Star Perfomance - 19.fejezet

Itt a friss, bocsi, hogy csúszott :S
Mellesleg ma láttam a Eclipse - t és nagyon tetszett :D Ez az egyik legjobb rész szerintem. Aki még nem nézte meg az szerintem ne habozzon. :D

Star Perfomance – 19.fejezet

( Bella szemszöge )

Még mindig megdermedve álltam az aranybarna szempár elõtt. Nem tudtam levenni a szememet róla egyszerûen elnyeltek engem. Megráztam a fejemet, hogy kiûzzem a gondolatokat a fejembõl aztán hátráltam pár lépést. Õ ez alatt beugrott az ablakon, a szobába így pont elõttem érkezett meg és csak pár centi választott el minket egymástól.
- Mi… Miért vagy itt? – kérdeztem dadogva, mivel az illata teljesen elkábított engem.
- Bella… - kezdte, de félbe szakítottam.
- Ha azt akarod elmondani, hogy nem vagyok szörnyeteg vagy bármi ilyesmit akkor inkább…
- De nem vagy az! – emelte fel a hangját – Miért akarsz minden áron az lenni? – kérdezte most már sokkal lágyabb hangon. Ezen elgondolkoztam. Nem az akarok lenni… az vagyok.
- Mert egy félvér vagyok! – keltem ki magamból.
- És? – húzta fel az egyik szemöldökét – Bella, te nem vagy olyan elszabadult, mint a többi! Emberek közt élsz, próbálsz normálisan élni, miért nehezíted meg a saját dolgodat? – kérdezte és vonásai teljesen ellazultak, mikor belenéztek a szemeimbe – Mindannyiunknak voltak baklövései, én öltem embert! Pár napos új szülött voltam és elvesztettem a fejemet, megöltem egy család apát érted Bella? Vagyunk amik, túl kell rajta lépnünk! A bûntudat, mindig ott lesz az agyad egy kis részlegében, de muszáj tovább lépned, nekem igaz ebben Alice segített de én is tudok neked. Mond el nekem mi bánt! – annyira könyörgõen nézett rám.

Szólásra nyitottam a számat, de aztán inkább becsuktam. Pár percig csak csöndben voltunk és egymást néztük. Szemei csak úgy perzseltek engem. Lesütöttem az enyémeket.
- Menj el… - suttogtam és hátráltam pár lépést, de õ így egyre közelebb jött hozzám – Menj el! – most már felemeltem a hangomat.
Akartam, hogy itt legyen, de muszáj ezt csinálnom, mert a végén még jobban összemelegedünk és akkor már képtelen leszek õt elhagyni. Így is alig tudom, nem még, hogy ha úgy lenne.
Egymás szemébe néztünk ismét, ez talán sokkal hosszabb volt, mint az elõzõ szemkontaktus és nehezebben is tudtam elszakadni tõlük.
Hátat fordítottam neki és éreztem, hogy valami szúrni kezdi a szememet, de könnyeimet próbáltam visszafojtani, nem akartam gyengének látszani. Elég idióta vagyok. Inkább szenvedek magamban, minthogy bevallanám neki, hogy mit érzek iránta, maximum eldob engem, de nem mondom el neki.
Mit is érezne egy olyan lány iránt, mint én? Meg bevallom leginkább félek a választól.

- Miért? – hangja nem volt több suttogásnál. Megfordultam, könnyeim még nem törtek elõ.
- Hát nem érted? – kérdeztem és próbáltam úgy mondani, hogy a hangom minél közömbösebb legyen – Annyiszor elmondtam már, hogy nem az vagyok aki és… - még folytattam volna, de félbe szakított.
- Szóval azt akarod, hogy elmenjek – ezt inkább mondta, mint kérdezte. Nem válaszoltam, õ közelebb lépett hozzám – Tudod, mindig azon rinyáltam magamban miután átváltoztam, hogy te mit csinálhatsz, vajon boldog vagy – e, vagy inkább örülsz, hogy megszabadultál tõlem. Hogy nem mehetek a közeledbe, mert elég egy mozdulat és megöllek. Minden egyes nap gondoltam rád! De hát mit is vártam? – tette fel a költõi kérdést – Hogy is lehetne akkora szerencsém, hogy újra lássalak? Sehogy… - hátrált pár lépést - De ha neked így jobb. És ha neked így jó akkor megígérem, hogy elmegyek és ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem – azzal ki is ugrott az ablakon.

