Star Perfomance - 34.fejezet

Tudom, hogy késett a friss, de most itt van. Nincs lebétázva :S nézzétek el xD
Ezt a fejezetet most Vivi - nek küldöm, mert msn-en minden harmadik mondatában benne volt a ,, friss ''. :P
Jó olvasást mindenkinek :)

Star Perfomance – 34.fejezet

( Bella szemszöge )

Már nagyon izgatott voltam, a mai este miatt. Aludni sem tudtam, több okból kifolyólag sem. Az egyik ok az volt, hogy sokáig tartott a bál… A másik pedig, hogy mikor vége lett és elvégeztem minden teendőmet, akkor minden gondolatom Edward körül forgott és képtelen voltam, csupán egy pillanatra is, nem rá gondolni.
De már alig volt másfél óránk a film kezdetéig és én már kész voltam, Edward – al úgy beszéltük meg, hogy idejön majd értem és együtt megyünk… De addig valahogy, el kéne kapnom, Jane – t és megmondani, hogy övé a vezetés… egy estére…
Gondolataimból egy ajtó kopogtatás zökkentett ki. Egyből az ajtóhoz rohantam és kinyitottam. Hát nem a várva várt személy állt ott… Így a mosoly ami az arcomon volt le is hervadt.
- Ennyire ne örülj már nekem… - mondta Jane és bejött.
- Bocsi – mondtam – Ja amúgy, téged akartalak megkeresni – vigyorogtam rá.
- Miért? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Tied mára a Volturi – vigyorogtam.
- Igen?
- Bizony – mondtam és átöleltem az egyik kezemmel a vállát - Azt csinálsz Felix – el és Demetri –vel amit akarsz… Persze a képességedet ne használhatod rajtuk – figyelmeztettem.
- Mi fontos dolgod akadt? – mintha már tudta volna, csak szerette volna ha hangosan is kimondom.
- Edward – al találkozom ma este… - haraptam ajkaimba.
- Értem én – vigyorgott – Egye fene! Vezetem ma estére a Volturi – t - egyből a nyakába vetettem magamat.
- Érezd jól magad – mondta a fülembe.
- Meglesz – mondtam és arrébb léptem a táskámhoz.
- Na jó megyek, de aztán majd kérek élmény beszámolót – kacsintott. Nem válaszoltam csak bólintottam. Azt hiszem majd Alice is kér valami ilyesmit tőlem…

- Szia – hallottam meg egy bársonyos hangot. Hirtelen megijedtem mert csönd volt, így megpördültem a tengelyem körül – Nem akartalak megijeszteni…- lépett közelebb hozzám.
- Semmi – vigyorogtam – Mehetünk? – kérdeztem izgatottan.
- Persze – mosolygott rám. Mellé léptem és együtt haladtunk végig a folyosón, szorosan jött mellettem, majdnem annyira, hogy kezünk összeért. Nem sok hiányzott, hogy azt a kis határt átlépjem, de aztán próbáltam visszafogni magamat.
- Hova – hova, Bella, Edward? – jött oda hozzánk Felix és Demetri.
- El… - mondtam tömören egy választ és mentünk tovább, de ők nem adták fel.
- Aha… Értem én… - vigyorogtak mind a ketten.
- Jane a főnök – mondtam közömbösen.
- Bella! – mondták egyszerre a nevemet – Miért akarsz minket minden áron megölni? – kérdezte Felix.
- Jane a legkomolyabb úgymond, ,, emberünk ’’. Azt meg ti sem gondolhatjátok, hogy rátok bízom az egész vezetést… - mondtam, nem is tudom, hogy egyáltalán ez eszükbe jutott, de belegondolni is… hátborzongató – Most viszont… Sziasztok! – és becsuktam előttük az ajtót, szerencsére nem jöttek utánam, félnek Jane – től, ezt teljesen biztos.

