Kiváló szerkesztő díj :)

Köszönöm a díjat Klérának :D

7 dolog rólam. :)

1. Team Edward vagyok.
2. 7 éve táncolok
3. Szeretem a Twilight Saga - t. (L)
4. Imádom a barátaimat.
5. Mindenen nevetek :D
6. Állandóan jár a szám :P
7. Imádok írni :D

Adom:

Doree - nak: http://doreefiction.blogspot.com/
Ivi - nek: http://feketeangyalsaga.blogspot.com/
Drusilla - nak: http://lapushvampirja.blogspot.com/

Tudom, hogy 7 embernek kéne itt kint lennie de hirtelen ennyien jutnak eszembe :)

Star Perfomance - 23.fejezet

Na itt vagyok :D A tábor jó volt meg minden most jó olvasást :P és légyszi dobjatok meg néhány komival :D
Köszi: Netty ^^

Star Perfomance – 23.fejezet

( Bella szemszöge )

2 évvel késõbb….

- Gratulálok Bella! – vigyorgott Demetri – Egyszerûen szuper vagy, ennyi újszülöttet megölni ennyi idõ alatt! Csodálatos! – azzal adott egy ötöst.
- Tapasztalat… Erõ… - húztam gúnyos mosolyra ajkaimat – Amúgy nem gondoljátok, hogy durva dolog átváltoztatni csak azért embereket, hogy gyakorolhassunk?- kérdeztem.
- Nem – rántotta meg a vállát – Vagyis nem hinném, hisz mi csak eddzük magunkat, amúgy is ezek bûnözõk az emberekkel csak jót tettünk. És amúgy is… Ha olyan újszülötteket változtatnánk át, olyan céllal, mint évekkel ezelõtt Dave… Na az már bûncselekmény lenne, de ez, nem az! – mondta.
- Bella! – jött oda mosolyogva Jane – Mennyit sikerült megölnöd? És mennyi idõ alatt? – kérdezte.
- Három perc huszonegy másodperc alatt, két tucat újszülött – mondtam büszkén.
- Nagyszerû – mosolygott – Most viszont menjünk Aro – hoz, gond terheltnek tûnt – ráncolta össze szép ívû szemöldökét.
- Caius biztos megint felidegesítette, nem csodálom, nem egyszerû elviselni – mondta Demetri.
- Az biztos… - motyogtam.

Szó nélkül végig haladtunk a folyosókon egyenesen a nagy terem felé ahol a három nagy ,, ember ’’ tölti az ideje nagy részét.
- Mester! – léptünk be oda.
- Örülök, hogy megjöttetek – mondta, de most nem mosolygott, mint máskor, ez már most gyanús volt nekem. És még az is, hogy az egész Volturi csapat itt volt, köztük a katonák is. Összeráncoltam a szemöldökömet.
- Mi történt? – kérdeztem rá a lényegre. Nem szólalt meg ezért kiakartam olvasni a gondolataiból, de ügyesen elrejtette elõlem.
- Marcus – lépett hátra Aro ezzel helyett cserélve testvérével.
- Újszülött támad veszi kezdeményét – mindenki megfeszült – Emlékeztek a két évvel ezelõttire? Ahol még csak egy tucatnyian voltak? – kérdezte erre mindenki bólintott – És a vezetõjük Dave… úgy gondoljuk bosszúját folytatja a Volturi ellen – itt elkomorult a hangja – A harc ami több, mint háromszáz éve volt újra el kezdõdik! – csapott az asztalra.
- Harcolnunk kell! – mondtam maga biztosan.
- Nem lehetünk gyávák! – szólalt meg mellõlem Jane is.
- Szólni kell az összes klánnak hisz õk is veszélybe kerülhetnek! – mondta Felix is.

- Így lesz – mondta Aro – Bella, Jane, Heidi. Megkérlek benneteket írjatok leveleket, minden klánnak, hogy szeretnénk a segítségüket kérni – bólintottunk és mi már mentünk is a dolgozó szobába. Több száz papír volt ott, borítékokkal.
- Hány klán van? – kérdeztem.
- Minket nem számítva, hét, de nem vagyok benne biztos, hogy a Román Klán segítene nekünk, õk szintén a Volturi ellen vannak.
- De azért írjunk nekik is, nem veszítünk vele sokat… - mondtam. Jane és Heidi erre csak bólintott – Kezdjük! – adtam ki a parancsot.

- Háromszáz éve a Volturi – t újszülött támadások érték, amibõl sikeresen kiértek, de rengetegen odavesztek. Nem voltak olyan sokan, mint most és nem is voltak köztük sokaknak különösebb képességük.
Most a támadás megismétlõdik, esélyünk megvan rá, segítségeteket szeretnénk kérni, mindenki veszélybe forog. Ha Volturi – t megtámadják akkor mindenkit megfognak a végén átveszik a hatalmat a Föld fölött, nem lesznek emberek ezzel katasztrófa lesz.
Természetesen nem muszáj segítenetek, nem fogunk erõszakhoz folyúlni, viszont ha segítetek hálánk örökké ûzni fog benneteket.
Üdvözlettel : a Volturi.

- Mit szóltok ehhez? – ez tûnt a legjobb piszkozatomnak.
- Tökéletes – mondta Jane – Megkell írnunk az Amazonas, a Cullen – itt mintha kést fúrtak volna a szívembe - a Denali, az Egyiptomi, az Ír, az Olimpiai, a Román és az Amerikai Nomád Klánnak.
- Ez hány vámpírt jelent? – próbáltam erõsnek látszani, ami elég nehezen ment, mert az elõzõ szó… Nagyon szíven ütött engem.
- Huszonhatot… - ráncolta össze szemöldökét Jane – Ez kevés… - motyogta – Nekünk van körülbelül ötszáz fõs seregünk… Meg még mi… Szóval körülbelül egy tucatnak, velünk együtt van különleges képessége is…
- Nem baj! Nem adjuk fel! – mondtam és már írtam is a lapokat – Nem veszíthetjük el a fejünket. Hisz… Ha Volturi már nem hisz a nyerésben akkor a többiek, hogy higgyenek? – kérdeztem.
- Igazad van… a Végsõkig kell harcolnunk – bólogatott egyetértõen Jane.
Aztán elkezdtük írni a lapokat.
- Jane…
- Igen, Bella? – kérdezte.
- Ezt megírnád, te? – kérdeztem és elé nyomtam egy lapot. Összeráncolta a szemöldökét, szerintem nem értette, hogy miért tettem elé.
- Cullen – ékét írjam meg én…? Miért?
- Kérlek! – néztem rá könyörgõen.
- Oké – egyezett bele. Azt hiszem láthatta, hogy nem akarok errõl beszélni így inkább meg sem szólalt hanem megírta.
Valahol reméltem, hogy láthatom Cullen – éket, de valahol belsõm mélyén meg nem akartam, mert gondolom megvan most a véleményük rólam, hogy csak úgy eltûntem és csak egy kis cetlit hagytam – ha azt is egyáltalán megtalálták. Biztos nem látnának szívesen. De amúgy meg szükségünk van rájuk.
Jasper – rõl hallottam, hogy õ újszülötteket képezett ki. Meg a képessége is jól jönne, aztán meg Alice – é is. Tudná, hogy – hogyan támadnak meg pontosan mikor és hol. Lenne ennek elõnye is… Meg hátránya is.

- Készen vagyunk – mondta Jane – Te is megírtad az utolsót, Bella? – kérdezte.
- Igen – azzal oda tettem a többire.
- Kemény harc elé nézünk – szólalt meg Heidi, miközben a nagyterem felé mentünk.
- Lehet, hogy nem is harcoltunk még annyira durván… mint majd most fogunk – elõször hallottam Jane hangját olyannak, hogy nem volt magabiztos.
- Optimisták leszünk – mondtam közömbösen – Muszáj nekünk nyernünk, mert ha nem, akkor elpusztítják a Földet, pont úgy ahogy Aro ezt el mondta. Azt meg nem hagyhatjuk – kinyitottam a nagy ajtót.
- Örülök, hogy már készen is vagytok – jött oda elénk Aro – Nyolc katonát! – azzal oda is jöttek – Keressétek fel õket és ezeket adjátok oda nekik! Osszátok be, ki hova megy! És mondjátok meg, holnap van itt a gyülekezõjük délután háromtól, hét óráig. Este a megbeszélés. Egy – egy Volturi tag fogja majd itt várni õket.
- Igenis mester! – és eltûntek.
- Aro… - kezdtem és nem tudtam, hogyan folytassam – Gondterheltnek… tûnsz… - mondtam.
- Mert az is vagyok, drágám – erõltetett meg egy mosolyt – Rengeteg harcban vettem részt… De az a küzdelem ami háromszáz évvel ezelõtt volt, mindenen túl tett. Mikor visszagondolok erre kiráz tõle a hideg, ez azért elég írónikus egy vámpírtól, fõleg egy Volturi tagtól – még mindig érdeklõdve figyeltem õt – De… hogy mi történt nem tudom elmagyarázni, ezt látni kell. És higgyétek el, benneteket nem szívesen tesznek ennek alá és ha akarjátok kiléphettek! – nézett végig rajtunk.
- Hogy mondhatsz ilyet? Aro! Mi egy család vagyunk most már! Nem fogunk csak úgy kilépni és megfutamodni! – erre a kijelentésemre elmosolyodott.
- Köszönöm Bella – mondta hálásan.

