43.fejezet

Hát itt egy fejezet. :) Remélem tetszeni fog nektek. :)

Star Peromance-43.fejezet

(Bella szemszöge)

Miközben egyre közelebb haladtam Alaszka hideg, zord éghajlata felé, követve katonáim szagát - akik három napja semmi jelüket nem adták a létezésüknek - a feszültség egyre jobban elhatalmasodott rajtam. A gyomrom egyre kisebbre zsugorodott miközben a repdeső pillangók száma egyre csak nőtt. Teljes erőmből futottam és nem számított, hogy a szemembe hullnak a hópelyhek az egyre erősödő hóesés miatt.
Sok minden zajlott a fejembe, először is bűntudatom volt, amiért Olaszországban hagytam több száz vámpírt és csak Mr. Johanson-nak szóltam, hogy eltűnök, közben lehet vissza sem térek, viszont direkt kértem, hogy ne is keressenek engem, bár azért örülnék, ha visszamehetnék és nem szúrna valaki szíven verbénával telirakott csővel – ez alatt Dave-t értem mert ő tűnt a legvalószínűbbnek, hogy ártana nekem. Aztán gondolataim másik fele és érzéseim a személy körül jártak aki miatt most itt vagyok. Féltem, hogy olyat fogok látni amit nem akarok vagy esetleg ami még rosszabb: nem is fogok látni semmit.
Észrevettem, hogy feszültségemben már levegőt sem vettem – nem mintha nagyobb szükségem lett volna rá. Mély levegőt vettem a friss alaszkai levegőből, de egyből el is kapott egy köhögő roham.
A hirtelen jövő undorító szagra nem voltam felkészülve és nem azért mert eszméletlenül rossz volt, hanem mert tudtam, hogy mi ez a szag… Ezer közül is felismertem volna, hiszen mikor odakerültem a Volturi-hoz évekkel ezelőtt első feladataim között azt kellett tennem, hogy olyan vámpírokat tépjek szét és égessek el akik valamit tömegesen az emberek ellen akartak elkövetni. Égetett vámpírszagot éreztem. Megálltam körbenéztem és megláttam az ehhez tartozó gomolygó fekete füstöt is, ami eddig nem is került be a térlátásomba. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de aztán ismét eszeveszett futásba kezdtem, gyorsabba, mint eddig. Nem kellett sokáig rohannom, mert pár másodperc elteltével már láttam egy kis házikót és a mellette keletkezett tömör, fekete füstfelhőt. Több szagot kezdtem egyszerre érezni, bár még nekem is elég nehezen ment mást is megkülönböztetni az undorító szag mellett, de a katonáimat tisztán éreztem és kisebb megkönnyebbülésemre Edwardét nem... legalább bent volt a házban és nem hozták ki az udvarra és remélhetőleg még mindig bent van., szívemről nagy kő esett egy pillanatra. A füstöt néztem és gondoltam, hogy itt valami nincs rendben… Miért égettek volna vámpír Edward szülei? Nem éreztem más szagot csak a katonáimét. Elizabeth-t és idősebb Edward Masenét már a Volturinál sem éreztem…
- Nem éreztem… - suttogtam el ismét ezt a szót. Mintha direkt azt is akarták volna elérni, hogy ne érezzem… A levél… ami felhívja a figyelmünket arra, hogy harc lesz… Dave… - Ne… Nenenene!
Gyorsan, hirtelen, őrült módjára rontottam be a házba, nem érdekelt, hogy van – e itt valaki egyáltalán, hogy ha egy pillanatra nem figyelek meg is ölhetnek engem.
- Edward! – kiáltottam bele a szoba csendjébe de senki sem válaszolt a kiáltásomra. Minden egyes szobán végig suhantam, de nem Ő nem volt, viszont mikor az utolsó szobából akartam kijönni láttam, hogy az ajtóra egy szög segítségével egy kis levélke van akasztva ezzel a szöveggel: Fölösleges erőlködni Bella… Tudod, hogy ezt a játszmát elfogod veszíteni... mint, ahogy mást is elveszítettél… Lehet akit keresel nálam van… vagy lehet csak volt? A katonádat sajnos nem tudtam szívélyesen üdvözölni… ha érted ezt a célzást… Szeretettel: Dave. Leszakítottam a kis levéldarabot és belegyűrtem