Azt hiszem ez a blog már nem fog tovább működni :/ Nincs időm megírni egy fejezetet sem... Nem, hogy még feltenni és átnézni... Szóval nagyon sajnálom, de nincs ennek semmi értelme.. :/ Lehet őszi szünetben felkerülhet egy fejezet... de nem látok rá sok esélyt.
Nagyon köszönöm azoknak akik rendszeres olvasóim voltak és írtak komenteket is (: szereztetek nekem elég sok emléket (: kicsit tapasztaltabb is lettem az írással kapcsolatban is
puszi: Netty
2011. szeptember 21., szerda
2011. augusztus 1., hétfő
Elmarad.
A friss elmarad, legalább egy hétig. Nem leszek itthon és aztán is elég sűrű lesz a programom :/ Lehetőségem sincs megírni egy új részt teljesen, összeszedetten. Szóval sajnálom, de várnotok kell egy darabig.
Talán este sikerül még feltennem egy új részt, de nem garantálom :/
Remélem nem szoktok el a blogomtól (:
Pusz: Netty ^^
Talán este sikerül még feltennem egy új részt, de nem garantálom :/
Remélem nem szoktok el a blogomtól (:
Pusz: Netty ^^
2011. július 23., szombat
42.fejezet
Sziasztok! :D
Hát itt lenne a következő fejezet. (: Sajnos kicsit csalódott vagyok mert csak két megjegyzést kaptam, lehet, hogy nem tetszett nektek, de elfogadom szívesen a negatív kritikákat is (: Viszont arra a kettőre válaszoltam. :D
Ebben a fejezetben lesz egy kis meglepetés amit nagyon köszönök Lilinek, aki e-mail-ben adott nekem ihletet. Remélem tetszeni fog nektek ez a kis kavarás és nem megy el a kedvetel a történettől. :D
Jó olvasást: Netty (:
Star Performance - 42.fejezet
( Bella szemszöge )
A megbeszélés a klánokkal még nagyban tartott egy óra elteltével is. Próbáltam a kemény pókerarcomat tartani. Senki sem szakított engem félbe, mindenki rám figyelt még a román klán is figyelt.
- Ha valami történne velem vagy nem tudnám tovább a harcot vezetni, akkor a vezetést Mr. Johansonn – nak adom át. Kitűnő harcos, képessége tökéletes, mintha harcra lenne kitervezve.
- Mi a képessége? – kérdezte kíváncsian Stefan.
- Egy érintéssel ölni tudok… Persze ha be van kapcsolva ez a képességem… - mosolyodott el.
- Nem, nekem nincs meg ez a képességem, nem akartam átvenni… - mondtam mielőtt kitörne itt a pánik - Na szóval ha velem történne valami, tökéletes lesz vezetőtöknek – tértem vissza az előző témára, bár láttam az ijedt arc kifejezéseket és éreztem, hogy elfogják kerülni Mr. Johansonn – t egy ideig.
- Nyugi Bella, erre nem fog sor kerülni… - mondta Felix.
- Nem lehet tudni – mondtam. Nem féltettem volna feláldozni magamat, hogyha ezen múlt volna valaki élete – Vannak olyan erős harcosok közöttünk, hogy biztos vagyok benne nélkülem is boldogulnátok. De persze ne térjünk egyből erre a témára, ez csak egy lehetséges megtörténés lehet… - magyarázkodtam – Ja és igen… Rajtam kívül SENKI sem kockáztathatja az életét… Legyen bárkiről is szó… Csak én…
- Bella ezt nem kérheted! – szólt Esme – Ha a családunkból valakinek baja esne…
- Akkor majd én teszek ennek elkerülésének érdekében… - néztem rá jelentőségteljesen – Rendben? – kérdeztem. Egy darabig nem szólt semmit sem, de mikor látta, hogy ez így lesz a legjobb megadta magát.
- Igen… - mondta egy megadó sóhaj kíséretében.
- Sajnálom Esme… - mosolyodtam el halványan.
Fogadunk csak kötelességből tenné ezt meg… Nem szívesen… - hallottam meg a fejemben Vladimir panaszos gondolatait.
- Ismét összetévesztesz magaddal Vladimir… - suttogtam és rá néztem - Mert itt kemény vagyok előttetek ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy belül is az vagyok. Nem kötelességből menteném meg valakinek az életét. Még a te életedért is szívesen ugornék eléd egy verbéna elől. És nem kötelességből… - farkas szemet néztem vele, ezután a kijelentésem után nem mondott semmit sem, csak nézett rám én meg álltam a tekintetét.
- Ms. Volturi! – nyílt ki hirtelen az ajtó. Elkaptam a tekintetemet a román vámpírról és az ajtó felé néztem, Paul az őr állt ott. Érdeklődve néztem, mit fog mondani. Aztán kicsit enyhült az arckifejezésem.
- Edward – ról van valami hír? – kérdeztem és az a kemény maszk egyből lehullt rólam, sokkal lágyabb lett a tekintetem is.
- Nem, sajnos még a katonák mindig nem érkeztek vissza – a szívembe, mintha egy kést döftek volna, legszívesebben elbőgtem volna magamat, de próbáltam ,, visszarakni ’’ a kemény arc kifejezésemet. Ami most tovább tartott, mint máskor, de sikerült összeszednem magamat, viszont a fejemben ekkor született egy gondolat.
- Küldjetek utánuk két erős katonát Alaszkába… Remélem nem történt velük valami… - mondtam, de hangomban kihallatszódott a remegés, nem tudtam összeszedni magamat és ezt többen is észrevették éreztem magamon a pillantásokat és, hogy nem sokan mentek el elfoglalni szobáikat, hallani akarták a nagy híreket.
- Rendben, Ms. Volturi, de idegen vámpírok jöttek és önt szeretnék látni… - kérdőn húztam fel a szemöldökömet. Érdekesnek találtam de egyben meg is ijedtem…
- Elég a hallgatózásból! – szóltam a vámpíroknak – Mindenki foglalja el a helyét és amíg nem szólok nektek, hogy kijöhettek, addig mindenki marad a helyén, ez szól a Volturi tagoknak is! – adtam ki a parancsot. Kelletlenül de mindannyian kisurrantak az ajtón.
- Hívja be őket, ide Paul… Ön elmehet és teljesítse előző parancsomat is - mondtam neki és azzal ő el is tűnt a szemem elől. Nyugodtan álltam és az ajtót néztem, vártam mikor lépnek be a vámpírok.
Az alakok kezdtek kirajzolódni előttem, négyen voltak, három férfi és egy nő. És legnagyobb meglepetésemre aranybarna szemük volt, gondolataik tiszták voltak kivéve az egyiknek… Neki igen érdekes gondolatai voltak, persze nem a Volturi ellen szóltak…
- Oh… hát ilyen a Volturi, tudod rengeteget hallottuk ám’ erről a helyről, de sajnos még nem igazán jutottunk el, hogy mégis, hogy nézz ki a hely, vagy mit csinálnak itt… - kezdte egy férfi és látványosan végig mérte a termet. Kérdőn húztam fel a szemöldökömet – Te vagy a kis főnök? – láttam, hogy az egyik férfi vámpír egy ronda nézést lövell felé.
- Én nagyfőnöknek nevezném magamat – mosolyodtam el flegmán. Szemeivel rám hunyorított.
- Tudtam én, csak nem akartam elhinni, hogy egy ilyen kis nőcske itt a főnök, ráadásul félvér... – vont vállat - Milyen udvariatlan vagyok – mosolyodott el és végig mutatott az összes vámpíron – A Salvatore klán vagyunk.
- Akkor… Üdvözöllek benneteket – mondtam – Miben segíthetek? – kérdeztem és próbáltam szívélyes lenni, ez a bemutatkozás nem volt valami szimpatikus.
- Jöttünk harcolni, nem egyértelmű ebben a válságos harcos helyzetben? Csak tudod, mi nem kaptunk kis levelet, amiben meghívtak volna minket…
- Igen, talán azért mert tíz perccel ezelőtt a létezésetekről sem tudtam… – válaszoltam. Kezdett ez az alak kiborítani a flegmaságával - Esetleg… Bemutatkoznátok? – kérdeztem - A Salvatore klánból nem igazán tudtam meg semmit sem…
- Az öcsém – mutatott egy magas férfira, barna haja fel volt zselézve, teste izmos volt – Stefan. Kis barátnője,a kivel egyértelműen együtt vannak… - igen, ha nem mondod, akkor nem jövök rá magamtól – Elena. És aranyos kis öccse: Jeremy. Én meg Damon vagyok…
- A bunkó, flegma, arrogáns és egyben visszataszító vámpír – mosolyogtam rá gúnyosan. Stefan és Jeremy alig tudott visszafojtani egy kitörni készülő nevetés rohamot, úgy kellett Elenának rájuk szólnia.
- Értem… Szóval szeretsz viccelődni… - mondta elgondolkozva.
- Nem, nem viccelődök, tényleg ezt gondolom rólad – válaszoltam – Kedves Damon, tökéletesen elleszel a Román klánnal, mintha őket látnám aranybarna szemmel – erőltettem meg egy gúnyos mosolyt – Akkor maradtok, részt vesztek a harcon… És az edzéseken is megjelentek MINDIG – hangsúlyoztam ki az utolsó szót.
- Igen – válaszoltak egyszerre.
- Nagyszerű – csaptam össze a tenyeremet – Akkor hozzátok a cókmókotokat és mutatom szobáitokat.
- Nem akarsz valami vizsgálatnak alátenni minket? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Damon – Mi van ha valami sötét oldalról jöttünk? Ennyire hiszékeny kis nőszemély vagy?
- Nem akarok veletek kísérletezni. Gondolataitokból, érzésetekből nincs bennetek semmi sötét sem vagy esetleg rossz erő. Viszont majd rajtatok tartom a szememet, nézem a jövőtöket és ha valami nem tetszik nekem, akkor jó esetben repültök innen… - magyaráztam el, miért nem akarok velük különösebben külön kínlódni.
- Hány képességed van? – kérdezte zavartan Elena.
- Nem tudom – mosolyogtam rá – Rengeteg, magában az is a képességem, hogyha akarok egy képességet megtudom szerezni, áttudom venni – vontam vállat – Igen Damon, tudom, hogy használni akartad a manipuláló képességedet rajtam, de nem jött össze. Pajzs van körülöttem ami megvéd mindenféle erőtől – összehúzott szemekkel méregetett engem – Akkor mutatom szobáitokat. Este lehetőségetek lesz megismerkedni más klánokkal is, nem tudom kit mennyire ismertek, de csak találtok majd valakit akikkel tudtok kommunikációba kezdeni… Persze valakinek ez könnyebben fog menni valakinek viszont nem annyira – néztem jelentőségteljesen Damon – ra.
- Oh szóval, akkor mi nem leszünk jóba igaz? – kérdezte kíváncsian.
- Nem volt szimpatikus a bemutatkozásod… - jegyeztem meg kelletlenül miközben a folyosókon sétáltam, az összes klánnak itt van a szobája, őket sem akartam sokkal arrébb tenni – Mellesleg köszönöm, hogy eljöttetek ide és csatlakoztok hozzánk… Védeni a Volturi – t, úgy, hogy szinte semmit nem tudtok róla… Ráadásul az életeteket kockáztatjátok, nem muszáj itt lennetek, most még elmehettek – mondtam és végig néztem rajtuk – Aztán késő lesz.
- Maradunk – mondta magabiztosan Stefan.
- Ez esetben üdvözöllek benneteket a Volturi harci gárdájában – eresztettem meg egy halvány kis mosolyt. Megálltam a szobájuk ajtaja előtt – Helyezkedjetek el, ha szükségem van rátok akkor szólok, addig szétnézhettek, de csak szigorúan itt belül, nem mehettek ki az épületből – mondtam nyomatékosan – Hát akkor… Én most megyek… Ha szükségetek van valamire szóljatok. Bólintottak Damon még küldött felém egy gúnyos mosolyt aztán bement a szobába. Megforgattam a szememet.
- Aki akar kijöhet a szobájából… - mondtam közepes hangerőben, tudtam, hogy mindenki ott állt az ajtó mögött és hallgatózott. Egyből kivágódtak az ajtók és mindenki kijött. Fej rázva indultam el.
- Egy új klán jött és csatlakozik a harchoz, a Salvatore klán este vagy amint kipakoltak lesz alkalmatok megismerni őket. Rendesnek tűnnek, négyen vannak, három férfi és egy nő, rendes tűnnek, igaz az egyikük eléggé érdekes és nem mondható normálisnak, de amúgy ,, tisztáknak ’’ tűnnek – válaszoltam az összes ki nem mondott kérdésükre, mielőtt mindenki, mindent egyszerre zúdított volna a nyakamba.
- Most ,, szabad program ’’ van – fordultam feléjük – Persze nem mehettek az épületen kívül – mondtam – Mr. Johansonn, beszélhetnék önnel? – kérdeztem.
- Természetesen – lépett mellém.
- Jöjjön – mondtam és intettem, hogy kövessen. Aro régi irodájába mentünk, ami hangszigetelt volt, itt szerette intézni a magán ügyeit ami nem tartozott másra.
- Valami gond van? – kérdezte bizonytalanul.
- Nincs – fordultam felé – Csak szeretném önt megkérni valamire… - itt egy kisebb szünetet tartottam – Kérlek... Vegye át egy napra a vezetést, el kell intéznem valamit… - mondtam.
- Elmondja mi az, Bella? – kérdeztem.
- Nem – válaszoltam mosolyogva – Ha véletlenül történne velem valami, nem szeretném, hogy utánam jöjjenek és, hogy tudják hol vagyok. De remélem erre nem fog sor kerülni… - mondtam – De ha lenne valami akkor… A Volturi vámpírjai tudják a dolgukat, ma például vacsorára hoznak vért, emberit és állatit is. Viszont azt nem tudják, hogy holnaptól edzés van, kőkeményen, és ön kitudja őket majd képezni. Ha ma éjfélig nem érnék vissza, valószínűleg történt velem valami, de ne mondja nekik, rendben? Az a fontos, hogy most a harcra koncentráljanak…
- Ez természetes – válaszolt.
- Köszönöm – mosolyodtam el – Akkor… Én indulok is – tettem a kezemet a kilincsre – Sietek vissza, Mr. Johansonn. Viszlát – mondtam és kinyitottam az ajtót. Elrohantam a szobámba ahol felvettem a táskámat és zsebre vágtam a telefonomat is a biztonság kedvéért. Ezután az edzőterembe száguldottam néhány verbénát beletettem a táskámba, hátha szükségem lenne rá, bár nem akartam…
Miután úgy éreztem mindenem megvan… Megfelelőnek találtam a pillanatot, hogy elinduljak Alaszkába és felkeresni a katonákat akik már két napja nem értek vissza és Edward – ért, aki már több, mint két hete nem jelenkezet, nekem meg kezdett rossz érzés kavarogni a gyomromban…
Hát itt lenne a következő fejezet. (: Sajnos kicsit csalódott vagyok mert csak két megjegyzést kaptam, lehet, hogy nem tetszett nektek, de elfogadom szívesen a negatív kritikákat is (: Viszont arra a kettőre válaszoltam. :D
Ebben a fejezetben lesz egy kis meglepetés amit nagyon köszönök Lilinek, aki e-mail-ben adott nekem ihletet. Remélem tetszeni fog nektek ez a kis kavarás és nem megy el a kedvetel a történettől. :D
Jó olvasást: Netty (:
Star Performance - 42.fejezet
( Bella szemszöge )
A megbeszélés a klánokkal még nagyban tartott egy óra elteltével is. Próbáltam a kemény pókerarcomat tartani. Senki sem szakított engem félbe, mindenki rám figyelt még a román klán is figyelt.
- Ha valami történne velem vagy nem tudnám tovább a harcot vezetni, akkor a vezetést Mr. Johansonn – nak adom át. Kitűnő harcos, képessége tökéletes, mintha harcra lenne kitervezve.
- Mi a képessége? – kérdezte kíváncsian Stefan.
- Egy érintéssel ölni tudok… Persze ha be van kapcsolva ez a képességem… - mosolyodott el.
- Nem, nekem nincs meg ez a képességem, nem akartam átvenni… - mondtam mielőtt kitörne itt a pánik - Na szóval ha velem történne valami, tökéletes lesz vezetőtöknek – tértem vissza az előző témára, bár láttam az ijedt arc kifejezéseket és éreztem, hogy elfogják kerülni Mr. Johansonn – t egy ideig.
- Nyugi Bella, erre nem fog sor kerülni… - mondta Felix.
- Nem lehet tudni – mondtam. Nem féltettem volna feláldozni magamat, hogyha ezen múlt volna valaki élete – Vannak olyan erős harcosok közöttünk, hogy biztos vagyok benne nélkülem is boldogulnátok. De persze ne térjünk egyből erre a témára, ez csak egy lehetséges megtörténés lehet… - magyarázkodtam – Ja és igen… Rajtam kívül SENKI sem kockáztathatja az életét… Legyen bárkiről is szó… Csak én…
- Bella ezt nem kérheted! – szólt Esme – Ha a családunkból valakinek baja esne…
- Akkor majd én teszek ennek elkerülésének érdekében… - néztem rá jelentőségteljesen – Rendben? – kérdeztem. Egy darabig nem szólt semmit sem, de mikor látta, hogy ez így lesz a legjobb megadta magát.
