Star Perfomance - 20.fejezet

Szomorúan vettem észre, hogy ez előző fejezethez csak két komentet kaptam. Tudom, hogy nem sokan örültetek annak, hogy Bella és Edward összeveszett, de így el tudtam érni, hogy hosszabb legyen a történet. Nem vagyok komi éhes és nem is akarok bevezetni határt sem, de azért remélem ehhez a fejezethez többet kapok :P.
Jó olvasást :D

Star Perfomance – 20.fejezet

( Bella szemszöge)

- Kérem kapcsolják be öveiket, tíz perc múlva megkezdjük a leszállást – hallottam meg a hangos bemondót, ezt még elismételték több nyelven is. Úgy tettem ahogy kérték és becsatoltam az övemet és fezsülten vártam a leszállást.
Még mindig meggondolhatom magamat. Nem lényeges nekem speciál oda mennem, annyi hely van a világon, én meg mindenhol megvagyok, mivel a bõröm nem világít a napfényben. De nem… Én Olaszországba megyek, ahol fogalmam sincs mi fog történni. De hát kell a változatosság. Kell az életveszély, hisz nem minden nap juthatok el a Volturi – hoz. De jó lesz nekem… Aro nyálas hangja. Caius undok nézése és Marcus, hát aki nem is olyan tapló meg nem is nagylelkû. Õ nem annyira elvetemûlt és

- A leszállást megkezdõdött – szólalt meg megint a hangos bemondó. Kinéztem az ablakon, ahol már szemlátomást – vagyis még egy ember szemével is – látni lehetett, hogy leszállunk. Én a vámpírlátásommal már a repülõteret is kitudtam venni.
Innen pedig már nagyon gyorsan telt az idõ, mintha felgyorsították volna. Annyira fura az élet… Egyszer azt hiszed, hogy az életed mennyire tökéletes. Aztán elég egy kis mozdulat és az egészet elrontod.
Na velem is ez történt, csak ha ez valakivel megtörténik élõben, az sokkal durvább még belegondolni is, mert az ember eltud képzelni sok mindent. De mikor már õ is belecsöppen a ,, rém történetbe ’’ akkor már máshogy látja a világot és mindent.
- Köszönjük az utat, további jó utat – ismét a hangos bemondó.
- Meglesz… - motyogtam magamnak, hogy csak én halljam. Hát sokan turisták lehettek de én nem az vagyok. Nevezzem magamat inkább áldozatnak?

Leszálltam a repülõrõl, felvettem a bõröndömet, majd próbáltam fogni egy taxit – ami nem ment egykönnyen. Ha eléjük ugrottam volna, se álltak volna meg. Aztán körülbelül tíz perc után végre megállt egy.
Elmondtam hova akarok menni és õ már száguldott is az utakon. Közben én a kinti tájat néztem. A nagy toronyórát mellette még egy alagút szerûséget is láttam – amit ember szintén nem látott volna – ott kell lemennem. Aztán végig a nyirkos folyósokon egyenesen a nagyterembe.
Ahol három nagy szék lesz… Gondolom majd a három nagy ember ott fog majd ülni és valami gonoszságon törik majd a fejüket – mint mindig, hogyan intézkedjenek az újszülöttek ellen – ha vannak ha nincsenek – szerintük jobb ha elõvigyázatosak, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodniuk a készülõdésekkel… Komolyan ebbõl áll az életük. Örülök, hogy ennyire figyelnek arra, hogy a vámpírok élete ,, normális ’’ legyen, de hát ennyire.