Fel sem fogtam mi történik, minden olyan gyors volt. Annyit éreztem, hogy a könnyeim patakokban kezdenek hullani a szemembõl és, hogy a földön térdelek.
Elment… Nem jön vissza. Megbántottam azzal amit mondtam neki. Kezem remegett. Mi van akkor, hogyha valami örültséget csinál? Olyat amit késõbb még megbánna. Azt nem tudnám megbocsátani magamnak soha sem.
Mi a francnak kellett egyáltalán megszólalnom? Miért nem maradtam inkább csöndbe? Nem tudtam elviselni azt, hogy itt van? Nem ez volt a baj… Túlságosan féltettem magamat tõle, talán már túlságosan is, mert vagyok az aki. Egy elvetemült félvér… Meginogott az önuralmam és az önbizalmam is akkor, amikor megtámadtam Rosalie – t.
Elképzeltem mi lett volna akkor, hogyha Edward van ott és egy kicsit jobban szorítom meg, simán eltörhettem volna a csuklóját, ami meggyógyult volna neki egybõl, de nem tudtam volna azt elviselni, hogy fájdalmat okoztam neki.
És ha egy ember van ott? Az már rég meghalt volna a helyszínen. Elég oda képzelnem csak néhány barátomat,ha elõttük veszítem el a fejemet… Ebbe bele se merek igazán gondolni.

De remélem, hogy Edward most csak fut egy kört, kitör néhány fát aztán hazamegy.
Gyorsan felálltam és kinézem az ablakon. Az illatát nem éreztem. Belerúgtam az elsõ dologba ami elém került ami jelen esetben a kukám volt. A tárgy felborult a benne lévõ szemét már nem volt benne.
A falnak dõltem és maszírozni kezdtem az orrnyergemet, hátha ez valamit csillapít rajtam és nem leszek annyira ideges és feszült. Na pont ez volt az, ami nem jött be és ugyanolyan ideges voltam. Sõt talán még rosszabbul, mert örültséget csináltam.
Miért nem tudtam elviselni, hogy Edward talán kedvel engem? Mert az elõbbiek hallatától az ember ezt veszi ki. Mikor mondta, hogy minden nap rám gondolt, legszívesebben én is azt mondtam volna: én is. De nem tettem, hagytam elmenni és fogalmam sem volt, hogy most hol lehet…

A telefonom a zsebembe rezegni kezdett és gyorsan utána kaptam, reménykedtem benne, hogy Edward hív, de nem. Alice volt az.
- Halló? – vettem fel a telefont.
- Szia Bella – hallottam meg barátnõm csilingelõ hangját – Edward ott van nálad? – kérdezte – Azt mondta, hogy oda megy, de már rég elment és Emmet – nek is beindult a fantáziája, a jövõdet ugye nem látom, de remélem, nem zavartam meg – éreztem, hogy sejtelmesen elmosolyodik.
- Alice… - kezdtem – Edward itt volt… - nem tudtam, hogy hogyan folytassam – De elment. Összekaptunk és én most abban reménykedek, hogy kitör néhány fát és hazamegy…
- Nagyon összevesztetek? – kérdezte óvatosan.
- Eléggé… - suttogtam és már nem is mertem beleavatni a részletekbe.
- Akkor most mazoista lesz… úgy érzem – ha hazamegy… - fejeztem be magamba a mondatot.
Hallottam, hogy Alice kiejti a telefont a kezébõl és az nagy csattanással ért földet csoda, hogy nem tört össze.
- Bella… - kezdte Alice de hangja, nem volt több suttogásnál – Edward haza jön – meg könnyebbülve fújtam ki a bent tartott levegõmet – De csak hetek múlva, de haza fog jönni.
- Rendben… - motyogtam aztán ismét mély levegõt vettem – Bocs Alice… Most… Mennem kell, tudod sok a lecke – próbáltam kitalálni valami kifogást.
- Persze – csilingelt még mindig a hangja – Szia, holnap találkozunk – azzal letettem.