- Igen… - mondta egy megadó sóhaj kíséretében.
- Sajnálom Esme… - mosolyodtam el halványan.
Fogadunk csak kötelességből tenné ezt meg… Nem szívesen… - hallottam meg a fejemben Vladimir panaszos gondolatait.
- Ismét összetévesztesz magaddal Vladimir… - suttogtam és rá néztem - Mert itt kemény vagyok előttetek ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy belül is az vagyok. Nem kötelességből menteném meg valakinek az életét. Még a te életedért is szívesen ugornék eléd egy verbéna elől. És nem kötelességből… - farkas szemet néztem vele, ezután a kijelentésem után nem mondott semmit sem, csak nézett rám én meg álltam a tekintetét.
- Ms. Volturi! – nyílt ki hirtelen az ajtó. Elkaptam a tekintetemet a román vámpírról és az ajtó felé néztem, Paul az őr állt ott. Érdeklődve néztem, mit fog mondani. Aztán kicsit enyhült az arckifejezésem.
- Edward – ról van valami hír? – kérdeztem és az a kemény maszk egyből lehullt rólam, sokkal lágyabb lett a tekintetem is.
- Nem, sajnos még a katonák mindig nem érkeztek vissza – a szívembe, mintha egy kést döftek volna, legszívesebben elbőgtem volna magamat, de próbáltam ,, visszarakni ’’ a kemény arc kifejezésemet. Ami most tovább tartott, mint máskor, de sikerült összeszednem magamat, viszont a fejemben ekkor született egy gondolat.
- Küldjetek utánuk két erős katonát Alaszkába… Remélem nem történt velük valami… - mondtam, de hangomban kihallatszódott a remegés, nem tudtam összeszedni magamat és ezt többen is észrevették éreztem magamon a pillantásokat és, hogy nem sokan mentek el elfoglalni szobáikat, hallani akarták a nagy híreket.
- Rendben, Ms. Volturi, de idegen vámpírok jöttek és önt szeretnék látni… - kérdőn húztam fel a szemöldökömet. Érdekesnek találtam de egyben meg is ijedtem…
- Elég a hallgatózásból! – szóltam a vámpíroknak – Mindenki foglalja el a helyét és amíg nem szólok nektek, hogy kijöhettek, addig mindenki marad a helyén, ez szól a Volturi tagoknak is! – adtam ki a parancsot. Kelletlenül de mindannyian kisurrantak az ajtón.
- Hívja be őket, ide Paul… Ön elmehet és teljesítse előző parancsomat is - mondtam neki és azzal ő el is tűnt a szemem elől. Nyugodtan álltam és az ajtót néztem, vártam mikor lépnek be a vámpírok.
Az alakok kezdtek kirajzolódni előttem, négyen voltak, három férfi és egy nő. És legnagyobb meglepetésemre aranybarna szemük volt, gondolataik tiszták voltak kivéve az egyiknek… Neki igen érdekes gondolatai voltak, persze nem a Volturi ellen szóltak…
- Oh… hát ilyen a Volturi, tudod rengeteget hallottuk ám’ erről a helyről, de sajnos még nem igazán jutottunk el, hogy mégis, hogy nézz ki a hely, vagy mit csinálnak itt… - kezdte egy férfi és látványosan végig mérte a termet. Kérdőn húztam fel a szemöldökömet – Te vagy a kis főnök? – láttam, hogy az egyik férfi vámpír egy ronda nézést lövell felé.
- Én nagyfőnöknek nevezném magamat – mosolyodtam el flegmán. Szemeivel rám hunyorított.
- Tudtam én, csak nem akartam elhinni, hogy egy ilyen kis nőcske itt a főnök, ráadásul félvér... – vont vállat - Milyen udvariatlan vagyok – mosolyodott el és végig mutatott az összes vámpíron – A Salvatore klán vagyunk.
- Akkor… Üdvözöllek benneteket – mondtam – Miben segíthetek? – kérdeztem és próbáltam szívélyes lenni, ez a bemutatkozás nem volt valami szimpatikus.
- Jöttünk harcolni, nem egyértelmű ebben a válságos harcos helyzetben? Csak tudod, mi nem kaptunk kis levelet, amiben meghívtak volna minket…
- Igen, talán azért mert tíz perccel ezelőtt a létezésetekről sem tudtam… – válaszoltam. Kezdett ez az alak kiborítani a flegmaságával - Esetleg… Bemutatkoznátok? – kérdeztem - A Salvatore klánból nem igazán tudtam meg semmit sem…
- Az öcsém – mutatott egy magas férfira, barna haja fel volt zselézve, teste izmos volt – Stefan. Kis barátnője,a kivel egyértelműen együtt vannak… - igen, ha nem mondod, akkor nem jövök rá magamtól – Elena. És aranyos kis öccse: Jeremy. Én meg Damon vagyok…
- A bunkó, flegma, arrogáns és egyben visszataszító vámpír – mosolyogtam rá gúnyosan. Stefan és Jeremy alig tudott visszafojtani egy kitörni készülő nevetés rohamot, úgy kellett Elenának rájuk szólnia.
- Értem… Szóval szeretsz viccelődni… - mondta elgondolkozva.
- Nem, nem viccelődök, tényleg ezt gondolom rólad – válaszoltam – Kedves Damon, tökéletesen elleszel a Román klánnal, mintha őket látnám aranybarna szemmel – erőltettem meg egy gúnyos mosolyt – Akkor maradtok, részt vesztek a harcon… És az edzéseken is megjelentek MINDIG – hangsúlyoztam ki az utolsó szót.
- Igen – válaszoltak egyszerre.
- Nagyszerű – csaptam össze a tenyeremet – Akkor hozzátok a cókmókotokat és mutatom szobáitokat.
- Nem akarsz valami vizsgálatnak alátenni minket? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Damon – Mi van ha valami sötét oldalról jöttünk? Ennyire hiszékeny kis nőszemély vagy?
- Nem akarok veletek kísérletezni. Gondolataitokból, érzésetekből nincs bennetek semmi sötét sem vagy esetleg rossz erő. Viszont majd rajtatok tartom a szememet, nézem a jövőtöket és ha valami nem tetszik nekem, akkor jó esetben repültök innen… - magyaráztam el, miért nem akarok velük különösebben külön kínlódni.
- Hány képességed van? – kérdezte zavartan Elena.
- Nem tudom – mosolyogtam rá – Rengeteg, magában az is a képességem, hogyha akarok egy képességet megtudom szerezni, áttudom venni – vontam vállat – Igen Damon, tudom, hogy használni akartad a manipuláló képességedet rajtam, de nem jött össze. Pajzs van körülöttem ami megvéd mindenféle erőtől – összehúzott szemekkel méregetett engem – Akkor mutatom szobáitokat. Este lehetőségetek lesz megismerkedni más klánokkal is, nem tudom kit mennyire ismertek, de csak találtok majd valakit akikkel tudtok kommunikációba kezdeni… Persze valakinek ez könnyebben fog menni valakinek viszont nem annyira – néztem jelentőségteljesen Damon – ra.
- Oh szóval, akkor mi nem leszünk jóba igaz? – kérdezte kíváncsian.
- Nem volt szimpatikus a bemutatkozásod… - jegyeztem meg kelletlenül miközben a folyosókon sétáltam, az összes klánnak itt van a szobája, őket sem akartam sokkal arrébb tenni – Mellesleg köszönöm, hogy eljöttetek ide és csatlakoztok hozzánk… Védeni a Volturi – t, úgy, hogy szinte semmit nem tudtok róla… Ráadásul az életeteket kockáztatjátok, nem muszáj itt lennetek, most még elmehettek – mondtam és végig néztem rajtuk – Aztán késő lesz.
- Maradunk – mondta magabiztosan Stefan.
- Ez esetben üdvözöllek benneteket a Volturi harci gárdájában – eresztettem meg egy halvány kis mosolyt. Megálltam a szobájuk ajtaja előtt – Helyezkedjetek el, ha szükségem van rátok akkor szólok, addig szétnézhettek, de csak szigorúan itt belül, nem mehettek ki az épületből – mondtam nyomatékosan – Hát akkor… Én most megyek… Ha szükségetek van valamire szóljatok. Bólintottak Damon még küldött felém egy gúnyos mosolyt aztán bement a szobába. Megforgattam a szememet.
- Aki akar kijöhet a szobájából… - mondtam közepes hangerőben, tudtam, hogy mindenki ott állt az ajtó mögött és hallgatózott. Egyből kivágódtak az ajtók és mindenki kijött. Fej rázva indultam el.
- Egy új klán jött és csatlakozik a harchoz, a Salvatore klán este vagy amint kipakoltak lesz alkalmatok megismerni őket. Rendesnek tűnnek, négyen vannak, három férfi és egy nő, rendes tűnnek, igaz az egyikük eléggé érdekes és nem mondható normálisnak, de amúgy ,, tisztáknak ’’ tűnnek – válaszoltam az összes ki nem mondott kérdésükre, mielőtt mindenki, mindent egyszerre zúdított volna a nyakamba.
- Most ,, szabad program ’’ van – fordultam feléjük – Persze nem mehettek az épületen kívül – mondtam – Mr. Johansonn, beszélhetnék önnel? – kérdeztem.
- Természetesen – lépett mellém.
- Jöjjön – mondtam és intettem, hogy kövessen. Aro régi irodájába mentünk, ami hangszigetelt volt, itt szerette intézni a magán ügyeit ami nem tartozott másra.
- Valami gond van? – kérdezte bizonytalanul.
- Nincs – fordultam felé – Csak szeretném önt megkérni valamire… - itt egy kisebb szünetet tartottam – Kérlek... Vegye át egy napra a vezetést, el kell intéznem valamit… - mondtam.
- Elmondja mi az, Bella? – kérdeztem.
- Nem – válaszoltam mosolyogva – Ha véletlenül történne velem valami, nem szeretném, hogy utánam jöjjenek és, hogy tudják hol vagyok. De remélem erre nem fog sor kerülni… - mondtam – De ha lenne valami akkor… A Volturi vámpírjai tudják a dolgukat, ma például vacsorára hoznak vért, emberit és állatit is. Viszont azt nem tudják, hogy holnaptól edzés van, kőkeményen, és ön kitudja őket majd képezni. Ha ma éjfélig nem érnék vissza, valószínűleg történt velem valami, de ne mondja nekik, rendben? Az a fontos, hogy most a harcra koncentráljanak…
- Ez természetes – válaszolt.
- Köszönöm – mosolyodtam el – Akkor… Én indulok is – tettem a kezemet a kilincsre – Sietek vissza, Mr. Johansonn. Viszlát – mondtam és kinyitottam az ajtót. Elrohantam a szobámba ahol felvettem a táskámat és zsebre vágtam a telefonomat is a biztonság kedvéért. Ezután az edzőterembe száguldottam néhány verbénát beletettem a táskámba, hátha szükségem lenne rá, bár nem akartam…
Miután úgy éreztem mindenem megvan… Megfelelőnek találtam a pillanatot, hogy elinduljak Alaszkába és felkeresni a katonákat akik már két napja nem értek vissza és Edward – ért, aki már több, mint két hete nem jelenkezet, nekem meg kezdett rossz érzés kavarogni a gyomromban…
2011. július 17., vasárnap
41.fejezet
Hát itt lenne a következő fejezet (: Köszönöm az előző fejezetre írt megjegyzéseket is, mindegyikre válaszoltam, a verbénás dolgot is leírtam oda. (:
Nem húzom tovább a szót jó olvasást ehhez a fejezethez is :D
Star Performance – 41.fejezet
( Bella szemszöge )
Egész este verbénás csöveket töltöttem Alec-el, Jane – el, Felix – el és Demetri – vel. Egy percet nem aludtam és már reggel kilenc óra volt. Szemeim majd leragadtak de most nem aludhattam el. A verbénás szállítmányt tízre ígérték és nagyon reméltem, hogy a klánok is nem sokára megérkeznek…
- Bella…? – Felix - re néztem – Nem kéne estére ,, vacsorát ’’ rendelni? – kérdezte.
- Az állatokat te szervezd be, Alec, este kilenc órára, addig remélem mindenki meg fog érkezni – addig mindenkinek itt kell lennie, annyi mindent kell megbeszélnünk a klánokkal…
- Ember…? – kérdezett tovább Felix.
- Istenem… Ezért annyira nem rajongok, annyira iszonyodok ettől… Kórházba menjetek és… inkább szerezzetek zacskós vért, Demetri, Felix és Jane ez a ti feladatok lesz. Alec vigyél magaddal egy katonát is és ha lehet szarvasokat hozzatok. Nem rendelünk most már, nem kockáztathatunk, hogy bejut ide valami idegen – annyi minden nehezült rám, legszívesebben lefeküdtem volna, de nemsokára jön a szállítmány… szállingózhatnak a klánok is… Nincs időm pihengetni – Itt végeztünk, most a klánokat és a szállítmányt kell fogadnunk meg estére az igények szerinti vért kell elintéznünk…
- Bella a verbénás csöveket mi is áttudjuk venni és a vendégeket is tudjuk fogadni, egész este fent voltál, lassan két hete alig alszol ez így nem lesz jó – mondta Jane – Menj és pihenj le!
- Hiába vagyok fáradt, nem tudnék aludni, annyi minden nehezedik rám, hogy úgyis csak ezen agyalnék. Istenem, Edward is hol lehet? A katonák még nem adtak semmi hírt sem róla…
- Nyugodj meg… - tette Jane apró kezét a vállamra.
- Veszek be valami fájdalom csillapítót… Talán egy egész dobozzal… A kezem eléggé fáj… - mutattam a ,, kissé ’’ szétmart kezemre – A sok verbéna betett… Mintha déjá vu’ érzésem lenne, de komolyan…
- Emlékszem mikor beledöfted a kezedbe a csövet – vigyorgott Alec – Aztán elájultál és pár nap múlva felkeltél…
- A román klán akkor is csesztetett engem, mert hisztiztek az miatt, hogy ilyennel nem lehet edzeni, hiszen veszélyes, mi van ha véletlenül magunkba szúrjuk? Én meg, mint jó fej ,, tanító ’’ megmutattam, hogy nem, nem halsz meg még jobban, mint már megvagy. Nem, csak néhány napra elveszíted az eszméletedet – idéztem fel régi emlékeimet és elgondolkoztam egy pillanatra – Na jó, megyek beveszek valamit mert elpusztulok a fájdalomtól… Nektek, hogy nem lett oda a kezetek? – kérdeztem vissza még.
- De oda lett… Csak te, mint félvér máshogy reagálsz a verbénára, mint mi egész vámpírok… - magyarázta Jane.
- Már az agyam se úgy gondolkozik ahogy kéne… - morogtam magamban aztán a kijárat felé mentem. Barátaim követtek engem egy ideig aztán leragadtak a nagyteremben. Az ,, ellátó ’’ szobába mentem, ahol kötszerek, és gyógyszerek voltak, az utóbbi leginkább csak nekem kellett, általában én használtam ezeket. Az egyik polchoz mentem ahonnan levettem egy nagy adag kötszert, egy tiszta rongyot és kerestem egy fájdalom csillapítót is. A csaphoz mentem a kötszert a hátsó zsebembe raktam. Kivettem néhány szem fájdalomcsillapítót a dobozból majd megnyitottam a csapot. Bevettem a gyógyszereket majd néhány korty csapvízzel leöblítettem azokat. A rongyot bevizeztem hideg vízzel – közben próbáltam nem ordítani a fájdalomtól, mert nem esett valami jól, hogy a víz bele ment a sebbe, de ki kellett tisztítanom és a hideg az jó a gyulladásra.
Csapot elzárva a vizes ronggyal a kezembe mentem ki a szobából a nagyterem felé. Próbáltam rávenni magamat, hogy hozzáérjen a rongy a kezembe, de az a elviselhetetlen fájdalom ami ezzel járt.
- Erős vagy Bella… - motyogtam magamnak majd egy hirtelen mozdulattal a sebre nyomtam a rongyot. Szorosan hunytam le a szememet, fogaimat összeszorítottam.
- Ennyire súlyos? – jött oda mellém Jane és kivette a kezemből a rongyot, alaposan megnézte a sebemet - Eléggé… - válaszolt saját kérdésére. A rongyot ketté hajtotta és a kezemhez nyomta nem törődve fájdalmas nyögésemmel, majd elkezdte tisztogatni a sebemet. Ismét szorosan hunytam le a szememet és szorítottam össze fogaimat.
- Kötszert nem hoztál? – kérdezte.
- De… - nyögtem – Ott van a farzsebembe… - motyogtam el.
- Ennyire fáj? – kérdezte Jane miközben gyorsan kivette a zsebemből a kötszert.
- Igen… És nem, hogy múlt volna, inkább fáj egyre jobban, de szerintem nemsokára elkezd hatni a gyógyszer is… - mondtam miközben Jane, gyors, laza mozdulatokkal a tenyerem köré tekerte a gézt, majd meg is kötötte azt.
- Köszönöm… - mondtam egy erőltetett mosoly kíséretében – Milyen szánalmas vagyok…
- Nem vagy szánalmas… Egyszerűen csak túl sok minden zúdult most a nyakadba… Két hét leforgása alatt… - próbált vigasztalni Jane.
- Bella! Hozták az árút! – szólt Alec és odajött hozzánk. Demetri és Felix az ajtóban álltak.
- Alec hozd a pénzt a páncél szekrényből – ő azzal el is tűnt – Hova hozták az árut? – kérdeztem.
