen? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen – válaszolt.
Önelégülten vigyorodtam el, erre a kijelentésére.
- Most fentebb ment az egód, ugye? – kérdezte.
- Az egekig ér most – erre nem válaszolt, csak mosolygott.
Bementünk a mozi terembe, elég sokan voltak, ahhoz képest, hogy ezt a filmet, ahhoz képest már elég régóta adják a mozikban. Helyet foglaltunk a tízedik sor, hetes és nyolcas székén, mellettünk pedig nem ült senki, ennek kifejezetten örültem is.

- Készen állsz a vámpír hazugságokra
- Persze! – mondtam lelkesen – Imádom amúgy az ilyen filmeket, meg sorozatokat. Mert ezen mindig nevetni lehet, hogy milyen hülyeségeket találnak ki. Fokhagyma, koporsóban alvás, nem mehetsz ki a napra, mert porrá égsz, félig igaz, de nekünk csak csillog a bõrünk… Aztán ott vannak azok a vámpír agyarak… Szóval, ilyen idióta dolgok.
- Emmet is imádja az ilyeneket, otthon ha száz ilyen videó nincsen, akkor egy se. Az ezerkilencszázas évek elejétõl, máig meg van neki az összes, vámpíros film és sorozat. Imádja, mert õ is, pont ahogy te mesélted az elõbb, imád nevetni, hogy milyen idióta dolgokat találnak ki.
- És az a poén, hogy ezek a szerencsétlen emberek nem is tudják, hogy igaziból is vannak vámpírok és, hogy mik az igazi tulajdonságuk… - súgtam oda neki, mert nem akartam, hogy az emberek is meghallják, mert azt hinnék, hogy egy elmegyógyintézetbõl szabadultam ki.

***

A film már javában elkezdõdött, tele volt idióta kitalációkkal, semmi új nem volt végül is benne, de azon nevetnem kellett nekem is, és Edward – nak is, ahogy az egyik ,, vámpír ’’ fickó, próbálta levadászni áldozatát, ami egy ember volt – én ezt nem tartottam viccesnek – csak azt, hogy emberi tempóval szaladt az állítólagos vérszívó és azt a szerencsétlen embert meg alig bírta elkapni is, amikor elkapta akkor is szenvedett még egy sort, mert nem is az ütõerét harapta el a nyakán… Szánalmas…
Mindenki sikítozott, csak mi Edward – al voltunk nyugodtak és mosolyogtunk, hogy az emberek, mit össze nem ordítoznak. Én bírom a horrorokat – ironikus egy vámpírtól – Csak azt az egyet nem, amikor gyerekeket is belekevernek a filmbe. Most sem bírtam végig nézni az alig tíz éves kislány könnyel eláztatott arcát, hirtelen fordítottam el fejemet és Edward vállába temettem.
- Mi az? – kérdezte és éreztem, hogy végig simít az arcomon.
- Nem bírom, amikor gyerekeket kínoznak… Legyen az film, vagy valóság… - motyogtam a vállába.
- Szeretnél kimenni? – kérdezte, és tényleg komolyan gondolta ezt a kérdést, nem úgy, hogy õ maradna és nem szívesen menne ki innen, de tényleg komoly volt a hangja.
- Nem kell… Mindjárt vége lesz… - suttogtam.
- Szóval szereted a gyerekeket – állapította meg.
- Imádom õket! – helyesbítettem,és felnéztem rá – Azért nyitottam a tánciskolát is, mert szerettem csinálni részben a munkámat, aztán szerettem a gyerekeket, a tanárom meg ajánlotta is,mert akkor egy olyan korszakon mentem keresztül, ahol jó volt az, hogyha valami eltereli a figyelmemet…
- Vissza vágysz arra, hogy táncolhass? – kérdezte kíváncsian.
- Igen… - válaszoltam elgondolkozva – De nem bánom, hogy a Volturi tagja lettem… Lettek barátaim, és azt sem bántam meg, hogy megismertelek téged… - néztem a szemébe. Szvem felgyorsult és vadul dübörgött bordáim között. Ezt biztos Edward is meghallhatta, mert elmosolyodott. Elszakítottam tekintetemet az övétõl és fejemet a mellkasára hajtottam. Elkezdtem ismét az óriás kivetítõt nézni.
- Vége van annak a résznek… - mondta magabiztos hangon – Elakartam terelni a figyelmedet...
- Hát, sikerült – néztem fel rá mosolyogva. Aztán ismét a filmet kezdtem el nézni. Folyamatosan éreztem magamon Edward tekintetét, nem zavart, de kicsit szokatlan érzés volt, mert, még soha senki sem nézett engem úgy, mint õ… Éreztem, hogy elpirulok és, hogy akaratlanul, de beleharaptam ajkaimban. Legszívesebben ránéztem volna, de nem tettem, próbáltam visszafogni magamat elõtte, kisebb – nagyobb sikerrel…

***

- Tetszett a film? – kérdezte vigyorogva Edward, mert sejtette már a válaszomat.
- Õszintén szólva, az eddigiek közül, amiket láttam vámpíros filmeket, benne van a tíz legrosszabb között! Ilyen gagyi vámpírt, még életemben nem láttam! – mondtam, mintha ez lenne a világ legfelháborítóbb dolga – Ezzel teljesen megsértik a vámpírokkal való tiszteletet…
- Szóval, nem – foglalta egy szóba az elõzõ mondataimat.
- De, amúgy jól éreztem magamat – felnéztem rá, és vártam, hogy õ mit mond.
- Én is – mosolygott rám – Elmenjünk még valahova? – kérdezte.
- Itt van a közelben egy ilyen sétáló utca… egyben park, ha akarsz elmehetünk oda… - mondtam – Nem hinném, hogy ilyenkor már nagyon sokan lennének, amúgy is, akik meg mozizni voltak, ezután a film után õk biztosan nem tudnak majd aludni… - húztam önelégült mosolyra ajkaimat.
- Oké, menjünk! – egyezett bele egybõl.