Ha valaki évekkel ezelõtt azt mondta volna, hogy a Volturi, milyen szemét… Akkor egyet értettem volna vele, mert én is így voltam vele. Hogy milyen… erõszakosak, meg minden. De nem tévedtem. Elítéltem õket, pedig rendesek és úgy viselkednek, mint egy család, igaz nem mutatják mindig ki, de tudom, hogy most már tényleg összetartozunk.
Persze soha sem fogják pótolni nekem a Cullen családot. Fõleg nem… Õt… Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem fogom túl tenni magamat rajta, maximum évek múlva. De nem most, eltelt két teljes év, de még mindig látom magam elõtt csodálatos arcát… Aranybarna szemeit mikor még csillogtak, amikor meglátott engem. És arra is tisztán emlékszek, mikor elkínzottak voltak a szemei… Amikor megbántottam õt.
- Mi a baj Bella? – zökkentett ki a gondolataimból.
- Semmi – erõltettem meg egy mosolyt – Csak elgondolkoztam a múltamon… - mondtam.
- És… mire jutottál? – kérdezte kíváncsian.
- Hogy túl kell majd lépnem, de nem most. Majd sikerülni fog, de csak évekkel késõbb – és az sem segít most, hogy a harcban, itt lesz a Cullen család, mert találkozok velük és biztos vagyok benne, hogy nem fogom bírni és a harcban se a legjobb formámat fogom majd adni. Persze nem õk a hibásak ez miatt.
Az lenne a legjobb, hogyha utálnának engem. Akkor tudnám, hogy elfelejtettek engem…

- El kéne mennem vadászni – mondtam – Már régen voltam. Ne úgy lássanak engem holnap a vendégek, hogy kivagyok éhezve – Felix erre felnevetett.
- Nehogy kísértésbe ess – kacsintott rám.
- Vissza fogom majd magamat – biztosítottam róla – Valaki akar csatlakozni hozzám? – kérdeztem.
- Én megyek – lépett mellém Jane.
- Rendben – mosolyogtam és a kijárat felé mentünk.
Az idõ körülbelül már este tíz körül járhatott így Jane – t nem fenyegette a lebukás veszélye.
- Ideges vagy a harc miatt? – kérdezte.
- Nem – válaszoltam tömören – Te? – kérdeztem és rá néztem.
- Nem, a képességemmel sok elõnyünk van. Ezt nem egóból mondtam – nevetett – De tényleg, ezzel sokat segíthetek mindenkin.
- Van esélyünk – mondtam – Minden esélyünk megvan rá… Csak tudod mi miatt aggódok? – kérdeztem. Õ erre csak megrázta a fejét – Hogy nem lesznek képzettek a vámpírok és felük odaveszik. Akkor maradnak a katonáink akik eléggé képzettek, de mégis… Az újszülöttek körülbelül olyan erõsek, mint én.
- Tudom. Néhányat már legyõztem. Csak a létszámukat kéne tudnunk… - gondolkozott el – Majd ha itt lesz a jövõbelátó csaj, Alice. Akkor megkérjük a segítségét és több lesz az esélyünk.
- Igen az sokat fog majd segíteni nekünk…

***

- Hogy tudod… te ezt ,, megenni ’’ ? – kérdezte és közben összeráncolta a szemöldökét. Kiszívtam a szarvasból az utolsó csepp vért is majd eldobtam.
- Könnyen – mondtam – Nem akarod meg kóstolni? – kérdeztem vigyorogva. Undorodva húzta el a száját.
- Nem akarom elveszíteni az erõmet a harcok elõtt – mosolygott – Aztán… utána… majd talán – tért ki a válasz elõl.
- Oké – vigyorogtam és elé léptem – De aztán ki fogod próbálni! Nehogy a végén vega legyél – kacsintottam rá.
- Isten mencs – hátrált pár lépést én meg hitelen ott termettem elõtte és ráugrottam. Nevetve terültünk el a földön.
- Régen nevettem már ennyit… - sóhajtottam – Nem gondoltam volna, hogy majd ilyen jól kijövök veled – mosolyogtam rá.
- Mindenki azt hiszi ijesztõ vagyok – nevetett – De csak megjátszom. Hadd lássák az itt lévõk. Ijesztõ vagyok. Ne kezdj ki velem – azzal felült.
- Szóval én is legyek ijesztõ? Nézzek csúnyán? – kérdeztem nevetve.
- Tudsz te magadtól is az lenni – dõlt vissza mellém.
- Kösz… - mondta gúnyosan, de közben ott bujkált a mosoly a szám szegletében – Majd megpróbálom, valaki úgy is felfog engem idegesíteni a gondolataival – vállat vontam.
- Én akkor a képességemet használom – mosolygott.
- Szereted azt a képességedet – ezt állítottam, mint kérdeztem.
- Igen – mondta.
- Miért? – nem sokak szeretnek fájdalmat okozni. Jó… bár valljuk be Jane könnyen felkapja a vizet.

- Mert… Mindig arra gondolok, hogy nekem is okoztak fájdalmat és ezt… valami idióta gondolat után úgy gondolom, vissza kell adnom. Pedig akinek fájdalmat kezdeményezek az nem is tehet a történtekrõl én pedig mégis… Ezt csinálom vele… - homloka apró kis ráncokba húzódott össze – Mindegy. Kicsi vagyok, azt hiszik, hogy milyen kedves… aranyos vagyok és ezzel mindig csalódást okozok azoknak akik meglátnak és a ,, csúnya ’’ nézésemmel ajándékozom meg õket – erre felnevettem.
- Igen, valljuk be én is így gondoltam. De megismertelek és rájöttem kedves vagy. Szóval egy álarc mögött élsz. Ami valljuk be, jól áll neked. Egy aranyos arc mögött egy gonosz lány uralkodik – mondtam el drámaian.
- Felix is mindig ezt mondja! Valami olyasmit, hogy: ha nem ismernélek, esküszöm, vámpír létemre megijednék tõle! – erre ismét felnevettem.
- Akkor nem tudom mit mûvelhetsz vele – böktem oldalba.
- Ne akard tudni. Mikor idekerültem egybõl kipróbáltam mindenkin a képességemet. Kivéve a három nagy fõn. Rájuk is mindig azt hiszik, hogy milyen gonoszak. De látod! Megismerted te is Aro – t kedves, Marcus – t meglehet szelídíteni. Caius meg… Hát õ rajta meg már nem lehet segíteni – rázta a fejét – De azért te feltudod õt húzni.
- Oh, hát amikor már felhúz engem az idióta: ,, nem törõdök semmivel, csak azzal ami nekem is tetszik ’’ nézésével meg beszélésével.

- Ez engem is felhúz… De… próbálom türtõztetni magamat.
- Akkor te jobban bírod, mint én – mosolyogtam. Én már az elsõ pillanattól éreztem, hogy Caius, nem nagyon fog engem kedvelni. Hát ez be is igazolódott, nem igazán érdekel… végül is. De nem tudok vele mit csinálni. Õ már ezer vagy mennyi éves létére ilyen faragatlan tuskó marad.
- Ne menjünk? – kérdezte Jane.
- De, menjünk – sóhajtottam és felálltam.
- Holnap lesz a nagy találkozás – vigyorgott Jane.
- Na igen… - motyogtam.
- Amúgy nagyon jól éreztem magamat. Jó volt veled beszélni, kikapcsolódtam – mosolygott.
- Én is így voltam vele. Régen voltam már ennyire felszabadult – és tényleg így volt. Jane –el jó volt ez a kis beszélgetés.
De… Most már nem tudtam elterelni a gondolataimat a holnapról. Izgultam a holnapi nap miatt, de ezt… próbáltam eltitkolni és nem tudom, hogy mennyire jött be…

Tábor *-*

Sziasztok :) Egy hétig nem lesz friss mert táborba megyek. Aztán ígérem, hogy dupla frissel jövök majd :P Bevágódok az ajtón és az lesz az első, hogy bekapcsolom a gépet xD. Nem untatlak benneteket az élmény beszámolóval sem. Addig dobjatok meg légyszíves néhány kommenttel, mert a 22.- hez még egyet sem kaptam.
Írjátok meg mi nem tetszik és változtatok - ha pedig azt szeretnétek, hogy Edward és Bella mihamarabb összejöjjön amúgy csak pár fejezetet kell várni :P :)
Mind 1 xD Egy hét múlva itt :)

Pussz: Netty ^^

Star Perfomance - 22.fejezet

Itt a kövi, rem most nem írtam el, hogy hanyadik fejezet :P

Star Perfomance – 22.fejezet

( Bella szemszöge )

- Hé, Bella! Ismered Cullen – éket? – kérdezte Demetri. Megdermedve álltam elõtte. Itt vagyok egy hete, azóta nem tudtam õket kiverni a fejembõl, persze ennyi idõ alatt ez… képtelenség is szerintem. Azt hiszem soha nem is fogom õket és végül is nem is akarom elfelejteni õket. Fõleg nem Õt.
- Miért…? – kérdeztem óvatosan.
- Nem tudom… - mekkora egy idióta istenem – Csak mert azt mondják õk… tényleg olyanok… mint egy család… - mondta elgondolkodva – Járnak suliba meg minden ez azért frusztráló, nem? – kérdezte.
- De… Az… - mondtam.
- Szóval nem ismered õket – ezt inkább kijelentette, mint kérdezte volna.
- Nem – mondtam és próbáltam úgy ejteni, hogy ne vegye észre: hazudok. Nem akartam elmondani, hogy ismerem õket, mert aztán még kényszerítenék õket, hogy csatlakozzanak. Az meg a hab a tortán lenne.

Mindenki azt hiszi a Volturi mennyire… ellenséges, durva és csak a vért akarják. De nem… Aro senkit sem kényszerít arra, hogy csatlakozzanak. Csak akik ide akarnak tartozni. Beleolvastam az itt lévõk gondolatába és még Chelsea képességét se vetették be, hogy kényszerítse az itt lévõket.
- Mirõl beszéltek? – jött oda Felix.
- Cullen – ékrõl – válaszolt Demetri.
- Azok nem is vámpírok – mondta – Olyanok, mint az emberek… Állati véren élnek, bocsi Bella – küldött felém egy bocsánatkérõ mosolyt – Suliba járnak és úgy viselkednek, mint az emberek.
- Ezt nevezik látszatnak… - mondtam közömbösen.
- Hát az biztos, hogy ez látszat – vigyorgott Felix.

