Star Perfomance - 23.fejezet

Na itt vagyok :D A tábor jó volt meg minden most jó olvasást :P és légyszi dobjatok meg néhány komival :D
Köszi: Netty ^^

Star Perfomance – 23.fejezet

( Bella szemszöge )

2 évvel késõbb….

- Gratulálok Bella! – vigyorgott Demetri – Egyszerûen szuper vagy, ennyi újszülöttet megölni ennyi idõ alatt! Csodálatos! – azzal adott egy ötöst.
- Tapasztalat… Erõ… - húztam gúnyos mosolyra ajkaimat – Amúgy nem gondoljátok, hogy durva dolog átváltoztatni csak azért embereket, hogy gyakorolhassunk?- kérdeztem.
- Nem – rántotta meg a vállát – Vagyis nem hinném, hisz mi csak eddzük magunkat, amúgy is ezek bûnözõk az emberekkel csak jót tettünk. És amúgy is… Ha olyan újszülötteket változtatnánk át, olyan céllal, mint évekkel ezelõtt Dave… Na az már bûncselekmény lenne, de ez, nem az! – mondta.
- Bella! – jött oda mosolyogva Jane – Mennyit sikerült megölnöd? És mennyi idõ alatt? – kérdezte.
- Három perc huszonegy másodperc alatt, két tucat újszülött – mondtam büszkén.
- Nagyszerû – mosolygott – Most viszont menjünk Aro – hoz, gond terheltnek tûnt – ráncolta össze szép ívû szemöldökét.
- Caius biztos megint felidegesítette, nem csodálom, nem egyszerû elviselni – mondta Demetri.
- Az biztos… - motyogtam.

Szó nélkül végig haladtunk a folyosókon egyenesen a nagy terem felé ahol a három nagy ,, ember ’’ tölti az ideje nagy részét.
- Mester! – léptünk be oda.
- Örülök, hogy megjöttetek – mondta, de most nem mosolygott, mint máskor, ez már most gyanús volt nekem. És még az is, hogy az egész Volturi csapat itt volt, köztük a katonák is. Összeráncoltam a szemöldökömet.
- Mi történt? – kérdeztem rá a lényegre. Nem szólalt meg ezért kiakartam olvasni a gondolataiból, de ügyesen elrejtette elõlem.
- Marcus – lépett hátra Aro ezzel helyett cserélve testvérével.
- Újszülött támad veszi kezdeményét – mindenki megfeszült – Emlékeztek a két évvel ezelõttire? Ahol még csak egy tucatnyian voltak? – kérdezte erre mindenki bólintott – És a vezetõjük Dave… úgy gondoljuk bosszúját folytatja a Volturi ellen – itt elkomorult a hangja – A harc ami több, mint háromszáz éve volt újra el kezdõdik! – csapott az asztalra.
- Harcolnunk kell! – mondtam maga biztosan.
- Nem lehetünk gyávák! – szólalt meg mellõlem Jane is.
- Szólni kell az összes klánnak hisz õk is veszélybe kerülhetnek! – mondta Felix is.

- Így lesz – mondta Aro – Bella, Jane, Heidi. Megkérlek benneteket írjatok leveleket, minden klánnak, hogy szeretnénk a segítségüket kérni – bólintottunk és mi már mentünk is a dolgozó szobába. Több száz papír volt ott, borítékokkal.
- Hány klán van? – kérdeztem.
- Minket nem számítva, hét, de nem vagyok benne biztos, hogy a Román Klán segítene nekünk, õk szintén a Volturi ellen vannak.
- De azért írjunk nekik is, nem veszítünk vele sokat… - mondtam. Jane és Heidi erre csak bólintott – Kezdjük! – adtam ki a parancsot.

- Háromszáz éve a Volturi – t újszülött támadások érték, amibõl sikeresen kiértek, de rengetegen odavesztek. Nem voltak olyan sokan, mint most és nem is voltak köztük sokaknak különösebb képességük.
Most a támadás megismétlõdik, esélyünk megvan rá, segítségeteket szeretnénk kérni, mindenki veszélybe forog. Ha Volturi – t megtámadják akkor mindenkit megfognak a végén átveszik a hatalmat a Föld fölött, nem lesznek emberek ezzel katasztrófa lesz.
Természetesen nem muszáj segítenetek, nem fogunk erõszakhoz folyúlni, viszont ha segítetek hálánk örökké ûzni fog benneteket.
Üdvözlettel : a Volturi.