- Alul az alagúton hozták be, hogy ne legyen feltűnő az embereknek a nyüzsgés… - válaszolt Demetri, miközben felé haladtunk – A bejáratnál van egy idegen vámpír, aki hozta az árút.
- Amúgy annyira érdekesen nézz ki… Vörös szeme van…
- Mert egy nomád vámpírnak milyen legyen a szeme? – kérdeztem.
- Meg hallod, térdig élő szakálla van… Nézd meg, Bella, röhögni fogsz…
- Hogy milyen szemtelenek ezek a mai fiatal vámpírok… - hallottam meg egyidős reszelős hangot. Ránéztem és elmosolyodtam.
- Pedig higgye el én próbálom meg nevelni őket – mosolyodtam el - Jó, önt újra látni – mentem oda az idős vámpírhoz és megöleltem a közel háromezer éves vámpírt. Igen, régen hozzá mentem el és hoztam tőle verbénás csöveket, akkor nem volt akkora mennyiségre szükségem, most viszont nem hagyhattam el a Volturi – t és ő meg a közelben volt jelenleg.
-Oh, önt is Bella, higgye el – mosolygott rám – Itt van a szállítmány – mutatott egy nagy táskára.
Alec mellém lépett és a kezembe adta a pénzt, amit ki kellett fizetnem a csövekért.
- A megbeszélt ár – nyújtottam oda a pénzt az idős vámpírnak.
- Köszönöm – azzal el is tette az összeget.
- Ne gondoljon engem tolakodónak, de… Nem akarna beszállni a harcba? – kérdeztem kíváncsian – Maga megállná ott a helyét. Persze ezt nem akarom erőltetni… Hiszen mégis a saját élete múlik ezen az összecsapáson.
- Bella… Drágaságom, én már így is halott vagyok – nevetett fel reszelősen – Mit veszíthetek? Mellesleg épp megakartam kérdezni önt, hogy esetleg én is részt vehetnék – e ebben az ütközetben?
- Megtiszteltetés lenne Mr. Johanson.
- Akkor… Vegye úgy, hogy esetleg most rögtön is harcba szállnék – mosolygott.
- Ebben az esetben Demetri már meg is mutatja önnek a szobáját – mondtam.
- Oh… A szemtelen úriember. Ne aggódjon Bella, megnevelem őt az ütközet végére – mondta nekem, erre elmosolyodtam. Ők azzal elmentek.
- Jane! Hallottad? – kérdeztem izgatottan.
- Igen! Demetri meg lesz nevelve! – vigyorgott – Küldjük utánuk még Felix – t és Alec – et is. Istenem Bella végre jó kezekbe kerülnek… - összeráncolt szemöldökkel néztem rá.
- Én speciel arra gondoltam, hogy egy tehetséges harcos velünk lesz… - mondtam elgondolkozva – De persze amit te mondtál az is egy csodálatos hír lenne.
- Lenne szívetek engem is Demetri után küldeni? – poénkodott Alec.
- Idefigyelj fivérem! – tette fel a mutatóujját Jane – A zsebembe mindig van egy tekercs szigetelő szalag… - mondta – Ellened! – mutatott testvérére.
- Simán letudom tépni… - forgatta a szemét Alec.
- Úgy rád teszem, hogy ezt egy darabig száz százalékra veheted, hogy nem veszed le egy ideig… - mondta magabiztosan.
- Na jó… - kezdtem – Mielőtt széttépnétek egymást inkább ezt Alec, vidd be az edzőterembe és tedd le a szekrény mellé. Aztán gyere be a nagyterembe, elkezdünk gyülekezni, a klánoknak nem sokára meg kell érkezniük… - mondtam – Jane szólnál a Cullen családnak, hogy ők is jöjjenek oda?
- Természetesen – mosolygott rám.
- Köszönöm – azzal ő eltűnt. Néhány pillanatig egy helyben álltam. Mély levegőt vettem aztán elindultam a nagyterem felé.
Kifogok készülni, ha nem kapok hírt Edward – ról… Mikor jönnek már a katonák is? Mi van ha bajuk esett nekik is, mikor őt hozták volna ide vissza? Mi van, ha… meg sem találják?
Gyomrom ezekre a gondolatokra borsónyira szűkült össze. Gyorsabb tempóra kapcsoltam és úgy vágtattam előre a nagyterem felé. Nagy songgal léptem be, a Cullen család már ott volt. Esme szemeiben láttam az aggodalmat, egyértelműen meg lehetet érteni őt, hiszen… Edward – ról semmit sem tudni jelenleg, de ugyanezt a tekintetet láttam az egész családon.
- Semmi hír nincs még róla – próbáltam úgy válaszolni, hogy hangom magabiztos legyen és ne tűnjön ki belőle a félelem – Már rég vissza kellett volna érniük, de… eddig semmi – Esme szorosan Carlisle – ba karolt. Mindenki megfeszült – Sajnálom – mondtam. Legszívesebben elbőgtem volna magamat, de nem lehetett. Nekem kellett tartanom bennük is az erőt. A Volturi feje nem lehet bizonytalan a vámpírokkal szemben, akik azt várják tőle, hogy magabiztos legyen és ,, mutassa ’’ előre az utat.
- Minden rendben lesz… - próbáltam feléjük egy biztató mosolyt küldeni.
- Bella mi történt a kezeddel? – jött oda hozzám Carlisle - És bekötött kezemet kezdte el tanulmányozni.
- Este verbénákkal szenvedtem – erőltettem meg egy mosolyt – Kissé oda lett a kezem, de… Már nem fáj, ki lett mosva a seb és be van kötve is… Meg vettem be fájdalom csillapítót is…
- Este ha akarod, szúrhatok a seb mellé egy kis érzéstelenítőt…
- Lehet elfogadom ezt az ajánlatot, bár még ma este is töltenem kell a csöveket verbénával…
- Pihenned kéne Bella, nem fogod sokáig bírni, pár nap és lemerülsz, mint egy elem, nem tudsz semmit sem csinálni. Mint orvos mondom: ma este ne dolgozz, pihenj inkább.
- Köszönöm, de…
- Oh Carlisle én is annyiszor mondtam már neki – vágott szavamba Jane és mellém jött – Ma ha nem fogsz lefeküdni pihenni, erőszakkal foglak ágyba tenni és beléd nyomni egy nagy adag altatót, ami legalább tíz órára kiüt téged – mondta és hangjában hallani lehet, hogy ezt tényleg képes megtenni és nem csak mondja. Vissza akartam szólni neki, de akkor az ajtó kinyílt, mindenki arra nézett.
- Ms Volturi. A klánok megérkeztek – szólt az egyik ajtóőr majd elállt az ajtóból. Érdeklődve néztem az első megvillanó, ismerős, vörös szempárokat. Az Amazon klán három tagja lépett be elsőnek, mind a hárman harminc két fogvillantós mosolyt küldtek felém, amit nem tudtam nem viszonozni. Őket követte az aranybarna szemű Denali klán, ők is rám mosolyogtak, egyből Cullenék felé haladtak. De befele jöttek az Egyiptomi klán tagjai, az Ír klán, az Amerikai nomádok és természetesen két fő kedvencem: a Román klán, Stefan és Vladimir.
Közben Mr. Johansonn is bejött a nagyterembe és odaállt mellém.
Szívemről egy kisebb darab ,, kő ’’ már leesett. A klánok itt vannak és mindenki, egytől egyik. Gyorsan felsuhantam a három székhez ahol egykor Aro, Marcus, Caius ült, az idős vámpír oda is követett engem.
- Örülök, hogy mindannyian itt vagytok – mondtam hálásan – Gondolom tudjátok, hogy mivel álltok szemben. Most a harc durvább lesz, mint múltkor volt… Ezért most mondom: aki nem szeretné kockáztatni az életét, azt most szóljon, senki sem fogja őt gyávának tartani, ezt teljesen megérthető.
- Persze ide lettünk ráncigálva, aztán meg mondja, hogy haza is mehetünk… - hallottam meg az egyik románt.
- Oh Vladimir, nem is te lennél, ha nem szólnál be… - mondtam és ránéztem – De amúgy senki sem kényszerített, direkt kértem a katonákat, akik felkerestek téged, hogy ne legyen semmi erőszak, nem kötelező itt lenni. Ha nem így volt akkor igazán sajnálom és ha volt erre valamiféle példa bárkinél akkor most szóljon – körbenéztem és senki sem szólt semmit sem. A gondolatokból is ezt vettem ki.
- Látom nem változtál… - jegyezte meg Amun – Még mindig az a kőkemény, szigorú, magabiztos Volturi főnök vagy akivel utoljára találkoztam néhány hónappal ezelőtt – itt megeresztett egy halványabb mosolyt.
- Igen… Igyekszem tartani magamat – ha tudnád, hogy érzem magamat belül, hogy próbálom minden másodpercben nem elbőgni magamat, hogy megőrülök a fájdalomtól, hogy mi van Edward – dal. Rettegek a harctól, hogy hányan lesznek az ellenfeleink, milyen meglepetések fognak ott minket érni, esetleg hányan vesztik ez alatt az életüket… De igen, legalább magabiztosnak tűnök…
Kicsit unalmas lett ez a rész :/ Semmi izgi nem történt benne, de a következő érdekesebb lesz (:
Néhány megjegyzést... :P
Puszi: Netty
Nem húzom tovább a szót jó olvasást ehhez a fejezethez is :D
Star Performance – 41.fejezet
( Bella szemszöge )
Egész este verbénás csöveket töltöttem Alec-el, Jane – el, Felix – el és Demetri – vel. Egy percet nem aludtam és már reggel kilenc óra volt. Szemeim majd leragadtak de most nem aludhattam el. A verbénás szállítmányt tízre ígérték és nagyon reméltem, hogy a klánok is nem sokára megérkeznek…
- Bella…? – Felix - re néztem – Nem kéne estére ,, vacsorát ’’ rendelni? – kérdezte.
- Az állatokat te szervezd be, Alec, este kilenc órára, addig remélem mindenki meg fog érkezni – addig mindenkinek itt kell lennie, annyi mindent kell megbeszélnünk a klánokkal…
- Ember…? – kérdezett tovább Felix.
- Istenem… Ezért annyira nem rajongok, annyira iszonyodok ettől… Kórházba menjetek és… inkább szerezzetek zacskós vért, Demetri, Felix és Jane ez a ti feladatok lesz. Alec vigyél magaddal egy katonát is és ha lehet szarvasokat hozzatok. Nem rendelünk most már, nem kockáztathatunk, hogy bejut ide valami idegen – annyi minden nehezült rám, legszívesebben lefeküdtem volna, de nemsokára jön a szállítmány… szállingózhatnak a klánok is… Nincs időm pihengetni – Itt végeztünk, most a klánokat és a szállítmányt kell fogadnunk meg estére az igények szerinti vért kell elintéznünk…
- Bella a verbénás csöveket mi is áttudjuk venni és a vendégeket is tudjuk fogadni, egész este fent voltál, lassan két hete alig alszol ez így nem lesz jó – mondta Jane – Menj és pihenj le!
- Hiába vagyok fáradt, nem tudnék aludni, annyi minden nehezedik rám, hogy úgyis csak ezen agyalnék. Istenem, Edward is hol lehet? A katonák még nem adtak semmi hírt sem róla…
- Nyugodj meg… - tette Jane apró kezét a vállamra.
- Veszek be valami fájdalom csillapítót… Talán egy egész dobozzal… A kezem eléggé fáj… - mutattam a ,, kissé ’’ szétmart kezemre – A sok verbéna betett… Mintha déjá vu’ érzésem lenne, de komolyan…
- Emlékszem mikor beledöfted a kezedbe a csövet – vigyorgott Alec – Aztán elájultál és pár nap múlva felkeltél…
- A román klán akkor is csesztetett engem, mert hisztiztek az miatt, hogy ilyennel nem lehet edzeni, hiszen veszélyes, mi van ha véletlenül magunkba szúrjuk? Én meg, mint jó fej ,, tanító ’’ megmutattam, hogy nem, nem halsz meg még jobban, mint már megvagy. Nem, csak néhány napra elveszíted az eszméletedet – idéztem fel régi emlékeimet és elgondolkoztam egy pillanatra – Na jó, megyek beveszek valamit mert elpusztulok a fájdalomtól… Nektek, hogy nem lett oda a kezetek? – kérdeztem vissza még.
- De oda lett… Csak te, mint félvér máshogy reagálsz a verbénára, mint mi egész vámpírok… - magyarázta Jane.
- Már az agyam se úgy gondolkozik ahogy kéne… - morogtam magamban aztán a kijárat felé mentem. Barátaim követtek engem egy ideig aztán leragadtak a nagyteremben. Az ,, ellátó ’’ szobába mentem, ahol kötszerek, és gyógyszerek voltak, az utóbbi leginkább csak nekem kellett, általában én használtam ezeket. Az egyik polchoz mentem ahonnan levettem egy nagy adag kötszert, egy tiszta rongyot és kerestem egy fájdalom csillapítót is. A csaphoz mentem a kötszert a hátsó zsebembe raktam. Kivettem néhány szem fájdalomcsillapítót a dobozból majd megnyitottam a csapot. Bevettem a gyógyszereket majd néhány korty csapvízzel leöblítettem azokat. A rongyot bevizeztem hideg vízzel – közben próbáltam nem ordítani a fájdalomtól, mert nem esett valami jól, hogy a víz bele ment a sebbe, de ki kellett tisztítanom és a hideg az jó a gyulladásra.
Csapot elzárva a vizes ronggyal a kezembe mentem ki a szobából a nagyterem felé. Próbáltam rávenni magamat, hogy hozzáérjen a rongy a kezembe, de az a elviselhetetlen fájdalom ami ezzel járt.
- Erős vagy Bella… - motyogtam magamnak majd egy hirtelen mozdulattal a sebre nyomtam a rongyot. Szorosan hunytam le a szememet, fogaimat összeszorítottam.
- Ennyire súlyos? – jött oda mellém Jane és kivette a kezemből a rongyot, alaposan megnézte a sebemet - Eléggé… - válaszolt saját kérdésére. A rongyot ketté hajtotta és a kezemhez nyomta nem törődve fájdalmas nyögésemmel, majd elkezdte tisztogatni a sebemet. Ismét szorosan hunytam le a szememet és szorítottam össze fogaimat.
- Kötszert nem hoztál? – kérdezte.
- De… - nyögtem – Ott van a farzsebembe… - motyogtam el.
- Ennyire fáj? – kérdezte Jane miközben gyorsan kivette a zsebemből a kötszert.
- Igen… És nem, hogy múlt volna, inkább fáj egyre jobban, de szerintem nemsokára elkezd hatni a gyógyszer is… - mondtam miközben Jane, gyors, laza mozdulatokkal a tenyerem köré tekerte a gézt, majd meg is kötötte azt.
- Köszönöm… - mondtam egy erőltetett mosoly kíséretében – Milyen szánalmas vagyok…
- Nem vagy szánalmas… Egyszerűen csak túl sok minden zúdult most a nyakadba… Két hét leforgása alatt… - próbált vigasztalni Jane.
- Bella! Hozták az árút! – szólt Alec és odajött hozzánk. Demetri és Felix az ajtóban álltak.
- Alec hozd a pénzt a páncél szekrényből – ő azzal el is tűnt – Hova hozták az árut? – kérdeztem.
- Alul az alagúton hozták be, hogy ne legyen feltűnő az embereknek a nyüzsgés… - válaszolt Demetri, miközben felé haladtunk – A bejáratnál van egy idegen vámpír, aki hozta az árút.
- Amúgy annyira érdekesen nézz ki… Vörös szeme van…
- Mert egy nomád vámpírnak milyen legyen a szeme? – kérdeztem.
- Meg hallod, térdig élő szakálla van… Nézd meg, Bella, röhögni fogsz…
- Hogy milyen szemtelenek ezek a mai fiatal vámpírok… - hallottam meg egyidős reszelős hangot. Ránéztem és elmosolyodtam.
- Pedig higgye el én próbálom meg nevelni őket – mosolyodtam el - Jó, önt újra látni – mentem oda az idős vámpírhoz és megöleltem a közel háromezer éves vámpírt. Igen, régen hozzá mentem el és hoztam tőle verbénás csöveket, akkor nem volt akkora mennyiségre szükségem, most viszont nem hagyhattam el a Volturi – t és ő meg a közelben volt jelenleg.
-Oh, önt is Bella, higgye el – mosolygott rám – Itt van a szállítmány – mutatott egy nagy táskára.
Alec mellém lépett és a kezembe adta a pénzt, amit ki kellett fizetnem a csövekért.
- A megbeszélt ár – nyújtottam oda a pénzt az idős vámpírnak.
- Köszönöm – azzal el is tette az összeget.
- Ne gondoljon engem tolakodónak, de… Nem akarna beszállni a harcba? – kérdeztem kíváncsian – Maga megállná ott a helyét. Persze ezt nem akarom erőltetni… Hiszen mégis a saját élete múlik ezen az összecsapáson.
- Bella… Drágaságom, én már így is halott vagyok – nevetett fel reszelősen – Mit veszíthetek? Mellesleg épp megakartam kérdezni önt, hogy esetleg én is részt vehetnék – e ebben az ütközetben?
- Megtiszteltetés lenne Mr. Johanson.
- Akkor… Vegye úgy, hogy esetleg most rögtön is harcba szállnék – mosolygott.