Lassan sétáltunk, általában utáltam ezt az emberi tempót, de most, hogy Edward is itt sétált mellettem, így egészen kellemes volt. Így egész életemben eltudnék lenni, vele végig sétálnám ilyen tempóban még az egész országot… Ha vele vagyok akkor még idõérzékem sincs, fogalmam sincs meddig sétáltunk végig a sétálóutcán, át a kisebb utcákon és csak beszéltünk. Csupa lényegtelen dolgokról, de nekem mégis számított.
Egyszer csak azt vettem észre,miközben beszéltem, hogy hideg keze megérintette az enyémet és összekulcsolta õket. Egy pillanatra megálltam a beszédben és lenéztem kezeinkre, majd fel aranybarna szemeibe, elmosolyodtam, majd mondtam tovább mondandómat, ott ahol abbahagytam.
Valamiért nagyon tetszett nekem, hogy keze az enyémhez ért, belül ujjongtam, arcvonásaimat pedig rendezni próbáltam.
Sok mindent megtudtam róla, amit eddig nem is tudtam. A kedvenc színe a barna volt, nem akarta elmondani miért, de aztán kiszedtem belõle, azért az a kedvenc színe, mert a szemem is olyan színû, ez belül nagyon jól esett nekem.
Aztán azt is megtudtam róla, hogy utálja a nyálas tini sztárokat.
- Miért, te nem voltál tini sztár? – kérdeztem vigyorogva.
- De, az voltam – vigyorgott rám - De nem voltam nyálas… - kicsit ,meglöktem õt - Na jó… Az voltam… De… Tudod ma is gondolkoztam és rájöttem, hogy egy cseppet sem bánom, hogy nem vagyok híres. Mert akkor soha sem volt magánéletem, nem tudtam semmit sem csinálni anélkül, hogy ne vettek volna észre engem, vagy ne lettem volna minden paparazzi fotóval címlapon… - itt egy kicsit elgondolkozott – De azért valljuk be… Én akkoriban nagyon híres színész és énekes voltam – tudtam, hogy csak viccel, de ott volt azért a komolyság is a hangjában.
- Még mindig az vagy… Csak az emberek azt hiszik… már nem élsz… - mondtam.
- Igaz – mosolygott. Nem zaklatta fel az utolsó mondatom, pedig azt hittem, hogy felfogja… Lehet õ szereti, hogy vámpír? Végül is ez nem rossz dolog, Felix és Demetri is szeretik ezt az életet…

Sokáig csak sétálgattunk és nem beszéltünk, én nem éreztem kínosnak a csöndet. Éreztem a közöttünk csattogó szikrákat – persze jó értelembe – és ez tetszett. Rengeteget olvastam már a szerelemrõl és ott is benne volt az a bizonyos, bizsergések és szikrák. De megtapasztalni sokkal másabb, mint benne lenni a tündérmesében, mert igen, teljesen ott éreztem magamat.
- És… neked ott van még ez… a szörnyeteg dolog? Hogy te annak tartod magadat? – kérdezte és hangjában érezni lehetett, hogy bizonytalan, nem tartotta jó ötletnek, hogy megkérdezze.
- Már nincs – mondtam – A Volturi – nál? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel – Nem… Amúgy… Csak téged féltettelek, mert ,,újszülött ’’ voltam végül is… Elég lett volna, ha erõsebben megölellek, eltörhet minden bordád… De mostanra tökéletes lett az önuralmam – mondtam büszkén. Edward nem szólt semmit, megfogta a másik kezemet is és maga felé fordított. Szívem ismét heves kalimpálásba kezdett. Felnéztem szemeibe, mert nem értettem mit akar.
- Szóval… Azért távolodtál tõlem, mert engem féltettél? – kérdezte szinte csak suttogva és lassan végig simított az arcomon.
- Igen… - haraptam ajkaimba.
- Még mindig féltesz…? – hajolt közelebb hozzám és már csak pár centi volt köztünk.
- Persze, de… most már jobban tudom uralni magamat… - motyogtam. Szemei fogva tartottak engem, de nem voltam hajlandó levenni róla a tekintetemet. Még az ajkaim is elnyíltak egymástól a látványtól.
Egyre és egyre közelebb hajolt hozzám. Én lábujjhegyre ágaskodtam, így szemünk egy vonalba került. Nem bírtam magammal én is felé hajoltam, tudtam mi fog következni. Annyira lassan telt az idõ, mintha lelassították volna ez engem zavart, de nem akartam túl mohó lenni, pedig legszívesebben az lettem volna.