- Sajnálom Alice… Elhiszem, hogy kedvelsz engem… De úgy gondolom, hogy jobb lesz, ha elmegyek. Edward hetekig nem lesz a családjával, amúgy is úgy gondolom annyira megutált, hogy úgy se szívesen látna engem… - motyogtam magamnak.
Az ágyam alól eltúrtam a bõröndömet és a kezembe akadó ruhákat bele is dobáltam, nem érdekelt, hogyha nem volt meg benne minden, nem ez volt a legfontosabb, ahova most megyek úgy se megyek sokat emberek közé.
A fürdõ szobából még elpakoltam a tisztálkodási szereimet, végig néztem, hogy elraktam – e a lényegesebb dolgokat, aztán búcsút intettem a kevesebb, mint egy hónapos házamnak. Azért azt hittem tovább fogok itt maradni.
Visszamentem a szobámba, belepakoltam még a maradék cuccot, összehúztam a cipzárját és levonszoltam a lépcsõn. A nappaliban még összepakoltam amit lényegesnek találtam, ez leginkább néhány könyv volt, köztük az Üvöltõ Szelek. Gyorsan összepakoltam, egy bõrönd kellett, de az viszont tele volt.

Elõkerestem a lakás és kocsi kulcsomat, egymás mellett voltak így nem kellett sokáig kutakodnom. Elvettem õket és az öklömbe zártam õket. Szorosan lehunytam a szememet és éreztem, hogy arcomon végig folynak a könnyek.
- Az élet miért ennyire igazságtalan? – kérdeztem magamtól.
Megráztam a fejemet, hogy kiûzzem a gondolatokat a fejembõl. Ellenõriztem, hogy a bankkártyám megvan – e , mivel azon van az összes vagyonom. Megvolt, mint minden fontos iratom is – persze hamisítva, mert elég fura lenne, ha egy tizennyolc évesnek kinézõ lánynak a személyijében egy huszonkettõ éves nõnek kellene lennie. Na igen, lényegtelen.
Kezemet a kilincsre tettem és lenyomtam azt. Kiléptem, az esõ éppen most kezdett el csöpögni. Bezártam az ajtót, azt hiszem most járok itt utoljára. A kulcsot zsebre vágtam és az én régi Chevy furgonomhoz vettem az irányomat.
Betettem mellém a bõröndömet, felpörgettem a motort, ami, mint mindig most is nagy hangzajjal, de feléledt.
Kihajtottam az útra, ahol olyan gyorsan haladtam amennyire csak az autó engedte. Mereven néztem elõre nem akartam, hogy szemem megakadjon valami ismerõs tárgyon, amitõl szívem, csak megszakadna – ha ennél jobban ez megtörténhetne.
A rádiót feltekertem, így próbáltam megint kiütni a gondolatokat a fejembõl. Hát nem ment könnyen, néhány ravasz hang így is becsúszott az agyam egyik kis szegletébe.

