Star Perfomance - 33.fejezet

Na itt a következő fejezet, nem tudom mikor lesz a következő, mert nem leszek itthon, szóval szerintem a szokásos vasárnapi friss elfog maradni :S
Viszont, lehet, hogy nem érdekel benneteket, de most a 33.fejezethez én csináltam a képet (H) :D Mind 1. Jó olvasást: pussz, netty ^^

Star Perfomance – 33.fejezet

( Bella szemszöge )

- Bella! Nagy kérés lenne, ha azt mondanám: maradj nyugton öt percig? – kérdezte Alice.
- De annyira unom már! Mióta szenvedtek a hajammal? – kérdeztem – Biztos vagyok benne, hogy már teljes tökéletes! – igaz nem láttam semmit, mert háttal voltam a tükörnek, de ennyi kínlódás után már…
- Mindjárt az lesz – megadóan sóhajtottam. Alice – nek kiskutya szemeinek nem lehet ellenállni, ráadásul mikor az ajkait is lebiggyeszti ráadásul még rezegni is elkezdenek, mintha mindjárt sírna… Esküszöm ha ember lenne még egy könnycseppet is képes lenne kicsikarni magából. Ezt már fenyegetésnek is vehetnénk…
Elõre néztem, egy pontot tanulmányoztam agyonra, amíg Alice és Jane a hajammal mesterkedtek. Meg sem mertem szólalni mert csak azt lett volna: nyugi, Bella! Még öt perc, maradj nyugton.
- Na jó, hunyd le a szemed – vigyorgott Alice, így tettem meg sem próbáltam kinyitni addig míg meg nem szólalt. Megpörgetett, gondolom azért, hogy a tükörrel szembe legyek – Nyisd ki! – mondta, a hangja teli volt izgalommal. Pár másodpercig még haboztam, aztán kinyitottam. Meglepõdtem, hirtelen szóhoz sem jutottam. Általában a hajam teljesen egyenes, de most dús, göndör fürtök omoltak a vállamra.

- Tetszik? – kérdezte mohón Alice.
- Gyûlölöm kimondani, de igen – vigyorogtam.
- Nagyszerû – kezdett el tapsikolni - De most akkor vedd fel a ruhádat! – sürgetett – Gyerünk már, Bella! Minta élnél! – vigyorgott és felhúzott engem a székbõl és az ágyhoz vezetett engem ahol a meseszép ruhám volt. Alice kicsomagolta és elém tartotta – Gyönyörû leszel, de most menj be a gardróbba – mondta.
- Alice… Itt nincs gardrób… - mondtam és körbemutattam.
- Majd kell csinálnunk egyet… Elviselhetetlen… - rázta a fejét – Na jó, akkor öltözz itt, úgy se nyit be senki, ha meg igen úgy is látni fogom, nincs körülötted a pajzsod.
- Igen… De tudod, ha bezárod az ajtót, az is egy ésszerû megoldás, csak úgy mellesleg… - mondtam egy ötletet. Õ egybõl az ajtó elé lépett és kattintott egyet a záron.
– Most már tényleg beöltöztetünk téged mert alig van egy óránk a kezdésig! – egybõl elõttem termett. Kibújtam a ruháimból és közben egy szatyrot lengetett elõttem, felnéztem és egybõl láttam a jelzést.
- Akkor már minek van rajtam fehérnemû? – tettem fel neki a nagy kérdést.
- Egyszer úgy is sikerül majd rávennem téged arra, hogy ezeket felvedd! – mondta fenyegetõen.
- Szeretnéd… - motyogtam. Tudtam, hogy meghallja, de nem mondott semmit sem.