Ránéztem Edward – ra, aki csak vigyorgott.
- Mi ilyen szórakoztató? – kérdeztem az arcát fürkészve.
- Nem hallottad a gondolataikat? – kérdezte. Megcsóváltam a fejemet.
- Kikapcsolom a képességemet… Sokszor idegesít – adtam neki egy ésszerű magyarázatot.
- Félnek Jane – től… - vigyorgott – Sőt… inkább rettegnek tőle…
- Igen… Mikor meglátják hátrálnak tőle jó néhány lépést… Pedig Jane nem akarja őket bántani… Játssza, hogy ilyen kemény, pedig egyáltalán nem az. Senki sem gondolná, de nőies és van neki is érzékeny oldala. Ez csak egy látszat neki, hogy lássák, Volturi tag és itt mindenki kemény és érzéstelen… Ő ezt akarja mutatni… És valljuk be jól is megy neki… - mosolyogtam, ránéztem ismét Edward – ra, aki elgondolkozott.
- Ezt eddig nem is tudtam… - mondta és ő is rám nézett. Ne nézz a szemébe, Bella… De megtettem és azt hiszem ki is esett jó néhány másodperc.
- Senki sem tudja rajtam kívül… - haraptam ajkaimba, mert most esett le, hogy ezt nem kellett volna elmondanom.
- Nem mondom el senkinek… - ígérte és ott volt az a csibészes mosoly az ajkain.
- Ne is, mert Jane kinyír – mondtam – És ha ezt az egész vámpír família megtudja, akkor az ártana az image – nek, plusz az én, életemnek is. És azt ugye nem akarjuk – vigyorogtam.
- Hát nem – nézett le rám ismét Edward és szemeiben ott volt az aggódás, mintha azt az utolsó mondatot tényleg halál komolyan mondtam volna és nem csak viccből.
Szemeiben – mint mindig, ahányszor belenézek – ismét elvesztem, de most gyorsabban eltudtam szakadni, tekintetétől.

- Mivel megyünk? – tereltem gyorsan témát – Remélem nem loptál te is kocsit…
- Nem – mondta – Láttam, hogy múltkor mennyire felidegesített téged… szóval ne aggódj, nem, nem loptam autót.
- Szerencséd – néztem rá ,, szigorúan ’’. Erre elvigyorodott.
- Tudod… Nem szívesen hagyom otthon az autómat… így… most is itt van…
- Akkor Alice miért nem a te kocsiddal jött? És akkor minek lopott autót? – kérdeztem, mert nem értettem akkor miért kellett Alice – n lopnia… Jó az egy dolog, hogy minden áron egy olyan autót akart… De mégis…
- Imádom az autóimat… - mondta – Szóval nem szívesen adom oda másnak oda… Még Carlisle – nak sem, pedig tudom, hogy ő nagyon vigyázna rá. Meg igen, vámpírok vagyunk,nem tudnák összetörni az autómat a reflexeink miatt… De nem tudhatom, hogy Emmet vagy Jasper mire képesek…
- És ez egy milyen autó? – kérdeztem kíváncsian, mert, ha ilyen áhítattal beszél róla, akkor biztos nem mindennapi…
- Egy Aston Martin – mondta vigyorogva.
- Váó – mondtam meglepve – Én is még akartam egy olyan autót, még ember koromban… De nem volt rá pénzem… szóval… - haraptam ajkaimba. Nem nagyon voltam oda a kocsikért, de viszont az Aston Martin benne volt a top listámban.
- Akarod vezetni? – kérdezte és elkezdte lóbálni előttem a kulcsot.
- Nem az előbb mondtad, hogy nem adod oda senkinek? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Ha te töröd össze a kocsimat, akkor neki szép halála lesz – összeráncoltam a szemöldökömet, de a mosoly ott virított az arcomon.
- Most csak etetsz… - vizsgáltam az arcát, hogy mikor mondja ezt: oké, csak becsaptalak, de ez nem következett be.
Kezemet megfogta, kinyitotta és tenyerembe helyezte a kulcsot.
- Biztos, hogy ez az Aston Martin kulcsa?
- Igen, miért? – kérdezte szemöldök ráncolva.
- Csak mert így odaadtál egy kocsinak a kulcsát, úgy, hogy előtte, elmondtad, hogy nem szívesen adod oda senkinek sem…
- Mint már mondtam, neked szívesebben odaadom, mint Emmet – nek vagy Jasper – nek… Sokkal régebben ismerlek téged, mint őket – mondta.
- Vond le az a két évet… - makacskodtam.

- Oké, ha nem akarod vezetni… - sóhajtott és már nyúlt is a kulcsért.
- De akarom! – mondtam dacosan és átettem a másik kezembe a kulcsot. Elvigyorodott én meg vágtattam előre.
- Bella… - hallottam meg Edward bársonyos hangját, egyből megfordultam és nagy meglepésemre legalább öt méterre állt tőlem – Erre gyere – vigyorgott, odamentem mellé vámpírsebességgel.
- Tudtam… - motyogtam és elindultam előre folyosón. A vállamon éreztem hideg kezét és én jólesően össze is borzongtam, ő megfordított engem.
- Erre- vigyorgott és elkezdett tolni engem a másik irányba.
- Most jól szórakozol, igaz? –kérdeztem.
- Teljes mértékben – vigyorgott még mindig. Felix - nek vagy Demetri – nekmár rég letöröltem volna azt a vigyort az arcáról, de Edward- nak… Ő neki soha sem tudnék ártani…