- Mit szóltok ehhez? – ez tûnt a legjobb piszkozatomnak.
- Tökéletes – mondta Jane – Megkell írnunk az Amazonas, a Cullen – itt mintha kést fúrtak volna a szívembe - a Denali, az Egyiptomi, az Ír, az Olimpiai, a Román és az Amerikai Nomád Klánnak.
- Ez hány vámpírt jelent? – próbáltam erõsnek látszani, ami elég nehezen ment, mert az elõzõ szó… Nagyon szíven ütött engem.
- Huszonhatot… - ráncolta össze szemöldökét Jane – Ez kevés… - motyogta – Nekünk van körülbelül ötszáz fõs seregünk… Meg még mi… Szóval körülbelül egy tucatnak, velünk együtt van különleges képessége is…
- Nem baj! Nem adjuk fel! – mondtam és már írtam is a lapokat – Nem veszíthetjük el a fejünket. Hisz… Ha Volturi már nem hisz a nyerésben akkor a többiek, hogy higgyenek? – kérdeztem.
- Igazad van… a Végsõkig kell harcolnunk – bólogatott egyetértõen Jane.
Aztán elkezdtük írni a lapokat.
- Jane…
- Igen, Bella? – kérdezte.
- Ezt megírnád, te? – kérdeztem és elé nyomtam egy lapot. Összeráncolta a szemöldökét, szerintem nem értette, hogy miért tettem elé.
- Cullen – ékét írjam meg én…? Miért?
- Kérlek! – néztem rá könyörgõen.
- Oké – egyezett bele. Azt hiszem láthatta, hogy nem akarok errõl beszélni így inkább meg sem szólalt hanem megírta.
Valahol reméltem, hogy láthatom Cullen – éket, de valahol belsõm mélyén meg nem akartam, mert gondolom megvan most a véleményük rólam, hogy csak úgy eltûntem és csak egy kis cetlit hagytam – ha azt is egyáltalán megtalálták. Biztos nem látnának szívesen. De amúgy meg szükségünk van rájuk.
Jasper – rõl hallottam, hogy õ újszülötteket képezett ki. Meg a képessége is jól jönne, aztán meg Alice – é is. Tudná, hogy – hogyan támadnak meg pontosan mikor és hol. Lenne ennek elõnye is… Meg hátránya is.

- Készen vagyunk – mondta Jane – Te is megírtad az utolsót, Bella? – kérdezte.
- Igen – azzal oda tettem a többire.
- Kemény harc elé nézünk – szólalt meg Heidi, miközben a nagyterem felé mentünk.
- Lehet, hogy nem is harcoltunk még annyira durván… mint majd most fogunk – elõször hallottam Jane hangját olyannak, hogy nem volt magabiztos.
- Optimisták leszünk – mondtam közömbösen – Muszáj nekünk nyernünk, mert ha nem, akkor elpusztítják a Földet, pont úgy ahogy Aro ezt el mondta. Azt meg nem hagyhatjuk – kinyitottam a nagy ajtót.
- Örülök, hogy már készen is vagytok – jött oda elénk Aro – Nyolc katonát! – azzal oda is jöttek – Keressétek fel õket és ezeket adjátok oda nekik! Osszátok be, ki hova megy! És mondjátok meg, holnap van itt a gyülekezõjük délután háromtól, hét óráig. Este a megbeszélés. Egy – egy Volturi tag fogja majd itt várni õket.
- Igenis mester! – és eltûntek.
- Aro… - kezdtem és nem tudtam, hogyan folytassam – Gondterheltnek… tûnsz… - mondtam.
- Mert az is vagyok, drágám – erõltetett meg egy mosolyt – Rengeteg harcban vettem részt… De az a küzdelem ami háromszáz évvel ezelõtt volt, mindenen túl tett. Mikor visszagondolok erre kiráz tõle a hideg, ez azért elég írónikus egy vámpírtól, fõleg egy Volturi tagtól – még mindig érdeklõdve figyeltem õt – De… hogy mi történt nem tudom elmagyarázni, ezt látni kell. És higgyétek el, benneteket nem szívesen tesznek ennek alá és ha akarjátok kiléphettek! – nézett végig rajtunk.
- Hogy mondhatsz ilyet? Aro! Mi egy család vagyunk most már! Nem fogunk csak úgy kilépni és megfutamodni! – erre a kijelentésemre elmosolyodott.
- Köszönöm Bella – mondta hálásan.