a táskámba, kirohantam a szobából és követtem bódító illatot le egyenesen a pincébe, ami úgy nézett ki mint egy nagyon rossz állapotban lévő börtön. Két cellát láttam, de egyikben sem volt senki sem, csak az illatát éreztem az egyikből erőteljesebben. Szemeimben könnyek kezdtek gyűlni, hátamat a falnak támasztottam és lassan csúsztam lefele, míg enyhe huppanással földet nem értem. Átvertek engem… és átverték Edward-t is… Ahogy kikövetkeztettem gondolataimból Dave és valamelyik csatlósa felöltötték valamilyen őrült abnormális módon Edward szüleinek alakját ezzel tökéletesen kijátszva engem és mindenkit. Biztosan az egyik újszülöttjének lehet ez a képessége… Milyen jól kihasználta…
Tehetetlen voltam. Itt senki sem volt, az illatok halványulni kezdtek, ami azt jelentette, hogy már jó néhány napja elhagyták a házat és csak egy néhánysornyi ,,búcsúlevelet’’ kaptam, de azt sem attól a személytől akitől szerettem volna. Dave valószínűleg magával vitte Edwardot és nekem most meg kell őt keresnem. Dacosan álltam fel, mert ez volt az egyetlen éltetőm.
Zsebemből elővettem a telefonomat és tárcsáztam Mr. Johanson számát, hogy legalább tudjon valamit rólam és ne higgyen engem eltűnt személynek, ő már az első csöngés után fel is vette azt.
- Oh, Bella, annyira izgultam maga miatt, igaz még egy napja sem ment el innen, de már majdnem letelt az az egy nap, de, ugye jól van? – nem tudott összefüggőn értelmesen beszélni, éreztem a hangján, hogy ideges, de ez egy aggódó idegesség volt, féltett engem.
-Mr. Johanson most Alaszkában vagyok… - válaszoltam fel sem tett kérdésére – Edwardért jöttem és szüleiért… De valószínűleg a szülei nem is voltak soha sem vámpírok… Dave kis csapdája van e mögött… Tökéletesen átvert mindenkit és kijátszotta Őt is… Valószínűleg elvitte magával nem tudom, hova de én megkeresem Őt és visszahozom Edwardot mielőtt valami olyasmit akarna tenni vele, ami visszafordíthatatlan… - az utolsó mondatnál elhalt a hangom, mert ebbe bele sem akartam gondolni, hogy mik is történhetnek vele..
-Bella… Biztosan úgy gondolja, hogy ez jó ötlet? Itt nem arra gondolok, hogy nem tudok elbánni itt a Volturinál a vámpírokkal, hanem arra, hogy Önnek nehogy valami baja essen… Most is Aro szobájában vagyok, nehogy valaki meghaljon minket, ha olyanról akarna beszélni…
-Biztos vagyok a dolgomban, Mr.Johanson, ne féltsen engem. Tudok vigyázni magamra.
- Ebben biztos vagyok… De azért figyeljen minden részletre…
- Úgy lesz… - mondtam miközben felfele haladtam a lépcsőn a nappali felé – Kérem… Ne szóljon erről senkinek, se a Cullen családnak se senkinek… Nem akarom, hogy idegeskedjenek fölöslegesen, ráérünk mindent elmagyarázni, ha Edward épségben visszatér majd a Volturihoz…
- Persze ezt megértem…
- Most leteszem viszont… Jobb minél előbb elkezdeni a keresést, nem akarok kifutni az időmből. Viszlát Mr. Johanson és ha valami baj van hívjon engem, néhány napon belül visszatérek én is Olaszországba remélhetőleg nem egyedül. Vigyázzon Ön is magára s a többiekre is és lehetőleg kezdjék az edzéseket a vendégeinkkel – mondtam.
- Úgy lesz Bella kisasszony, Ön is vigyázzon magára és térjen vissza minél élőbb! – azzal kinyomtam a telefont, kezemet a kilincsre tettem és kimentem az udvarra. A fekete füst felé mentem ahol valószínűleg katonáimat elégették, bűntudatom volt, hogy miattam haltak meg, mert egyből ide küldtem őket és nem én magam jöttem… Akkor talán még Edward is itt lett volna és megtudtam volna szöktetni innen, megölni Dave-t és nem lenne harc… Igaz lenne több száz vagy kit tudja mennyi újszülött, de legalább Dave nem lenne…