- Kisasszony, megérkeztünk! – fordult hátra a sofõr, ezzel engem kizökkentve a gondolkozásból. Kifizettem neki az utat, kivettem a bõröndömet és én már mentem is. A nagy torony óra már évszázadok óta itt áll, mégis elég jó állapotban van.
Én azt az alagút szerûséget kerestem a szememmel, amit már elõbb megtaláltam, még a taxiból. Ez most is így volt – vámpír látás – elindultam arra. Szétnéztem, nehogy valaki meglásson engem.
Felix – et és Demetri – t már láttam, hogy rengeteg turistát visznek magukkal és még õk nem tudják hova mennek. És akkor a Volturi még nem is annyira könyörtelen. Ja csak így csoportostul viszik a ,, kaját ’’ magukkal.
- Bella? – hallottam meg a nevemet Felix szájából – Szia kislány – vigyorgott és már megölelt volna de ellöktem magamtól.
- Inkább ne… - mondtam.
- Oké – vigyorgott még mindig – Megértem. Gyere úgy is most van a kaja osztás – suttogta, hogy csak én halljam. Nem válaszoltam csak mentem utánuk.

A nyirkos folyosókon végig haladtunk. A liftekben ahol békés zene szólt. Hát… itt már elakarják lazítani az embereket vagy, mi? Aztán megérkeztünk. A testõrök kinyitottak a nagy ajtót és beléptünk, mögöttünk az emberekkel akik azt hitték ez egy turista látványosság.
Ahogy gondoltam, ott volt a három szék, a három fõvel.
- Bella, drágaságom – köszönt nyálasan Aro.
- Aro – biccentettem.
- Mi szél hozott ide? – mosolygott rám.
- Ezt beszéljük meg késõbb, biztos éhes vagy – húztam gúnyos mosolyra a számat.
- Ahogy mondod – bólintott mosolyogva – Gyere Bella, válassz ki egy embert és az a tied. Biztos régen ittál már.
- Köszönöm, de kihagyom. Én vega vagyok nem vagyok hajlandó embert ölni – mármint próbálok nem ölni – De ezt még átbeszéljük miután végeztetek.

A nagy ajtót becsukták és kitört a sikítozás ahogy Aro oda lépett eléjük, gondolom azért, mert meglátták vörös, éhesen csillogó szemeit.
- Emberek – mosolygott rájuk Aro – Sajnálom, de azt hiszem ez az utolsó útjuk. Biztos vagyok benne, hogy itt még szívesen szétnéznének, hisz Volterra annyira csodálatos hely, de… Erre már nincs több lehetõség – mosolygott azzal ki is törte az egyik nyakát.
Elfordítottam a fejemet nem akartam azt végig nézni, hogy több tucat embert – köztük gyerekeket – ölnek meg. És még bûntudat sincs bennük.
Jane, Demetri, Felix, Chelsea, Aro, Caius, Marcus feleségei és még sokan mások ott álltak és ölték az embereket, vérüket szívták. Nem vettem levegõt, nem akartam kétségbeesni, nem akartam elveszíteni az önuralmamat. Így is nagyon közel voltam már hozzá, de ekkor mindig Edward – ra gondoltam és sikerült leállítanom magamat.

- Na drágám – jött oda hozzám Aro és végig simított az arcomon, mire én hátrálni kezdtem – Oh, de hát miért? – gondolkozott el – Na jó, ne húzzuk az idõt, úgy látom nem vagy beszélgetõs kedvedben. Mond csak kedvesem, miért vagy itt?
- Csatlakozni akarok hozzátok – jelentettem ki és hangomban nem volt semmi kétség, de belsõmben annál inkább.
- Biztos ez? – ráncolta össze a homlokát – Ne értsd félre, nagyon örülnék neki. De hát nem ölsz embert.
- De erõsebb vagyok nálatok. Egy félvér vagyok, Aro – mondtam tapintatosan.
- Ez igaz – mosolygott – És mi a képességed, mert ha van…
- Mentális pajzs és gondolat olvasás – direkt nem mondtam, hogy képes vagyok másokat befolyásolni csupán a tekintetemmel, mert lehet ezt egyszer még hasznát veszem ellenük. De nem akarom, hogy erre sor kerüljön, bár...
- Nagyszerû! – tapsikolt.
- Edward Cullen – ek is a gondolatolvasás a képessége, de õ nem akar csatlakozni hozzánk – rázta a fejét – Pedig Alice is mekkora kis csoda – mosolygott – De hát itt vagy te, és a pajzsoddal és a másik képességeddel nagyon sok hasznodat tudnánk venni – És ha szeretnéd, csatlakozhatsz hozzánk.
- Csatlakozok – jelentettem ki.
- Ennek örülök – mosolygott- Jane! – csettintett egyet.
- Igen mester!
- Mutasd meg kérlek új családtagunk szobáját – kérte. Jane erre csak bólintott nem reagált túlzottan.

