Star Perfomance - 22.fejezet

Itt a kövi, rem most nem írtam el, hogy hanyadik fejezet :P

Star Perfomance – 22.fejezet

( Bella szemszöge )

- Hé, Bella! Ismered Cullen – éket? – kérdezte Demetri. Megdermedve álltam elõtte. Itt vagyok egy hete, azóta nem tudtam õket kiverni a fejembõl, persze ennyi idõ alatt ez… képtelenség is szerintem. Azt hiszem soha nem is fogom õket és végül is nem is akarom elfelejteni õket. Fõleg nem Õt.
- Miért…? – kérdeztem óvatosan.
- Nem tudom… - mekkora egy idióta istenem – Csak mert azt mondják õk… tényleg olyanok… mint egy család… - mondta elgondolkodva – Járnak suliba meg minden ez azért frusztráló, nem? – kérdezte.
- De… Az… - mondtam.
- Szóval nem ismered õket – ezt inkább kijelentette, mint kérdezte volna.
- Nem – mondtam és próbáltam úgy ejteni, hogy ne vegye észre: hazudok. Nem akartam elmondani, hogy ismerem õket, mert aztán még kényszerítenék õket, hogy csatlakozzanak. Az meg a hab a tortán lenne.

Mindenki azt hiszi a Volturi mennyire… ellenséges, durva és csak a vért akarják. De nem… Aro senkit sem kényszerít arra, hogy csatlakozzanak. Csak akik ide akarnak tartozni. Beleolvastam az itt lévõk gondolatába és még Chelsea képességét se vetették be, hogy kényszerítse az itt lévõket.
- Mirõl beszéltek? – jött oda Felix.
- Cullen – ékrõl – válaszolt Demetri.
- Azok nem is vámpírok – mondta – Olyanok, mint az emberek… Állati véren élnek, bocsi Bella – küldött felém egy bocsánatkérõ mosolyt – Suliba járnak és úgy viselkednek, mint az emberek.
- Ezt nevezik látszatnak… - mondtam közömbösen.
- Hát az biztos, hogy ez látszat – vigyorgott Felix.

- Aro hívat benneteket – jött oda hozzánk Jane – Gyertek a nagyterembe – elég jóba lettem vele, mármint Jane – el. Mondhatni barátok is lettünk.
- Mit akar mondani? – kérdezte Felix.
- Szerintem megbízatás lehet – felelte közömbösen. Hát igen, néha rájött az a kedv, mikor nincs jó pasztban és bunkó. De amúgy tud rendes is lenni.
- Mester – mondtuk egyszerre mikor beléptünk a nagyterembe.
- Drágaságaim – mondta és közben közelebb hívott minket magához – Van egy megbízatásom számotokra. Újszülöttek – erre a szóra mindenki felszisszent – Nem sokan vannak maximum egy tucatan, de muszáj õket elkapnunk, mielõtt még felfedik kilétünket – mondta Aro.
- Hol vannak? – kérdezte Felix.
- Seattle közelében már meg is öltek jó néhány embert – magyarázta – Pontos helyszínt nem tudok, de azt hiszem Demetri tehetségével gyorsan megtaláljátok majd. Most menjetek és intézzétek el õket!

***

- Gyertek utánam – mondta Demetri és futni kezdett, mi követtük õt. Újszülöttek megölése, aztán a teremtõjük szintén megsemmisítése - õt nem hinném, hogy rövid úton megtalálnánk. Gondolom elrejtõzött valahol és itt az újszülötteknek van egy másod vezetõjük. Vagy egyszerûen a Volturi – nak akar plusz munkát, mert ha ez volt a célja, akkor sikerült neki elérni.
- Érzem már õket! – kiáltott Demetri. Mélyen beszívtam a levegõt, hogy érzem – e már õket, és igaz, hogy gyengén, de kitudtam venni az illatukat és a friss vért is. Szóval most ölhetnek…
- Siessünk, mert azt hiszem most is ölnek! – szólaltam meg. Erre a kijelentésre mindenki gyorsabb tempóra kapcsolt.
- Shhh… - állított meg minket Dem – Ott vannak. Jane vedd, elõ az öngyújtót, az égetésnél szükségünk lesz rá – a lány így tett, a vörös köpenyébõl kivette a kis eszközt – Vannak emberek is, azt hiszem túl sokat láttak, veszélyesek lehetnek ránk nézve. Mindenképpen meg kell õket is ölnünk. Bella! – szólt nekem – Mit gondolnak az újszülöttek? – koncentrálni kezdtem rájuk.
,, Azt hiszem Dave büszke lesz ránk. Itt van még jó néhány ember. Felét megöljük, hogy mi is erõsek legyünk másik felét meg átváltoztatjuk és még többen leszünk a Volturi elleni akció még sikeresebb lesz.