Végül, belebújtam a ruhámba. A selyem érintette a bõrömet, ami kellemes érzés volt. Rajtam volt, Alice felhúzta, hátul a cipzárt, én már türelmetlen voltam. Látni akartam ismét a ruhámat, pedig én nem az a fajta vagyok, hogy állandóan nézegetni akarom magamat, de most, valamiért akartam.
- Gyönyörû vagy – mosolygott Alice.
- Bálkirálynõ lehetnél – szólalt meg Jane is.
A nagy tükörhöz szökdécseltem, hogy megnézhessem a ruhámat, ismét. Nem is az érdekelt, hogy hogyan nézek ki, hanem, hogy ez a ruha rajtam lehet és az enyém.
- Soha nem láttalak még ilyennek – állapította meg Alice.
- Volt egy ilyesmi ruhám egy versenyen, keringõn. Már akkor is teljesen a szívemhez nõtt, most meg még jobban imádom…
- Tudom – vigyorgott és kérdõn felhúztam a szemöldökömet – Ugyebár mondtam, hogy kutattam a szobádban, hogy van – e megfelelõ ruha darabod a mai estére. Közben megtaláltam azt a ruhát is porosodni, gondolkoztam rajta, hogy az is megfelel, de annyira dohos szaga volt! Aztán láttam ezt a ruhát is, ami annyira hasonlít arra…
- Nem bánom – mosolyogtam rá – De… Azt hiszem öltöznötök kellene… - mutattam rájuk.
- Várj! – azzal eltûnt - Mivel ez egy álarcos bál… Így szükséged lesz erre – nyomott a kezembe egy álarcot – Vedd fel, de vigyázz a hajadra, szerintem nem akarsz itt ülni még egy órát… Na most mi is öltözünk, aztán mehetünk és… - Alice legalább öt percig egyfolytában csak mondta és mondta, nem sok idõ volt, de folyamatosan hallgatni, azért csak fárasztó… Még egy vámpírnak is…

***

- Alice, gyönyörû vagy, menjünk már! – kezdtem ideges lenni, mert több, mint egy órája készülõdik, és a bál már elkezdõdött. Nem mintha érdekelne, de azért itt ülni és várni, elég bosszantó.
- Mehetünk! – ment az ajtóhoz.
- Ne már! Tényleg? – kérdeztem cinikusan.
- Ne gúnyolódj – kinyitotta az ajtót. A lassú zenét, már kintrõl lehetett hallani, tipikus lassú. Nem tudom itt hány szerelmes vámpír lehet, de ott a Denali klánból Carmen és Eleazar, aztán néhány nomád és ott van még a Cullen család közül is majdnem mindenki… Majdnem… kivéve Edward… Õ egyedül van… Ha ma felkérne engem akkor egy teljes álmom válna vele valóra… Akkor fékeznem kéne magamat, nehogy kiugorjak a bõrömbõl – persze csak képletesen…
- Bella, ha még jobban beleharapsz az ajkaidba, teljesen biztos, hogy beleállnak a fogaid… - szólt Alice. Rögtön rendeztem a vonásaimat – Nagyon elmélyedtél valamiben… - állapította meg.
- Igen – válaszoltam, aztán meg szerencsére már nem kérdezett többet. Azt hiszem gondolta, hogy nem óhajtok errõl témát nyitni, szóval csöndben maradt, aminek örültem is. Ma már úgy is annyit beszélt, hogy nem is baj, ha egy kicsit pihenteti hangszálait.

- Tudod amúgy én terveztem az egészet, én találtam ki mindent, a díszlettõl kezdve a ruhákig. Például, azt is én találtam ki, hogy kis puncsos poharakba vért tegyünk – mutatott egy asztalra, ahol elég sok vámpír állt – Persze van külön, nekik állati vért fogyasztó vámpíroknak is.
- Kreatív… - szólaltam meg késõ reakcióval. Az biztos, hogy eredeti, mert… Lehet, hogy az ember látott már ilyet filmben, de így… élõben… - igaz nem vagyok ember, emberek meg nincsenek itt…
- Ott vannak a többiek! – mutatott egy elegáns társaságra, ketten távoztak tõlük, Rosalie és Emmet õk táncolni mentek. Feléjük indultunk el, Esme elmosolyodott, Jasper pedig egybõl Alice – hez sietett.
- Gyönyörû vagy Bella! – ölelt meg második anyám.
- Köszönöm – mosolyogtam rá.
- Ismerõs ez a ruha… - szólalt meg Edward, hangja, mint a bársony, felé fordultam.
- Nappali, kandalló feletti, jobbról a második kép – vigyorogtam rá. Visszamosolygott rám – Keringõs ruhám volt, még mindig megvan, csak Alice mindenképpen vetetni akart egy új ruhát, amit, most kivételesen nem bánok…
- Nekem is tetszik – szökdécselt oda mellém Alice. Jane is odalépett mellé és õ is mosolygott, aztán tekintete messzebbre tévedt és összeráncolta szép ívû szemöldökeit.
- Mindjárt jövök, Felix és Demetri, annyira csajoznak, hogy mindjárt magukra borítják az asztalt… - morogta Jane és azzal el is tûnt.