- Szóval elhozattad ide a kocsidat… - állapítottam meg, a kezemben lévő kulcsot vizsgálva.
- Igen – mondta, mintha ez lenne a világ leg egyértelműbb dolga – Nem szívesen vagyok távol tőle… - harapott ajkaiba. Valamin gondolkozott, de nem tudtam, hogy min. Francért nem látok az ő gondolataiba, csakis az övébe akarok látni, de nem tudok… Mintha őt is, mint engem mikor kiterjesztem, valami pajzs venné körül…
- Na, felismered a kocsimat? – kérdezte, ezzel kizökkentve a gondolkodásból. Körbe néztem a parkolóban és elmosolyodtam, mikor megakadt rajta a tekintetem.
- Ezer közül is felismerem – vigyorogtam – Mikor még ember voltam, akkor az újságokban mindig nézegettem őket és elképzeltem magamat benne. Most biztos egy idiótának nézel engem… - nevettem kínomban, miközben a kocsi felé haladtunk.
- Nem, nekem is voltak ilyen korszakaim, mikor még nem voltam híres… És nem volt rá pénzem se… - mondta. Megálltunk az autója mellett, imádtam a kocsit, de nem tudtam elviselni, hogy Edward – nak ilyen meggyötört volt a hangja?
- Milyen, nem híresnek lenni? Nagyon bánod? – fordultam vele szembe.
- Nem is azt… - mondta és rám nézett – Ha… Nem lettem volna híres… A szüleim még most is itt lennének velem… Imádtam őket, mindig kiálltak mellettem, nem érdekelte őket, hogy megváltozott az életünk, ugyanúgy bántak velem, mint előtte, semmi sem változott… - itt megállt egy pillanatra - … addig amíg egy nap el nem tűntek. Azt hittem elmentek valahova… De mikor nem kerültek elő már másnap és a telefont sem vették fel akkor felhívtam a rendőrséget, keresni kezdték őket, de semmi… Aztán pedig feladták a keresésüket…- sóhajtott – De… Ha… ez a tragédia nem történt volna meg… Akkor nem ismertelek volna meg téged – mosolygott rám.
- Nagyon szeretted a szüleidet… - motyogtam és megöleltem őt.
- Fölösleges a múlton rágódni, nem lesz jobb – eresztett meg egy mosolyt – Gyere menjünk, mert lekéssük a filmet.
- Az én vezetési stílusommal biztos, hogy nem fogjuk – vigyorogtam és gyorsan megkerültem az autót, kinyitottam majd be is ültem. A kormányon végig simítottam és elbűvölve néztem az autót.
- Úgy tervezed, hogy még ma elindulsz? – kérdezte Edward.
- Pont indulni akartam… - motyogtam és felpörgettem a motort. Felnevettem.
- Mi olyan vicces? – kérdezte kíváncsian Edward. Ránéztem én meg csak vigyorogtam.
- Emlékszel még a furgonomra?
- Oh! – most már ő is nevetett – Most már értem…
- Végül is szerettem azt a kocsit… - gondolkoztam el.

Kihajtottam a parkolóból és kerékcsikorgással hajtottam fel az útra. Ember koromban biztos, hogy nem vezettem volna így – nem is tudtam volna, az én jó öreg furgonommal – sőt, meg sem fordult volna a fejemben. De így, hogy már vámpír vagyok nem félek, a reflexeim tökéletesek.
- Én nem szoktam így vezetni… - mondta Edward. Ránéztem az ülésbe volt paszírozva. Elnevettem magamat.
- Ja, mert nem ehhez vagy szokva. Én, a furgonnal nem mentem többel soha sem, nyolcvannál, itt meg már lassan kétszázzal megyek és a reflexeim tökéletesek, szóval nem kell aggódnod, visszafele meg vezethetsz te… - mondtam.
- Ez most megnyugtatott… - mondta, éreztem magamon a tekintetét, de nem néztem oda, mert akkor biztos, hogy neki hajtottam volna egy fának, vagy bárminek, ide vagy oda a vámpír reflexeimmel…
- Bűntettek már meg gyorshajtásért? – szegezte nekem a kérdést, Edward.
- Nem sokat kocsikáztam mostanában… - válaszoltam neki, közben behajtottam a mozi parkolójába.
- Pedig ha ezt megtennék, már rég nem lenne jogsid…
- Akkor hamisítanék egyet… - vigyorogtam rá pimaszul.
- Könnyen megoldanád.
- Meg, mi? –kérdeztem kacéran és egyből kiszálltam a kocsiból.
- Na jól van,művésznő – lépett mellém – Minden kresz szabályt megszedtél ma este… Akarsz ma még valamit, vagy mehetünk? – próbált komoly hangot megütni, de ott volt ajkain az a csibészes mosoly.
- Nem tervezek most semmit sem… De nem tudom, hogy mit fogok meglátni és mit fogok csinálni – vigyorogtam rá. Nem hinném, hogy értette mit akartam mondani, azt hiszem én sem értettem, de azért mégis elmosolyodott.