- Felét megakarják ölni maguknak, hogy erõsebbek legyenek. Másik felét átváltoztatják a Volturi elleni harcra – hadartam el gyorsan, összetömörítve a dolgokat – Ja és a vezetõjüket Dave – nek hívják – tettem hozzá. Demetri elgondolkozott aztán megszólalt:
- Jane a képességedet, aztán seperc alatt elpusztítjuk õket – húzta gúnyos mosolyra ajkait. Jane elõrébb lépett és használni is kezdte a képességét.
- Fájdalom… - suttogta, de hangjában ott volt az – az élvezet is, hogy imádja ezt csinálni. Másodpercek alatt az egész újszülött csoport már a földön hevert és fetrengeni és ordítani kezdtek a fájdalomtól. Az emberek – akik életbe maradtak – meg döbbenten nézték a történteket.
- Csináljatok tûzet, Bella gyere velem – szólt Demetri és követtem – Emlékszel, hogy kinek a gondolatait hallottad? – kérdezte.
- Nem, a hangra emlékszek, de… hogy ki annak a tulajdonosa… Sajnálom, azt nem tudom – mondtam.
- Rendben – azzal elõrébb lépett – Aki tud személy leírást adni Dave – rõl, a vezetõtökrõl annak megszûnik a fájdalom! – kiabálta Demetri.
- É… én! – hallottam meg egy keserves hangot. Odafutottam és belehallgattam a gondolataiba.
- Képzeld magad elé – így tett az a szerencsétlen. A fejemben vázlatolni kezdtem azt a vámpírt. Hosszúkás fej, hosszú majdnem vállig érõ haj, fehér bõr, vörös szem – Megvan! – léptem hátrébb. Volterrában le tudom rajzolni – mondtam.
- Nagyszerû! – vigyorgott Demetri azzal letépte a fejét annak a szerencsétlennek majd a tûzbe dobta, amit azóta már Felix – ék megcsináltak.

Körbenéztem, körülbelül még öt vámpír lehetett én abból egyet elintéztem. Fejét letéptem és olyan hangot adott ki, mintha valaki földhöz vágott volna egy cserepet és darabokra tört volna.
- Újszülöttek elintézve! Maradtak az emberek! – nyalta meg ajkait Demetri. Az emberek még mindig ott ültek szorosan egymáshoz bújva, köztük gyerekek is. Összeszorult szörnyeteg szívem miközben rájuk néztem.
- Egy félvér vagyok… - mondtam – De… nincs… ahhoz szívem, hogy gyerekeket öljek meg… - motyogtam maga elé, de meghallották.
- Sajnálom Bella – lépett mellém Alec – Nézz körbe, hogy nem szökött – e el valamelyik ember, ha igen hozd ide õket. Nem kell ezt végig nézned – mondta lágyan.
- köszönöm… - suttogtam és már futottam is az erdõbe. Milyen jó kis Volturi tag vagyok. Nekem is embereket kéne ölnöm, de még végig nézni se tudom. Legalább az önuralmam alakulóban van.
Talán, ha egyszer újra látom Edward – ot… Akkor már merek elõtte mutatkozni és nem fogom magamat mindig kellemetlenül érezni mellette, amikor mellette állok és bármelyik pillanatban megölhetem.