Aztán végül megtörtént az amirõl már évek óta álmodozok és gondolkozok, vajon milyen érzés lehet, és ez, még az álmaimat is felül múlta. Ajkai az enyémek után kutattak, én is az övé után csak én sokkal mohóbban, bele is mosolygott a csókba,mikor észre vette,reakciómat.
De túl hamar lett vége. Óvatosan tolt el magától, de nem akartam tõle túl messze lenn, úgy vettem észre õ sem, homlokát az enyémhez támasztotta és mind a ketten zihálva vettük a levegõt.
Egy pillanatig azt sem tudtam hol vagyok, tekintete és ragyogó mosolya sem segített nekem a gondolkozásban, de nem mondom azt, hogy bánom ezt. Sõt… ebben a pillanatban boldognak éreztem magamat, annyira boldognak, hogy szerintem most semmi és senki nem tudta volna elrontani az én, kitörõ örömömet…

Friss hírek.

Frisst, sajnos csak hétvégén tudok hozni, mert sajnos nem nagyon tudok sem megírni egy fejezetet, sem feltenni. :S
Szóval csak hétvégén várjatok frisst, bocsi, sajnálom, tudom, hogy nem ehhez vagytok szokva. :S

Pussz: Netty ^^

Star Perfomance - 34.fejezet

Tudom, hogy késett a friss, de most itt van. Nincs lebétázva :S nézzétek el xD
Ezt a fejezetet most Vivi - nek küldöm, mert msn-en minden harmadik mondatában benne volt a ,, friss ''. :P
Jó olvasást mindenkinek :)

Star Perfomance – 34.fejezet

( Bella szemszöge )

Már nagyon izgatott voltam, a mai este miatt. Aludni sem tudtam, több okból kifolyólag sem. Az egyik ok az volt, hogy sokáig tartott a bál… A másik pedig, hogy mikor vége lett és elvégeztem minden teendőmet, akkor minden gondolatom Edward körül forgott és képtelen voltam, csupán egy pillanatra is, nem rá gondolni.
De már alig volt másfél óránk a film kezdetéig és én már kész voltam, Edward – al úgy beszéltük meg, hogy idejön majd értem és együtt megyünk… De addig valahogy, el kéne kapnom, Jane – t és megmondani, hogy övé a vezetés… egy estére…
Gondolataimból egy ajtó kopogtatás zökkentett ki. Egyből az ajtóhoz rohantam és kinyitottam. Hát nem a várva várt személy állt ott… Így a mosoly ami az arcomon volt le is hervadt.
- Ennyire ne örülj már nekem… - mondta Jane és bejött.
- Bocsi – mondtam – Ja amúgy, téged akartalak megkeresni – vigyorogtam rá.
- Miért? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Tied mára a Volturi – vigyorogtam.
- Igen?
- Bizony – mondtam és átöleltem az egyik kezemmel a vállát - Azt csinálsz Felix – el és Demetri –vel amit akarsz… Persze a képességedet ne használhatod rajtuk – figyelmeztettem.
- Mi fontos dolgod akadt? – mintha már tudta volna, csak szerette volna ha hangosan is kimondom.
- Edward – al találkozom ma este… - haraptam ajkaimba.
- Értem én – vigyorgott – Egye fene! Vezetem ma estére a Volturi – t - egyből a nyakába vetettem magamat.
- Érezd jól magad – mondta a fülembe.
- Meglesz – mondtam és arrébb léptem a táskámhoz.
- Na jó megyek, de aztán majd kérek élmény beszámolót – kacsintott. Nem válaszoltam csak bólintottam. Azt hiszem majd Alice is kér valami ilyesmit tőlem…

- Szia – hallottam meg egy bársonyos hangot. Hirtelen megijedtem mert csönd volt, így megpördültem a tengelyem körül – Nem akartalak megijeszteni…- lépett közelebb hozzám.
- Semmi – vigyorogtam – Mehetünk? – kérdeztem izgatottan.
- Persze – mosolygott rám. Mellé léptem és együtt haladtunk végig a folyosón, szorosan jött mellettem, majdnem annyira, hogy kezünk összeért. Nem sok hiányzott, hogy azt a kis határt átlépjem, de aztán próbáltam visszafogni magamat.
- Hova – hova, Bella, Edward? – jött oda hozzánk Felix és Demetri.
- El… - mondtam tömören egy választ és mentünk tovább, de ők nem adták fel.
- Aha… Értem én… - vigyorogtak mind a ketten.
- Jane a főnök – mondtam közömbösen.
- Bella! – mondták egyszerre a nevemet – Miért akarsz minket minden áron megölni? – kérdezte Felix.
- Jane a legkomolyabb úgymond, ,, emberünk ’’. Azt meg ti sem gondolhatjátok, hogy rátok bízom az egész vezetést… - mondtam, nem is tudom, hogy egyáltalán ez eszükbe jutott, de belegondolni is… hátborzongató – Most viszont… Sziasztok! – és becsuktam előttük az ajtót, szerencsére nem jöttek utánam, félnek Jane – től, ezt teljesen biztos.