- Aro hívat benneteket – jött oda hozzánk Jane – Gyertek a nagyterembe – elég jóba lettem vele, mármint Jane – el. Mondhatni barátok is lettünk.
- Mit akar mondani? – kérdezte Felix.
- Szerintem megbízatás lehet – felelte közömbösen. Hát igen, néha rájött az a kedv, mikor nincs jó pasztban és bunkó. De amúgy tud rendes is lenni.
- Mester – mondtuk egyszerre mikor beléptünk a nagyterembe.
- Drágaságaim – mondta és közben közelebb hívott minket magához – Van egy megbízatásom számotokra. Újszülöttek – erre a szóra mindenki felszisszent – Nem sokan vannak maximum egy tucatan, de muszáj õket elkapnunk, mielõtt még felfedik kilétünket – mondta Aro.
- Hol vannak? – kérdezte Felix.
- Seattle közelében már meg is öltek jó néhány embert – magyarázta – Pontos helyszínt nem tudok, de azt hiszem Demetri tehetségével gyorsan megtaláljátok majd. Most menjetek és intézzétek el õket!

***

- Gyertek utánam – mondta Demetri és futni kezdett, mi követtük õt. Újszülöttek megölése, aztán a teremtõjük szintén megsemmisítése - õt nem hinném, hogy rövid úton megtalálnánk. Gondolom elrejtõzött valahol és itt az újszülötteknek van egy másod vezetõjük. Vagy egyszerûen a Volturi – nak akar plusz munkát, mert ha ez volt a célja, akkor sikerült neki elérni.
- Érzem már õket! – kiáltott Demetri. Mélyen beszívtam a levegõt, hogy érzem – e már õket, és igaz, hogy gyengén, de kitudtam venni az illatukat és a friss vért is. Szóval most ölhetnek…
- Siessünk, mert azt hiszem most is ölnek! – szólaltam meg. Erre a kijelentésre mindenki gyorsabb tempóra kapcsolt.
- Shhh… - állított meg minket Dem – Ott vannak. Jane vedd, elõ az öngyújtót, az égetésnél szükségünk lesz rá – a lány így tett, a vörös köpenyébõl kivette a kis eszközt – Vannak emberek is, azt hiszem túl sokat láttak, veszélyesek lehetnek ránk nézve. Mindenképpen meg kell õket is ölnünk. Bella! – szólt nekem – Mit gondolnak az újszülöttek? – koncentrálni kezdtem rájuk.
,, Azt hiszem Dave büszke lesz ránk. Itt van még jó néhány ember. Felét megöljük, hogy mi is erõsek legyünk másik felét meg átváltoztatjuk és még többen leszünk a Volturi elleni akció még sikeresebb lesz.

- Felét megakarják ölni maguknak, hogy erõsebbek legyenek. Másik felét átváltoztatják a Volturi elleni harcra – hadartam el gyorsan, összetömörítve a dolgokat – Ja és a vezetõjüket Dave – nek hívják – tettem hozzá. Demetri elgondolkozott aztán megszólalt:
- Jane a képességedet, aztán seperc alatt elpusztítjuk õket – húzta gúnyos mosolyra ajkait. Jane elõrébb lépett és használni is kezdte a képességét.
- Fájdalom… - suttogta, de hangjában ott volt az – az élvezet is, hogy imádja ezt csinálni. Másodpercek alatt az egész újszülött csoport már a földön hevert és fetrengeni és ordítani kezdtek a fájdalomtól. Az emberek – akik életbe maradtak – meg döbbenten nézték a történteket.
- Csináljatok tûzet, Bella gyere velem – szólt Demetri és követtem – Emlékszel, hogy kinek a gondolatait hallottad? – kérdezte.
- Nem, a hangra emlékszek, de… hogy ki annak a tulajdonosa… Sajnálom, azt nem tudom – mondtam.
- Rendben – azzal elõrébb lépett – Aki tud személy leírást adni Dave – rõl, a vezetõtökrõl annak megszûnik a fájdalom! – kiabálta Demetri.
- É… én! – hallottam meg egy keserves hangot. Odafutottam és belehallgattam a gondolataiba.
- Képzeld magad elé – így tett az a szerencsétlen. A fejemben vázlatolni kezdtem azt a vámpírt. Hosszúkás fej, hosszú majdnem vállig érõ haj, fehér bõr, vörös szem – Megvan! – léptem hátrébb. Volterrában le tudom rajzolni – mondtam.
- Nagyszerû! – vigyorgott Demetri azzal letépte a fejét annak a szerencsétlennek majd a tûzbe dobta, amit azóta már Felix – ék megcsináltak.

Körbenéztem, körülbelül még öt vámpír lehetett én abból egyet elintéztem. Fejét letéptem és olyan hangot adott ki, mintha valaki földhöz vágott volna egy cserepet és darabokra tört volna.
- Újszülöttek elintézve! Maradtak az emberek! – nyalta meg ajkait Demetri. Az emberek még mindig ott ültek szorosan egymáshoz bújva, köztük gyerekek is. Összeszorult szörnyeteg szívem miközben rájuk néztem.
- Egy félvér vagyok… - mondtam – De… nincs… ahhoz szívem, hogy gyerekeket öljek meg… - motyogtam maga elé, de meghallották.
- Sajnálom Bella – lépett mellém Alec – Nézz körbe, hogy nem szökött – e el valamelyik ember, ha igen hozd ide õket. Nem kell ezt végig nézned – mondta lágyan.
- köszönöm… - suttogtam és már futottam is az erdõbe. Milyen jó kis Volturi tag vagyok. Nekem is embereket kéne ölnöm, de még végig nézni se tudom. Legalább az önuralmam alakulóban van.
Talán, ha egyszer újra látom Edward – ot… Akkor már merek elõtte mutatkozni és nem fogom magamat mindig kellemetlenül érezni mellette, amikor mellette állok és bármelyik pillanatban megölhetem.

Mélyet szippantottam a levegõbe, hogy érzek – e embert, de nem. Szerintem mindannyian ott maradtak, meg sem mertek mozdulni a félelemtõl. Mostanra már rég halottak lehetnek. Nem hinném, hogy a többiek most ,, játszanak ’’ velük. Vagyis… Remélem…
Elkezdtem futni az elõzõ helyre és már végeztek velük. Elég durva látvány volt de próbáltam erõsnek látszani, vagyis felvettem a pókerarcot.
- Más nem menekült el – mondtam – Mehetünk? – kérdeztem.
- Igen – dobta el Alec az egyik embert – Induljunk, Aro – nak elkell mondanunk, hogy mi történt ma.
- Aztán neked, Bella meg vázlatolnod kell azt A Dave – t lehet már láttuk is õt, csak a nevét nem tudtuk – mondta Demetri – Most meg menjünk – azzal õ futni is kezdett Volterra felé.

***

- Aro, mester! – szólította meg Felix – Megöltük õket és az ott lévõ embereket is akik foglyok voltak. Felét megakarták ölni maguknak, másik felét meg átváltoztatni. A vezetõjük neve Dave, Bella mindjárt levázlatolja, mert látta az egyiknek a gondolatában, hogy, hogyan nézz ki – azzal Jane a kezembe nyomott egy ceruzát egy lapot.
Török ülésbe leültem és vámpír gyorsasággal vázlatolni is kezdtem azt az alakot. Alig telt el öt perc készen voltam vele. Fejemben ellenõriztem, hogy tényleg így nézz ki ez az alak és igen, így.
- Itt van – álltam fel és Aro felé mutattam. Elgondolkozott el pillanatra majd összeráncolta a szemöldökét.
- Nem láttam még õt életemben – mondta és hallatszódott a hangján, hogy ez aggasztja õt – Pedig én sok vámpírt ismerek. Ez… így nem lesz jó – elakadt a hangja.
- Azért akarták az újszülötteket, hogy elpusztítsák a Volturit – mondtam – A Volturi elleni akcióból én ezt vettem ki.
- Küldök majd katonákat… Mérjék fel a terepet menjenek el klánokhoz és kérdezgessenek. De nem benneteket, mert ti ahhoz túl értékesek vagytok. Ha harc lenne… Ott van szükség rátok – mondta és azt hiszem már el is tervezte magában ezt az egészet.
- Aro… - kezdte Marcus – Én elgondolkoztam és úgy gondolom ezt a háromszáz évvel ezelõtti harcot akarják meg bosszúlni. Emlékszel erre? – állt fel.
- Hogyne emlékeznék testvérem, szörnyû harc volt – mondta és lehunyta a szemét – Nekünk is rengeteg katonánk veszett oda… Bár akkor még nem is voltak ennyire jó harcosaink és nem is volt szinte senkinek se képessége, akik itt voltak már akkor is.
- Ha idáig folyulnának a dolgok… Ebbõl talán még vérfürdõ is lehet… - szólalt meg most elõször Caius aki eddig csak hallgatta a történteket – Lépnünk kell mindig elõbbre kell járnunk egy lépéssel. Jane! Küld egy néhány katonánkat és mond nekik, keressék fel az összes klánt és kérdezzék meg, mit tudnak! – adta ki a parancsot.
- Igenis, mester! – azzal a pöttön lány már itt sem volt.
- Most elmehettek… Mi meg próbálunk kitalálni valamit – mondta Aro és visszaült a trónszékébe. Még soha sem láttam ennyire elgyötörtnek, mindig magasan hordta az orrát, tudta mit csinál, de most… Mintha teljesen elveszett volna.