Mélyet szippantottam a levegõbe, hogy érzek – e embert, de nem. Szerintem mindannyian ott maradtak, meg sem mertek mozdulni a félelemtõl. Mostanra már rég halottak lehetnek. Nem hinném, hogy a többiek most ,, játszanak ’’ velük. Vagyis… Remélem…
Elkezdtem futni az elõzõ helyre és már végeztek velük. Elég durva látvány volt de próbáltam erõsnek látszani, vagyis felvettem a pókerarcot.
- Más nem menekült el – mondtam – Mehetünk? – kérdeztem.
- Igen – dobta el Alec az egyik embert – Induljunk, Aro – nak elkell mondanunk, hogy mi történt ma.
- Aztán neked, Bella meg vázlatolnod kell azt A Dave – t lehet már láttuk is õt, csak a nevét nem tudtuk – mondta Demetri – Most meg menjünk – azzal õ futni is kezdett Volterra felé.

***

- Aro, mester! – szólította meg Felix – Megöltük õket és az ott lévõ embereket is akik foglyok voltak. Felét megakarták ölni maguknak, másik felét meg átváltoztatni. A vezetõjük neve Dave, Bella mindjárt levázlatolja, mert látta az egyiknek a gondolatában, hogy, hogyan nézz ki – azzal Jane a kezembe nyomott egy ceruzát egy lapot.
Török ülésbe leültem és vámpír gyorsasággal vázlatolni is kezdtem azt az alakot. Alig telt el öt perc készen voltam vele. Fejemben ellenõriztem, hogy tényleg így nézz ki ez az alak és igen, így.
- Itt van – álltam fel és Aro felé mutattam. Elgondolkozott el pillanatra majd összeráncolta a szemöldökét.
- Nem láttam még õt életemben – mondta és hallatszódott a hangján, hogy ez aggasztja õt – Pedig én sok vámpírt ismerek. Ez… így nem lesz jó – elakadt a hangja.
- Azért akarták az újszülötteket, hogy elpusztítsák a Volturit – mondtam – A Volturi elleni akcióból én ezt vettem ki.
- Küldök majd katonákat… Mérjék fel a terepet menjenek el klánokhoz és kérdezgessenek. De nem benneteket, mert ti ahhoz túl értékesek vagytok. Ha harc lenne… Ott van szükség rátok – mondta és azt hiszem már el is tervezte magában ezt az egészet.
- Aro… - kezdte Marcus – Én elgondolkoztam és úgy gondolom ezt a háromszáz évvel ezelõtti harcot akarják meg bosszúlni. Emlékszel erre? – állt fel.
- Hogyne emlékeznék testvérem, szörnyû harc volt – mondta és lehunyta a szemét – Nekünk is rengeteg katonánk veszett oda… Bár akkor még nem is voltak ennyire jó harcosaink és nem is volt szinte senkinek se képessége, akik itt voltak már akkor is.
- Ha idáig folyulnának a dolgok… Ebbõl talán még vérfürdõ is lehet… - szólalt meg most elõször Caius aki eddig csak hallgatta a történteket – Lépnünk kell mindig elõbbre kell járnunk egy lépéssel. Jane! Küld egy néhány katonánkat és mond nekik, keressék fel az összes klánt és kérdezzék meg, mit tudnak! – adta ki a parancsot.
- Igenis, mester! – azzal a pöttön lány már itt sem volt.
- Most elmehettek… Mi meg próbálunk kitalálni valamit – mondta Aro és visszaült a trónszékébe. Még soha sem láttam ennyire elgyötörtnek, mindig magasan hordta az orrát, tudta mit csinál, de most… Mintha teljesen elveszett volna.

( Edward szemszöge )

- Állj le, Edward! Nem tudsz mit csinálni! – lépett elém Alice és kiabálni kezdett velem – Azt nem írta rá Bella a papírra, hogy tedd tönkre magadat Edward! Csak azt, hogy ne kövessük! Tudod milyen! Azt hitte õ egy szörnyeteg és így mindenkinek jobb lesz, de nem! Õ se tudja mit csinál! – ilyen hangon még soha nem beszélt velem – De fogsz találkozni még vele. Vámpír vagy õ is az össze fog még benneteket hozni a sors! Hát nem érted Edward? – most már sokkal lágyabb volt a hangja – Tönkre teszed magad… Valamit… Csinálj, de ne ilyen módon! – azt hiszem a fejmosás még tartott volna, de szerencsémre ezt megszakította egy ajtó kopogtatás.