Ránéztem Edward – ra, aki csak vigyorgott.
- Mi ilyen szórakoztató? – kérdeztem az arcát fürkészve.
- Nem hallottad a gondolataikat? – kérdezte. Megcsóváltam a fejemet.
- Kikapcsolom a képességemet… Sokszor idegesít – adtam neki egy ésszerű magyarázatot.
- Félnek Jane – től… - vigyorgott – Sőt… inkább rettegnek tőle…
- Igen… Mikor meglátják hátrálnak tőle jó néhány lépést… Pedig Jane nem akarja őket bántani… Játssza, hogy ilyen kemény, pedig egyáltalán nem az. Senki sem gondolná, de nőies és van neki is érzékeny oldala. Ez csak egy látszat neki, hogy lássák, Volturi tag és itt mindenki kemény és érzéstelen… Ő ezt akarja mutatni… És valljuk be jól is megy neki… - mosolyogtam, ránéztem ismét Edward – ra, aki elgondolkozott.
- Ezt eddig nem is tudtam… - mondta és ő is rám nézett. Ne nézz a szemébe, Bella… De megtettem és azt hiszem ki is esett jó néhány másodperc.
- Senki sem tudja rajtam kívül… - haraptam ajkaimba, mert most esett le, hogy ezt nem kellett volna elmondanom.
- Nem mondom el senkinek… - ígérte és ott volt az a csibészes mosoly az ajkain.
- Ne is, mert Jane kinyír – mondtam – És ha ezt az egész vámpír família megtudja, akkor az ártana az image – nek, plusz az én, életemnek is. És azt ugye nem akarjuk – vigyorogtam.
- Hát nem – nézett le rám ismét Edward és szemeiben ott volt az aggódás, mintha azt az utolsó mondatot tényleg halál komolyan mondtam volna és nem csak viccből.
Szemeiben – mint mindig, ahányszor belenézek – ismét elvesztem, de most gyorsabban eltudtam szakadni, tekintetétől.

- Mivel megyünk? – tereltem gyorsan témát – Remélem nem loptál te is kocsit…
- Nem – mondta – Láttam, hogy múltkor mennyire felidegesített téged… szóval ne aggódj, nem, nem loptam autót.
- Szerencséd – néztem rá ,, szigorúan ’’. Erre elvigyorodott.
- Tudod… Nem szívesen hagyom otthon az autómat… így… most is itt van…
- Akkor Alice miért nem a te kocsiddal jött? És akkor minek lopott autót? – kérdeztem, mert nem értettem akkor miért kellett Alice – n lopnia… Jó az egy dolog, hogy minden áron egy olyan autót akart… De mégis…
- Imádom az autóimat… - mondta – Szóval nem szívesen adom oda másnak oda… Még Carlisle – nak sem, pedig tudom, hogy ő nagyon vigyázna rá. Meg igen, vámpírok vagyunk,nem tudnák összetörni az autómat a reflexeink miatt… De nem tudhatom, hogy Emmet vagy Jasper mire képesek…
- És ez egy milyen autó? – kérdeztem kíváncsian, mert, ha ilyen áhítattal beszél róla, akkor biztos nem mindennapi…
- Egy Aston Martin – mondta vigyorogva.
- Váó – mondtam meglepve – Én is még akartam egy olyan autót, még ember koromban… De nem volt rá pénzem… szóval… - haraptam ajkaimba. Nem nagyon voltam oda a kocsikért, de viszont az Aston Martin benne volt a top listámban.
- Akarod vezetni? – kérdezte és elkezdte lóbálni előttem a kulcsot.
- Nem az előbb mondtad, hogy nem adod oda senkinek? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Ha te töröd össze a kocsimat, akkor neki szép halála lesz – összeráncoltam a szemöldökömet, de a mosoly ott virított az arcomon.
- Most csak etetsz… - vizsgáltam az arcát, hogy mikor mondja ezt: oké, csak becsaptalak, de ez nem következett be.
Kezemet megfogta, kinyitotta és tenyerembe helyezte a kulcsot.
- Biztos, hogy ez az Aston Martin kulcsa?
- Igen, miért? – kérdezte szemöldök ráncolva.
- Csak mert így odaadtál egy kocsinak a kulcsát, úgy, hogy előtte, elmondtad, hogy nem szívesen adod oda senkinek sem…
- Mint már mondtam, neked szívesebben odaadom, mint Emmet – nek vagy Jasper – nek… Sokkal régebben ismerlek téged, mint őket – mondta.
- Vond le az a két évet… - makacskodtam.

- Oké, ha nem akarod vezetni… - sóhajtott és már nyúlt is a kulcsért.
- De akarom! – mondtam dacosan és átettem a másik kezembe a kulcsot. Elvigyorodott én meg vágtattam előre.
- Bella… - hallottam meg Edward bársonyos hangját, egyből megfordultam és nagy meglepésemre legalább öt méterre állt tőlem – Erre gyere – vigyorgott, odamentem mellé vámpírsebességgel.
- Tudtam… - motyogtam és elindultam előre folyosón. A vállamon éreztem hideg kezét és én jólesően össze is borzongtam, ő megfordított engem.
- Erre- vigyorgott és elkezdett tolni engem a másik irányba.
- Most jól szórakozol, igaz? –kérdeztem.
- Teljes mértékben – vigyorgott még mindig. Felix - nek vagy Demetri – nekmár rég letöröltem volna azt a vigyort az arcáról, de Edward- nak… Ő neki soha sem tudnék ártani…