( Edward szemszöge )

- Állj le, Edward! Nem tudsz mit csinálni! – lépett elém Alice és kiabálni kezdett velem – Azt nem írta rá Bella a papírra, hogy tedd tönkre magadat Edward! Csak azt, hogy ne kövessük! Tudod milyen! Azt hitte õ egy szörnyeteg és így mindenkinek jobb lesz, de nem! Õ se tudja mit csinál! – ilyen hangon még soha nem beszélt velem – De fogsz találkozni még vele. Vámpír vagy õ is az össze fog még benneteket hozni a sors! Hát nem érted Edward? – most már sokkal lágyabb volt a hangja – Tönkre teszed magad… Valamit… Csinálj, de ne ilyen módon! – azt hiszem a fejmosás még tartott volna, de szerencsémre ezt megszakította egy ajtó kopogtatás.

Carlisle ment oda az ajtóhoz és kinyitotta azt. Két, vörös szemû szempár nézett vissza ránk.
- A Volturi – tól jöttünk! – mondták katonás hangon – Cullen – klán, igaz?
- Igen – válaszolt Carlisle.
- Háromszáz éve volt egy háború, melyet a Volturi ellen kezdeményeztek. Mi nyertünk, de sokak oda vesztek. Aro, Caius és Marcus úgy gondolják: most ez megismétlõdik. Azt akarjuk megkérdezni, tudtok – e valamit? Ha igen, mit?
- Sajnálom… De nem tudunk semmit sem. De ha harcra kerülne a sor… - végig nézett a családon mindannyian bólintottunk – Mi benne vagyunk, segítenénk.
- Köszönjünk, Aro biztosan örülne. De most mennünk kell – azzal biccentett és elmentek.

- Nézd már, ezek kajakra jó lelkûek voltak – vigyorgott Emmet – Igaz csak katonák de talán Aro megfenyegette õket, hogy legyenek rendesek.
- És ezzel bevágódnak nálunk így csatlakozunk hozzájuk? – kérdezte, erre a nagy mamlasz csak bólintott - Emmet… Azt hittem, hogy ennél tényleg több eszed van.
- Nem tudom mit vársz tõle – morogtam – Amúgy meg jó paszban voltak, nem árulkodtak semmi különösrõl a gondolataik – mondtam unottan és leültem a fotelba.
- Ideges vagy? – kérdezte Emmet.
- Nem… - morogtam.
- Úgy tûnik – nem adja fel.
- Fogd már be! – aztán hozzávágtam az elsõ kezembe kerülõ dolgot, ami egy könyv volt.
- Azt még olvastam… De nem baj… - mondta Carlisle és felvette a földrõl a már ezer darabra hullott könyvet.
- Azt már olvastad nem? – kérdezte Emmet.
- Igen – mondta és beledobta a kukába a darabokat.
- Szuper akkor nincsen semmi baj – Carlisle halványan elmosolyodott.
- Örülök fiam, hogy így gondolod a dolgokat. De ne haragudjatok, most mennem kell dolgozni. Sziasztok – hát igen, mostanában elég sokat dolgozik. Nem ismerte Bella – t de nem igazán tudta elviselni azt, hogy a családja boldogtalan, így a munkába temetkezett.
Az elõbbi felengedés csak pár perc volt… Amúgy nem ilyenek vagyunk. Általában mindenkinek rossz a közérzete.
- Valaki legalább értékeli az észjárásomat – vigyorgott Emmet.
- Szerintem ezt õ se gondolta komolyan… - rázta a fejét Jasper.
- Ne rontsd már el a kedvemet.
- Bocs… - motyogta Jazz.

- Kérlek fiúk… Ne tegyetek tönkre mást! – kérlelte õket Esme.
- Meglesz – vigyorgott Emmet – Mármint… meg fogjuk próbálni! De mondom, csakis a te kedvedért! – ölelte meg fogadott anyánkat.
- Jól van – nevetett Esme is – De tényleg vigyázzatok a dolgokra – mondta most már komolyabb hangon – Elmegyek most az árvaházba, valaki akar jönni? – kérdezte és végig nézett a családon.
- Én megyek! – mondta egyszerre Alice és Rosalie. Igen õk nagy részben el is kísérik Esme – t. Imádják mind a hárman a gyerekeket, ehhez kétség sem férhet. De egyiküknek sem lehet gyerekük és Rosalie ebbe bele is betegedett mikor megtudta, de… most már kezdi túl tenni magát rajta.
Vajon nekem sikerülne egyszer túllépnem Bella – n? Mert most… azt mondanám, hogy nem… Nem tudnék túllépni rajta. De Rosalie – nak sikerült és azt hiszem neki is ez nagyon nehéz lehetett. Nekem is sikerülni fog majd egyszer… De nem most… talán majd évekkel késõbb, de nem akarom elfelejteni Bella – t, ahhoz túl sok minden kapcsol hozzá…

Star Perfomance - 21.fejezet

Star Perfomance – 21.fejezet

( Bella szemszöge )

- Aro hívat! – kopogtattak az ajtómon, azt hiszem Felix volt, de nem voltam benne biztos. Felültem az ágyamba és kimentem a szobámból. Nem volt ott senki, de gondolom, hogy a nagyterembe kell menni. Hát biztos oda, mert azt hiszem a lényegesebb dolgokat ott szokták megbeszélni. Így elindultam arra. Közben a képeket tanulmányoztam amik õs régik lehettek és az egyiken fel is fedeztem Carlisle – t.
Azon a képen még elidéztem volna, de inkább mentem, mert nem akartam megvárakoztatni Aro – t – pedig szívesen megtettem volna, de úgy voltam vele, hogy ne ássam el elõtte magamat már az elsõ nap.
- Bella, tetszik a szobád? – szólalt meg a székébõl.
- Igen – válaszoltam és közelebb léptem hozzájuk – Hívattál – tértem a lényegre.
- Pontosan – bólintott – Jane! – szólt neki és a pöttön lány már egybõl ott is termett a kezében egy vörös köpennyel amit mindenki viselt.
- Ezt minden Volturi tag visel – magyarázta – És mától te is az vagy, közénk tartozol – mondta. Intett Jane – nek, hogy adja oda nekem.
- Köszönöm – mondtam, végig mértem az anyagot és egybõl Alice jutott az eszembe, ha meglátta volna, hogy ez nem pamut már biztos a kukában lenne.

- Szóval én is vörös köpenyes lettem – mondtam és felvettem a ruha darabot.
- Miért, így emlegetnek bennünket? – kérdezte közömbösen Caius.
- Elég sokan – eresztettem meg egy mosolyt – Én is így hívtalak benneteket és azt hiszem, ha nem zavar ezek után is így fogom – mondtam és néztem a reakciójukat. Aro csak mosolygott. Jól van… Nála már bevágódtam. Még Marcus és Caius lesz nehéz esett bár nem túlzottan érdekelnek engem.
A nap nagy részében ott ülnek a székükben és néznek ki a fejükbõl, aztán meg csodálkoznak ha magukon észrevesznek néhány pókhálókat.
- Bella, készülj fel arra, hogy bármelyik pillanatban várhat rád egy kisebb harc vagy küldetés – mondta Aro.
- Rendben – válaszoltam.
- Rengeteg esélyünk van a képességed miatt – magyarázta. Bólintottam, nem igazán tudtam erre mit reagálni.
Tudtam, hogy akik itt vannak azok csak azért vannak itt mert rendkívüli képességekkel rendelkeznek. Köztük engem is csak azért fogadtak be mert van két képességem, az egyik a gondolatolvasás, ami már azért is nagyon tetszik Aro – nak, mert ez Edward képessége is, õt meg nem tudja megszerezni magának.
Edward… Hol lehet? Remélem már hazament… De szerintem még nem, Alice heteket mondott. Nem érdekel, csak ne legyen baja, mert ha valami történik vele, akkor azt nem bocsátom meg magamnak…

- Felix, Demetri, képezzétek ki Bella – t! – zökkentett ki a gondolatomból Aro – Jane, te is menj!
- Az alaksorban? – kérdezte Demetri. Aro erre csak bólintott – Gyere – szólt Demetri én meg szó nélkül utána mentem. Engem követett még Jane és Felix. Én azt hittem, hogy a Volturi mennyire kegyetlen, hogy õk csak egy szót ismernek : a vért. De nem, alig ismerem õket, de elég normálisnak látszanak. De még ez megváltozhat.
- Demetri a legjobb nyomkövetõ és Alec, Felix, Chelsea, én és a többi Volturi tag köztük Demetri pedig a legjobb harcos. Meg kell néznünk, hogy milyen vagy a harcban, ezért velünk most megküzdesz – most Jane ment elõl le a lépcsõn, mi meg követtük õt.

- Itt képezzük ki a katonákat is – magyarázta közömbös hangnemben – De te annál sokkal nemesebb leszel, többet fogsz érni, mint egy Volturi katona. Olyan vagy, mint mi. Különleges képességed van, ezért megbecsülnek téged Aro – ék is. Még Marcus és Caius is, de õk ezt nem mutatják ki – De most kezdjük! – csapta össze tenyereit és egy nagy lendülettel kinyitott egy ajtót, ami meg bent várt… Az már egy kicsit frusztráló volt még talán egy vámpírnak is.
- Demetri, te kezded! – azzal a vörös szemû vámpír ott is termett elõttem. Farkas szemet néztem vele, próbáltam elõvenni legrondább nézésemet – Most! – és azzal a harc el is kezdõdött.
Futni kezdett felém, nem tudom mit tud a félvérekrõl és mit nem, de mi sokkal gyorsabbak vagyunk és a reflexeink is jobbak. A távolság egyre csak fogyott közöttünk és mikor már csak pár centi volt köztünk hirtelen elálltam az útjából õ pedig neki ment a falnak.
Megrázta a fejét, rám vicsorgott majd még egyszer felém jött, de most elkaptam a csuklójánál fogva és egy jó erõs mozdulattal a földhöz vágtam.
Mindenki annyira meglepõdött, hogy percekig nem tudtak reagálni. Végül Demetri felállt és rám mosolygott.
- Köztünk van a helyed – mondta elismerõen – Rengeteg harcost képeztünk ki, de egyikük sem volt olyan erõs, mint te. Alig vagy öt éve félvér, de sokkal erõsebb vagy, mint egy több száz éves teljes vámpír.
- Most én jövök – lépett elõ vigyorogva Felix.
Ajkaim mosolyra húzodtak és hátrább léptem, hogy legyen köztünk egy kis távolság.