- Nem értem, hogy ezen, miért nem lepõdök meg? – tettem fel magamban a kérdést.
- De valljuk be, hogy szórakoztatóak – vigyorgott Alice – Gyere Jazz, táncoljunk, ha már egy álarcos bálon vagyunk… - küldött egy jelentõs pillantást Edward – nak, aki nagyon ártatlan arcot vágott.
Eddig fel sem tûnt, hogy Esme és Carlisle is elmentek, így már csak ketten maradtunk, Edward – dal.
- Felkérhetem a hölgyet egy táncra? – nyújtotta felém a kezét. Azt hiszem õ – és még sokan mások – hallhatták, hogy szívverésem felgyorsul.
- Persze – mondtam kicsit zavartan és kezemet az övébe csúsztattam – Tudsz még táncolni? – kérdeztem gúnyosan.
- Emberi koromban volt, de ha hiszed ha nem, tudok, ha pedig már homályosak az emlékeim, akkor egy igazi tanár fog nekem segíteni – mosolyodott el a kedvenc, féloldalas mosolyommal, a szívem ettõl ismét kihagyott egy ütemet. Nem sokáig haboztam, közelebb léptem hozzá, bal kezemet a vállára tettem, a jobbat pedig a tenyerére helyeztem.
- Jobb kezedet csúsztasd kicsit lejjebb – mondtam és õ egybõl így tett – Tökéletes vigyorogtam – Melyik lábbal kezdünk? – kérdeztem.
- Bal… - mondta. Elmosolyodtam én már léptem is egyet, õ is ezt tette.

Kecsesen suhantunk a parketten, kikerülve néhány útba kerülõ vámpírt. Jó volt újra átérezni azt a csodálatos érzést, hogy suhanhatok, hogy hajam lebben a szélben és ezt még fokozta az is, hogy Edward itt van velem, mert ott volt a furcsa, egyben szokatlan érzés, ami melegséggel öntötte el a szívemet.
- Azt hittem rosszabb leszel… - szólaltam meg percek után – Ki volt a tanárod? Megadhatnád a számát, a végén még hozzá fogok járni edzésekre – vigyorogtam rá.
- Egód az van – mosolygott és lassítottunk, már csak egy helyben dülöngéltünk – Amúgy meg ha meglenne akkor megadnám – zavaromban lesütöttem a szememet és egy pillanatig a földet tanulmányoztam – Tudod azt hittem, hogy a táncosoknak nem lehet a lábukat nézniük…
- Hirtelen milyen nagy tudós lettél! – néztem fel rá, egyenesen a szemeibe. Mosolya, még szélesebb lett, nem tudom, hogy ez lehetséges – e… De jelen pillanatban nem ez volt a legnagyobb gondom. Miket beszélek? Nincs is gondom, sõt, jól vagyok. Jobban nem is lehetnék. Azzal a személlyel táncolok akivel akartam, szóval ezt az örömöt, fokozni nem is lehetne…
De… ott van azaz emlék, mikor a házamban volt… Az utolsó londoni éjszaka, mindennap eszembe jut és akkor mindig átkozom magamat, hogy milyen szemét voltam… Nem túlzok, tényleg az voltam. Jó kedvem egybõl elpárolgott…
- Mi a baj? – kérdezte lágyan Edward, szemöldökei közt apró ráncok bujkáltak.
- Semmi… - mondtam és próbáltam rendezni a vonásaimat…
- Még mindig nem tudsz hazudni - … nem sok sikerrel.
- Csak… Eszembe jutott azaz éjszaka, mikor Londonban utoljára találkoztunk… Csúnyán váltunk el és azóta még mindig bûntudatom van… - haraptam ajkaimba.
- Ez miatt nem kell… Régen volt aztán meg… én sem voltam éppen valami kedves… Amikor azokat a szavakat vágtam hozzád, aztán volt is bûntudatom, mikor napokig nem tértem haza, csak emésztettem magamat… Aztán elakartam menni egybõl, hozzád… De te nem voltál ott… - mélyen a szemembe nézett, nem zavart, inkább kellemes meleg érzés volt… De, ahogy mesélt, így ez a csoda gyorsan elpárolgott – Nagyon összetörtem… - vallotta be és a hangja teli volt szenvedéssel.
- Sajnálom… - mondtam és nem engedtem el a tekintetét – Hülye kérdés lesz… És a válasz szerintem nem lesz, de jóvá tudom tenni? – kérdeztem.
- Azért kérdezed ezt, mert látod rajtam, hogy nem vagyok a legjobb formámban, vagy mert tényleg komolyan gondolod? – kérdezte vigyorogva.
- Is – is – mondtam – Nem akarom, hogy szomorú legyél… Az valahogy ne áll jól neked – mondtam mosolyogva.