Megfogtam a bõröndömet és mentem Jane után. Annyira szép lány, gyermekes hangja van, mégis annyira ellenséges. És a képessége… Élvezi, hogyha valakink fájdalmat okozhat. Imádja a képességét…
- Ez lesz a tied – nyitotta ki az ajtót.
- Köszönöm – õ biccentett egyet, de nem mondott erre többet.
- Ha szólok gyere ki, Aro és a többiek biztos akarnak majd még veled beszélni – azzal ott hagyott engem.
A szobámat végig néztem. Szép volt, élénk vörös színek. Egy francia ágy és egy szekrény. Alice ruhatára ebben biztos nem férne el, de az enyém elfog, nem hoztam sok ruhát. Aztán ott volt az egyik sarokban még egy kissé régi módi íróasztal. A célnak meg fog felelni.
Vámpír gyorsasággal kipakoltam, a bõröndöt behajítottam az ágy alá.
Aztán levetettem magamat az ágyra. Fejemet a párnába fúrtam és próbáltam azon gondolkozni, hogy vajon a Cullen család mi csinálhat most…

( Alice szemszöge )

Edward néhány hét múlva vissza fog térni, csak most ki kell szellõztetnie a fejét. Ha meg valami örültséget csinálna akkor remélem idõben észre veszem és le tudom állítani.
- Nyugi Alice – mondta mellõlem Jasper – Edward tudod milyen – mosolygott – Most kitör egy egész erdõnyi fát aztán le fog nyugodni – szorította meg a kezemet.
- Igazad van – mosolyogtam – Amúgy meg beszélek Bella – val és megkérdezem, hogy min vesztek össze ennyire.
- Alice… Drága húgocskám, lehet ám’, hogy drága testvérünk, Edward nem volt túl udvarias Bella – val. Aztán bepöccent a kiscsaj és a félvér erejével rátámadt öcsire, aki nem tudta elviselni, hogy sokkal erõsebb valaki nála - mondta az ésszerû választ Emmet.
- Erre csak te reagálnál így… - mondtam – Biztos vagyok benne, hogy más oka volt ennek az egésznek.
A suli parkolóját néztem és kerestem a szememmel Bella autóját, de nem találtam. Összeráncoltam a szemöldökömet.
Biztos késik… Este nem tudott aludni és elaludt. Nem baj, úgy is csak a harmadik óránk a közös, addig meg még jöhet. Remélem… fog is.

***

Spanyol, ez volt a harmadik órám, de Bella sehol sem volt.
- Mi az húgi – jött oda mellém Emmet.
- Bella nincs itt… - mondtam összeráncolt szemöldökkel.
- Biztos a tegnap után – a vállába bokszoltam – Naa!
- Ez nagyon nem vicces! Mi van ha valami baja esett? – estem egybõl kétségbe – Elmegyek hozzá, majd kérek Carlisle – tól igazolást. Mond meg Jasper – nek, hogy otthon majd találkozunk, de idegesít, hogy Bella nincs itt, mert tegnap azt mondta, hogy jön suliba! – azzal már futottam is emberi tempóval a parkolóba aztán gyorsan bevetettem magamat a kocsiba.
Pár perc alatt már ott is voltam Bella háza elõtt.