- Ebben az esetben Demetri már meg is mutatja önnek a szobáját – mondtam.
- Oh… A szemtelen úriember. Ne aggódjon Bella, megnevelem őt az ütközet végére – mondta nekem, erre elmosolyodtam. Ők azzal elmentek.
- Jane! Hallottad? – kérdeztem izgatottan.
- Igen! Demetri meg lesz nevelve! – vigyorgott – Küldjük utánuk még Felix – t és Alec – et is. Istenem Bella végre jó kezekbe kerülnek… - összeráncolt szemöldökkel néztem rá.
- Én speciel arra gondoltam, hogy egy tehetséges harcos velünk lesz… - mondtam elgondolkozva – De persze amit te mondtál az is egy csodálatos hír lenne.
- Lenne szívetek engem is Demetri után küldeni? – poénkodott Alec.
- Idefigyelj fivérem! – tette fel a mutatóujját Jane – A zsebembe mindig van egy tekercs szigetelő szalag… - mondta – Ellened! – mutatott testvérére.
- Simán letudom tépni… - forgatta a szemét Alec.
- Úgy rád teszem, hogy ezt egy darabig száz százalékra veheted, hogy nem veszed le egy ideig… - mondta magabiztosan.
- Na jó… - kezdtem – Mielőtt széttépnétek egymást inkább ezt Alec, vidd be az edzőterembe és tedd le a szekrény mellé. Aztán gyere be a nagyterembe, elkezdünk gyülekezni, a klánoknak nem sokára meg kell érkezniük… - mondtam – Jane szólnál a Cullen családnak, hogy ők is jöjjenek oda?
- Természetesen – mosolygott rám.
- Köszönöm – azzal ő eltűnt. Néhány pillanatig egy helyben álltam. Mély levegőt vettem aztán elindultam a nagyterem felé.
Kifogok készülni, ha nem kapok hírt Edward – ról… Mikor jönnek már a katonák is? Mi van ha bajuk esett nekik is, mikor őt hozták volna ide vissza? Mi van, ha… meg sem találják?
Gyomrom ezekre a gondolatokra borsónyira szűkült össze. Gyorsabb tempóra kapcsoltam és úgy vágtattam előre a nagyterem felé. Nagy songgal léptem be, a Cullen család már ott volt. Esme szemeiben láttam az aggodalmat, egyértelműen meg lehetet érteni őt, hiszen… Edward – ról semmit sem tudni jelenleg, de ugyanezt a tekintetet láttam az egész családon.
- Semmi hír nincs még róla – próbáltam úgy válaszolni, hogy hangom magabiztos legyen és ne tűnjön ki belőle a félelem – Már rég vissza kellett volna érniük, de… eddig semmi – Esme szorosan Carlisle – ba karolt. Mindenki megfeszült – Sajnálom – mondtam. Legszívesebben elbőgtem volna magamat, de nem lehetett. Nekem kellett tartanom bennük is az erőt. A Volturi feje nem lehet bizonytalan a vámpírokkal szemben, akik azt várják tőle, hogy magabiztos legyen és ,, mutassa ’’ előre az utat.
- Minden rendben lesz… - próbáltam feléjük egy biztató mosolyt küldeni.
- Bella mi történt a kezeddel? – jött oda hozzám Carlisle - És bekötött kezemet kezdte el tanulmányozni.
- Este verbénákkal szenvedtem – erőltettem meg egy mosolyt – Kissé oda lett a kezem, de… Már nem fáj, ki lett mosva a seb és be van kötve is… Meg vettem be fájdalom csillapítót is…
- Este ha akarod, szúrhatok a seb mellé egy kis érzéstelenítőt…
- Lehet elfogadom ezt az ajánlatot, bár még ma este is töltenem kell a csöveket verbénával…
- Pihenned kéne Bella, nem fogod sokáig bírni, pár nap és lemerülsz, mint egy elem, nem tudsz semmit sem csinálni. Mint orvos mondom: ma este ne dolgozz, pihenj inkább.
- Köszönöm, de…
- Oh Carlisle én is annyiszor mondtam már neki – vágott szavamba Jane és mellém jött – Ma ha nem fogsz lefeküdni pihenni, erőszakkal foglak ágyba tenni és beléd nyomni egy nagy adag altatót, ami legalább tíz órára kiüt téged – mondta és hangjában hallani lehet, hogy ezt tényleg képes megtenni és nem csak mondja. Vissza akartam szólni neki, de akkor az ajtó kinyílt, mindenki arra nézett.
- Ms Volturi. A klánok megérkeztek – szólt az egyik ajtóőr majd elállt az ajtóból. Érdeklődve néztem az első megvillanó, ismerős, vörös szempárokat. Az Amazon klán három tagja lépett be elsőnek, mind a hárman harminc két fogvillantós mosolyt küldtek felém, amit nem tudtam nem viszonozni. Őket követte az aranybarna szemű Denali klán, ők is rám mosolyogtak, egyből Cullenék felé haladtak. De befele jöttek az Egyiptomi klán tagjai, az Ír klán, az Amerikai nomádok és természetesen két fő kedvencem: a Román klán, Stefan és Vladimir.
Közben Mr. Johansonn is bejött a nagyterembe és odaállt mellém.
Szívemről egy kisebb darab ,, kő ’’ már leesett. A klánok itt vannak és mindenki, egytől egyik. Gyorsan felsuhantam a három székhez ahol egykor Aro, Marcus, Caius ült, az idős vámpír oda is követett engem.
- Örülök, hogy mindannyian itt vagytok – mondtam hálásan – Gondolom tudjátok, hogy mivel álltok szemben. Most a harc durvább lesz, mint múltkor volt… Ezért most mondom: aki nem szeretné kockáztatni az életét, azt most szóljon, senki sem fogja őt gyávának tartani, ezt teljesen megérthető.
- Persze ide lettünk ráncigálva, aztán meg mondja, hogy haza is mehetünk… - hallottam meg az egyik románt.
- Oh Vladimir, nem is te lennél, ha nem szólnál be… - mondtam és ránéztem – De amúgy senki sem kényszerített, direkt kértem a katonákat, akik felkerestek téged, hogy ne legyen semmi erőszak, nem kötelező itt lenni. Ha nem így volt akkor igazán sajnálom és ha volt erre valamiféle példa bárkinél akkor most szóljon – körbenéztem és senki sem szólt semmit sem. A gondolatokból is ezt vettem ki.
- Látom nem változtál… - jegyezte meg Amun – Még mindig az a kőkemény, szigorú, magabiztos Volturi főnök vagy akivel utoljára találkoztam néhány hónappal ezelőtt – itt megeresztett egy halványabb mosolyt.
- Igen… Igyekszem tartani magamat – ha tudnád, hogy érzem magamat belül, hogy próbálom minden másodpercben nem elbőgni magamat, hogy megőrülök a fájdalomtól, hogy mi van Edward – dal. Rettegek a harctól, hogy hányan lesznek az ellenfeleink, milyen meglepetések fognak ott minket érni, esetleg hányan vesztik ez alatt az életüket… De igen, legalább magabiztosnak tűnök…
Kicsit unalmas lett ez a rész :/ Semmi izgi nem történt benne, de a következő érdekesebb lesz (:
Néhány megjegyzést... :P
Puszi: Netty
2011. július 9., szombat
40.fejezet
Na csak sikerült megírnom és feltennem az új fejezetet (: Remélem tetszeni fog. Köszönöm a komikat, sajnos még ne válaszoltam rájuk, de megígérem fogok rájuk válaszolni (:
Puszi: Netty
Star Performance – 40.fejezet
( Bella szemszöge )
Gondoltam, hogy erre majd sor kerül egyszer, de erre most jelenleg nem voltam/voltunk felkészülve.
Elolvastam a levelet:
Kedves Bella!
Gondolom még emlékszel rám. Hisz ki nem? Aki ott volt az akkori összecsapáson az erdő közepén, az mindent tud. Hallom, hogy felépültél igaz nem ment egyszerűen ez a dolog. Most viszont minden erődre szükséged lesz. Remélem emlékszel mit ígértem neked. Igen: ,, visszavágót ’’. Hát most lehetőségünk lesz egy kis ,, baráti ’’ összecsapásra. Megkaptad ezt a levelet, ha jól gondolom szombat este. Szóval térjünk a lényegre és ne is húzzuk tovább…
Két hét múlva pontban este tíz órakor, ugyanott fogunk találkozni, mint múltkor. Te a kis csapatoddal és én is az enyémmel, az újszülöttekkel, de számíts arra: sokkal többen leszünk ráadásul erősebbek is. És a harcunk után, miénk lesz az egész Volturi, talán még a világ is, ti meg ez ellen nem tehettek semmit sem hiszen… lángon fogtok égni. Nézd a jó oldalát: nem lesz felelősséged egy rakat vámpír iránt.
Sok szeretettel: Dave.
- Bella… - szólt Felix aki még mindig előttem állt, szememmel többször átjártam még a sorokat.
- Mindenki itt van? – kérdeztem és körbe néztem.
- A katonákon kívül mindenki itt van – válaszolt Alec.
- Dave visszatér és bosszúra szomjaz – tértem egyből a lényegre. Érezhetően feszültté vált a légkör – Felolvasom a levelet… - mondtam és újra kezdtem. Mindenki megmeredve állt és nem szólt semmit és mikor ezt végig olvastam, csak rosszabb lett a helyzet – Alec, záras be minden egyes ajtót, ablakot, miután végeztem a mondani valómmal, nem akarom, hogy meglepetések érjenek minket – kezdtem kiadni a parancsokat - Senki sem mehet ki, sem engedéllyel sem anélkül. Mindig csak egy – két vámpír megy el és ők fogják majd megszerezni a vadászathoz való igényt – mondtam – Jane, Felix!- szólítottam meg őket – Írjatok leveleket minden vámpírnak, akik itt voltak múltkor és ha keletkeztek új klánok azoknak is, katonákkal vitessétek ki, minden klánhoz egy – egy harcos és hozzák magukkal a vámpírokat, persze, ha jönni akarnak nem akarom ezt kötelezővé tenni, hiszen mégis csak az életükkel ,, játszanak ’’. Nincs sok időnk, kevesebb, mint két hetünk lesz a felkészüléshez. És örülnék ha most rögtön mennétek is és meg is írnátok – azzal ők már el is tűntek. Te is mehetsz Alec – ő is elment.
- Nem teszem senkinek sem kötelezővé a harcolást, mint mondtam az előbb. Volturi tagoknak sem… A Cullen családnak meg pláne, van most elég bajuk… - néztem rájuk - Akik nem akarnak részt venni a harcban, azok most szóljanak… Aztán nem lesz esélyük kilépni, mert úgy fogok számolni a vámpírokat és úgy fogok számítani rájuk – senki sem jelezte, hogy ki akarna lépni.
- Ez durvább harc lesz, mint a múltkori volt… - jegyeztem meg. Most sem szólt senki sem… Mély levegőt vettem egy lemondó sóhaj kíséretében. Nem örültem, hogy Cullenék harcoltak, nem voltak annyira képzettek – kivéve Jasper – t. Féltettem őket.
- Demetri, küldj három – négy vámpírt Alaszkába Edward – ék ott szálltak meg a szüleivel. Szeretném, ha itt lennének a közelben, mielőtt Dave megtalálja őket… - volt egy rossz előérzetem, hogy valami történt velük. Azon gondolkoztam, míg az erdőben voltam hogy el kellene oda mennem, de nem tűnt a legjobb ötletnek ok nélkül oda menni… Így lesz egy indokom, hogy féltem. Francba, hogy nem mehetek el hozzá, pont most!
- Mikor? – kérdezte.
- Most! – mondtam határozottan. Azzal el is tűntek.
- Bella? – hallottam meg Alice hangját.
- Hm? – fordultam felé. Mennyire megtud változni a viselkedésem, amikor komoly dolgokról van szó, hát ez a harcolás most elég komoly volt… Nem igaz? De most nagyon nem hiányzott nekem – mintha normál esettben hiányzott volna. Nem igazán tudtam egyszerre két dologra fókuszálni, mert mindegyik nagyon fontos volt. Egyik Edward a másik a Volturi, nem tudnék soha választani kettőjük közül… A Szerelmem és a Családom között.
- Most mi lesz? – kérdezte.
- Hogy értve? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Edward – dal, ha nem lesz meg…
- Alaszkába kell lennie, ha ott sincs akkor… Fogalmam sincs, Alice...
- Ha nincs ott akkor, hol keressük? – kérdezte.
- Alice… Tudom, hogy ti mindnyájan nagyon feszültek vagytok miatta, látnátok engem belül. Jasper – nek nagyon nagy szerencséje van, hogy pajzs van körülöttem, mert biztos vagyok benne, hogy már megbolondult volna… - mondtam feszülten – De ha nem lesz ott Alaszkában...
- Akkor mi fogjuk megkeresni őt… - mondta magabiztosan Emmet.
- Ezt most verd ki a fejedből… - néztem rá szúrósan – Meg ne kérdezd mért. Mikor elment Edward nekem már akkor nem voltak szimpatikusak a szülei, este nem tudtam aludni, nagyon ideges voltam. Másnap próbáltam szagnyom után menni, de alig mentem fél mérföldet és elveszítettem a szagot… Mintha elvágták volna – végig néztem a Cullen családot, még feszültebbek lettek, mint voltak – Nem mehettek sehová. Maximum Volturi tagok mehetnek ki, közülük is olyan akiknek van képességük.
- Bella… Mire ez a nagy készültség...? – kérdezte Carlisle.
- Sokkal durvább harc lesz, mint máskor… És nem a levéltől vagyok megijedve. Hanem a kikövetkeztetéstől. Néhány hónapja volt a harc, miután veszített másnap már rögtön toborozni kezdett újszülötteket. Meg mit tudom én még milyen vámpírokat szerzett be, akiknek szintén nem tudom milyen harci késségük van. Múltkor is többen voltak nálunk, akkor most mire számítsak? – néztem rájuk kérdőn, de nem válaszoltak – Ne menjetek sehova, azzal nem tesztek jót… - ezzel arra akartam célozni, hogyha elakarnak menni, segíteni Edward – nak – ha nem lenne Alaszkában, bár erre gondolni sem akartam – akkor csak rosszabbat csinálnak.
- Nem lesz semmi baj… - erőltettem meg végül egy mosolyt. Nem tudtam miért mondom ezt. Talán csak magamat próbáltam nyugtatni, nem is mást – Most megyek – azzal az ajtó felé indultam – Megnézem Jane – ék, hogy haladnak az írással és még verbénás csövet is elő kell állítanom… - magyarázkodtam. Egyből Aro régi irodája felé vettem az irányt, ott szokták írni az ilyen ,, hivatalos ’’ leveleket. Mindenki bent volt aki erre a feladatra ki volt osztva.
- Bella, kész vagyunk! – jött oda Jane a levelekkel.
- Gyorsak voltatok – erőltettem meg egy mosolyt és elvettem a kezéből a papírokat. Szembesítem a katonákat, hogy nemsokára harc következik és, kiosztom azt a pár vámpírt is akik majd elviszik ezeket – lengettem meg a kezemben lévő borítékokat – Aztán fél óra múlva találkozzunk az edzőteremben, előkel állítanunk a verbénákat is, nincs késleltetni való időnk – mindnyájan bólintottak - Minden klán meg van? – kérdeztem Jane – től.
- Igen – válaszolt magabiztosan.
- Hányan vannak? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Húszan. Cullen család nincs benne – válaszolt.
- Hánynak van képessége? Cullenéken kívül…
- Nyolcnak… Összesen mindenkit beleértve, Volturi tagokat is pedig, húsz főnek van képessége – szorosan hunytam le a szememet, nem volt rossz ez a húsz képességgel rendelkező vámpír, de… túlzottan sok sem.
- Többen lesznek az újszülöttek, mint múltkor, igaz? Nem csak fenyegetőzött Dave... – mondta Felix.
- Ebben biztos vagyok… Ráadásul erősebbek is lesznek... – motyogtam és rájuk néztem. Nem tudom mi lesz, de, hogy a végsőkig fogunk harcolni és védeni a Volturit abban teljesen biztos voltam, ebben az egyben.
- Keményebben fogunk edzeni… - mondta Felix.
- Jaj… Alig várom Stefant – t és Vladimir – t, hogy itt legyenek… Élvezet lesz tényleg… - kínomban már nevettem miközben ezt kimondtam.
- Hát azt én is alig várom… - jegyezte meg Jane, de az ő arcán egyáltalán nem jelent meg a nevetés semelyik jele sem.
- De… most még annak is örülök ha eljönnek... – mondtam – Kell az erő… Legyen az bárki is az illető. Meg ki tudja? Lehet, hogy megváltoztak a harc után megkomolyodtak…
- Bella… Ugye ebben te sem hiszel ebben?
- Nem… De szép kis gondolatfoszlány volt. Nem igaz? – tettem fel a költői kérdésemet – De most már tényleg megyek és átadom a leveleket, aztán elküldöm őket, hogy vigyék el személyesen, még ma… - azzal egy erőltetett mosoly kíséretében ott hagytam őket. Legszívesebben megint sírtam volna, de próbáltam erős maradni. Gyomrom borsónyira szűkült össze. Nagyon aggódtam Edwardért, de legkésőbb holnap kapok róla valami információt és remélem megnyugodhatok, mert most... Az agyvérzés szélén álltam.