Egy darabig vele is csak farkas szemet néztem, majd most én kezdtem a támadás, észre sem vette, hogy elõtte vagyok de én már kibuktattam és nyakánál fogva a földhöz szorítottam. Megdöbbenve nézett rám, aztán elengedtem a nyakát.
- Nem semmi… - hitetlenkedett – Egy tapasztalt harcost is lever a lábáról – csodálkozott még mindig – Alig egy perc leforgása alatt – felsegítettem és vártam, hogy ki lesz a következõ áldozatom bár ezt már sejtettem, mert már csak õ maradt.
- Jane – vigyorogtam – Ki kezdesz velem? – húztam fel a szemöldökömet.
- Igen – emelte fel dacosan a fejét. Itt úgy nézett ki, mint egy kislány, aranyos volt. De ez biztosan meg fog változni pár percen belül.
Kiterjesztettem magam köré a pajzsomat. Ismertem Jane képességét és már tapasztaltam is magamon, de most nem fog neki sikerülni.
- Fájdalom… - suttogta és éreztem, hogy valami megtámadja a pajzsomat, de sikerült visszalöknöm – Mi a… - motyogta.
- Mentális pajzsom van, ami arra szolgál, hogy mások képességét tudom blokkolni – mondtam, féltem Jane reakciójától. De meg döbbentem amikor rám mosolygott.
- Gratulálok! – lépett elém - Nem láttam még olyat, akin nem használt volna a képességem, de így, hogy az enyémet tudod, biztos vagyok abban mindenkiét tudod! Ez egy nagyszerû képesség! – most komolyan engem dicsér? Jane Volturi aki valljuk be nem a jóságáról híres, engem dicsér. Engem aki alig van itt egy napja.
A többiek is ugyanolyan meglepõdöttek voltak, mint én. Belehallgatóztam a gondolataikba:
,, Mi történt vele? Hirtelen ennyire jó paszba lett? Életemben nem láttam még ennyi ideig mosolyogni…”„ - ezek Felix gondolatai voltak.
,, Csak akkor láttam mosolyogni amikor harcolt és másoknak fájdalmat okozott… De azt inkább gúnyos mosolynak nevezném… ’’ - Demetri.
,, Húgom mosolyog… Utoljára ember korában láttam így… szívbõl mosolyogni ’’ – ez viszont kétségtelenül Alec lehetett.

- Menjünk vissza Aro – hoz – mondta Jane – Bella, azt hiszem mi jóba leszünk – mosolygott rám.
- Remélem – viszonoztam.
Amikor utoljára találkoztam Jane – el annyira ellenséges volt velem. Most meg… mintha ki lenne cserélve. Persze ennek örülök mert tudtam, hogy neki van olyan oldala is, ami rendes. És nem csak gonosz oldala van.
- Harcoltatok Bella – val? – kérdezte Aro, mikor a nagyterembe értünk.
- Igen, mester – mondta most már komolyabb hangon Jane.
- És, hogy sikerült? – kérdezte.
- Életemben nem láttam még ilyet – mondta Jane – Nagyon erõs, Demetri – t és Felix – et percek alatt legyõzte én meg nem tudtam rajta használni a képességemet a pajzsa miatt – Aro csak úgy nyelte a szavakat és tetszett neki az amit hallott.
- Ezt tényleg csodálatos – csapta össze a tenyerét – Tudom, ma már rengetegszer elmondtam, de gratulálok. Hivatalosan hozzánk tartozol. Én sem láttam még ilyet pedig lassan ezer éves vámpír vagyok. Ráadásul a félvérek elszabadult szörnyetegek és te meg állat véren élsz és mégis erõs vagy.
- Nem befolyásol senkit sem az állati vér – mondtam – Ugyanolyan erõsek lehetünk tõle.
- Rendben, drágám. Folytathatod ezt az élet módot.
- De, Aro! – hallottam meg Caius ellenséges hangját.
- Nem, testvérem! – csitította el – Ez így tökéletes lesz – mosolygott – Most távozhattok! – nekem az, hogy megengedték, hogy állat véren táplálkozzak, nagyon sokat jelentett, nem gondoltam volna, hogy megengedik. Így is szörnyeteg vagyok, de így még alakíthatok valamit magamon. Egy állítólagos Volturi katona, harcos állati véren él, ez azért elég irónikus.

( Alice szemszöge )

Az autón ültem. Már nem mentem be az órára, hisz ez volt az utolsó és annak is most lesz vége.
Szomorú voltam. Nem tudom mikor éreztem magam utoljára ilyennek, hisz engem mindig úgy látnak, hogy majd kiugrok a bõrömbõl. De most… Szemlátomást látszódhat rajtam, hogy nem éppen a legjobb állapotban vagyok.
Bella elment, itt hagyott minket, gondolom Edward ezért is magát fogja hibáztatni és megint eltûnik pár napra… talán hétre.
Próbáltam Edward jövõjére koncentrálni és már láttam is, hogy mikor fog hazatérni. Ma, egybõl Bella házához fog menni, hogy bocsánatot kérjen tõle. De… nem lesz ott. És azt még nem tudom, hogy ezután Edward, hogy fog reagálni.

- Mi a baj Alice? – hallottam meg Jasper hangját. Felnéztem rá. Ehhez nem kellett a képessége, hogy rájöjjön: valami nincs rendben.
- Bella elment… - fejemet a mellkasába fúrtam.
- Hova? – kérdezte. Államat lágyan megfogta és felemelte, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem tudom… A londoni repülõtéren volt. Ott hagyta a kocsiját és abban egy cetlit, hogy ne keressük fel õt – mondtam – Nem éreztem más… idegen illatát. Szóval.. remélem biztonságban van… És nem történt vele semmi sem. Tiszteletben tartom a döntését, ha õ… ezt akarja.
- És Edward?
- Ma jön haza… - sóhajtottam – Bella – hoz fog menni… Aztán pedig nem tudom, gondolom haza jön vagy… nem tudom… - motyogtam.
- Nyugodj meg – ölelt magához Jasper és éreztem, hogy eláraszt a nyugalom – Menjünk – suttogta a fülembe.

A hazafele út nyugodtan telt. Még Emmet sem sütött el semmilyen idióta viccet. Nem szóltunk egymáshoz sem. Mindenki azt hiszem a saját gondolataiba merült.
Bella – t nem régóta ismertük, de azt hiszem megváltoztatta az életünket. És most… hogy elment megint megfogja. Azt hiszem nem azok leszünk akik voltunk. Fõleg Edward. Nem kell azt hiszem jövõbelátónak lennem, hogy tudjam: nem lesz jó paszban. Magát fogja okolni és ha lehet még jobban mazoista lesz. Pedig azt már tényleg nehéz lesz felül múlni.
Látni lehetett a házat, Jasper lassított majd megállt.
Mindenki szó nélkül kiszállt. Mélyen beszippantottam a levegõt és már érezni lehetett Edward illatát. Pár perc és itthon lesz.
Bementünk a nappaliba és ott vártuk, hogy megérkezzen.

- Bella nincs otthon! – jött be a házba Edward.
- Tudom – álltam fel és elé léptem.
- Mi történt? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, már érezte, hogy valami nincs rendben.
- Elment – mondtam ki egy szóban a lényeget.
- Hova? – kérdezte sürgetõen.
- Nem tudom… - motyogtam – A londoni repülõtéren találtam meg a furgonját. Abban egy üzenetet, hogy… Ne keressük õt fel.
- Így mondta? – kérdezte, hangja nem volt több suttogásnál.
- ,, Ha meg is találjátok az autót, ne gyertek utánam. ’’ – idéztem fel Bella szavait.
Edward nem szólalt meg. Nem reagált erre.
,, Edward, nem éreztem idegen illatát ott a kocsi körül, sem a környéken. ’’ – üzentem neki gondolatban.
- Akkor… Tiszteletbe kell tartanom… azt… amit kért… - hátrálni kezdett pár lépést. Aztán már csak egy ajtócsapódást lehetett hallani ami a szobájából jött.
Már el is kezdõdött az – az idõ… hogy mazoista lesz és a családunk se olyan lesz, mint volt. Jasper nem fogja tudni elviselni Edward fajdálmát nekem és azt hiszem Emmet – nek meg nagyon fog hiányozni Bella meg összességében az egész családnak is.

Star Perfomance - 20.fejezet

Szomorúan vettem észre, hogy ez előző fejezethez csak két komentet kaptam. Tudom, hogy nem sokan örültetek annak, hogy Bella és Edward összeveszett, de így el tudtam érni, hogy hosszabb legyen a történet. Nem vagyok komi éhes és nem is akarok bevezetni határt sem, de azért remélem ehhez a fejezethez többet kapok :P.
Jó olvasást :D

Star Perfomance – 20.fejezet

( Bella szemszöge)

- Kérem kapcsolják be öveiket, tíz perc múlva megkezdjük a leszállást – hallottam meg a hangos bemondót, ezt még elismételték több nyelven is. Úgy tettem ahogy kérték és becsatoltam az övemet és fezsülten vártam a leszállást.
Még mindig meggondolhatom magamat. Nem lényeges nekem speciál oda mennem, annyi hely van a világon, én meg mindenhol megvagyok, mivel a bõröm nem világít a napfényben. De nem… Én Olaszországba megyek, ahol fogalmam sincs mi fog történni. De hát kell a változatosság. Kell az életveszély, hisz nem minden nap juthatok el a Volturi – hoz. De jó lesz nekem… Aro nyálas hangja. Caius undok nézése és Marcus, hát aki nem is olyan tapló meg nem is nagylelkû. Õ nem annyira elvetemûlt és

- A leszállást megkezdõdött – szólalt meg megint a hangos bemondó. Kinéztem az ablakon, ahol már szemlátomást – vagyis még egy ember szemével is – látni lehetett, hogy leszállunk. Én a vámpírlátásommal már a repülõteret is kitudtam venni.
Innen pedig már nagyon gyorsan telt az idõ, mintha felgyorsították volna. Annyira fura az élet… Egyszer azt hiszed, hogy az életed mennyire tökéletes. Aztán elég egy kis mozdulat és az egészet elrontod.
Na velem is ez történt, csak ha ez valakivel megtörténik élõben, az sokkal durvább még belegondolni is, mert az ember eltud képzelni sok mindent. De mikor már õ is belecsöppen a ,, rém történetbe ’’ akkor már máshogy látja a világot és mindent.
- Köszönjük az utat, további jó utat – ismét a hangos bemondó.
- Meglesz… - motyogtam magamnak, hogy csak én halljam. Hát sokan turisták lehettek de én nem az vagyok. Nevezzem magamat inkább áldozatnak?