- Jóvá teheted – vigyorgott rám pimaszul. Érdeklõdve húztam fel a szemöldökömet.
- Mivel? – kérdeztem.
- Holnap eljössz velem, valahova, bárhova – mondta, éreztem hangjában, a zavart, de próbálta titkolni. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
- Oké – mondtam és még a szám is nyitva maradt. Elmosolyodott – Szóval… Elhívtál valahova… Randinak szántad? Vagy egy sima elhívásra? – most már én is belementem a játékba.
- Ezt döntsd el te… Majd elmondod, hogy ezt minek vetted – vigyorgott rám.
- Oké… - hagytam rá, ezt nem tartottam fairnek… De… dönteni fogok.
- Van már ötleted, hova menjünk? – kérdezte.
- Most adják a mozikban ezt az idióta vámpíros filmet, kíváncsi vagyok, hogy õk, hogyan gondolják, mi vámpírok, mit csinálunk az õ szemükben. Ez végül is ilyen horror film… - mondtam, rá néztem, kíváncsi voltam, mit szól.
- Rendben – egyezett bele egybõl.
- Azt hiszem itt merem hagyni a Volturi – t egy délutánra… - gondolkoztam el – Jane – re bízok majd mindent.
- A nagyfõnök fél, hogy a harcosai szétszedik a várat – vigyorgott.
- Felix és Demetri mindenre képes, szóval… Ezért lesz Jane a fõnök, mert neki megvannak a módszerei… - haraptam ajkaimba.
- Jane – rõl és Alec – rõl, mindenki úgy beszélt, mint a félelmetes ikrekrõl… De így, hogy megismertem õket, a véleményem teljesen megváltozott… Jó, nem mondom, hogy Jane nem tud fenyegetni, de amúgy rendes, a családból mindenkivel, kivéve Rosalie – val, de neki is megvan ez a saját… stílusa.
- Igen, õ már csak ilyen… - mondtam, volt alkalmam tapasztalni…
- Nagy változást ne várjunk tõle – vigyorgott – Csak rosszabb lesz.
- Majd Jane megneveli… Aki az õ tanítása alatt áll, mint Felix és Demetri… bár rajtuk nem igazán lehet már segíteni… De a katonák nagy részét õ nevelte, Caius – al – mondtam, és nem is végeztek rossz munkát, így ketten. Elmosolyodott, én meg nem tudtam róla levenni a szemeimet.
Biztos valami idiótának tarthatott… De jelen pillanatban nem tudtam ezzel foglalkozni.

Még hálás lehetek ezért Alice – nek, egyszer majd megköszönöm neki… Biztos látta, hogy mi fog ma itt történni a bálon, de ami holnap fog történni, azt már nem fogja megtudni, mert magam köré vontam a pajzsomat.
Nem kell neki minden mozdulatomról tudnia, abban pedig reménykedek, hogy… nem fog utánunk osonni, bár azt mind a ketten észrevennénk Edward – al…

* nem volt átbétázva, rem. nem látszik rajta... :P