Megálltam az ajtaja elõtt és csöngetni kezdtem, de nem jött ki. A végén már folyamatosan nyomtam a csengõt, de semmi életjel.
Szétnéztem, hogy van – e valaki a közelben, vagy figyel – e, de nem. Felugrottam az egyik közeli fára és beugrottam Bella szobájába. Szétnéztem itt, de nem volt senki sem.
Megnéztem a ruhatárát és megdöbbenve vettem észre, hogy csonkább. Még így is sok ruha volt benne, de én a vámpírlátásom segítségével láttam, hogy néhol hiányzik egy – egy darab.
Mélyen beszippantottam és még éreztem az illatát. Beültem a kocsiba és próbáltam nem elveszíteni az illatát.
Örültként hajtottam az úton, nem érdekeltek azok akik dudáltak vagy szitkozódó szavakat mondtak rám. Most csak az számított, hogy lehet valami történt Bella – val én meg nem tudom, hogy hol van és mit csinál, mivel nem látom az õ jövõjét.

Az illatot még mindig éreztem és az pedig egyenesen a repülõtérre vezetett. Ha lehetett ezt fokozni, én még erõsebben beletapostam a gázba, csoda, hogy még a helyén maradt.
A lámpák pirosak voltak, de azokkal sem foglalkoztam csak mentem és mentem az illat irányába, közben nézelõdtem, hogy valahol látom – e õt, de nem. Csak egy ismerõs tárgyat láttam, az pedig az õ Chevy – furgonja volt. Megálltam az autó mellett közvetlenül és kipattantam a kocsiból. Egyenesen oda futottam.
Végig jártam az autót, hogy érezni lehet – e bármilyen ideges illatot, vagy bármi mást. De nem. Nem éreztem semmi idegen illatot, kivéve Bella – ét. Semmi idegen vámpír vagy egyéb. Benéztem a kocsi fülkéjébe és valamin megakadt a szemem. Egy kis cetlin.
Félre billentettem a fejemet, hogy eltudjam olvasni mi van ráírva. Egybõl megismertem Bella betûit és felolvastam magamban azt a rövid kis mondatot.
- Ha megtaláljátok az autót ne gyertek utánam. Bella… - olvastam fel hangosan, amit barátnõm leírt. Szóval ezek a szavak azt jelentik, hogy ne menjünk utána. Hadjuk õt élni ne lógjunk mindig a nyakában.
De mi van akkor, ha ez csak álca? És elrabolták… Nem… akkor érezném az idegen vámpírnak az illatát.
Lehet egyszerûen olyan mazoista, mint Edward és most csak megy a semmibe, azt hiszi ezzel mindenkinek jobb lesz, hogy nem lesz velünk. De nem, téved. A családunknak is rossz lesz, mindenkinek.

Az autóját néztem. Ha ember lettem volna már biztosan sírtam volna, mert Bella megváltoztatta az életünket. Alig ismertem de nagyon megkedveltem és szerintem Edward – al is összejöhettek volna ha nem lennének mind a ketten ennyire makacsok.
Körbejártam az autót, hogy nem hagyott – e több üzenetet, de szomorúan láttam be magamban: nem hagyott semmit. És a rosszabbik esetben nem akart már velünk sem lenni ezért ment el. De lehet csak én reagálom túl a dolgokat.
De ha õ ezt szeretné… Mint amit leírt a kis cetlire, akkor azt tiszteletben kell tartanom és elkell õt engednem. Nem kereshetem fel, ha õ ezt nem akarja. Egy lemondót sóhajtottam.
Vettem még egy utolsó pillantást a kocsira, végig simítottam a már szemlátomást látott régi repedéseken, vonásokon és beültem a saját autómba. Nem akartam elmenni nem akartam itt hagyni az autót sem és azt sem akartam, hogy Bella ne legyen velünk, ennek az ellenkezõjét akartam. De nem… Hogy is gondolhatná azt az ember, hogy egyszerû az élet?
Amikor azt hiszed minden a legnagyobb rendben van, pont akkor romlik el minden.
Ez a kegyetlen igazság…