A gomolygó füsthöz mentem ami már csillapodni kezdett, letérdeltem a hamuba és sebesen kutatni kezdtem a katonáim karkötője után ami hőálló volt és rajta volt a nevük és a katonai sorszámuk, hogy azonosíthassuk őket és egy kis keresztet emelhessünk a tiszteletükre. Mindegyik a kezembe akadt. Három darab…
-De hát… - suttogtam. Én csak kettő katonát küldtem ide. Gyorsan leporoltam, hogy jól látható legyen a felirat. Az elsőt igen betudtam azonosítani, de a második amit letakarítottam…
A szívem kihagyott egy pillanatra és a könnyek a szememben újra gyűlni kezdtek a kezem remegett ahogy a kis karkötőt tartottam a kezemben. A Cullen címerrel megáldott kis ékszer…
-Nem… Ez biztosan csak egy… csak egy vicc! – keltem ki magamból kiabálva. Nem az nem lehet...! Könnyeimtől mindent csak elmosódott foltokban láttam, táskámból elővettem a kis összegyűrődött papír cetlit amire David sorai voltak ráírva nekem címezve… Elolvastam a levelet újra és újra és elemezgettem azokat. ,, Lehet akit keresel az nálam van… vagy csak volt?’’ Vagy csak volt… elemezgettem magamban ezt a kis szószerkezeteket ez alatt nem azt értette, hogy elvitte magával ahogy én gondoltam, ahogy én reméltem! Nem… Ő ezt tette… A összegyűrt levelet visszagyömöszöltem a táskámba és a két katonám karkötőét is… De az Övét nem… Remegő kezeimmel körbezártam azt és hagytam, hogy a vállaim rázkódjanak a sírástól.
Úgy éreztem magamat mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Nem tudtam felfogni mi van körülöttem, nem tudtam azt feldolgozni a gondolataimban, hogy én többet nem fogom Őt látni és érezni az illatát, csókolni… Semmit nem fogok vele csinálni, nem érezhetem a jelenlétét ami megnyugtatott engem mindig, talán még jobban, mint Jasper akinek eredetileg ez a képessége.
A Cullen család… Eszembe jutottak, akikre eddig nem is igazán gondoltam, hogy fognak erre reagálni ők is? Esme… Carlisle… Elvesztették nevelt gyereküket… Alice, Jasper, Rosalie és Emmet… fogadott testvérüket akivel öt éven keresztül együtt voltak folyamatosan… És ez mind miattam… Ha nem létezek… Akkor ez nem történt volna meg… Ha léteznék de nem küldtem volna katonákat Ő utána talán Dave nem ölte volna meg… Talán megelőzhettem volna… És nem tette volna ezt… Harcolhattam volna ez ellen teljes erőmből. De nem tettem… Pedig talán mennyivel jobb is lenne…
Körülöttem sötétedni kezdett a táj, a Nap lejjebb és lejjebb haladt míg már nem is látszódott. A hóesés felerősödött lassan hóviharba csapot át. Hajnali órák járhattak én meg nem tudom mióta térdeltem a hamuban összegörnyedve remegő végtagokkal és a fájdalmammal. De felkellett állnom és elhatároztam: én bosszút fogok állni. Könyörtelen és durva bosszút amit Dave már csak a másvilágon fog emlegetni.
Kelletlen mozdulatokkal álltam fel, kezembe a kis karkötővel. Még egy utolsó pillantást vetettem arra a bűnös helyre, a házra és hátat fordítottam mindennek. Gyalog, emberi tempóban kezdtem el haladni előre, vissza oda ahonnan jöttem. Gondolataimban semmi sem volt tiszta egyszerre annyi minden járt benne. Azt sem tudtam mi zajlik bennem… Csak egyben voltam teljesen biztos: hogy bosszút fogok állni érte, igen ez a dolog teljesen tiszta és tudatos volt bennem.
Utoljára hátra néztem de már nem láttam semmit sem a fehérségen kívül és vámpír sebességgel szeltem a havas tájat. Könnyeim folytak, de abban a pillanatban oda is fagytak az arcomra az embertelen hideg miatt.
Felnéztem az égre és éreztem magamban… messze nagyon messze, hogy egyszer majd minden jóra fog fordulni… talán nem most… talán nagyon soká, de egyszer igen, érzem, hogy a dolgok a helyére fognak kerülni…