- Szóval elhozattad ide a kocsidat… - állapítottam meg, a kezemben lévő kulcsot vizsgálva.
- Igen – mondta, mintha ez lenne a világ leg egyértelműbb dolga – Nem szívesen vagyok távol tőle… - harapott ajkaiba. Valamin gondolkozott, de nem tudtam, hogy min. Francért nem látok az ő gondolataiba, csakis az övébe akarok látni, de nem tudok… Mintha őt is, mint engem mikor kiterjesztem, valami pajzs venné körül…
- Na, felismered a kocsimat? – kérdezte, ezzel kizökkentve a gondolkodásból. Körbe néztem a parkolóban és elmosolyodtam, mikor megakadt rajta a tekintetem.
- Ezer közül is felismerem – vigyorogtam – Mikor még ember voltam, akkor az újságokban mindig nézegettem őket és elképzeltem magamat benne. Most biztos egy idiótának nézel engem… - nevettem kínomban, miközben a kocsi felé haladtunk.
- Nem, nekem is voltak ilyen korszakaim, mikor még nem voltam híres… És nem volt rá pénzem se… - mondta. Megálltunk az autója mellett, imádtam a kocsit, de nem tudtam elviselni, hogy Edward – nak ilyen meggyötört volt a hangja?
- Milyen, nem híresnek lenni? Nagyon bánod? – fordultam vele szembe.
- Nem is azt… - mondta és rám nézett – Ha… Nem lettem volna híres… A szüleim még most is itt lennének velem… Imádtam őket, mindig kiálltak mellettem, nem érdekelte őket, hogy megváltozott az életünk, ugyanúgy bántak velem, mint előtte, semmi sem változott… - itt megállt egy pillanatra - … addig amíg egy nap el nem tűntek. Azt hittem elmentek valahova… De mikor nem kerültek elő már másnap és a telefont sem vették fel akkor felhívtam a rendőrséget, keresni kezdték őket, de semmi… Aztán pedig feladták a keresésüket…- sóhajtott – De… Ha… ez a tragédia nem történt volna meg… Akkor nem ismertelek volna meg téged – mosolygott rám.
- Nagyon szeretted a szüleidet… - motyogtam és megöleltem őt.
- Fölösleges a múlton rágódni, nem lesz jobb – eresztett meg egy mosolyt – Gyere menjünk, mert lekéssük a filmet.
- Az én vezetési stílusommal biztos, hogy nem fogjuk – vigyorogtam és gyorsan megkerültem az autót, kinyitottam majd be is ültem. A kormányon végig simítottam és elbűvölve néztem az autót.
- Úgy tervezed, hogy még ma elindulsz? – kérdezte Edward.
- Pont indulni akartam… - motyogtam és felpörgettem a motort. Felnevettem.
- Mi olyan vicces? – kérdezte kíváncsian Edward. Ránéztem én meg csak vigyorogtam.
- Emlékszel még a furgonomra?
- Oh! – most már ő is nevetett – Most már értem…
- Végül is szerettem azt a kocsit… - gondolkoztam el.

Kihajtottam a parkolóból és kerékcsikorgással hajtottam fel az útra. Ember koromban biztos, hogy nem vezettem volna így – nem is tudtam volna, az én jó öreg furgonommal – sőt, meg sem fordult volna a fejemben. De így, hogy már vámpír vagyok nem félek, a reflexeim tökéletesek.
- Én nem szoktam így vezetni… - mondta Edward. Ránéztem az ülésbe volt paszírozva. Elnevettem magamat.
- Ja, mert nem ehhez vagy szokva. Én, a furgonnal nem mentem többel soha sem, nyolcvannál, itt meg már lassan kétszázzal megyek és a reflexeim tökéletesek, szóval nem kell aggódnod, visszafele meg vezethetsz te… - mondtam.
- Ez most megnyugtatott… - mondta, éreztem magamon a tekintetét, de nem néztem oda, mert akkor biztos, hogy neki hajtottam volna egy fának, vagy bárminek, ide vagy oda a vámpír reflexeimmel…
- Bűntettek már meg gyorshajtásért? – szegezte nekem a kérdést, Edward.
- Nem sokat kocsikáztam mostanában… - válaszoltam neki, közben behajtottam a mozi parkolójába.
- Pedig ha ezt megtennék, már rég nem lenne jogsid…
- Akkor hamisítanék egyet… - vigyorogtam rá pimaszul.
- Könnyen megoldanád.
- Meg, mi? –kérdeztem kacéran és egyből kiszálltam a kocsiból.
- Na jól van,művésznő – lépett mellém – Minden kresz szabályt megszedtél ma este… Akarsz ma még valamit, vagy mehetünk? – próbált komoly hangot megütni, de ott volt ajkain az a csibészes mosoly.
- Nem tervezek most semmit sem… De nem tudom, hogy mit fogok meglátni és mit fogok csinálni – vigyorogtam rá. Nem hinném, hogy értette mit akartam mondani, azt hiszem én sem értettem, de azért mégis elmosolyodott.