***

London. Nagy és esõs város, imádják a turisták, rengeteg nevezetesség van. Én is szerettem volna tovább itt élni, de nem akartam még több embernek vagy vámpírnak tönkre vágni az életét.
Már láttam a repülõteret. Beletapostam a gázba, nem érdekelve, hogy az autó mindjárt szétesik. Behajtottam a parkolóba. Pár percig ott ültem és néztem ki a fejembõl. A szeretett, Chevy furgonomat is itt kellett hagynom. Sajnáltam õt is nem ezt a körülményt érdemelné… Sóhajtva kiszálltam a kocsiból magam után húzva a bõröndömet, azt letettem mellém és körbe jártam még egyszer, utoljára az autómat.
Ujjaimat lágyan végig húztam a burkolaton. Megtettem egy teljes kört körülötte, ennyi lenne tõlem a búcsúzás. Többet érdemelne, de nem tudtam mit csinálni hirtelen.
A táskámban kotorászni kezdtem a tollamat és egy papír tömböt. Arra ráírtam: ,, Ha meg is találjátok az autót, ne gyertek utánam. Bella. ,,
Tudtam - vagy legalábbis gondoltam - hogy valamelyik Cullen majd követni fogja az illatomat. Így ezt megelőztem - vagyis remélem.

Bezártam ,, drága ’’ autómat, tudtam, hogy itt fogja megenni a rozsda, addig míg el nem viszik egy roncs terepre.
- Sajnálom… - motyogtam – Isten áldjon… - azzal még egyszer húztam rajta ujjaimat és elindultam, be a reptérre. Több ember megbámult engem, nem tudom azért – e, mert vámpír – félig – és különlegesebb szépséggel rendelkezek – én ezt nem látom magamban – vagy mert annyira ramaty állapotban vagyok. Nem tudom mire vélni, de azért felvettem a napszemüvegemet, ami a táskámban volt.
Megnéztem, hogy mikor indul abba az országba repülõ. Egy óra múlva…
- Tökéletes… - suttogtam magamnak.
Megfordultam és kerestem egy jegyárudát. Rengeteg volt, de sok ember is állt sorba. Nem baj majd néhány elõreengednek.

Nem is álltam be az emberek mögé, hanem egybõl mentem elõre, annyira, hogy csak három – négy ember legyen elõttem.
- Elnézést kisasszony – mondták nekem és megbökték a vállamat. Megfordultam és egy közép korú férfival találtam magamat szembe – A sor vége nem itt van. Ez az eleje – mondta, bár hangja feltûnõen kedves volt.
Levettem a szemüvegemet, hogy beletudjak nézni a pasas szemébe.
- Szerintem pedig ideenged – használtam rajta a képességemet. Pár másodpercig csak nézett rám, ennyi kellett, hogy hasson rajta. Mire meg végzek addigra meg már úgy se lát engem többet.
- Persze – még a karját is kitartotta – Jöjjön csak ide – mosolygott.
- Köszönöm – biccentettem egy kisebbet. Ez gonosz volt tõlem… De hát ha már van valakinek ez a képessége, akkor használja is, nem? Ha eljövök innen úgy se leszek már ,, kedves ’’ és ,, normális ’’. Azt hiszem rosszabb leszek, mint voltam eddig.

Míg álltak elõttem többször átgondoltam: vajon tényleg oda akarok menni? Ez kell, hogy normális életet élhessek? Egy olyan hely…? Nem tudom biztosan, mert azon a helyen nem ismerik a szeretet, oda olyan lelketlen szörnyetegek valók, mint én.
Ha megtámadok már egy vámpírt is – aki az én fajomba tartozik – akkor már valami nincs rendben velem. És az a legrosszabb, hogy nem ez volt az elsõ esetem… Volt már rosszabb is, de errõl nem beszéltem senkinek.
Ezért nem tart engem szörnyetegnek Edward.
Mikor átváltoztattak, abban a hónapban csak gyilkoltam, állandóan éjjel nappal, azt hiszem több száz ember vesztette ott az életét. Akkor jött a Volturi is, hogy megállítsanak engem…
- Hova szeretne utazni? – kérdezte egy kedves, nõi hang.
Még egyszer átgondoltam magamban, hogy biztos, ez – e a legjobb megoldás, oda kell mennem? Nem, nem az a legjobb megoldás, de oda kell mennem.
- Olaszországba szeretnék egy jegyet… - …és most visszatérek oda.