Próbáltam nem gondolkozni, de nem sikerült. Inkább gyorsabban trappoltam előre, mert minél előbb beszélhetek a katonákkal annál jobb, mert reményeim szerint addig másra terelődik majd a figyelmem.
Egy hirtelen mozdulattal nyitottam be a katonákhoz, rám néztek aztán mindannyian katonásan álltak be. Vártam pár pillanatot, míg lenyugodtak aztán elkezdtem elmondani mondanivalómat.
- Nem tudom, hogy hányan értesültek az új hírről, de Dave visszatért – ahogy láttam nem érte őket nagyobb meglepetés – Akkor valamennyire tájékozottak vagytok. Két hát múlva szombaton lesz az összecsapás este tíz órakor, elég képzettek vagytok, nem akarok veletek még külön edzéseket folytatni, nekem elég lesz a klánokkal való foglalkozás… Viszont valahogy ide is kell jönniük, így itt van néhány levél, amit személyesen kell elvinnetek a klánoknak. Remélem nem jelent gondot. Mondjátok el nekik, miután elolvasták a levelet, hogyha benne vannak a harcolásba akkor rögtön jöjjenek ne legyen nagy pakolászat. Minél előbb itt vannak annál jobb… - hadartam el gyorsan a lényeget – Világos minden? – erre mindenki bólintott. Az első sorhoz közelebb mentem és jobbról, balra haladva kiosztottam a leveleket a katonáknak akik ahogy a kezükbe adtam a borítékot el is tűntek a szemem elől.
- Akkor… további szép estét nektek… - azzal otthagytam őket. A vámpír katonákkal nem volt semmi baj nyugodtak voltak nem szóltak vissza, azt csinálták amit kellet, így nem volt velük soha sem gondom. Gyorsan el tudtam végezni a dolgomat.
Miután végeztem az edzőterembe mentem ahol ott volt Jane, Felix, Demetri és Alec is, a szekrény előtt álltak ahol a csövek voltak.
- Mennyi van még? – kérdeztem és én is odamentem hozzájuk.
- Három – négyszáz darab körülbelül…? – válaszolt Felix.
- Az kevés… Adjatok fel hatszáz darabos rendelést örülnék ha ez holnapra meg is érkezne, nem számít ez mennyibe fog kerülni, csak minél előbb érkezzen meg a szállítmány. Jane bólintott azzal el is tűnt.
Nagyot sóhajtottam és a szekrényből kivettem a csöveket, a verbénákat és a kesztyűt is.
- Azt hiszem ma sem alszok… - motyogtam magamnak. De ez legyen a legkisebb bajom...
Néhány megjegyzést... (:
Puszi: Netty
Star Performance – 40.fejezet
( Bella szemszöge )
Gondoltam, hogy erre majd sor kerül egyszer, de erre most jelenleg nem voltam/voltunk felkészülve.
Elolvastam a levelet:
Kedves Bella!
Gondolom még emlékszel rám. Hisz ki nem? Aki ott volt az akkori összecsapáson az erdő közepén, az mindent tud. Hallom, hogy felépültél igaz nem ment egyszerűen ez a dolog. Most viszont minden erődre szükséged lesz. Remélem emlékszel mit ígértem neked. Igen: ,, visszavágót ’’. Hát most lehetőségünk lesz egy kis ,, baráti ’’ összecsapásra. Megkaptad ezt a levelet, ha jól gondolom szombat este. Szóval térjünk a lényegre és ne is húzzuk tovább…
Két hét múlva pontban este tíz órakor, ugyanott fogunk találkozni, mint múltkor. Te a kis csapatoddal és én is az enyémmel, az újszülöttekkel, de számíts arra: sokkal többen leszünk ráadásul erősebbek is. És a harcunk után, miénk lesz az egész Volturi, talán még a világ is, ti meg ez ellen nem tehettek semmit sem hiszen… lángon fogtok égni. Nézd a jó oldalát: nem lesz felelősséged egy rakat vámpír iránt.
Sok szeretettel: Dave.
- Bella… - szólt Felix aki még mindig előttem állt, szememmel többször átjártam még a sorokat.
- Mindenki itt van? – kérdeztem és körbe néztem.
- A katonákon kívül mindenki itt van – válaszolt Alec.
- Dave visszatér és bosszúra szomjaz – tértem egyből a lényegre. Érezhetően feszültté vált a légkör – Felolvasom a levelet… - mondtam és újra kezdtem. Mindenki megmeredve állt és nem szólt semmit és mikor ezt végig olvastam, csak rosszabb lett a helyzet – Alec, záras be minden egyes ajtót, ablakot, miután végeztem a mondani valómmal, nem akarom, hogy meglepetések érjenek minket – kezdtem kiadni a parancsokat - Senki sem mehet ki, sem engedéllyel sem anélkül. Mindig csak egy – két vámpír megy el és ők fogják majd megszerezni a vadászathoz való igényt – mondtam – Jane, Felix!- szólítottam meg őket – Írjatok leveleket minden vámpírnak, akik itt voltak múltkor és ha keletkeztek új klánok azoknak is, katonákkal vitessétek ki, minden klánhoz egy – egy harcos és hozzák magukkal a vámpírokat, persze, ha jönni akarnak nem akarom ezt kötelezővé tenni, hiszen mégis csak az életükkel ,, játszanak ’’. Nincs sok időnk, kevesebb, mint két hetünk lesz a felkészüléshez. És örülnék ha most rögtön mennétek is és meg is írnátok – azzal ők már el is tűntek. Te is mehetsz Alec – ő is elment.
- Nem teszem senkinek sem kötelezővé a harcolást, mint mondtam az előbb. Volturi tagoknak sem… A Cullen családnak meg pláne, van most elég bajuk… - néztem rájuk - Akik nem akarnak részt venni a harcban, azok most szóljanak… Aztán nem lesz esélyük kilépni, mert úgy fogok számolni a vámpírokat és úgy fogok számítani rájuk – senki sem jelezte, hogy ki akarna lépni.
- Ez durvább harc lesz, mint a múltkori volt… - jegyeztem meg. Most sem szólt senki sem… Mély levegőt vettem egy lemondó sóhaj kíséretében. Nem örültem, hogy Cullenék harcoltak, nem voltak annyira képzettek – kivéve Jasper – t. Féltettem őket.
- Demetri, küldj három – négy vámpírt Alaszkába Edward – ék ott szálltak meg a szüleivel. Szeretném, ha itt lennének a közelben, mielőtt Dave megtalálja őket… - volt egy rossz előérzetem, hogy valami történt velük. Azon gondolkoztam, míg az erdőben voltam hogy el kellene oda mennem, de nem tűnt a legjobb ötletnek ok nélkül oda menni… Így lesz egy indokom, hogy féltem. Francba, hogy nem mehetek el hozzá, pont most!
- Mikor? – kérdezte.
- Most! – mondtam határozottan. Azzal el is tűntek.
- Bella? – hallottam meg Alice hangját.
- Hm? – fordultam felé. Mennyire megtud változni a viselkedésem, amikor komoly dolgokról van szó, hát ez a harcolás most elég komoly volt… Nem igaz? De most nagyon nem hiányzott nekem – mintha normál esettben hiányzott volna. Nem igazán tudtam egyszerre két dologra fókuszálni, mert mindegyik nagyon fontos volt. Egyik Edward a másik a Volturi, nem tudnék soha választani kettőjük közül… A Szerelmem és a Családom között.
- Most mi lesz? – kérdezte.
- Hogy értve? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Edward – dal, ha nem lesz meg…
- Alaszkába kell lennie, ha ott sincs akkor… Fogalmam sincs, Alice...
- Ha nincs ott akkor, hol keressük? – kérdezte.
- Alice… Tudom, hogy ti mindnyájan nagyon feszültek vagytok miatta, látnátok engem belül. Jasper – nek nagyon nagy szerencséje van, hogy pajzs van körülöttem, mert biztos vagyok benne, hogy már megbolondult volna… - mondtam feszülten – De ha nem lesz ott Alaszkában...
- Akkor mi fogjuk megkeresni őt… - mondta magabiztosan Emmet.
- Ezt most verd ki a fejedből… - néztem rá szúrósan – Meg ne kérdezd mért. Mikor elment Edward nekem már akkor nem voltak szimpatikusak a szülei, este nem tudtam aludni, nagyon ideges voltam. Másnap próbáltam szagnyom után menni, de alig mentem fél mérföldet és elveszítettem a szagot… Mintha elvágták volna – végig néztem a Cullen családot, még feszültebbek lettek, mint voltak – Nem mehettek sehová. Maximum Volturi tagok mehetnek ki, közülük is olyan akiknek van képességük.
- Bella… Mire ez a nagy készültség...? – kérdezte Carlisle.
- Sokkal durvább harc lesz, mint máskor… És nem a levéltől vagyok megijedve. Hanem a kikövetkeztetéstől. Néhány hónapja volt a harc, miután veszített másnap már rögtön toborozni kezdett újszülötteket. Meg mit tudom én még milyen vámpírokat szerzett be, akiknek szintén nem tudom milyen harci késségük van. Múltkor is többen voltak nálunk, akkor most mire számítsak? – néztem rájuk kérdőn, de nem válaszoltak – Ne menjetek sehova, azzal nem tesztek jót… - ezzel arra akartam célozni, hogyha elakarnak menni, segíteni Edward – nak – ha nem lenne Alaszkában, bár erre gondolni sem akartam – akkor csak rosszabbat csinálnak.
- Nem lesz semmi baj… - erőltettem meg végül egy mosolyt. Nem tudtam miért mondom ezt. Talán csak magamat próbáltam nyugtatni, nem is mást – Most megyek – azzal az ajtó felé indultam – Megnézem Jane – ék, hogy haladnak az írással és még verbénás csövet is elő kell állítanom… - magyarázkodtam. Egyből Aro régi irodája felé vettem az irányt, ott szokták írni az ilyen ,, hivatalos ’’ leveleket. Mindenki bent volt aki erre a feladatra ki volt osztva.
- Bella, kész vagyunk! – jött oda Jane a levelekkel.
- Gyorsak voltatok – erőltettem meg egy mosolyt és elvettem a kezéből a papírokat. Szembesítem a katonákat, hogy nemsokára harc következik és, kiosztom azt a pár vámpírt is akik majd elviszik ezeket – lengettem meg a kezemben lévő borítékokat – Aztán fél óra múlva találkozzunk az edzőteremben, előkel állítanunk a verbénákat is, nincs késleltetni való időnk – mindnyájan bólintottak - Minden klán meg van? – kérdeztem Jane – től.
- Igen – válaszolt magabiztosan.
- Hányan vannak? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Húszan. Cullen család nincs benne – válaszolt.
- Hánynak van képessége? Cullenéken kívül…
- Nyolcnak… Összesen mindenkit beleértve, Volturi tagokat is pedig, húsz főnek van képessége – szorosan hunytam le a szememet, nem volt rossz ez a húsz képességgel rendelkező vámpír, de… túlzottan sok sem.
- Többen lesznek az újszülöttek, mint múltkor, igaz? Nem csak fenyegetőzött Dave... – mondta Felix.
- Ebben biztos vagyok… Ráadásul erősebbek is lesznek... – motyogtam és rájuk néztem. Nem tudom mi lesz, de, hogy a végsőkig fogunk harcolni és védeni a Volturit abban teljesen biztos voltam, ebben az egyben.
- Keményebben fogunk edzeni… - mondta Felix.
- Jaj… Alig várom Stefant – t és Vladimir – t, hogy itt legyenek… Élvezet lesz tényleg… - kínomban már nevettem miközben ezt kimondtam.
- Hát azt én is alig várom… - jegyezte meg Jane, de az ő arcán egyáltalán nem jelent meg a nevetés semelyik jele sem.
- De… most még annak is örülök ha eljönnek... – mondtam – Kell az erő… Legyen az bárki is az illető. Meg ki tudja? Lehet, hogy megváltoztak a harc után megkomolyodtak…
- Bella… Ugye ebben te sem hiszel ebben?
- Nem… De szép kis gondolatfoszlány volt. Nem igaz? – tettem fel a költői kérdésemet – De most már tényleg megyek és átadom a leveleket, aztán elküldöm őket, hogy vigyék el személyesen, még ma… - azzal egy erőltetett mosoly kíséretében ott hagytam őket. Legszívesebben megint sírtam volna, de próbáltam erős maradni. Gyomrom borsónyira szűkült össze. Nagyon aggódtam Edwardért, de legkésőbb holnap kapok róla valami információt és remélem megnyugodhatok, mert most... Az agyvérzés szélén álltam.
Próbáltam nem gondolkozni, de nem sikerült. Inkább gyorsabban trappoltam előre, mert minél előbb beszélhetek a katonákkal annál jobb, mert reményeim szerint addig másra terelődik majd a figyelmem.
Egy hirtelen mozdulattal nyitottam be a katonákhoz, rám néztek aztán mindannyian katonásan álltak be. Vártam pár pillanatot, míg lenyugodtak aztán elkezdtem elmondani mondanivalómat.
- Nem tudom, hogy hányan értesültek az új hírről, de Dave visszatért – ahogy láttam nem érte őket nagyobb meglepetés – Akkor valamennyire tájékozottak vagytok. Két hát múlva szombaton lesz az összecsapás este tíz órakor, elég képzettek vagytok, nem akarok veletek még külön edzéseket folytatni, nekem elég lesz a klánokkal való foglalkozás… Viszont valahogy ide is kell jönniük, így itt van néhány levél, amit személyesen kell elvinnetek a klánoknak. Remélem nem jelent gondot. Mondjátok el nekik, miután elolvasták a levelet, hogyha benne vannak a harcolásba akkor rögtön jöjjenek ne legyen nagy pakolászat. Minél előbb itt vannak annál jobb… - hadartam el gyorsan a lényeget – Világos minden? – erre mindenki bólintott. Az első sorhoz közelebb mentem és jobbról, balra haladva kiosztottam a leveleket a katonáknak akik ahogy a kezükbe adtam a borítékot el is tűntek a szemem elől.
- Akkor… további szép estét nektek… - azzal otthagytam őket. A vámpír katonákkal nem volt semmi baj nyugodtak voltak nem szóltak vissza, azt csinálták amit kellet, így nem volt velük soha sem gondom. Gyorsan el tudtam végezni a dolgomat.
Miután végeztem az edzőterembe mentem ahol ott volt Jane, Felix, Demetri és Alec is, a szekrény előtt álltak ahol a csövek voltak.
- Mennyi van még? – kérdeztem és én is odamentem hozzájuk.
- Három – négyszáz darab körülbelül…? – válaszolt Felix.
- Az kevés… Adjatok fel hatszáz darabos rendelést örülnék ha ez holnapra meg is érkezne, nem számít ez mennyibe fog kerülni, csak minél előbb érkezzen meg a szállítmány. Jane bólintott azzal el is tűnt.
Nagyot sóhajtottam és a szekrényből kivettem a csöveket, a verbénákat és a kesztyűt is.
- Azt hiszem ma sem alszok… - motyogtam magamnak. De ez legyen a legkisebb bajom...
Néhány megjegyzést... (:
2011. július 7., csütörtök
2011. július 6., szerda
39.fejezet
Hát itt a fejezet egy ,,kis'' késéssel...
Szeretném megköszönni akik írtak megjegyzést, mindegyikre válaszoltam (:
Remélem tetszeni fog ez a fejezet is, néhány sort írjatok, hogy milyen volt. Igyekszek még a nyaralás előtt feltenni egy részt ha nem, akkor 16-a után várható egy fejezet :/ De igyekszek vele.
Na nem húzom tovább a szót. Jó olvasást :D
Netty
Star Performance – 39.fejezet
( Bella szemszöge )
A búcsúzásnál kikészültem, csak néztem Edward egyre eltávolodó alakját, nem tudom meddig álltam ott neki dőlve az egyik oszlopnak és néztem ahogy eltűnik. Viszont az feltűnt nekem, hogy szülei elég messze parkoltak le az autóval… Mikor elég sok hely van most itt… Lehet nem akartak feltűnő autóval megjelenni? Megeshet, hogy olyanok, mint a Cullen család: imádják az olyan autókat amik eléggé feltűnőek. De akkor meg mi értelme van annak, ha messzire parkolnak le, nem inkább szem előtt kéne lenni?
Igen… Ekkor már éreztem, hogy valami nincs rendben a szülőkkel…
- Nektek nem furák Edward szülei? – kérdeztem meg egyszer a Cullen családot.
- Nem, nekem Elizabeth nagyon rendes nőnek tűnik – mondta Esme mosolyogva.
- Bella… Alig ismered őket… És már most nem szimpatikus az anyós meg az após jelölt? – kérdezte röhögve, én meg ezt nem éppen találtam viccesnek.
- Olyan volt mintha valami pajzs lett volna körülöttük, de valami érdekes pajzs… Nem olyan, mint az enyém, átlag felüli, mintha gonosz erők uralták volna… - ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Én sem látom a jövőjüket, de lehet, hogy ez a képességük… Mármint nem a gonosz erő, hanem csak a pajzs… - magyarázta Alice.
- Ne aggódj Bella, minden rendben lesz… - tette a kezét a vállamra Esme – Inkább csak Edward miatt aggódsz és mindent túl reagálsz – bólintottam, de ennél több volt a helyzet. Éreztem, valami női megérzés vagy mit tudom én mi volt ez, de hogy valami nem volt rendben, az is biztos….