Star Perfomance - 33.fejezet

Na itt a következő fejezet, nem tudom mikor lesz a következő, mert nem leszek itthon, szóval szerintem a szokásos vasárnapi friss elfog maradni :S
Viszont, lehet, hogy nem érdekel benneteket, de most a 33.fejezethez én csináltam a képet (H) :D Mind 1. Jó olvasást: pussz, netty ^^

Star Perfomance – 33.fejezet

( Bella szemszöge )

- Bella! Nagy kérés lenne, ha azt mondanám: maradj nyugton öt percig? – kérdezte Alice.
- De annyira unom már! Mióta szenvedtek a hajammal? – kérdeztem – Biztos vagyok benne, hogy már teljes tökéletes! – igaz nem láttam semmit, mert háttal voltam a tükörnek, de ennyi kínlódás után már…
- Mindjárt az lesz – megadóan sóhajtottam. Alice – nek kiskutya szemeinek nem lehet ellenállni, ráadásul mikor az ajkait is lebiggyeszti ráadásul még rezegni is elkezdenek, mintha mindjárt sírna… Esküszöm ha ember lenne még egy könnycseppet is képes lenne kicsikarni magából. Ezt már fenyegetésnek is vehetnénk…
Elõre néztem, egy pontot tanulmányoztam agyonra, amíg Alice és Jane a hajammal mesterkedtek. Meg sem mertem szólalni mert csak azt lett volna: nyugi, Bella! Még öt perc, maradj nyugton.
- Na jó, hunyd le a szemed – vigyorgott Alice, így tettem meg sem próbáltam kinyitni addig míg meg nem szólalt. Megpörgetett, gondolom azért, hogy a tükörrel szembe legyek – Nyisd ki! – mondta, a hangja teli volt izgalommal. Pár másodpercig még haboztam, aztán kinyitottam. Meglepõdtem, hirtelen szóhoz sem jutottam. Általában a hajam teljesen egyenes, de most dús, göndör fürtök omoltak a vállamra.

- Tetszik? – kérdezte mohón Alice.
- Gyûlölöm kimondani, de igen – vigyorogtam.
- Nagyszerû – kezdett el tapsikolni - De most akkor vedd fel a ruhádat! – sürgetett – Gyerünk már, Bella! Minta élnél! – vigyorgott és felhúzott engem a székbõl és az ágyhoz vezetett engem ahol a meseszép ruhám volt. Alice kicsomagolta és elém tartotta – Gyönyörû leszel, de most menj be a gardróbba – mondta.
- Alice… Itt nincs gardrób… - mondtam és körbemutattam.
- Majd kell csinálnunk egyet… Elviselhetetlen… - rázta a fejét – Na jó, akkor öltözz itt, úgy se nyit be senki, ha meg igen úgy is látni fogom, nincs körülötted a pajzsod.
- Igen… De tudod, ha bezárod az ajtót, az is egy ésszerû megoldás, csak úgy mellesleg… - mondtam egy ötletet. Õ egybõl az ajtó elé lépett és kattintott egyet a záron.
– Most már tényleg beöltöztetünk téged mert alig van egy óránk a kezdésig! – egybõl elõttem termett. Kibújtam a ruháimból és közben egy szatyrot lengetett elõttem, felnéztem és egybõl láttam a jelzést.
- Akkor már minek van rajtam fehérnemû? – tettem fel neki a nagy kérdést.
- Egyszer úgy is sikerül majd rávennem téged arra, hogy ezeket felvedd! – mondta fenyegetõen.
- Szeretnéd… - motyogtam. Tudtam, hogy meghallja, de nem mondott semmit sem.

Végül, belebújtam a ruhámba. A selyem érintette a bõrömet, ami kellemes érzés volt. Rajtam volt, Alice felhúzta, hátul a cipzárt, én már türelmetlen voltam. Látni akartam ismét a ruhámat, pedig én nem az a fajta vagyok, hogy állandóan nézegetni akarom magamat, de most, valamiért akartam.
- Gyönyörû vagy – mosolygott Alice.
- Bálkirálynõ lehetnél – szólalt meg Jane is.
A nagy tükörhöz szökdécseltem, hogy megnézhessem a ruhámat, ismét. Nem is az érdekelt, hogy hogyan nézek ki, hanem, hogy ez a ruha rajtam lehet és az enyém.
- Soha nem láttalak még ilyennek – állapította meg Alice.
- Volt egy ilyesmi ruhám egy versenyen, keringõn. Már akkor is teljesen a szívemhez nõtt, most meg még jobban imádom…
- Tudom – vigyorgott és kérdõn felhúztam a szemöldökömet – Ugyebár mondtam, hogy kutattam a szobádban, hogy van – e megfelelõ ruha darabod a mai estére. Közben megtaláltam azt a ruhát is porosodni, gondolkoztam rajta, hogy az is megfelel, de annyira dohos szaga volt! Aztán láttam ezt a ruhát is, ami annyira hasonlít arra…
- Nem bánom – mosolyogtam rá – De… Azt hiszem öltöznötök kellene… - mutattam rájuk.
- Várj! – azzal eltûnt - Mivel ez egy álarcos bál… Így szükséged lesz erre – nyomott a kezembe egy álarcot – Vedd fel, de vigyázz a hajadra, szerintem nem akarsz itt ülni még egy órát… Na most mi is öltözünk, aztán mehetünk és… - Alice legalább öt percig egyfolytában csak mondta és mondta, nem sok idõ volt, de folyamatosan hallgatni, azért csak fárasztó… Még egy vámpírnak is…