Ha valaki évekkel ezelõtt azt mondta volna, hogy a Volturi, milyen szemét… Akkor egyet értettem volna vele, mert én is így voltam vele. Hogy milyen… erõszakosak, meg minden. De nem tévedtem. Elítéltem õket, pedig rendesek és úgy viselkednek, mint egy család, igaz nem mutatják mindig ki, de tudom, hogy most már tényleg összetartozunk.
Persze soha sem fogják pótolni nekem a Cullen családot. Fõleg nem… Õt… Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem fogom túl tenni magamat rajta, maximum évek múlva. De nem most, eltelt két teljes év, de még mindig látom magam elõtt csodálatos arcát… Aranybarna szemeit mikor még csillogtak, amikor meglátott engem. És arra is tisztán emlékszek, mikor elkínzottak voltak a szemei… Amikor megbántottam õt.
- Mi a baj Bella? – zökkentett ki a gondolataimból.
- Semmi – erõltettem meg egy mosolyt – Csak elgondolkoztam a múltamon… - mondtam.
- És… mire jutottál? – kérdezte kíváncsian.
- Hogy túl kell majd lépnem, de nem most. Majd sikerülni fog, de csak évekkel késõbb – és az sem segít most, hogy a harcban, itt lesz a Cullen család, mert találkozok velük és biztos vagyok benne, hogy nem fogom bírni és a harcban se a legjobb formámat fogom majd adni. Persze nem õk a hibásak ez miatt.
Az lenne a legjobb, hogyha utálnának engem. Akkor tudnám, hogy elfelejtettek engem…

- El kéne mennem vadászni – mondtam – Már régen voltam. Ne úgy lássanak engem holnap a vendégek, hogy kivagyok éhezve – Felix erre felnevetett.
- Nehogy kísértésbe ess – kacsintott rám.
- Vissza fogom majd magamat – biztosítottam róla – Valaki akar csatlakozni hozzám? – kérdeztem.
- Én megyek – lépett mellém Jane.
- Rendben – mosolyogtam és a kijárat felé mentünk.
Az idõ körülbelül már este tíz körül járhatott így Jane – t nem fenyegette a lebukás veszélye.
- Ideges vagy a harc miatt? – kérdezte.
- Nem – válaszoltam tömören – Te? – kérdeztem és rá néztem.
- Nem, a képességemmel sok elõnyünk van. Ezt nem egóból mondtam – nevetett – De tényleg, ezzel sokat segíthetek mindenkin.
- Van esélyünk – mondtam – Minden esélyünk megvan rá… Csak tudod mi miatt aggódok? – kérdeztem. Õ erre csak megrázta a fejét – Hogy nem lesznek képzettek a vámpírok és felük odaveszik. Akkor maradnak a katonáink akik eléggé képzettek, de mégis… Az újszülöttek körülbelül olyan erõsek, mint én.
- Tudom. Néhányat már legyõztem. Csak a létszámukat kéne tudnunk… - gondolkozott el – Majd ha itt lesz a jövõbelátó csaj, Alice. Akkor megkérjük a segítségét és több lesz az esélyünk.
- Igen az sokat fog majd segíteni nekünk…