Leszálltam a repülõrõl, felvettem a bõröndömet, majd próbáltam fogni egy taxit – ami nem ment egykönnyen. Ha eléjük ugrottam volna, se álltak volna meg. Aztán körülbelül tíz perc után végre megállt egy.
Elmondtam hova akarok menni és õ már száguldott is az utakon. Közben én a kinti tájat néztem. A nagy toronyórát mellette még egy alagút szerûséget is láttam – amit ember szintén nem látott volna – ott kell lemennem. Aztán végig a nyirkos folyósokon egyenesen a nagyterembe.
Ahol három nagy szék lesz… Gondolom majd a három nagy ember ott fog majd ülni és valami gonoszságon törik majd a fejüket – mint mindig, hogyan intézkedjenek az újszülöttek ellen – ha vannak ha nincsenek – szerintük jobb ha elõvigyázatosak, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodniuk a készülõdésekkel… Komolyan ebbõl áll az életük. Örülök, hogy ennyire figyelnek arra, hogy a vámpírok élete ,, normális ’’ legyen, de hát ennyire.

- Kisasszony, megérkeztünk! – fordult hátra a sofõr, ezzel engem kizökkentve a gondolkozásból. Kifizettem neki az utat, kivettem a bõröndömet és én már mentem is. A nagy torony óra már évszázadok óta itt áll, mégis elég jó állapotban van.
Én azt az alagút szerûséget kerestem a szememmel, amit már elõbb megtaláltam, még a taxiból. Ez most is így volt – vámpír látás – elindultam arra. Szétnéztem, nehogy valaki meglásson engem.
Felix – et és Demetri – t már láttam, hogy rengeteg turistát visznek magukkal és még õk nem tudják hova mennek. És akkor a Volturi még nem is annyira könyörtelen. Ja csak így csoportostul viszik a ,, kaját ’’ magukkal.
- Bella? – hallottam meg a nevemet Felix szájából – Szia kislány – vigyorgott és már megölelt volna de ellöktem magamtól.
- Inkább ne… - mondtam.
- Oké – vigyorgott még mindig – Megértem. Gyere úgy is most van a kaja osztás – suttogta, hogy csak én halljam. Nem válaszoltam csak mentem utánuk.

A nyirkos folyosókon végig haladtunk. A liftekben ahol békés zene szólt. Hát… itt már elakarják lazítani az embereket vagy, mi? Aztán megérkeztünk. A testõrök kinyitottak a nagy ajtót és beléptünk, mögöttünk az emberekkel akik azt hitték ez egy turista látványosság.
Ahogy gondoltam, ott volt a három szék, a három fõvel.
- Bella, drágaságom – köszönt nyálasan Aro.
- Aro – biccentettem.
- Mi szél hozott ide? – mosolygott rám.
- Ezt beszéljük meg késõbb, biztos éhes vagy – húztam gúnyos mosolyra a számat.
- Ahogy mondod – bólintott mosolyogva – Gyere Bella, válassz ki egy embert és az a tied. Biztos régen ittál már.
- Köszönöm, de kihagyom. Én vega vagyok nem vagyok hajlandó embert ölni – mármint próbálok nem ölni – De ezt még átbeszéljük miután végeztetek.

A nagy ajtót becsukták és kitört a sikítozás ahogy Aro oda lépett eléjük, gondolom azért, mert meglátták vörös, éhesen csillogó szemeit.
- Emberek – mosolygott rájuk Aro – Sajnálom, de azt hiszem ez az utolsó útjuk. Biztos vagyok benne, hogy itt még szívesen szétnéznének, hisz Volterra annyira csodálatos hely, de… Erre már nincs több lehetõség – mosolygott azzal ki is törte az egyik nyakát.
Elfordítottam a fejemet nem akartam azt végig nézni, hogy több tucat embert – köztük gyerekeket – ölnek meg. És még bûntudat sincs bennük.
Jane, Demetri, Felix, Chelsea, Aro, Caius, Marcus feleségei és még sokan mások ott álltak és ölték az embereket, vérüket szívták. Nem vettem levegõt, nem akartam kétségbeesni, nem akartam elveszíteni az önuralmamat. Így is nagyon közel voltam már hozzá, de ekkor mindig Edward – ra gondoltam és sikerült leállítanom magamat.

- Na drágám – jött oda hozzám Aro és végig simított az arcomon, mire én hátrálni kezdtem – Oh, de hát miért? – gondolkozott el – Na jó, ne húzzuk az idõt, úgy látom nem vagy beszélgetõs kedvedben. Mond csak kedvesem, miért vagy itt?
- Csatlakozni akarok hozzátok – jelentettem ki és hangomban nem volt semmi kétség, de belsõmben annál inkább.
- Biztos ez? – ráncolta össze a homlokát – Ne értsd félre, nagyon örülnék neki. De hát nem ölsz embert.
- De erõsebb vagyok nálatok. Egy félvér vagyok, Aro – mondtam tapintatosan.
- Ez igaz – mosolygott – És mi a képességed, mert ha van…
- Mentális pajzs és gondolat olvasás – direkt nem mondtam, hogy képes vagyok másokat befolyásolni csupán a tekintetemmel, mert lehet ezt egyszer még hasznát veszem ellenük. De nem akarom, hogy erre sor kerüljön, bár...
- Nagyszerû! – tapsikolt.
- Edward Cullen – ek is a gondolatolvasás a képessége, de õ nem akar csatlakozni hozzánk – rázta a fejét – Pedig Alice is mekkora kis csoda – mosolygott – De hát itt vagy te, és a pajzsoddal és a másik képességeddel nagyon sok hasznodat tudnánk venni – És ha szeretnéd, csatlakozhatsz hozzánk.
- Csatlakozok – jelentettem ki.
- Ennek örülök – mosolygott- Jane! – csettintett egyet.
- Igen mester!
- Mutasd meg kérlek új családtagunk szobáját – kérte. Jane erre csak bólintott nem reagált túlzottan.

Megfogtam a bõröndömet és mentem Jane után. Annyira szép lány, gyermekes hangja van, mégis annyira ellenséges. És a képessége… Élvezi, hogyha valakink fájdalmat okozhat. Imádja a képességét…
- Ez lesz a tied – nyitotta ki az ajtót.
- Köszönöm – õ biccentett egyet, de nem mondott erre többet.
- Ha szólok gyere ki, Aro és a többiek biztos akarnak majd még veled beszélni – azzal ott hagyott engem.
A szobámat végig néztem. Szép volt, élénk vörös színek. Egy francia ágy és egy szekrény. Alice ruhatára ebben biztos nem férne el, de az enyém elfog, nem hoztam sok ruhát. Aztán ott volt az egyik sarokban még egy kissé régi módi íróasztal. A célnak meg fog felelni.
Vámpír gyorsasággal kipakoltam, a bõröndöt behajítottam az ágy alá.
Aztán levetettem magamat az ágyra. Fejemet a párnába fúrtam és próbáltam azon gondolkozni, hogy vajon a Cullen család mi csinálhat most…

( Alice szemszöge )

Edward néhány hét múlva vissza fog térni, csak most ki kell szellõztetnie a fejét. Ha meg valami örültséget csinálna akkor remélem idõben észre veszem és le tudom állítani.
- Nyugi Alice – mondta mellõlem Jasper – Edward tudod milyen – mosolygott – Most kitör egy egész erdõnyi fát aztán le fog nyugodni – szorította meg a kezemet.
- Igazad van – mosolyogtam – Amúgy meg beszélek Bella – val és megkérdezem, hogy min vesztek össze ennyire.
- Alice… Drága húgocskám, lehet ám’, hogy drága testvérünk, Edward nem volt túl udvarias Bella – val. Aztán bepöccent a kiscsaj és a félvér erejével rátámadt öcsire, aki nem tudta elviselni, hogy sokkal erõsebb valaki nála - mondta az ésszerû választ Emmet.
- Erre csak te reagálnál így… - mondtam – Biztos vagyok benne, hogy más oka volt ennek az egésznek.
A suli parkolóját néztem és kerestem a szememmel Bella autóját, de nem találtam. Összeráncoltam a szemöldökömet.
Biztos késik… Este nem tudott aludni és elaludt. Nem baj, úgy is csak a harmadik óránk a közös, addig meg még jöhet. Remélem… fog is.

***

Spanyol, ez volt a harmadik órám, de Bella sehol sem volt.
- Mi az húgi – jött oda mellém Emmet.
- Bella nincs itt… - mondtam összeráncolt szemöldökkel.
- Biztos a tegnap után – a vállába bokszoltam – Naa!
- Ez nagyon nem vicces! Mi van ha valami baja esett? – estem egybõl kétségbe – Elmegyek hozzá, majd kérek Carlisle – tól igazolást. Mond meg Jasper – nek, hogy otthon majd találkozunk, de idegesít, hogy Bella nincs itt, mert tegnap azt mondta, hogy jön suliba! – azzal már futottam is emberi tempóval a parkolóba aztán gyorsan bevetettem magamat a kocsiba.
Pár perc alatt már ott is voltam Bella háza elõtt.