- Ne stresszelj Bella… Néhány hétről van szó, te meg örökké élsz… Ezt nem fogod többnek érezni néhány napnál – próbált Carlisle is nyugtatni. Ajkamba haraptam és erre nem mondtam semmit sem.
Két héttel később…
Most már úgy gondoltam lehetek ideges. Eltelt két hét és Edward semmi jelet nem adott magáról és nem foghatom most még a térerőre sem. Próbáltam naponta többször hívni vagy ki nyomta vagy fel sem vette. Szorosan lehunytam a szememet és próbáltam legalább egy pillanatra lenyugodni de nem sikerült. Jasper folyamatosan mögöttem járkált és próbált erejével lenyugtatni, nem volt körülöttem a pajzs, de még így sem sikerült.
- Tudtam, hogy valami itt nincsen rendben… - motyogtam magamnak. Nem tudom, hogy álltak a dolgok, de, hogy itt nem szimpla telefon lemerülésről vagy ilyesmiről van szó, abban száz százalékig biztos vagyok.
( Edward szemszöge )
A fejemre, mintha több tonnás súly nehezedett volna. Hasamba éles fájdalom nyílalt, mintha kést forgattak volna benne és ez az érzés nem akart megszűnni, sőt egyre erősebb lett, szememet többszöri próbálkozás után sikerült kinyitnom de nem igazán láttam tisztán. Fogalmam sincs mikor éreztem magamat ilyen ramatyul, de biztos vagyok abban, hogy mikor még ember voltam sem voltam ilyen állapotban. A formák kezdtek körülöttem kirajzolódni. A hely ahol voltam nyálkás, rozsdás és egyszerűen bűzlött valamitől, úgy éreztem magam, mintha börtönbe lettem volna… Szorosan lehunytam a szememet egy pillanatra. Nem tudtam mi történik velem. Reménykedtem, hogy ez valami vicc – bár nem tűnt valószínűnek – hogy valami képesség hatása alatt vagyok, valaki szívat engem, de nem így volt. Nagyon nem…
Lassan kezdtek a fejemben előjönni az utolsó emlékeim… A szüleim… De még se… - gyorsabban vettem a levegőt, mert a fájdalom forrásához tettem a kezemet, pólómat felemeltem és láttam ott egy nagy heget. Ijedtemben odakaptam, de még nagyobb fájdalom nyílalt belém, kínomban felordítottam. Ők nem lehetnek a szüleim, hacsak nem valami gonosz erő alatt álltak… Mert önmaguktól nem hinném, hogy csak belém szúrnának egy verbénát… Még akkor sem ha gonoszak lettek volna a vámpírrá válás során, nem…
- Oh, Edward… – hallottam meg egy cinikus hangot, gyorsan felálltam a rácshoz mentem. Ketten álltak ott, az állítólagos ,, szüleim ’’.
– Remélem már jobban vagy kisfiam – a nő felém nyúlt megakarta simítani az arcomat, de én elhúzódtam – Te kis szemtelen, így kell viselkedni az anyáddal? – húzta fel kérdőn a szemöldökét, de láttam szemeiben, hogy roppant jól mulat.
- Térjünk a lényegre Bianca… - nézett a férfi a nőre. Nem tudtam többet használni az anya, vagy apa szót, átvertek és én ebbe a csapdába rendkívül jól bele is estem.
- Edward… Hm… Milyen régen találkoztunk… - a hangja megváltozott, felismertem, ezer közül is sikerült volna. Egy pillanatra elállt a lélegzetem – Látom így már megismersz engem… - próbáltam a gondolataikba látni, de nem sikerült még mindig nem, valami nagyon védte őket, egy pajzs… és már mióta? Eddig fel sem tűnt, hisz annyira örültem, hogy sikerül az életemet helyre hozni, de tudhattam volna, hogy ez mind túl szép és egyszerű… - Ismerős vagyok számodra igaz? – kérdezte és rám mosolygott, de lehet, hogy nevezhetném ezt vicsorításnak is.
Aztán hirtelen alakot váltottak, mind a ketten. A nő ismeretlen volt számomra, eddig még soha sem láttam. A férfi viszont, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára…
( Bella szemszöge )
Az idő egyre csak telt én meg nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, képességeim nem segítettek nekem, inkább csak hátráltattak. Alice szintén nem tudott segíteni nekem, Edward szülein pajzs volt, így hát Őt sem láthatta. Viszont ilyenkor legalább homályosan látnia kellene, de most még ez sem. A pánik egyre jobban uralkodott el rajtam. Jasper állandóan utánam koslatott, hogy nyugtasson de ez nem segített nekem. Inkább felidegesített.
- Jazz, kérlek! – emeltem fel a hangomat – Nem segít, még idegesebb leszek! – idegesen túrtam bele a hajamba. Szívem hevesen vert, félvérségem miatt, tenyerem izzadt és abban is biztos voltam, ha most nem ülök le mentem elájulok. A székekhez mentem ahol egykor Aroék ültek. Fejemet a tenyerembe temettem és próbáltam nyugodt dolgokra koncentrálni… Rét… Fű… Virágok… - milyen ironikus, hogy egy vámpír pont erre gondol.
- Bella – felnéztem. Alice állt velem szembe – Ne ess szét… Lehet, hogy nincs is semmi okod aggódni.
- Alice… Én érzem, hogy valami rohadtul nincs itt rendben – néztem rá könyörgően. Egy pillanatig egymás szemébe néztünk, láttam, hogy szemei szomorúak, ő is pont annyira érzi, hogy itt valami nincs rendben, csak nem akarja ezt kimondani – Gondolatolvasó vagyok… - jegyeztem meg – Tudom, hogy nyugtatni akartok engem, de tudom, hogy mit is gondolsz valójában… - felálltam és őt néztem. Ezután megöleltem őt – Elmegyek vadászni… Régen voltam és legalább addig is mással vagyok elfoglalva… - suttogtam majd elhúzódtam tőle.
- Menjek veled? – kérdezte.
- Nem kell… Szeretnék egyedül lenni… - mondtam és egy mosolyt küldtem felé.
- Ne csinálj hülyeséget… - kérte.
- Nem fogok… - mondtam. Elmentem mellette, a kijárat felé vettem utamat, nem néztem oldalra, csak mereven előre. Egyre gyorsabban vágtattam előre, mire azt vettem észre, hogy már rohanok és vámpír sebességű futásba kezdtem. Minél előbb ki akartam innen szabadulni. Megkönnyebbült sóhajjal másztam fel a kijáratot jelentő létrán és emeltem fel a beton korongot, ami eltakarta a mi titkos kis lejáratunkat. Elég nehéz volt ahhoz, hogy az emberek ne tudják felemelni, de még meglátni sem nagyon, hiszen szinte beleolvad a betonba, színét értve.
Mielőtt kimásztam volna szétnéztem, hogy van – e valaki a közelben, de nem láttam senkit így egy hirtelen mozdulattal húztam fel magamat és tettem vissza a korongot.
Egyszerű emberi öltözetben voltam, senkinek sem tűnt volna fel, hogy nem vagyok teljesen ember. Ráadásul sötét is volt, szóval rendesen, vámpír tempóban futhattam az erdő felé, úgy, hogy nem vesz észre senki sem. Szerencsénk volt, hogy a Volturi – tól nem messze van egy erdő – elég nagy ahhoz, hogy ,, eltartson ’’ minket, de sokszor megtörténik az is, hogy elmegyünk messzebb vadászni, legszívesebben most én is elmentem volna messzebbre, de nem hagyhattam csak úgy itt a Volturi – t, főleg nem ,, főnökként ’’.
Mikor úgy gondoltam, hogy már eléggé bent vagyok az erdőben, akkor lassítottam. Gyalogoltam lassan, emberi tempóban. Próbáltam semleges dolgokra gondolni… Milyen jó lenne kizárni a dolgokat, még ha csak néhány pillanatra is. De nem sikerült, agyam folytonosan Edward körül járt. Mi van ha valami baj van a telefonjával? De akkor már megoldotta volna, hogy valamilyen módon felhívjon engem. De ezt nem tette… Lehet, hogy direkt csinálja? Hirtelen megálltam, mert mi van, ha ez tényleg így van? Nem… Ez azért képtelenség… Már csak beképzelem magamnak a dolgokat.
Próbáltam a vadászatra koncentrálni. Mély levegőt vettem és egyből ki is szimatoltam néhány őzt a közelben. Feléjük kezdtem rohanni, rögtön el is kaptam az egyiket. Mohón kezdtem szívni a vérét a nyakán keresztül. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire voltam szomjas és, hogy ezt a vadászat dolgot mennyire elhanyagoltam mostanában. De az viszont biztató, hogy nem vettem észre különösebben, bár a mostani zavaros életemet illetően… Már semmin sem lepődnék meg.
Az állati tetemeket elhagyva ismét gondolkodóba estem. Mit kéne csinálnom? Felkeresni nem tudnám őket, már próbáltam a szagukat követni, de nem jutottam el fél mérföldig és már nem is éreztem semmit sem. Ennél a pontnál kezdtem leginkább aggódni és ijesztő dolgokra gondolni…
Levetettem magamat az avarrétegbe. Kellemesen jó érzés volt feküdni, el tudtam volna azt is képzelni, hogy itt maradok egy ideig, lehunytam a szememet. Ennél már csak az lenne a jobb, ha öntudatlan állapotba süllyednék. Nem lenne semmi gondom… Nem lenne felelősség körülöttem – persze semmi bajom nincs a Volturival, szeretem az egész csapatot, olyanok vagyunk, mint egy nagy család, mindenki ismeri mindenkinek a titkát… talán még is tudunk egymásról. Mégis jól esne egy kis pihenés… Kikapcsolódás, mint mikor az emberek nyaralni mennek. De igazából nem a sok ,, munkával ’’ volt a bajom, inkább elakartam felejteni, hogy Edward nincs itt velem, nem ölel át engem és… nem akartam olyanra sem gondolni, hogy talán…
- Nem! – mondtam hangosan és felugrottam.
Hülyeségeket gondolsz – folytattam magamban. Könnyeim folyni kezdtek, két hétig sikerült visszafojtanom érzéseimet, de most eltört nálam végleg a mécses. Nem akartam ezt. Azt akartam, hogy most itt legyen velem, hogy biztos legyek abban biztonságban van és nincs semmi baja.
Csak már látnám őt…
***
Visszafele haladtam a Volturi felé, amint kiértem az erdőből és már láttam az óratornyot akkor már emberi tempóban gyalogoltam. Jól esett kisírni magamat… kicsit kiszabadulni a feszült légkörből… - na mintha én magam nem lettem volna elég ideges. Lassan mentem, néhányan lézengtek itt – ott, azok is többnyire részegek voltak,tudomást sem vettek rólam. Este tíz óra volt és elég hideg még nekem is kellemetlenül esett, pedig én nekem elég nagy tűrőképességem volt.
Leemeltem a beton korongot és beugrottam, majd vissza húztam azt. A nagy terem felé mentem. Hangok hallatszódtak onnan, ami szokatlan volt, mert ilyenkor már senki sem szokott ott tartózkodni, kivéve engem. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, így pár pillanat alatt már a terem közepén álltam, mindenki egyből rám nézett.
Felix közeledett felém egy levéllel a kezében. Hirtelen az ütő is megállt bennem, mi van ha valami Edward – dal kapcsolatos?
- Kitől van? – kérdeztem feszülten.
- Fogalmam sincs, nem akartuk kibontani addig amíg nem érdekezel meg… - erre csak bólintottam. Kezem remegett, alig tudtam kinyitni és mikor elkezdtem olvasni egyáltalán nem lettem nyugodtabb…
Ha lehetek pofátlan és tetszett a fejezet akkor írjatok néhány sort megjegyzésbe (:
Szeretném megköszönni akik írtak megjegyzést, mindegyikre válaszoltam (:
Remélem tetszeni fog ez a fejezet is, néhány sort írjatok, hogy milyen volt. Igyekszek még a nyaralás előtt feltenni egy részt ha nem, akkor 16-a után várható egy fejezet :/ De igyekszek vele.
Na nem húzom tovább a szót. Jó olvasást :D
Netty
Star Performance – 39.fejezet
( Bella szemszöge )
A búcsúzásnál kikészültem, csak néztem Edward egyre eltávolodó alakját, nem tudom meddig álltam ott neki dőlve az egyik oszlopnak és néztem ahogy eltűnik. Viszont az feltűnt nekem, hogy szülei elég messze parkoltak le az autóval… Mikor elég sok hely van most itt… Lehet nem akartak feltűnő autóval megjelenni? Megeshet, hogy olyanok, mint a Cullen család: imádják az olyan autókat amik eléggé feltűnőek. De akkor meg mi értelme van annak, ha messzire parkolnak le, nem inkább szem előtt kéne lenni?
Igen… Ekkor már éreztem, hogy valami nincs rendben a szülőkkel…
- Nektek nem furák Edward szülei? – kérdeztem meg egyszer a Cullen családot.
- Nem, nekem Elizabeth nagyon rendes nőnek tűnik – mondta Esme mosolyogva.
- Bella… Alig ismered őket… És már most nem szimpatikus az anyós meg az após jelölt? – kérdezte röhögve, én meg ezt nem éppen találtam viccesnek.
- Olyan volt mintha valami pajzs lett volna körülöttük, de valami érdekes pajzs… Nem olyan, mint az enyém, átlag felüli, mintha gonosz erők uralták volna… - ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Én sem látom a jövőjüket, de lehet, hogy ez a képességük… Mármint nem a gonosz erő, hanem csak a pajzs… - magyarázta Alice.
- Ne aggódj Bella, minden rendben lesz… - tette a kezét a vállamra Esme – Inkább csak Edward miatt aggódsz és mindent túl reagálsz – bólintottam, de ennél több volt a helyzet. Éreztem, valami női megérzés vagy mit tudom én mi volt ez, de hogy valami nem volt rendben, az is biztos….
- Ne stresszelj Bella… Néhány hétről van szó, te meg örökké élsz… Ezt nem fogod többnek érezni néhány napnál – próbált Carlisle is nyugtatni. Ajkamba haraptam és erre nem mondtam semmit sem.
Két héttel később…
Most már úgy gondoltam lehetek ideges. Eltelt két hét és Edward semmi jelet nem adott magáról és nem foghatom most még a térerőre sem. Próbáltam naponta többször hívni vagy ki nyomta vagy fel sem vette. Szorosan lehunytam a szememet és próbáltam legalább egy pillanatra lenyugodni de nem sikerült. Jasper folyamatosan mögöttem járkált és próbált erejével lenyugtatni, nem volt körülöttem a pajzs, de még így sem sikerült.
- Tudtam, hogy valami itt nincsen rendben… - motyogtam magamnak. Nem tudom, hogy álltak a dolgok, de, hogy itt nem szimpla telefon lemerülésről vagy ilyesmiről van szó, abban száz százalékig biztos vagyok.
( Edward szemszöge )
A fejemre, mintha több tonnás súly nehezedett volna. Hasamba éles fájdalom nyílalt, mintha kést forgattak volna benne és ez az érzés nem akart megszűnni, sőt egyre erősebb lett, szememet többszöri próbálkozás után sikerült kinyitnom de nem igazán láttam tisztán. Fogalmam sincs mikor éreztem magamat ilyen ramatyul, de biztos vagyok abban, hogy mikor még ember voltam sem voltam ilyen állapotban. A formák kezdtek körülöttem kirajzolódni. A hely ahol voltam nyálkás, rozsdás és egyszerűen bűzlött valamitől, úgy éreztem magam, mintha börtönbe lettem volna… Szorosan lehunytam a szememet egy pillanatra. Nem tudtam mi történik velem. Reménykedtem, hogy ez valami vicc – bár nem tűnt valószínűnek – hogy valami képesség hatása alatt vagyok, valaki szívat engem, de nem így volt. Nagyon nem…
Lassan kezdtek a fejemben előjönni az utolsó emlékeim… A szüleim… De még se… - gyorsabban vettem a levegőt, mert a fájdalom forrásához tettem a kezemet, pólómat felemeltem és láttam ott egy nagy heget. Ijedtemben odakaptam, de még nagyobb fájdalom nyílalt belém, kínomban felordítottam. Ők nem lehetnek a szüleim, hacsak nem valami gonosz erő alatt álltak… Mert önmaguktól nem hinném, hogy csak belém szúrnának egy verbénát… Még akkor sem ha gonoszak lettek volna a vámpírrá válás során, nem…
- Oh, Edward… – hallottam meg egy cinikus hangot, gyorsan felálltam a rácshoz mentem. Ketten álltak ott, az állítólagos ,, szüleim ’’.
– Remélem már jobban vagy kisfiam – a nő felém nyúlt megakarta simítani az arcomat, de én elhúzódtam – Te kis szemtelen, így kell viselkedni az anyáddal? – húzta fel kérdőn a szemöldökét, de láttam szemeiben, hogy roppant jól mulat.
- Térjünk a lényegre Bianca… - nézett a férfi a nőre. Nem tudtam többet használni az anya, vagy apa szót, átvertek és én ebbe a csapdába rendkívül jól bele is estem.