Carlisle ment oda az ajtóhoz és kinyitotta azt. Két, vörös szemû szempár nézett vissza ránk.
- A Volturi – tól jöttünk! – mondták katonás hangon – Cullen – klán, igaz?
- Igen – válaszolt Carlisle.
- Háromszáz éve volt egy háború, melyet a Volturi ellen kezdeményeztek. Mi nyertünk, de sokak oda vesztek. Aro, Caius és Marcus úgy gondolják: most ez megismétlõdik. Azt akarjuk megkérdezni, tudtok – e valamit? Ha igen, mit?
- Sajnálom… De nem tudunk semmit sem. De ha harcra kerülne a sor… - végig nézett a családon mindannyian bólintottunk – Mi benne vagyunk, segítenénk.
- Köszönjünk, Aro biztosan örülne. De most mennünk kell – azzal biccentett és elmentek.

- Nézd már, ezek kajakra jó lelkûek voltak – vigyorgott Emmet – Igaz csak katonák de talán Aro megfenyegette õket, hogy legyenek rendesek.
- És ezzel bevágódnak nálunk így csatlakozunk hozzájuk? – kérdezte, erre a nagy mamlasz csak bólintott - Emmet… Azt hittem, hogy ennél tényleg több eszed van.
- Nem tudom mit vársz tõle – morogtam – Amúgy meg jó paszban voltak, nem árulkodtak semmi különösrõl a gondolataik – mondtam unottan és leültem a fotelba.
- Ideges vagy? – kérdezte Emmet.
- Nem… - morogtam.
- Úgy tûnik – nem adja fel.
- Fogd már be! – aztán hozzávágtam az elsõ kezembe kerülõ dolgot, ami egy könyv volt.
- Azt még olvastam… De nem baj… - mondta Carlisle és felvette a földrõl a már ezer darabra hullott könyvet.
- Azt már olvastad nem? – kérdezte Emmet.
- Igen – mondta és beledobta a kukába a darabokat.
- Szuper akkor nincsen semmi baj – Carlisle halványan elmosolyodott.
- Örülök fiam, hogy így gondolod a dolgokat. De ne haragudjatok, most mennem kell dolgozni. Sziasztok – hát igen, mostanában elég sokat dolgozik. Nem ismerte Bella – t de nem igazán tudta elviselni azt, hogy a családja boldogtalan, így a munkába temetkezett.
Az elõbbi felengedés csak pár perc volt… Amúgy nem ilyenek vagyunk. Általában mindenkinek rossz a közérzete.
- Valaki legalább értékeli az észjárásomat – vigyorgott Emmet.
- Szerintem ezt õ se gondolta komolyan… - rázta a fejét Jasper.
- Ne rontsd már el a kedvemet.
- Bocs… - motyogta Jazz.

- Kérlek fiúk… Ne tegyetek tönkre mást! – kérlelte õket Esme.
- Meglesz – vigyorgott Emmet – Mármint… meg fogjuk próbálni! De mondom, csakis a te kedvedért! – ölelte meg fogadott anyánkat.
- Jól van – nevetett Esme is – De tényleg vigyázzatok a dolgokra – mondta most már komolyabb hangon – Elmegyek most az árvaházba, valaki akar jönni? – kérdezte és végig nézett a családon.
- Én megyek! – mondta egyszerre Alice és Rosalie. Igen õk nagy részben el is kísérik Esme – t. Imádják mind a hárman a gyerekeket, ehhez kétség sem férhet. De egyiküknek sem lehet gyerekük és Rosalie ebbe bele is betegedett mikor megtudta, de… most már kezdi túl tenni magát rajta.
Vajon nekem sikerülne egyszer túllépnem Bella – n? Mert most… azt mondanám, hogy nem… Nem tudnék túllépni rajta. De Rosalie – nak sikerült és azt hiszem neki is ez nagyon nehéz lehetett. Nekem is sikerülni fog majd egyszer… De nem most… talán majd évekkel késõbb, de nem akarom elfelejteni Bella – t, ahhoz túl sok minden kapcsol hozzá…