Megálltam az ajtaja elõtt és csöngetni kezdtem, de nem jött ki. A végén már folyamatosan nyomtam a csengõt, de semmi életjel.
Szétnéztem, hogy van – e valaki a közelben, vagy figyel – e, de nem. Felugrottam az egyik közeli fára és beugrottam Bella szobájába. Szétnéztem itt, de nem volt senki sem.
Megnéztem a ruhatárát és megdöbbenve vettem észre, hogy csonkább. Még így is sok ruha volt benne, de én a vámpírlátásom segítségével láttam, hogy néhol hiányzik egy – egy darab.
Mélyen beszippantottam és még éreztem az illatát. Beültem a kocsiba és próbáltam nem elveszíteni az illatát.
Örültként hajtottam az úton, nem érdekeltek azok akik dudáltak vagy szitkozódó szavakat mondtak rám. Most csak az számított, hogy lehet valami történt Bella – val én meg nem tudom, hogy hol van és mit csinál, mivel nem látom az õ jövõjét.

Az illatot még mindig éreztem és az pedig egyenesen a repülõtérre vezetett. Ha lehetett ezt fokozni, én még erõsebben beletapostam a gázba, csoda, hogy még a helyén maradt.
A lámpák pirosak voltak, de azokkal sem foglalkoztam csak mentem és mentem az illat irányába, közben nézelõdtem, hogy valahol látom – e õt, de nem. Csak egy ismerõs tárgyat láttam, az pedig az õ Chevy – furgonja volt. Megálltam az autó mellett közvetlenül és kipattantam a kocsiból. Egyenesen oda futottam.
Végig jártam az autót, hogy érezni lehet – e bármilyen ideges illatot, vagy bármi mást. De nem. Nem éreztem semmi idegen illatot, kivéve Bella – ét. Semmi idegen vámpír vagy egyéb. Benéztem a kocsi fülkéjébe és valamin megakadt a szemem. Egy kis cetlin.
Félre billentettem a fejemet, hogy eltudjam olvasni mi van ráírva. Egybõl megismertem Bella betûit és felolvastam magamban azt a rövid kis mondatot.
- Ha megtaláljátok az autót ne gyertek utánam. Bella… - olvastam fel hangosan, amit barátnõm leírt. Szóval ezek a szavak azt jelentik, hogy ne menjünk utána. Hadjuk õt élni ne lógjunk mindig a nyakában.
De mi van akkor, ha ez csak álca? És elrabolták… Nem… akkor érezném az idegen vámpírnak az illatát.
Lehet egyszerûen olyan mazoista, mint Edward és most csak megy a semmibe, azt hiszi ezzel mindenkinek jobb lesz, hogy nem lesz velünk. De nem, téved. A családunknak is rossz lesz, mindenkinek.

Az autóját néztem. Ha ember lettem volna már biztosan sírtam volna, mert Bella megváltoztatta az életünket. Alig ismertem de nagyon megkedveltem és szerintem Edward – al is összejöhettek volna ha nem lennének mind a ketten ennyire makacsok.
Körbejártam az autót, hogy nem hagyott – e több üzenetet, de szomorúan láttam be magamban: nem hagyott semmit. És a rosszabbik esetben nem akart már velünk sem lenni ezért ment el. De lehet csak én reagálom túl a dolgokat.
De ha õ ezt szeretné… Mint amit leírt a kis cetlire, akkor azt tiszteletben kell tartanom és elkell õt engednem. Nem kereshetem fel, ha õ ezt nem akarja. Egy lemondót sóhajtottam.
Vettem még egy utolsó pillantást a kocsira, végig simítottam a már szemlátomást látott régi repedéseken, vonásokon és beültem a saját autómba. Nem akartam elmenni nem akartam itt hagyni az autót sem és azt sem akartam, hogy Bella ne legyen velünk, ennek az ellenkezõjét akartam. De nem… Hogy is gondolhatná azt az ember, hogy egyszerû az élet?
Amikor azt hiszed minden a legnagyobb rendben van, pont akkor romlik el minden.
Ez a kegyetlen igazság…

Star Perfomance - 19.fejezet

Itt a friss, bocsi, hogy csúszott :S
Mellesleg ma láttam a Eclipse - t és nagyon tetszett :D Ez az egyik legjobb rész szerintem. Aki még nem nézte meg az szerintem ne habozzon. :D

Star Perfomance – 19.fejezet

( Bella szemszöge )

Még mindig megdermedve álltam az aranybarna szempár elõtt. Nem tudtam levenni a szememet róla egyszerûen elnyeltek engem. Megráztam a fejemet, hogy kiûzzem a gondolatokat a fejembõl aztán hátráltam pár lépést. Õ ez alatt beugrott az ablakon, a szobába így pont elõttem érkezett meg és csak pár centi választott el minket egymástól.
- Mi… Miért vagy itt? – kérdeztem dadogva, mivel az illata teljesen elkábított engem.
- Bella… - kezdte, de félbe szakítottam.
- Ha azt akarod elmondani, hogy nem vagyok szörnyeteg vagy bármi ilyesmit akkor inkább…
- De nem vagy az! – emelte fel a hangját – Miért akarsz minden áron az lenni? – kérdezte most már sokkal lágyabb hangon. Ezen elgondolkoztam. Nem az akarok lenni… az vagyok.
- Mert egy félvér vagyok! – keltem ki magamból.
- És? – húzta fel az egyik szemöldökét – Bella, te nem vagy olyan elszabadult, mint a többi! Emberek közt élsz, próbálsz normálisan élni, miért nehezíted meg a saját dolgodat? – kérdezte és vonásai teljesen ellazultak, mikor belenéztek a szemeimbe – Mindannyiunknak voltak baklövései, én öltem embert! Pár napos új szülött voltam és elvesztettem a fejemet, megöltem egy család apát érted Bella? Vagyunk amik, túl kell rajta lépnünk! A bûntudat, mindig ott lesz az agyad egy kis részlegében, de muszáj tovább lépned, nekem igaz ebben Alice segített de én is tudok neked. Mond el nekem mi bánt! – annyira könyörgõen nézett rám.

Szólásra nyitottam a számat, de aztán inkább becsuktam. Pár percig csak csöndben voltunk és egymást néztük. Szemei csak úgy perzseltek engem. Lesütöttem az enyémeket.
- Menj el… - suttogtam és hátráltam pár lépést, de õ így egyre közelebb jött hozzám – Menj el! – most már felemeltem a hangomat.
Akartam, hogy itt legyen, de muszáj ezt csinálnom, mert a végén még jobban összemelegedünk és akkor már képtelen leszek õt elhagyni. Így is alig tudom, nem még, hogy ha úgy lenne.
Egymás szemébe néztünk ismét, ez talán sokkal hosszabb volt, mint az elõzõ szemkontaktus és nehezebben is tudtam elszakadni tõlük.
Hátat fordítottam neki és éreztem, hogy valami szúrni kezdi a szememet, de könnyeimet próbáltam visszafojtani, nem akartam gyengének látszani. Elég idióta vagyok. Inkább szenvedek magamban, minthogy bevallanám neki, hogy mit érzek iránta, maximum eldob engem, de nem mondom el neki.
Mit is érezne egy olyan lány iránt, mint én? Meg bevallom leginkább félek a választól.

- Miért? – hangja nem volt több suttogásnál. Megfordultam, könnyeim még nem törtek elõ.
- Hát nem érted? – kérdeztem és próbáltam úgy mondani, hogy a hangom minél közömbösebb legyen – Annyiszor elmondtam már, hogy nem az vagyok aki és… - még folytattam volna, de félbe szakított.
- Szóval azt akarod, hogy elmenjek – ezt inkább mondta, mint kérdezte. Nem válaszoltam, õ közelebb lépett hozzám – Tudod, mindig azon rinyáltam magamban miután átváltoztam, hogy te mit csinálhatsz, vajon boldog vagy – e, vagy inkább örülsz, hogy megszabadultál tõlem. Hogy nem mehetek a közeledbe, mert elég egy mozdulat és megöllek. Minden egyes nap gondoltam rád! De hát mit is vártam? – tette fel a költõi kérdést – Hogy is lehetne akkora szerencsém, hogy újra lássalak? Sehogy… - hátrált pár lépést - De ha neked így jobb. És ha neked így jó akkor megígérem, hogy elmegyek és ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem – azzal ki is ugrott az ablakon.

Fel sem fogtam mi történik, minden olyan gyors volt. Annyit éreztem, hogy a könnyeim patakokban kezdenek hullani a szemembõl és, hogy a földön térdelek.
Elment… Nem jön vissza. Megbántottam azzal amit mondtam neki. Kezem remegett. Mi van akkor, hogyha valami örültséget csinál? Olyat amit késõbb még megbánna. Azt nem tudnám megbocsátani magamnak soha sem.
Mi a francnak kellett egyáltalán megszólalnom? Miért nem maradtam inkább csöndbe? Nem tudtam elviselni azt, hogy itt van? Nem ez volt a baj… Túlságosan féltettem magamat tõle, talán már túlságosan is, mert vagyok az aki. Egy elvetemült félvér… Meginogott az önuralmam és az önbizalmam is akkor, amikor megtámadtam Rosalie – t.
Elképzeltem mi lett volna akkor, hogyha Edward van ott és egy kicsit jobban szorítom meg, simán eltörhettem volna a csuklóját, ami meggyógyult volna neki egybõl, de nem tudtam volna azt elviselni, hogy fájdalmat okoztam neki.
És ha egy ember van ott? Az már rég meghalt volna a helyszínen. Elég oda képzelnem csak néhány barátomat,ha elõttük veszítem el a fejemet… Ebbe bele se merek igazán gondolni.