***

- Alice, gyönyörû vagy, menjünk már! – kezdtem ideges lenni, mert több, mint egy órája készülõdik, és a bál már elkezdõdött. Nem mintha érdekelne, de azért itt ülni és várni, elég bosszantó.
- Mehetünk! – ment az ajtóhoz.
- Ne már! Tényleg? – kérdeztem cinikusan.
- Ne gúnyolódj – kinyitotta az ajtót. A lassú zenét, már kintrõl lehetett hallani, tipikus lassú. Nem tudom itt hány szerelmes vámpír lehet, de ott a Denali klánból Carmen és Eleazar, aztán néhány nomád és ott van még a Cullen család közül is majdnem mindenki… Majdnem… kivéve Edward… Õ egyedül van… Ha ma felkérne engem akkor egy teljes álmom válna vele valóra… Akkor fékeznem kéne magamat, nehogy kiugorjak a bõrömbõl – persze csak képletesen…
- Bella, ha még jobban beleharapsz az ajkaidba, teljesen biztos, hogy beleállnak a fogaid… - szólt Alice. Rögtön rendeztem a vonásaimat – Nagyon elmélyedtél valamiben… - állapította meg.
- Igen – válaszoltam, aztán meg szerencsére már nem kérdezett többet. Azt hiszem gondolta, hogy nem óhajtok errõl témát nyitni, szóval csöndben maradt, aminek örültem is. Ma már úgy is annyit beszélt, hogy nem is baj, ha egy kicsit pihenteti hangszálait.

- Tudod amúgy én terveztem az egészet, én találtam ki mindent, a díszlettõl kezdve a ruhákig. Például, azt is én találtam ki, hogy kis puncsos poharakba vért tegyünk – mutatott egy asztalra, ahol elég sok vámpír állt – Persze van külön, nekik állati vért fogyasztó vámpíroknak is.
- Kreatív… - szólaltam meg késõ reakcióval. Az biztos, hogy eredeti, mert… Lehet, hogy az ember látott már ilyet filmben, de így… élõben… - igaz nem vagyok ember, emberek meg nincsenek itt…
- Ott vannak a többiek! – mutatott egy elegáns társaságra, ketten távoztak tõlük, Rosalie és Emmet õk táncolni mentek. Feléjük indultunk el, Esme elmosolyodott, Jasper pedig egybõl Alice – hez sietett.
- Gyönyörû vagy Bella! – ölelt meg második anyám.
- Köszönöm – mosolyogtam rá.
- Ismerõs ez a ruha… - szólalt meg Edward, hangja, mint a bársony, felé fordultam.
- Nappali, kandalló feletti, jobbról a második kép – vigyorogtam rá. Visszamosolygott rám – Keringõs ruhám volt, még mindig megvan, csak Alice mindenképpen vetetni akart egy új ruhát, amit, most kivételesen nem bánok…
- Nekem is tetszik – szökdécselt oda mellém Alice. Jane is odalépett mellé és õ is mosolygott, aztán tekintete messzebbre tévedt és összeráncolta szép ívû szemöldökeit.
- Mindjárt jövök, Felix és Demetri, annyira csajoznak, hogy mindjárt magukra borítják az asztalt… - morogta Jane és azzal el is tûnt.

- Nem értem, hogy ezen, miért nem lepõdök meg? – tettem fel magamban a kérdést.
- De valljuk be, hogy szórakoztatóak – vigyorgott Alice – Gyere Jazz, táncoljunk, ha már egy álarcos bálon vagyunk… - küldött egy jelentõs pillantást Edward – nak, aki nagyon ártatlan arcot vágott.
Eddig fel sem tûnt, hogy Esme és Carlisle is elmentek, így már csak ketten maradtunk, Edward – dal.
- Felkérhetem a hölgyet egy táncra? – nyújtotta felém a kezét. Azt hiszem õ – és még sokan mások – hallhatták, hogy szívverésem felgyorsul.
- Persze – mondtam kicsit zavartan és kezemet az övébe csúsztattam – Tudsz még táncolni? – kérdeztem gúnyosan.
- Emberi koromban volt, de ha hiszed ha nem, tudok, ha pedig már homályosak az emlékeim, akkor egy igazi tanár fog nekem segíteni – mosolyodott el a kedvenc, féloldalas mosolyommal, a szívem ettõl ismét kihagyott egy ütemet. Nem sokáig haboztam, közelebb léptem hozzá, bal kezemet a vállára tettem, a jobbat pedig a tenyerére helyeztem.
- Jobb kezedet csúsztasd kicsit lejjebb – mondtam és õ egybõl így tett – Tökéletes vigyorogtam – Melyik lábbal kezdünk? – kérdeztem.
- Bal… - mondta. Elmosolyodtam én már léptem is egyet, õ is ezt tette.