Visszatérek ennyi idő után és ilyen gonoszan elbánok a főszereplőnkkel... (: Azért ha tetszett írjatok néhány sort és ha nem tetszett akkor is. :D
Netty

Eddigi tartalom.

Tartalom ami elfelejtődött gondolom mindenkiben - még bennem is...

A történet ott fejeződött be, hogy Edward szülei rejtélyes módon megjelentek és ő hátrahagyva maga után Bellát és a családját elmegy velük Alaszkába csak hát persze ez nem ilyen egyszerű a történetemben... Kiderül, hogy a szülei igazából nem is azok akiket ő gondolt... Hanem vámpírok - gonoszak - de ezt még nem tettem bele a történetembe, hogy kik azok ;).
Dave a gonosz vámpír aki harcot indított nem is olyan régen a Volturi ellen az újszülöttjeivel visszatér és bosszúra szomjazik. A klánok szép sorjában megjelennek a történetben, hogy segítsék a Volturit - hozzáteszem ugye a vezetést Bella vette át mert a három fő emberünk az előző csatában életét veszítették.
Aztán volt a verbénás rész is ami ugye a vámpírok megölője Vámpírnaplókból ,,loptam'' az ötletemet és az utolsó fejezetben megjelent egy új klán a Salvatore klán ez nem annyira nyerte el sokak tetszését de azt hiszem egyik olvasóm ajánlotta be, hogy legyenek benne csak, mint vámpírok - de ahogy kigondoltam nem hinném, hogy amúgy sokat szerepelnének a történetem folytatásában...

VAGYIS:
- hát Edwardot sajnos nem tudjuk hol van és mi van vele.
- Bella az összeomlás szélén mivel nem tudja, hol van élete nagy szerelme. :D
- klánok beszállingóznak és kezdőnek a kemény edzések a harcra.
- ahogy én ismerem magam majd valami drámai dolog fog történni valakivel... ;)
ezek amúgy előzetesek lettek volna, hogy mik várhatóak a folytatásban kb. :D jajj de elvagyok magamban könyörgöm ._.

- aki véletlenül olvasná a történetemet még., ajánlom kb a 38. fejezettől elolvasni, mert én is szégyenszemre onnan olvastam. :| -

Netty. :)

visszatérés (?)

Körülbelül félévente jönnek bennem a fellángolások az írással kapcsolatban és én ezt nem tudom magamban sehova tenni... És miután ezek a fellángolások megtörténnek nem tartanak sokáig... Hogy miért? Hát meg ne kérdezzétek... Most ha jellemezném magamat a ,,szánalmas'' szót használnám...
Néztem a dokumentumaimat ma a gépemen... és egyszer meglátom ennek a blogomnak a címét amin ott van: Star Perfomance 42. fejezet.. fura érzés ment rajtam keresztül és sok minden jutott eszembe egyszerre... - kivéve a történet pontos tartalmát xd. Megnyitottam aztán feljöttem ide... elolvastam a 38. fejezettől. gondolataim eközben: aha-igen-rémlik stb. Aztán pont ott hagytam abba a történetet ahol fordulópont van... ahol fogalmunk sincs mi van a főszereplővel... és nem tudom miért bűntudatom támadt... hogy ez mennyire nem igazságos az olvasóimmal szemben - akik megmaradtak persze. Hát igen... valószínűleg egy sem maradt max 1-2.
Mentségemre szolgáljon... felvételi előtt voltam megtébolyult állapotban... hát igen bár kit izgat. Készültem rá egy csomót és elrontottam na mindegy. :D
Teljesen jól elírogattam itt magamban... szerintem írogatni fogok megint... persze igen... felkerül 1-2 fejezet és visszajövök síránkozni fél év múlva... ez lenne lassan a megszokott..
Hát aki elolvassa ne nézzen teljesen idiótának. :D de jól esett kiönteni a szívemet most... :D