De remélem, hogy Edward most csak fut egy kört, kitör néhány fát aztán hazamegy.
Gyorsan felálltam és kinézem az ablakon. Az illatát nem éreztem. Belerúgtam az elsõ dologba ami elém került ami jelen esetben a kukám volt. A tárgy felborult a benne lévõ szemét már nem volt benne.
A falnak dõltem és maszírozni kezdtem az orrnyergemet, hátha ez valamit csillapít rajtam és nem leszek annyira ideges és feszült. Na pont ez volt az, ami nem jött be és ugyanolyan ideges voltam. Sõt talán még rosszabbul, mert örültséget csináltam.
Miért nem tudtam elviselni, hogy Edward talán kedvel engem? Mert az elõbbiek hallatától az ember ezt veszi ki. Mikor mondta, hogy minden nap rám gondolt, legszívesebben én is azt mondtam volna: én is. De nem tettem, hagytam elmenni és fogalmam sem volt, hogy most hol lehet…

A telefonom a zsebembe rezegni kezdett és gyorsan utána kaptam, reménykedtem benne, hogy Edward hív, de nem. Alice volt az.
- Halló? – vettem fel a telefont.
- Szia Bella – hallottam meg barátnõm csilingelõ hangját – Edward ott van nálad? – kérdezte – Azt mondta, hogy oda megy, de már rég elment és Emmet – nek is beindult a fantáziája, a jövõdet ugye nem látom, de remélem, nem zavartam meg – éreztem, hogy sejtelmesen elmosolyodik.
- Alice… - kezdtem – Edward itt volt… - nem tudtam, hogy hogyan folytassam – De elment. Összekaptunk és én most abban reménykedek, hogy kitör néhány fát és hazamegy…
- Nagyon összevesztetek? – kérdezte óvatosan.
- Eléggé… - suttogtam és már nem is mertem beleavatni a részletekbe.
- Akkor most mazoista lesz… úgy érzem – ha hazamegy… - fejeztem be magamba a mondatot.
Hallottam, hogy Alice kiejti a telefont a kezébõl és az nagy csattanással ért földet csoda, hogy nem tört össze.
- Bella… - kezdte Alice de hangja, nem volt több suttogásnál – Edward haza jön – meg könnyebbülve fújtam ki a bent tartott levegõmet – De csak hetek múlva, de haza fog jönni.
- Rendben… - motyogtam aztán ismét mély levegõt vettem – Bocs Alice… Most… Mennem kell, tudod sok a lecke – próbáltam kitalálni valami kifogást.
- Persze – csilingelt még mindig a hangja – Szia, holnap találkozunk – azzal letettem.

- Sajnálom Alice… Elhiszem, hogy kedvelsz engem… De úgy gondolom, hogy jobb lesz, ha elmegyek. Edward hetekig nem lesz a családjával, amúgy is úgy gondolom annyira megutált, hogy úgy se szívesen látna engem… - motyogtam magamnak.
Az ágyam alól eltúrtam a bõröndömet és a kezembe akadó ruhákat bele is dobáltam, nem érdekelt, hogyha nem volt meg benne minden, nem ez volt a legfontosabb, ahova most megyek úgy se megyek sokat emberek közé.
A fürdõ szobából még elpakoltam a tisztálkodási szereimet, végig néztem, hogy elraktam – e a lényegesebb dolgokat, aztán búcsút intettem a kevesebb, mint egy hónapos házamnak. Azért azt hittem tovább fogok itt maradni.
Visszamentem a szobámba, belepakoltam még a maradék cuccot, összehúztam a cipzárját és levonszoltam a lépcsõn. A nappaliban még összepakoltam amit lényegesnek találtam, ez leginkább néhány könyv volt, köztük az Üvöltõ Szelek. Gyorsan összepakoltam, egy bõrönd kellett, de az viszont tele volt.

Elõkerestem a lakás és kocsi kulcsomat, egymás mellett voltak így nem kellett sokáig kutakodnom. Elvettem õket és az öklömbe zártam õket. Szorosan lehunytam a szememet és éreztem, hogy arcomon végig folynak a könnyek.
- Az élet miért ennyire igazságtalan? – kérdeztem magamtól.
Megráztam a fejemet, hogy kiûzzem a gondolatokat a fejembõl. Ellenõriztem, hogy a bankkártyám megvan – e , mivel azon van az összes vagyonom. Megvolt, mint minden fontos iratom is – persze hamisítva, mert elég fura lenne, ha egy tizennyolc évesnek kinézõ lánynak a személyijében egy huszonkettõ éves nõnek kellene lennie. Na igen, lényegtelen.
Kezemet a kilincsre tettem és lenyomtam azt. Kiléptem, az esõ éppen most kezdett el csöpögni. Bezártam az ajtót, azt hiszem most járok itt utoljára. A kulcsot zsebre vágtam és az én régi Chevy furgonomhoz vettem az irányomat.
Betettem mellém a bõröndömet, felpörgettem a motort, ami, mint mindig most is nagy hangzajjal, de feléledt.
Kihajtottam az útra, ahol olyan gyorsan haladtam amennyire csak az autó engedte. Mereven néztem elõre nem akartam, hogy szemem megakadjon valami ismerõs tárgyon, amitõl szívem, csak megszakadna – ha ennél jobban ez megtörténhetne.
A rádiót feltekertem, így próbáltam megint kiütni a gondolatokat a fejembõl. Hát nem ment könnyen, néhány ravasz hang így is becsúszott az agyam egyik kis szegletébe.

***

London. Nagy és esõs város, imádják a turisták, rengeteg nevezetesség van. Én is szerettem volna tovább itt élni, de nem akartam még több embernek vagy vámpírnak tönkre vágni az életét.
Már láttam a repülõteret. Beletapostam a gázba, nem érdekelve, hogy az autó mindjárt szétesik. Behajtottam a parkolóba. Pár percig ott ültem és néztem ki a fejembõl. A szeretett, Chevy furgonomat is itt kellett hagynom. Sajnáltam õt is nem ezt a körülményt érdemelné… Sóhajtva kiszálltam a kocsiból magam után húzva a bõröndömet, azt letettem mellém és körbe jártam még egyszer, utoljára az autómat.
Ujjaimat lágyan végig húztam a burkolaton. Megtettem egy teljes kört körülötte, ennyi lenne tõlem a búcsúzás. Többet érdemelne, de nem tudtam mit csinálni hirtelen.
A táskámban kotorászni kezdtem a tollamat és egy papír tömböt. Arra ráírtam: ,, Ha meg is találjátok az autót, ne gyertek utánam. Bella. ,,
Tudtam - vagy legalábbis gondoltam - hogy valamelyik Cullen majd követni fogja az illatomat. Így ezt megelőztem - vagyis remélem.

Bezártam ,, drága ’’ autómat, tudtam, hogy itt fogja megenni a rozsda, addig míg el nem viszik egy roncs terepre.
- Sajnálom… - motyogtam – Isten áldjon… - azzal még egyszer húztam rajta ujjaimat és elindultam, be a reptérre. Több ember megbámult engem, nem tudom azért – e, mert vámpír – félig – és különlegesebb szépséggel rendelkezek – én ezt nem látom magamban – vagy mert annyira ramaty állapotban vagyok. Nem tudom mire vélni, de azért felvettem a napszemüvegemet, ami a táskámban volt.
Megnéztem, hogy mikor indul abba az országba repülõ. Egy óra múlva…
- Tökéletes… - suttogtam magamnak.
Megfordultam és kerestem egy jegyárudát. Rengeteg volt, de sok ember is állt sorba. Nem baj majd néhány elõreengednek.

Nem is álltam be az emberek mögé, hanem egybõl mentem elõre, annyira, hogy csak három – négy ember legyen elõttem.
- Elnézést kisasszony – mondták nekem és megbökték a vállamat. Megfordultam és egy közép korú férfival találtam magamat szembe – A sor vége nem itt van. Ez az eleje – mondta, bár hangja feltûnõen kedves volt.
Levettem a szemüvegemet, hogy beletudjak nézni a pasas szemébe.
- Szerintem pedig ideenged – használtam rajta a képességemet. Pár másodpercig csak nézett rám, ennyi kellett, hogy hasson rajta. Mire meg végzek addigra meg már úgy se lát engem többet.
- Persze – még a karját is kitartotta – Jöjjön csak ide – mosolygott.
- Köszönöm – biccentettem egy kisebbet. Ez gonosz volt tõlem… De hát ha már van valakinek ez a képessége, akkor használja is, nem? Ha eljövök innen úgy se leszek már ,, kedves ’’ és ,, normális ’’. Azt hiszem rosszabb leszek, mint voltam eddig.

Míg álltak elõttem többször átgondoltam: vajon tényleg oda akarok menni? Ez kell, hogy normális életet élhessek? Egy olyan hely…? Nem tudom biztosan, mert azon a helyen nem ismerik a szeretet, oda olyan lelketlen szörnyetegek valók, mint én.
Ha megtámadok már egy vámpírt is – aki az én fajomba tartozik – akkor már valami nincs rendben velem. És az a legrosszabb, hogy nem ez volt az elsõ esetem… Volt már rosszabb is, de errõl nem beszéltem senkinek.
Ezért nem tart engem szörnyetegnek Edward.
Mikor átváltoztattak, abban a hónapban csak gyilkoltam, állandóan éjjel nappal, azt hiszem több száz ember vesztette ott az életét. Akkor jött a Volturi is, hogy megállítsanak engem…
- Hova szeretne utazni? – kérdezte egy kedves, nõi hang.
Még egyszer átgondoltam magamban, hogy biztos, ez – e a legjobb megoldás, oda kell mennem? Nem, nem az a legjobb megoldás, de oda kell mennem.
- Olaszországba szeretnék egy jegyet… - …és most visszatérek oda.