- Edward… Hm… Milyen régen találkoztunk… - a hangja megváltozott, felismertem, ezer közül is sikerült volna. Egy pillanatra elállt a lélegzetem – Látom így már megismersz engem… - próbáltam a gondolataikba látni, de nem sikerült még mindig nem, valami nagyon védte őket, egy pajzs… és már mióta? Eddig fel sem tűnt, hisz annyira örültem, hogy sikerül az életemet helyre hozni, de tudhattam volna, hogy ez mind túl szép és egyszerű… - Ismerős vagyok számodra igaz? – kérdezte és rám mosolygott, de lehet, hogy nevezhetném ezt vicsorításnak is.
Aztán hirtelen alakot váltottak, mind a ketten. A nő ismeretlen volt számomra, eddig még soha sem láttam. A férfi viszont, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára…
( Bella szemszöge )
Az idő egyre csak telt én meg nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, képességeim nem segítettek nekem, inkább csak hátráltattak. Alice szintén nem tudott segíteni nekem, Edward szülein pajzs volt, így hát Őt sem láthatta. Viszont ilyenkor legalább homályosan látnia kellene, de most még ez sem. A pánik egyre jobban uralkodott el rajtam. Jasper állandóan utánam koslatott, hogy nyugtasson de ez nem segített nekem. Inkább felidegesített.
- Jazz, kérlek! – emeltem fel a hangomat – Nem segít, még idegesebb leszek! – idegesen túrtam bele a hajamba. Szívem hevesen vert, félvérségem miatt, tenyerem izzadt és abban is biztos voltam, ha most nem ülök le mentem elájulok. A székekhez mentem ahol egykor Aroék ültek. Fejemet a tenyerembe temettem és próbáltam nyugodt dolgokra koncentrálni… Rét… Fű… Virágok… - milyen ironikus, hogy egy vámpír pont erre gondol.
- Bella – felnéztem. Alice állt velem szembe – Ne ess szét… Lehet, hogy nincs is semmi okod aggódni.
- Alice… Én érzem, hogy valami rohadtul nincs itt rendben – néztem rá könyörgően. Egy pillanatig egymás szemébe néztünk, láttam, hogy szemei szomorúak, ő is pont annyira érzi, hogy itt valami nincs rendben, csak nem akarja ezt kimondani – Gondolatolvasó vagyok… - jegyeztem meg – Tudom, hogy nyugtatni akartok engem, de tudom, hogy mit is gondolsz valójában… - felálltam és őt néztem. Ezután megöleltem őt – Elmegyek vadászni… Régen voltam és legalább addig is mással vagyok elfoglalva… - suttogtam majd elhúzódtam tőle.
- Menjek veled? – kérdezte.
- Nem kell… Szeretnék egyedül lenni… - mondtam és egy mosolyt küldtem felé.
- Ne csinálj hülyeséget… - kérte.
- Nem fogok… - mondtam. Elmentem mellette, a kijárat felé vettem utamat, nem néztem oldalra, csak mereven előre. Egyre gyorsabban vágtattam előre, mire azt vettem észre, hogy már rohanok és vámpír sebességű futásba kezdtem. Minél előbb ki akartam innen szabadulni. Megkönnyebbült sóhajjal másztam fel a kijáratot jelentő létrán és emeltem fel a beton korongot, ami eltakarta a mi titkos kis lejáratunkat. Elég nehéz volt ahhoz, hogy az emberek ne tudják felemelni, de még meglátni sem nagyon, hiszen szinte beleolvad a betonba, színét értve.
Mielőtt kimásztam volna szétnéztem, hogy van – e valaki a közelben, de nem láttam senkit így egy hirtelen mozdulattal húztam fel magamat és tettem vissza a korongot.
Egyszerű emberi öltözetben voltam, senkinek sem tűnt volna fel, hogy nem vagyok teljesen ember. Ráadásul sötét is volt, szóval rendesen, vámpír tempóban futhattam az erdő felé, úgy, hogy nem vesz észre senki sem. Szerencsénk volt, hogy a Volturi – tól nem messze van egy erdő – elég nagy ahhoz, hogy ,, eltartson ’’ minket, de sokszor megtörténik az is, hogy elmegyünk messzebb vadászni, legszívesebben most én is elmentem volna messzebbre, de nem hagyhattam csak úgy itt a Volturi – t, főleg nem ,, főnökként ’’.
Mikor úgy gondoltam, hogy már eléggé bent vagyok az erdőben, akkor lassítottam. Gyalogoltam lassan, emberi tempóban. Próbáltam semleges dolgokra gondolni… Milyen jó lenne kizárni a dolgokat, még ha csak néhány pillanatra is. De nem sikerült, agyam folytonosan Edward körül járt. Mi van ha valami baj van a telefonjával? De akkor már megoldotta volna, hogy valamilyen módon felhívjon engem. De ezt nem tette… Lehet, hogy direkt csinálja? Hirtelen megálltam, mert mi van, ha ez tényleg így van? Nem… Ez azért képtelenség… Már csak beképzelem magamnak a dolgokat.
Próbáltam a vadászatra koncentrálni. Mély levegőt vettem és egyből ki is szimatoltam néhány őzt a közelben. Feléjük kezdtem rohanni, rögtön el is kaptam az egyiket. Mohón kezdtem szívni a vérét a nyakán keresztül. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire voltam szomjas és, hogy ezt a vadászat dolgot mennyire elhanyagoltam mostanában. De az viszont biztató, hogy nem vettem észre különösebben, bár a mostani zavaros életemet illetően… Már semmin sem lepődnék meg.
Az állati tetemeket elhagyva ismét gondolkodóba estem. Mit kéne csinálnom? Felkeresni nem tudnám őket, már próbáltam a szagukat követni, de nem jutottam el fél mérföldig és már nem is éreztem semmit sem. Ennél a pontnál kezdtem leginkább aggódni és ijesztő dolgokra gondolni…
Levetettem magamat az avarrétegbe. Kellemesen jó érzés volt feküdni, el tudtam volna azt is képzelni, hogy itt maradok egy ideig, lehunytam a szememet. Ennél már csak az lenne a jobb, ha öntudatlan állapotba süllyednék. Nem lenne semmi gondom… Nem lenne felelősség körülöttem – persze semmi bajom nincs a Volturival, szeretem az egész csapatot, olyanok vagyunk, mint egy nagy család, mindenki ismeri mindenkinek a titkát… talán még is tudunk egymásról. Mégis jól esne egy kis pihenés… Kikapcsolódás, mint mikor az emberek nyaralni mennek. De igazából nem a sok ,, munkával ’’ volt a bajom, inkább elakartam felejteni, hogy Edward nincs itt velem, nem ölel át engem és… nem akartam olyanra sem gondolni, hogy talán…
- Nem! – mondtam hangosan és felugrottam.
Hülyeségeket gondolsz – folytattam magamban. Könnyeim folyni kezdtek, két hétig sikerült visszafojtanom érzéseimet, de most eltört nálam végleg a mécses. Nem akartam ezt. Azt akartam, hogy most itt legyen velem, hogy biztos legyek abban biztonságban van és nincs semmi baja.
Csak már látnám őt…
***
Visszafele haladtam a Volturi felé, amint kiértem az erdőből és már láttam az óratornyot akkor már emberi tempóban gyalogoltam. Jól esett kisírni magamat… kicsit kiszabadulni a feszült légkörből… - na mintha én magam nem lettem volna elég ideges. Lassan mentem, néhányan lézengtek itt – ott, azok is többnyire részegek voltak,tudomást sem vettek rólam. Este tíz óra volt és elég hideg még nekem is kellemetlenül esett, pedig én nekem elég nagy tűrőképességem volt.
Leemeltem a beton korongot és beugrottam, majd vissza húztam azt. A nagy terem felé mentem. Hangok hallatszódtak onnan, ami szokatlan volt, mert ilyenkor már senki sem szokott ott tartózkodni, kivéve engem. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, így pár pillanat alatt már a terem közepén álltam, mindenki egyből rám nézett.
Felix közeledett felém egy levéllel a kezében. Hirtelen az ütő is megállt bennem, mi van ha valami Edward – dal kapcsolatos?
- Kitől van? – kérdeztem feszülten.
- Fogalmam sincs, nem akartuk kibontani addig amíg nem érdekezel meg… - erre csak bólintottam. Kezem remegett, alig tudtam kinyitni és mikor elkezdtem olvasni egyáltalán nem lettem nyugodtabb…
Ha lehetek pofátlan és tetszett a fejezet akkor írjatok néhány sort megjegyzésbe (:
2011. június 30., csütörtök
Frissről.
Hát a friss megint egy csomót késett, de néhány napon belül igyekszem felrakni... :/ Azt hittem milyen sok időm lesz a nyáron és kiderült, hogy nem nagyon van... De na aggódjatok nem tűnök el megint fél évre (:
Köszönöm amúgy a megjegyzéseket is : D
Addig itt a másik oldalam - bár ott még csak egy fejezet van fent és nem Twilight Fanficekkel foglalkozik, teljesen eltér, de ha akartok benézhettek: itt. Azt csak akkor fogom folytatni ha a Star Performance -t majd befejezem.
Szóval igyekszem a frisst feltenni fel a fejjel. : DD
Pusz: Netty
Köszönöm amúgy a megjegyzéseket is : D
Addig itt a másik oldalam - bár ott még csak egy fejezet van fent és nem Twilight Fanficekkel foglalkozik, teljesen eltér, de ha akartok benézhettek: itt. Azt csak akkor fogom folytatni ha a Star Performance -t majd befejezem.
Szóval igyekszem a frisst feltenni fel a fejjel. : DD
Pusz: Netty
2011. június 8., szerda
38.fejezet
Hát itt lenne kemény fél év után az új fejezet. (: De mielőtt bele kezdenétek az olvasásba, mindenkinek szeretném megköszönni, hogy nem hordatok le semminek, hogy csak úgy eltűntem és inkább kiálltatok mellettem.
Mindenkinek köszönöm a komenteket, remélem, most sem maradnak el ezek (:
Hát igen... Szégyen szemre nekem is visszakellet olvasnom az utolsó fejezetet és lehet, hogy most is fog adódni egy - két eltérés. Azt sem tudtam, hogy megöltem - e a Volturi -t vagy nem... ><" xD Hát oké... Nem húzom tovább a szót. Jó olvasást nektek.
Netty :D
Star Performance – 38.fejezet
( Edward szemszöge )
Lassan haladtam vissza a Volturi felé. Tudtam, hogy részben jól döntöttem, de azt is tudtam, hogy így meg fogok bántani valakit, még akkor is ha ez a változás nem örökké fog tartani. Féltem, rettegtem a reakcióktól, szorosan lehunytam a szememet és mély levegőt vettem – mintha annyira nagy szükségem lett volna rá. Az őrök átengedtek engem, vészesen közeledtem a nagyterem felé, gyomrom ökölnyire szorult össze. Kezemet a kilincsre tettem és lassan lenyomtam azt. Nagy meglepetésemre csak Bella –t láttam, aki éppen háttal volt nekem és a három széket nézte ahol múltkor még Aro, Caius és Marcus ült.
- Elmész… - szólalt meg Bella, de nem fordult meg. Szívem ha még dobogott volna most biztos, hogy eszeveszett sebességbe kezdett volna. Egy pillanatra ismét lehunytam a szememet és azon gondolkoztam mit is kéne most mondanom, valahogy semmilyen normális válasz nem jutott az eszembe.
- Miért nem jössz velem? – kérdeztem – Néhány hétről lenne szó csak…
- Edward… Én nem hagyhatom itt a Volturit és ha most veled megyek akkor… - nem folytatta tovább mondandóját néhány pillanatig csöndben volt és nem szólalt meg én pedig ezen kis idő alatt azt hittem, hogy megőrülök - Te is tudod, hogy ez nem így működik... Ők a szüleid, rég nem láttad őket, hiába szereted Esme –t és Carlisle –t szüleidként még is Elizabeth – ék az igazi szüleid, akik kiskorod óta neveltek téged egy ideig…
- Azt hiszed elhagynálak téged… örökre? – kérdeztem döbbenten.
- Nem… - mondta és megfordult, szembe velem – Vagyis nem tudom… Nem régóta vagyunk együtt és…
- Ennyire nem bízol bennem…? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. . Azt hittem ennél több alakult ki köztünk… Igaz, hogy rövid ideje vagyunk kapcsolatban de én úgy gondoltam, hogy ez viszont szoros…
- Én azt egy szóval nem mondtam, hogy nem bízok benned… - javította ki magát – Én csak… - kezdett volna bele mondandójába de én félbeszakítottam.
- Értem… - mondtam és próbáltam magabiztosnak tűnni, belül viszont úgy éreztem, hogy ezer darabra tört jégszívem. Nem értettem mi történt ennyi idő alatt, mi változott meg benne, de rosszul esett, nagyon fájt… - Azt hiszem… Akkor most… összepakolok – mondtam és a szobám felé haladtam.
- Edward… - szólt utánam Bella, de nem figyeltem rá, nem néztem hátra, ha most visszafordultam volna, tudom, hogy nem tudok ellenállni és odarohanok hozzá, ami jelen esetben nem lett volna valami célszerű, látni a mostani állapotot közöttünk. Lehajtott fejjel mentem végig a folyosón a szobám felé, közben gondolkoztam. Anyuék már mentek, tudtak is egy kis szállást Alaszkában ahol tudunk majd aránylag vadászni is… Valamiért az előző lelkesedésem ami még az elején volt eltűnt, talán csak azért vagyok annyira letörve, hogy felzaklatott ez a kis ,, veszekedés ’’ Bella – val, vagy nem tudom ezt minek nevezni.
- Edward – hallottam meg egyetlen kis manó húgom, Alice hangját. Egyből a nyakamba ugrott én meg szorosan öleltem magamhoz.
- Mit látsz…? - kérdeztem tőle suttogva.
- Nem foglak befolyásolni… Zavarosak az elképzeléseid, amivel engem is kezdesz az őrületbe kergetni – éreztem a hangján, hogy elmosolyodott.
- Te vagy a kedvenc hugicám, remélem tudod… - motyogtam.
- Tudom – mászott le rólam és egy mosolyt küldött felém. Most először vettem észre, hogy egy vigyora most nem őszinte, még egy bűntudat hullám tört rám és nem érdekel, hogy mi fog történni, hogy fog – e engem valami vagy valaki befolyásolni de én visszafogok ide jönni és talán majd Bella –val is tudok beszélni – De amúgy nem látom a szüleid jövőjét rendesen, szóval ezért is vagyok kicsit megőrülve, mármint a fejemben kavarodások vannak, de majd remélem minden helyre rázódik… - magyarázkodott nekem.
Elnéztem Alice válla fölött és láttam az egész ,, családomat ’’ akiknek egyik szemük sírt – gondolom, hogy elmegyek egy időre – másik pedig nevetett, mert a szüleim megtaláltak engem és megáldott a sors egy kis szerencsével engem.
Minden családtagomtól egyesével fájdalmas búcsút vettem, tudtam, hogy vissza fogok majd jönni, de most még is úgy éreztem magam, mintha valamit elvesztettem volna, mégis csak öt éven keresztül segítettek nekem, átvittek az újszülöttes korszakomon és mindenben mellettem álltak. Ráadásul az is nyomasztott engem, hogy Bella haragszik rám, azt hiheti, hogy cserben hagyom őt és amúgy is most jöttünk össze nem rég… A bűntudat hulláma egyre jobban lepett el engem. Jelen esetben semmit nem tudtam volna tenni, a szüleimnek nem mondhattam, hogy maradjanak itt – mert már mondtam nekik – de erre csak annyit hivatkoztak: hogy szeretnének velem együtt lenni és megtudni mindent részletesen, hogy mi történt velem az évek során. Vagyis csak velem akartak lenni…
- Bellát még megkeresném… - szólaltam meg – Kicsit tisztázni a dolgokat… - mondtam bizonytalanul. Nem bírtam ezt a tehetetlenséget és nem bírtam volna úgy elmenni innen, hogy nincs minden rendben köztünk.
Mindenki egyetértően bólintott.
- Addig összepakolok a szobádban – ajánlotta fel Alice és én ennek most nagyon örültem, így szívesen fogadtam el segítségét.
Gyorsan futottam végig a folyosókon vissza a nagy terem felé reménykedve, hogy Bella még mindig ott van. Nagy lendülettel nyitottam ki az ajtót körbe néztem, de nem láttam őt sehol sem. Tanácstalanul álltam egy helyben néhány pillanatig és azon gondolkoztam, hogy hol lehet. Nem sokáig kellet ezen agyalnom, rájöttem merre gubbaszthat. Ismét futásba kezdtem, át a folyosókon, fel a lépcsőkön, fel, a legfölső emeletre a toronyba. Szerencsére ott volt és az erkélyen állt és nézett ki, gondolom tudta, hogy ott vagyok, de erre nem adott semmi jelet sem. Lassan indultam el felé és megálltam mellette, hirtelen nem tudtam mit mondani neki így csak álltunk egymás mellett és néztük a tájat, aztán nem bírtam tovább rá kellett néznem. Ő is felém fordította a fejét és egy ideig mélyen egymás szemébe néztünk, elvesztem aranyszín szemeiben.
- Ígérd meg, hogy visszajössz és, hogy mindennap legalább egyszer felhívsz – nézett rám könyörgőn. Szorosan magamhoz öleltem, mintha soha sem akarnám elengedni.
- Megígérem, ebben biztos lehetsz… - ígértem meg neki.