Netty

:/

Azt hiszem ez a blog már nem fog tovább működni :/ Nincs időm megírni egy fejezetet sem... Nem, hogy még feltenni és átnézni... Szóval nagyon sajnálom, de nincs ennek semmi értelme.. :/ Lehet őszi szünetben felkerülhet egy fejezet... de nem látok rá sok esélyt.
Nagyon köszönöm azoknak akik rendszeres olvasóim voltak és írtak komenteket is (: szereztetek nekem elég sok emléket (: kicsit tapasztaltabb is lettem az írással kapcsolatban is

puszi: Netty

Elmarad.

A friss elmarad, legalább egy hétig. Nem leszek itthon és aztán is elég sűrű lesz a programom :/ Lehetőségem sincs megírni egy új részt teljesen, összeszedetten. Szóval sajnálom, de várnotok kell egy darabig.
Talán este sikerül még feltennem egy új részt, de nem garantálom :/
Remélem nem szoktok el a blogomtól (:

Pusz: Netty ^^

42.fejezet

Sziasztok! :D
Hát itt lenne a következő fejezet. (: Sajnos kicsit csalódott vagyok mert csak két megjegyzést kaptam, lehet, hogy nem tetszett nektek, de elfogadom szívesen a negatív kritikákat is (: Viszont arra a kettőre válaszoltam. :D
Ebben a fejezetben lesz egy kis meglepetés amit nagyon köszönök Lilinek, aki e-mail-ben adott nekem ihletet. Remélem tetszeni fog nektek ez a kis kavarás és nem megy el a kedvetel a történettől. :D
Jó olvasást: Netty (:

Star Performance - 42.fejezet

( Bella szemszöge )

A megbeszélés a klánokkal még nagyban tartott egy óra elteltével is. Próbáltam a kemény pókerarcomat tartani. Senki sem szakított engem félbe, mindenki rám figyelt még a román klán is figyelt.
- Ha valami történne velem vagy nem tudnám tovább a harcot vezetni, akkor a vezetést Mr. Johansonn – nak adom át. Kitűnő harcos, képessége tökéletes, mintha harcra lenne kitervezve.
- Mi a képessége? – kérdezte kíváncsian Stefan.
- Egy érintéssel ölni tudok… Persze ha be van kapcsolva ez a képességem… - mosolyodott el.
- Nem, nekem nincs meg ez a képességem, nem akartam átvenni… - mondtam mielőtt kitörne itt a pánik - Na szóval ha velem történne valami, tökéletes lesz vezetőtöknek – tértem vissza az előző témára, bár láttam az ijedt arc kifejezéseket és éreztem, hogy elfogják kerülni Mr. Johansonn – t egy ideig.
- Nyugi Bella, erre nem fog sor kerülni… - mondta Felix.
- Nem lehet tudni – mondtam. Nem féltettem volna feláldozni magamat, hogyha ezen múlt volna valaki élete – Vannak olyan erős harcosok közöttünk, hogy biztos vagyok benne nélkülem is boldogulnátok. De persze ne térjünk egyből erre a témára, ez csak egy lehetséges megtörténés lehet… - magyarázkodtam – Ja és igen… Rajtam kívül SENKI sem kockáztathatja az életét… Legyen bárkiről is szó… Csak én…
- Bella ezt nem kérheted! – szólt Esme – Ha a családunkból valakinek baja esne…
- Akkor majd én teszek ennek elkerülésének érdekében… - néztem rá jelentőségteljesen – Rendben? – kérdeztem. Egy darabig nem szólt semmit sem, de mikor látta, hogy ez így lesz a legjobb megadta magát.
- Igen… - mondta egy megadó sóhaj kíséretében.
- Sajnálom Esme… - mosolyodtam el halványan.
Fogadunk csak kötelességből tenné ezt meg… Nem szívesen… - hallottam meg a fejemben Vladimir panaszos gondolatait.
- Ismét összetévesztesz magaddal Vladimir… - suttogtam és rá néztem - Mert itt kemény vagyok előttetek ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy belül is az vagyok. Nem kötelességből menteném meg valakinek az életét. Még a te életedért is szívesen ugornék eléd egy verbéna elől. És nem kötelességből… - farkas szemet néztem vele, ezután a kijelentésem után nem mondott semmit sem, csak nézett rám én meg álltam a tekintetét.