Kecsesen suhantunk a parketten, kikerülve néhány útba kerülõ vámpírt. Jó volt újra átérezni azt a csodálatos érzést, hogy suhanhatok, hogy hajam lebben a szélben és ezt még fokozta az is, hogy Edward itt van velem, mert ott volt a furcsa, egyben szokatlan érzés, ami melegséggel öntötte el a szívemet.
- Azt hittem rosszabb leszel… - szólaltam meg percek után – Ki volt a tanárod? Megadhatnád a számát, a végén még hozzá fogok járni edzésekre – vigyorogtam rá.
- Egód az van – mosolygott és lassítottunk, már csak egy helyben dülöngéltünk – Amúgy meg ha meglenne akkor megadnám – zavaromban lesütöttem a szememet és egy pillanatig a földet tanulmányoztam – Tudod azt hittem, hogy a táncosoknak nem lehet a lábukat nézniük…
- Hirtelen milyen nagy tudós lettél! – néztem fel rá, egyenesen a szemeibe. Mosolya, még szélesebb lett, nem tudom, hogy ez lehetséges – e… De jelen pillanatban nem ez volt a legnagyobb gondom. Miket beszélek? Nincs is gondom, sõt, jól vagyok. Jobban nem is lehetnék. Azzal a személlyel táncolok akivel akartam, szóval ezt az örömöt, fokozni nem is lehetne…
De… ott van azaz emlék, mikor a házamban volt… Az utolsó londoni éjszaka, mindennap eszembe jut és akkor mindig átkozom magamat, hogy milyen szemét voltam… Nem túlzok, tényleg az voltam. Jó kedvem egybõl elpárolgott…
- Mi a baj? – kérdezte lágyan Edward, szemöldökei közt apró ráncok bujkáltak.
- Semmi… - mondtam és próbáltam rendezni a vonásaimat…
- Még mindig nem tudsz hazudni - … nem sok sikerrel.
- Csak… Eszembe jutott azaz éjszaka, mikor Londonban utoljára találkoztunk… Csúnyán váltunk el és azóta még mindig bûntudatom van… - haraptam ajkaimba.
- Ez miatt nem kell… Régen volt aztán meg… én sem voltam éppen valami kedves… Amikor azokat a szavakat vágtam hozzád, aztán volt is bûntudatom, mikor napokig nem tértem haza, csak emésztettem magamat… Aztán elakartam menni egybõl, hozzád… De te nem voltál ott… - mélyen a szemembe nézett, nem zavart, inkább kellemes meleg érzés volt… De, ahogy mesélt, így ez a csoda gyorsan elpárolgott – Nagyon összetörtem… - vallotta be és a hangja teli volt szenvedéssel.
- Sajnálom… - mondtam és nem engedtem el a tekintetét – Hülye kérdés lesz… És a válasz szerintem nem lesz, de jóvá tudom tenni? – kérdeztem.
- Azért kérdezed ezt, mert látod rajtam, hogy nem vagyok a legjobb formámban, vagy mert tényleg komolyan gondolod? – kérdezte vigyorogva.
- Is – is – mondtam – Nem akarom, hogy szomorú legyél… Az valahogy ne áll jól neked – mondtam mosolyogva.

- Jóvá teheted – vigyorgott rám pimaszul. Érdeklõdve húztam fel a szemöldökömet.
- Mivel? – kérdeztem.
- Holnap eljössz velem, valahova, bárhova – mondta, éreztem hangjában, a zavart, de próbálta titkolni. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
- Oké – mondtam és még a szám is nyitva maradt. Elmosolyodott – Szóval… Elhívtál valahova… Randinak szántad? Vagy egy sima elhívásra? – most már én is belementem a játékba.
- Ezt döntsd el te… Majd elmondod, hogy ezt minek vetted – vigyorgott rám.
- Oké… - hagytam rá, ezt nem tartottam fairnek… De… dönteni fogok.
- Van már ötleted, hova menjünk? – kérdezte.
- Most adják a mozikban ezt az idióta vámpíros filmet, kíváncsi vagyok, hogy õk, hogyan gondolják, mi vámpírok, mit csinálunk az õ szemükben. Ez végül is ilyen horror film… - mondtam, rá néztem, kíváncsi voltam, mit szól.
- Rendben – egyezett bele egybõl.
- Azt hiszem itt merem hagyni a Volturi – t egy délutánra… - gondolkoztam el – Jane – re bízok majd mindent.
- A nagyfõnök fél, hogy a harcosai szétszedik a várat – vigyorgott.
- Felix és Demetri mindenre képes, szóval… Ezért lesz Jane a fõnök, mert neki megvannak a módszerei… - haraptam ajkaimba.
- Jane – rõl és Alec – rõl, mindenki úgy beszélt, mint a félelmetes ikrekrõl… De így, hogy megismertem õket, a véleményem teljesen megváltozott… Jó, nem mondom, hogy Jane nem tud fenyegetni, de amúgy rendes, a családból mindenkivel, kivéve Rosalie – val, de neki is megvan ez a saját… stílusa.
- Igen, õ már csak ilyen… - mondtam, volt alkalmam tapasztalni…
- Nagy változást ne várjunk tõle – vigyorgott – Csak rosszabb lesz.
- Majd Jane megneveli… Aki az õ tanítása alatt áll, mint Felix és Demetri… bár rajtuk nem igazán lehet már segíteni… De a katonák nagy részét õ nevelte, Caius – al – mondtam, és nem is végeztek rossz munkát, így ketten. Elmosolyodott, én meg nem tudtam róla levenni a szemeimet.
Biztos valami idiótának tarthatott… De jelen pillanatban nem tudtam ezzel foglalkozni.

Még hálás lehetek ezért Alice – nek, egyszer majd megköszönöm neki… Biztos látta, hogy mi fog ma itt történni a bálon, de ami holnap fog történni, azt már nem fogja megtudni, mert magam köré vontam a pajzsomat.
Nem kell neki minden mozdulatomról tudnia, abban pedig reménykedek, hogy… nem fog utánunk osonni, bár azt mind a ketten észrevennénk Edward – al…

* nem volt átbétázva, rem. nem látszik rajta... :P