- Annyira rossz előérzetem van és nem tudom miért. Lehet, hogy már túl paranoiás vagyok. Esetleg túl önző és már most nem tudom elviselni, hogy elmész és itt maradok ,, egyedül ’’ nélküled. Aztán hallgathatom Emmet idióta, perverz vicceit amik még viccesnek se viccesek… Meg… - de félbeszakítottam. Ajkaimat az övére nyomtam és ő így egyből ellazult. Néhány pillanatra elfeledkezhettünk a külvilágról és csak mi ketten voltunk. Imádtam, mikor ilyenkor nem kellett semmiért sem aggódnom, ebben a pillanatban felelősségek nélkül lehettem. De ez a csodálatos pillanat megszakadt.
- Edward! – hallottam, hogy a nevemet kiáltják. Igen, ez volt az utasítás arra: hogy mennem kell. Szomorúan néztek vissza rám Bella szemei, amitől a gyomrom fájdalmasan ugrott össze. Kezemmel átöleltem a derekát, jó szorosan magamhoz húztam és így mentünk le a lépcsőn. Mindenki a nagy teremben volt és ott vártak minket, Alice – nél ott volt a bőröndöm. Szüleim Esméékkel beszélgettek és mosolyogtak, szóval kijönnek egymással, ezt jó látni.
- Mehetünk, Edward? – kérdezte apám.
- Persze – válaszoltam. Alice – től átvettem a bőröndömet és mentünk a kijárat felé. Közben Jane – től és a többi Volturi tagtól is búcsút vettem és ők is a lelkemre kötötték, hogy vissza kell jönnöm és én ezt megfogattam nekik is.
Kint már egészen sötét volt ahhoz, hogy senkinek se legyünk feltűnőek, alapjába véve meg amúgy is, ha csillogna a bőrünk, na most ezért nem kellett aggódnunk, de viszont senki sem jött tovább az ajtónál, mindenki megállt ott.
- Nem lenne célszerű tovább mennünk, elég feltűnőek lennénk, az embereknek ha ennyi köpenyes ,, ember ’’ menne itt végig, még akkor is ha már kezd sötétedni… - magyarázta Alec. Ez végül is logikusnak tűnt.
- Akkor… - kezdtem bele – Nemsokára találkozunk majd – mosolyogtam rájuk. Családtagjaimat még utoljára megöleltem és kezdett bennem is valami pánik szerű dolog előjönni, de nem foglalkoztam vele különösebben: úgy gondoltam, csak beképzelem magamnak ezt. Bella ott állt mellettem, láttam a szemeiben, hogy nagyon próbálja leplezni szomorúságát, de nem igazán sikerült neki és ha tudott volna, most biztosan sírt voltam, így rajtam pedig végig ment egy újabb bűntudat hullám.
- Annyira bűntudatom van, hogy itt hagylak téged… - hadartam, suttogva a fülébe, hogy más ezt ne értse.
- Ne legyen – mosolygott rám, de ettől megint összeszorult a szívem. Gyors csókot nyomtam ajkaira, kezét elengedtem és elhúzódtam tőle.
Szüleimmel elindultunk az autó felé, többször hátra néztem és intettem Bellának, a családomnak és a többieknek. Bár jöhettek volna velünk… annyival többet lehettünk volna együtt, de annál nehezebb lett volna elbúcsúzni. De miért is veszem én ennyire drasztikusra? Pár hétről van szó csak… Elég sok… De mindennap beszélni fogok Bellával meg a családommal is, nem lesz baj.
- Fogd le! – hallottam apámtól egy hangot én meg hirtelen rá néztem.
- Mi? – kérdeztem rá, de aztán már tudtam mire értette. Elkapta valaki a karomat és hátra rántotta, anya volt az – Mi folyik itt? – kérdeztem döbbenten és zihálni kezdtem. Apám kezében egy verbéna volt, én meg kidülledt szemekkel néztem rá, addig, míg el nem sötétült körülöttem minden…
Mindenkinek köszönöm a komenteket, remélem, most sem maradnak el ezek (:
Hát igen... Szégyen szemre nekem is visszakellet olvasnom az utolsó fejezetet és lehet, hogy most is fog adódni egy - két eltérés. Azt sem tudtam, hogy megöltem - e a Volturi -t vagy nem... ><" xD Hát oké... Nem húzom tovább a szót. Jó olvasást nektek.
Netty :D
Star Performance – 38.fejezet
( Edward szemszöge )
Lassan haladtam vissza a Volturi felé. Tudtam, hogy részben jól döntöttem, de azt is tudtam, hogy így meg fogok bántani valakit, még akkor is ha ez a változás nem örökké fog tartani. Féltem, rettegtem a reakcióktól, szorosan lehunytam a szememet és mély levegőt vettem – mintha annyira nagy szükségem lett volna rá. Az őrök átengedtek engem, vészesen közeledtem a nagyterem felé, gyomrom ökölnyire szorult össze. Kezemet a kilincsre tettem és lassan lenyomtam azt. Nagy meglepetésemre csak Bella –t láttam, aki éppen háttal volt nekem és a három széket nézte ahol múltkor még Aro, Caius és Marcus ült.
- Elmész… - szólalt meg Bella, de nem fordult meg. Szívem ha még dobogott volna most biztos, hogy eszeveszett sebességbe kezdett volna. Egy pillanatra ismét lehunytam a szememet és azon gondolkoztam mit is kéne most mondanom, valahogy semmilyen normális válasz nem jutott az eszembe.
- Miért nem jössz velem? – kérdeztem – Néhány hétről lenne szó csak…
- Edward… Én nem hagyhatom itt a Volturit és ha most veled megyek akkor… - nem folytatta tovább mondandóját néhány pillanatig csöndben volt és nem szólalt meg én pedig ezen kis idő alatt azt hittem, hogy megőrülök - Te is tudod, hogy ez nem így működik... Ők a szüleid, rég nem láttad őket, hiába szereted Esme –t és Carlisle –t szüleidként még is Elizabeth – ék az igazi szüleid, akik kiskorod óta neveltek téged egy ideig…
- Azt hiszed elhagynálak téged… örökre? – kérdeztem döbbenten.
- Nem… - mondta és megfordult, szembe velem – Vagyis nem tudom… Nem régóta vagyunk együtt és…
- Ennyire nem bízol bennem…? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. . Azt hittem ennél több alakult ki köztünk… Igaz, hogy rövid ideje vagyunk kapcsolatban de én úgy gondoltam, hogy ez viszont szoros…
- Én azt egy szóval nem mondtam, hogy nem bízok benned… - javította ki magát – Én csak… - kezdett volna bele mondandójába de én félbeszakítottam.
- Értem… - mondtam és próbáltam magabiztosnak tűnni, belül viszont úgy éreztem, hogy ezer darabra tört jégszívem. Nem értettem mi történt ennyi idő alatt, mi változott meg benne, de rosszul esett, nagyon fájt… - Azt hiszem… Akkor most… összepakolok – mondtam és a szobám felé haladtam.
- Edward… - szólt utánam Bella, de nem figyeltem rá, nem néztem hátra, ha most visszafordultam volna, tudom, hogy nem tudok ellenállni és odarohanok hozzá, ami jelen esetben nem lett volna valami célszerű, látni a mostani állapotot közöttünk. Lehajtott fejjel mentem végig a folyosón a szobám felé, közben gondolkoztam. Anyuék már mentek, tudtak is egy kis szállást Alaszkában ahol tudunk majd aránylag vadászni is… Valamiért az előző lelkesedésem ami még az elején volt eltűnt, talán csak azért vagyok annyira letörve, hogy felzaklatott ez a kis ,, veszekedés ’’ Bella – val, vagy nem tudom ezt minek nevezni.
- Edward – hallottam meg egyetlen kis manó húgom, Alice hangját. Egyből a nyakamba ugrott én meg szorosan öleltem magamhoz.
- Mit látsz…? - kérdeztem tőle suttogva.
- Nem foglak befolyásolni… Zavarosak az elképzeléseid, amivel engem is kezdesz az őrületbe kergetni – éreztem a hangján, hogy elmosolyodott.
- Te vagy a kedvenc hugicám, remélem tudod… - motyogtam.
- Tudom – mászott le rólam és egy mosolyt küldött felém. Most először vettem észre, hogy egy vigyora most nem őszinte, még egy bűntudat hullám tört rám és nem érdekel, hogy mi fog történni, hogy fog – e engem valami vagy valaki befolyásolni de én visszafogok ide jönni és talán majd Bella –val is tudok beszélni – De amúgy nem látom a szüleid jövőjét rendesen, szóval ezért is vagyok kicsit megőrülve, mármint a fejemben kavarodások vannak, de majd remélem minden helyre rázódik… - magyarázkodott nekem.
Elnéztem Alice válla fölött és láttam az egész ,, családomat ’’ akiknek egyik szemük sírt – gondolom, hogy elmegyek egy időre – másik pedig nevetett, mert a szüleim megtaláltak engem és megáldott a sors egy kis szerencsével engem.
Minden családtagomtól egyesével fájdalmas búcsút vettem, tudtam, hogy vissza fogok majd jönni, de most még is úgy éreztem magam, mintha valamit elvesztettem volna, mégis csak öt éven keresztül segítettek nekem, átvittek az újszülöttes korszakomon és mindenben mellettem álltak. Ráadásul az is nyomasztott engem, hogy Bella haragszik rám, azt hiheti, hogy cserben hagyom őt és amúgy is most jöttünk össze nem rég… A bűntudat hulláma egyre jobban lepett el engem. Jelen esetben semmit nem tudtam volna tenni, a szüleimnek nem mondhattam, hogy maradjanak itt – mert már mondtam nekik – de erre csak annyit hivatkoztak: hogy szeretnének velem együtt lenni és megtudni mindent részletesen, hogy mi történt velem az évek során. Vagyis csak velem akartak lenni…
- Bellát még megkeresném… - szólaltam meg – Kicsit tisztázni a dolgokat… - mondtam bizonytalanul. Nem bírtam ezt a tehetetlenséget és nem bírtam volna úgy elmenni innen, hogy nincs minden rendben köztünk.
Mindenki egyetértően bólintott.
- Addig összepakolok a szobádban – ajánlotta fel Alice és én ennek most nagyon örültem, így szívesen fogadtam el segítségét.
Gyorsan futottam végig a folyosókon vissza a nagy terem felé reménykedve, hogy Bella még mindig ott van. Nagy lendülettel nyitottam ki az ajtót körbe néztem, de nem láttam őt sehol sem. Tanácstalanul álltam egy helyben néhány pillanatig és azon gondolkoztam, hogy hol lehet. Nem sokáig kellet ezen agyalnom, rájöttem merre gubbaszthat. Ismét futásba kezdtem, át a folyosókon, fel a lépcsőkön, fel, a legfölső emeletre a toronyba. Szerencsére ott volt és az erkélyen állt és nézett ki, gondolom tudta, hogy ott vagyok, de erre nem adott semmi jelet sem. Lassan indultam el felé és megálltam mellette, hirtelen nem tudtam mit mondani neki így csak álltunk egymás mellett és néztük a tájat, aztán nem bírtam tovább rá kellett néznem. Ő is felém fordította a fejét és egy ideig mélyen egymás szemébe néztünk, elvesztem aranyszín szemeiben.
- Ígérd meg, hogy visszajössz és, hogy mindennap legalább egyszer felhívsz – nézett rám könyörgőn. Szorosan magamhoz öleltem, mintha soha sem akarnám elengedni.
- Megígérem, ebben biztos lehetsz… - ígértem meg neki.
- Annyira rossz előérzetem van és nem tudom miért. Lehet, hogy már túl paranoiás vagyok. Esetleg túl önző és már most nem tudom elviselni, hogy elmész és itt maradok ,, egyedül ’’ nélküled. Aztán hallgathatom Emmet idióta, perverz vicceit amik még viccesnek se viccesek… Meg… - de félbeszakítottam. Ajkaimat az övére nyomtam és ő így egyből ellazult. Néhány pillanatra elfeledkezhettünk a külvilágról és csak mi ketten voltunk. Imádtam, mikor ilyenkor nem kellett semmiért sem aggódnom, ebben a pillanatban felelősségek nélkül lehettem. De ez a csodálatos pillanat megszakadt.
- Edward! – hallottam, hogy a nevemet kiáltják. Igen, ez volt az utasítás arra: hogy mennem kell. Szomorúan néztek vissza rám Bella szemei, amitől a gyomrom fájdalmasan ugrott össze. Kezemmel átöleltem a derekát, jó szorosan magamhoz húztam és így mentünk le a lépcsőn. Mindenki a nagy teremben volt és ott vártak minket, Alice – nél ott volt a bőröndöm. Szüleim Esméékkel beszélgettek és mosolyogtak, szóval kijönnek egymással, ezt jó látni.
- Mehetünk, Edward? – kérdezte apám.
- Persze – válaszoltam. Alice – től átvettem a bőröndömet és mentünk a kijárat felé. Közben Jane – től és a többi Volturi tagtól is búcsút vettem és ők is a lelkemre kötötték, hogy vissza kell jönnöm és én ezt megfogattam nekik is.
Kint már egészen sötét volt ahhoz, hogy senkinek se legyünk feltűnőek, alapjába véve meg amúgy is, ha csillogna a bőrünk, na most ezért nem kellett aggódnunk, de viszont senki sem jött tovább az ajtónál, mindenki megállt ott.
- Nem lenne célszerű tovább mennünk, elég feltűnőek lennénk, az embereknek ha ennyi köpenyes ,, ember ’’ menne itt végig, még akkor is ha már kezd sötétedni… - magyarázta Alec. Ez végül is logikusnak tűnt.
- Akkor… - kezdtem bele – Nemsokára találkozunk majd – mosolyogtam rájuk. Családtagjaimat még utoljára megöleltem és kezdett bennem is valami pánik szerű dolog előjönni, de nem foglalkoztam vele különösebben: úgy gondoltam, csak beképzelem magamnak ezt. Bella ott állt mellettem, láttam a szemeiben, hogy nagyon próbálja leplezni szomorúságát, de nem igazán sikerült neki és ha tudott volna, most biztosan sírt voltam, így rajtam pedig végig ment egy újabb bűntudat hullám.
- Annyira bűntudatom van, hogy itt hagylak téged… - hadartam, suttogva a fülébe, hogy más ezt ne értse.
- Ne legyen – mosolygott rám, de ettől megint összeszorult a szívem. Gyors csókot nyomtam ajkaira, kezét elengedtem és elhúzódtam tőle.
Szüleimmel elindultunk az autó felé, többször hátra néztem és intettem Bellának, a családomnak és a többieknek. Bár jöhettek volna velünk… annyival többet lehettünk volna együtt, de annál nehezebb lett volna elbúcsúzni. De miért is veszem én ennyire drasztikusra? Pár hétről van szó csak… Elég sok… De mindennap beszélni fogok Bellával meg a családommal is, nem lesz baj.
- Fogd le! – hallottam apámtól egy hangot én meg hirtelen rá néztem.
- Mi? – kérdeztem rá, de aztán már tudtam mire értette. Elkapta valaki a karomat és hátra rántotta, anya volt az – Mi folyik itt? – kérdeztem döbbenten és zihálni kezdtem. Apám kezében egy verbéna volt, én meg kidülledt szemekkel néztem rá, addig, míg el nem sötétült körülöttem minden…
2011. június 6., hétfő
Hát sziasztok.
Nem tudom ki emlékszik még rám... Eltűntem hat hónapra és igen erre semmi mentségem aki még tudja ki vagyok az nyugodtan írjon egy megjegyzésbe néhány durva sort az eltűnésemről...(:
Azt sem tudom, hogy van - e még értelme folytatni ezt a történetet vagy inkább hagyjam? Van aki még egyáltalán olvasná? Vagy emlékszik rá? Ha van ilyen ember - bár nem hinném, hogy lesz, az írjon a chatbe vagy megjegyzést.
Eltűnésem legfőbb oka: a tanulás - kocka - nem igazán voltam gép közelben naponta fél órát maximum egy órát és az alatt nem sokat tudtam írni - szó szerint semmit ... De most már itt a nyári szünet és úgy gondoltam - hogyha még valakit érdekelne a történetem - akkor elkezdhetnék megint írni, folytatni a történetet és befejezni.
Szóval annyit szeretnék tőletek kérni, hogyha szeretnétek a történetet tovább olvasni írjatok (:
Mindenre fel vagyok készülve, arra, hogy elküldtök a francba fél év után (: megérdemelném... :/
Tényleg nagyon sajnálom és bűntudatom is van. :/
Netty (:
Azt sem tudom, hogy van - e még értelme folytatni ezt a történetet vagy inkább hagyjam? Van aki még egyáltalán olvasná? Vagy emlékszik rá? Ha van ilyen ember - bár nem hinném, hogy lesz, az írjon a chatbe vagy megjegyzést.
Eltűnésem legfőbb oka: a tanulás - kocka - nem igazán voltam gép közelben naponta fél órát maximum egy órát és az alatt nem sokat tudtam írni - szó szerint semmit ... De most már itt a nyári szünet és úgy gondoltam - hogyha még valakit érdekelne a történetem - akkor elkezdhetnék megint írni, folytatni a történetet és befejezni.
Szóval annyit szeretnék tőletek kérni, hogyha szeretnétek a történetet tovább olvasni írjatok (:
Mindenre fel vagyok készülve, arra, hogy elküldtök a francba fél év után (: megérdemelném... :/
Tényleg nagyon sajnálom és bűntudatom is van. :/
Netty (:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