- Ms. Volturi! – nyílt ki hirtelen az ajtó. Elkaptam a tekintetemet a román vámpírról és az ajtó felé néztem, Paul az őr állt ott. Érdeklődve néztem, mit fog mondani. Aztán kicsit enyhült az arckifejezésem.
- Edward – ról van valami hír? – kérdeztem és az a kemény maszk egyből lehullt rólam, sokkal lágyabb lett a tekintetem is.
- Nem, sajnos még a katonák mindig nem érkeztek vissza – a szívembe, mintha egy kést döftek volna, legszívesebben elbőgtem volna magamat, de próbáltam ,, visszarakni ’’ a kemény arc kifejezésemet. Ami most tovább tartott, mint máskor, de sikerült összeszednem magamat, viszont a fejemben ekkor született egy gondolat.
- Küldjetek utánuk két erős katonát Alaszkába… Remélem nem történt velük valami… - mondtam, de hangomban kihallatszódott a remegés, nem tudtam összeszedni magamat és ezt többen is észrevették éreztem magamon a pillantásokat és, hogy nem sokan mentek el elfoglalni szobáikat, hallani akarták a nagy híreket.
- Rendben, Ms. Volturi, de idegen vámpírok jöttek és önt szeretnék látni… - kérdőn húztam fel a szemöldökömet. Érdekesnek találtam de egyben meg is ijedtem…
- Elég a hallgatózásból! – szóltam a vámpíroknak – Mindenki foglalja el a helyét és amíg nem szólok nektek, hogy kijöhettek, addig mindenki marad a helyén, ez szól a Volturi tagoknak is! – adtam ki a parancsot. Kelletlenül de mindannyian kisurrantak az ajtón.
- Hívja be őket, ide Paul… Ön elmehet és teljesítse előző parancsomat is - mondtam neki és azzal ő el is tűnt a szemem elől. Nyugodtan álltam és az ajtót néztem, vártam mikor lépnek be a vámpírok.
Az alakok kezdtek kirajzolódni előttem, négyen voltak, három férfi és egy nő. És legnagyobb meglepetésemre aranybarna szemük volt, gondolataik tiszták voltak kivéve az egyiknek… Neki igen érdekes gondolatai voltak, persze nem a Volturi ellen szóltak…
- Oh… hát ilyen a Volturi, tudod rengeteget hallottuk ám’ erről a helyről, de sajnos még nem igazán jutottunk el, hogy mégis, hogy nézz ki a hely, vagy mit csinálnak itt… - kezdte egy férfi és látványosan végig mérte a termet. Kérdőn húztam fel a szemöldökömet – Te vagy a kis főnök? – láttam, hogy az egyik férfi vámpír egy ronda nézést lövell felé.
- Én nagyfőnöknek nevezném magamat – mosolyodtam el flegmán. Szemeivel rám hunyorított.
- Tudtam én, csak nem akartam elhinni, hogy egy ilyen kis nőcske itt a főnök, ráadásul félvér... – vont vállat - Milyen udvariatlan vagyok – mosolyodott el és végig mutatott az összes vámpíron – A Salvatore klán vagyunk.
- Akkor… Üdvözöllek benneteket – mondtam – Miben segíthetek? – kérdeztem és próbáltam szívélyes lenni, ez a bemutatkozás nem volt valami szimpatikus.
- Jöttünk harcolni, nem egyértelmű ebben a válságos harcos helyzetben? Csak tudod, mi nem kaptunk kis levelet, amiben meghívtak volna minket…
- Igen, talán azért mert tíz perccel ezelőtt a létezésetekről sem tudtam… – válaszoltam. Kezdett ez az alak kiborítani a flegmaságával - Esetleg… Bemutatkoznátok? – kérdeztem - A Salvatore klánból nem igazán tudtam meg semmit sem…