***

- Hogy tudod… te ezt ,, megenni ’’ ? – kérdezte és közben összeráncolta a szemöldökét. Kiszívtam a szarvasból az utolsó csepp vért is majd eldobtam.
- Könnyen – mondtam – Nem akarod meg kóstolni? – kérdeztem vigyorogva. Undorodva húzta el a száját.
- Nem akarom elveszíteni az erõmet a harcok elõtt – mosolygott – Aztán… utána… majd talán – tért ki a válasz elõl.
- Oké – vigyorogtam és elé léptem – De aztán ki fogod próbálni! Nehogy a végén vega legyél – kacsintottam rá.
- Isten mencs – hátrált pár lépést én meg hitelen ott termettem elõtte és ráugrottam. Nevetve terültünk el a földön.
- Régen nevettem már ennyit… - sóhajtottam – Nem gondoltam volna, hogy majd ilyen jól kijövök veled – mosolyogtam rá.
- Mindenki azt hiszi ijesztõ vagyok – nevetett – De csak megjátszom. Hadd lássák az itt lévõk. Ijesztõ vagyok. Ne kezdj ki velem – azzal felült.
- Szóval én is legyek ijesztõ? Nézzek csúnyán? – kérdeztem nevetve.
- Tudsz te magadtól is az lenni – dõlt vissza mellém.
- Kösz… - mondta gúnyosan, de közben ott bujkált a mosoly a szám szegletében – Majd megpróbálom, valaki úgy is felfog engem idegesíteni a gondolataival – vállat vontam.
- Én akkor a képességemet használom – mosolygott.
- Szereted azt a képességedet – ezt állítottam, mint kérdeztem.
- Igen – mondta.
- Miért? – nem sokak szeretnek fájdalmat okozni. Jó… bár valljuk be Jane könnyen felkapja a vizet.

- Mert… Mindig arra gondolok, hogy nekem is okoztak fájdalmat és ezt… valami idióta gondolat után úgy gondolom, vissza kell adnom. Pedig akinek fájdalmat kezdeményezek az nem is tehet a történtekrõl én pedig mégis… Ezt csinálom vele… - homloka apró kis ráncokba húzódott össze – Mindegy. Kicsi vagyok, azt hiszik, hogy milyen kedves… aranyos vagyok és ezzel mindig csalódást okozok azoknak akik meglátnak és a ,, csúnya ’’ nézésemmel ajándékozom meg õket – erre felnevettem.
- Igen, valljuk be én is így gondoltam. De megismertelek és rájöttem kedves vagy. Szóval egy álarc mögött élsz. Ami valljuk be, jól áll neked. Egy aranyos arc mögött egy gonosz lány uralkodik – mondtam el drámaian.
- Felix is mindig ezt mondja! Valami olyasmit, hogy: ha nem ismernélek, esküszöm, vámpír létemre megijednék tõle! – erre ismét felnevettem.
- Akkor nem tudom mit mûvelhetsz vele – böktem oldalba.
- Ne akard tudni. Mikor idekerültem egybõl kipróbáltam mindenkin a képességemet. Kivéve a három nagy fõn. Rájuk is mindig azt hiszik, hogy milyen gonoszak. De látod! Megismerted te is Aro – t kedves, Marcus – t meglehet szelídíteni. Caius meg… Hát õ rajta meg már nem lehet segíteni – rázta a fejét – De azért te feltudod õt húzni.
- Oh, hát amikor már felhúz engem az idióta: ,, nem törõdök semmivel, csak azzal ami nekem is tetszik ’’ nézésével meg beszélésével.

- Ez engem is felhúz… De… próbálom türtõztetni magamat.
- Akkor te jobban bírod, mint én – mosolyogtam. Én már az elsõ pillanattól éreztem, hogy Caius, nem nagyon fog engem kedvelni. Hát ez be is igazolódott, nem igazán érdekel… végül is. De nem tudok vele mit csinálni. Õ már ezer vagy mennyi éves létére ilyen faragatlan tuskó marad.
- Ne menjünk? – kérdezte Jane.
- De, menjünk – sóhajtottam és felálltam.
- Holnap lesz a nagy találkozás – vigyorgott Jane.
- Na igen… - motyogtam.
- Amúgy nagyon jól éreztem magamat. Jó volt veled beszélni, kikapcsolódtam – mosolygott.
- Én is így voltam vele. Régen voltam már ennyire felszabadult – és tényleg így volt. Jane –el jó volt ez a kis beszélgetés.
De… Most már nem tudtam elterelni a gondolataimat a holnapról. Izgultam a holnapi nap miatt, de ezt… próbáltam eltitkolni és nem tudom, hogy mennyire jött be…