- Az öcsém – mutatott egy magas férfira, barna haja fel volt zselézve, teste izmos volt – Stefan. Kis barátnője,a kivel egyértelműen együtt vannak… - igen, ha nem mondod, akkor nem jövök rá magamtól – Elena. És aranyos kis öccse: Jeremy. Én meg Damon vagyok…
- A bunkó, flegma, arrogáns és egyben visszataszító vámpír – mosolyogtam rá gúnyosan. Stefan és Jeremy alig tudott visszafojtani egy kitörni készülő nevetés rohamot, úgy kellett Elenának rájuk szólnia.
- Értem… Szóval szeretsz viccelődni… - mondta elgondolkozva.
- Nem, nem viccelődök, tényleg ezt gondolom rólad – válaszoltam – Kedves Damon, tökéletesen elleszel a Román klánnal, mintha őket látnám aranybarna szemmel – erőltettem meg egy gúnyos mosolyt – Akkor maradtok, részt vesztek a harcon… És az edzéseken is megjelentek MINDIG – hangsúlyoztam ki az utolsó szót.
- Igen – válaszoltak egyszerre.
- Nagyszerű – csaptam össze a tenyeremet – Akkor hozzátok a cókmókotokat és mutatom szobáitokat.
- Nem akarsz valami vizsgálatnak alátenni minket? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Damon – Mi van ha valami sötét oldalról jöttünk? Ennyire hiszékeny kis nőszemély vagy?
- Nem akarok veletek kísérletezni. Gondolataitokból, érzésetekből nincs bennetek semmi sötét sem vagy esetleg rossz erő. Viszont majd rajtatok tartom a szememet, nézem a jövőtöket és ha valami nem tetszik nekem, akkor jó esetben repültök innen… - magyaráztam el, miért nem akarok velük különösebben külön kínlódni.
- Hány képességed van? – kérdezte zavartan Elena.
- Nem tudom – mosolyogtam rá – Rengeteg, magában az is a képességem, hogyha akarok egy képességet megtudom szerezni, áttudom venni – vontam vállat – Igen Damon, tudom, hogy használni akartad a manipuláló képességedet rajtam, de nem jött össze. Pajzs van körülöttem ami megvéd mindenféle erőtől – összehúzott szemekkel méregetett engem – Akkor mutatom szobáitokat. Este lehetőségetek lesz megismerkedni más klánokkal is, nem tudom kit mennyire ismertek, de csak találtok majd valakit akikkel tudtok kommunikációba kezdeni… Persze valakinek ez könnyebben fog menni valakinek viszont nem annyira – néztem jelentőségteljesen Damon – ra.
- Oh szóval, akkor mi nem leszünk jóba igaz? – kérdezte kíváncsian.
- Nem volt szimpatikus a bemutatkozásod… - jegyeztem meg kelletlenül miközben a folyosókon sétáltam, az összes klánnak itt van a szobája, őket sem akartam sokkal arrébb tenni – Mellesleg köszönöm, hogy eljöttetek ide és csatlakoztok hozzánk… Védeni a Volturi – t, úgy, hogy szinte semmit nem tudtok róla… Ráadásul az életeteket kockáztatjátok, nem muszáj itt lennetek, most még elmehettek – mondtam és végig néztem rajtuk – Aztán késő lesz.
- Maradunk – mondta magabiztosan Stefan.
- Ez esetben üdvözöllek benneteket a Volturi harci gárdájában – eresztettem meg egy halvány kis mosolyt. Megálltam a szobájuk ajtaja előtt – Helyezkedjetek el, ha szükségem van rátok akkor szólok, addig szétnézhettek, de csak szigorúan itt belül, nem mehettek ki az épületből – mondtam nyomatékosan – Hát akkor… Én most megyek… Ha szükségetek van valamire szóljatok. Bólintottak Damon még küldött felém egy gúnyos mosolyt aztán bement a szobába. Megforgattam a szememet.
- Aki akar kijöhet a szobájából… - mondtam közepes hangerőben, tudtam, hogy mindenki ott állt az ajtó mögött és hallgatózott. Egyből kivágódtak az ajtók és mindenki kijött. Fej rázva indultam el.
- Egy új klán jött és csatlakozik a harchoz, a Salvatore klán este vagy amint kipakoltak lesz alkalmatok megismerni őket. Rendesnek tűnnek, négyen vannak, három férfi és egy nő, rendes tűnnek, igaz az egyikük eléggé érdekes és nem mondható normálisnak, de amúgy ,, tisztáknak ’’ tűnnek – válaszoltam az összes ki nem mondott kérdésükre, mielőtt mindenki, mindent egyszerre zúdított volna a nyakamba.
- Most ,, szabad program ’’ van – fordultam feléjük – Persze nem mehettek az épületen kívül – mondtam – Mr. Johansonn, beszélhetnék önnel? – kérdeztem.
- Természetesen – lépett mellém.
- Jöjjön – mondtam és intettem, hogy kövessen. Aro régi irodájába mentünk, ami hangszigetelt volt, itt szerette intézni a magán ügyeit ami nem tartozott másra.
- Valami gond van? – kérdezte bizonytalanul.
- Nincs – fordultam felé – Csak szeretném önt megkérni valamire… - itt egy kisebb szünetet tartottam – Kérlek... Vegye át egy napra a vezetést, el kell intéznem valamit… - mondtam.
- Elmondja mi az, Bella? – kérdeztem.
- Nem – válaszoltam mosolyogva – Ha véletlenül történne velem valami, nem szeretném, hogy utánam jöjjenek és, hogy tudják hol vagyok. De remélem erre nem fog sor kerülni… - mondtam – De ha lenne valami akkor… A Volturi vámpírjai tudják a dolgukat, ma például vacsorára hoznak vért, emberit és állatit is. Viszont azt nem tudják, hogy holnaptól edzés van, kőkeményen, és ön kitudja őket majd képezni. Ha ma éjfélig nem érnék vissza, valószínűleg történt velem valami, de ne mondja nekik, rendben? Az a fontos, hogy most a harcra koncentráljanak…
- Ez természetes – válaszolt.
- Köszönöm – mosolyodtam el – Akkor… Én indulok is – tettem a kezemet a kilincsre – Sietek vissza, Mr. Johansonn. Viszlát – mondtam és kinyitottam az ajtót. Elrohantam a szobámba ahol felvettem a táskámat és zsebre vágtam a telefonomat is a biztonság kedvéért. Ezután az edzőterembe száguldottam néhány verbénát beletettem a táskámba, hátha szükségem lenne rá, bár nem akartam…
Miután úgy éreztem mindenem megvan… Megfelelőnek találtam a pillanatot, hogy elinduljak Alaszkába és felkeresni a katonákat akik már két napja nem értek vissza és Edward – ért, aki már több, mint két hete nem jelenkezet, nekem meg kezdett rossz érzés kavarogni a gyomromban…

41.fejezet

Hát itt lenne a következő fejezet (: Köszönöm az előző fejezetre írt megjegyzéseket is, mindegyikre válaszoltam, a verbénás dolgot is leírtam oda. (:
Nem húzom tovább a szót jó olvasást ehhez a fejezethez is :D

Star Performance – 41.fejezet

( Bella szemszöge )

Egész este verbénás csöveket töltöttem Alec-el, Jane – el, Felix – el és Demetri – vel. Egy percet nem aludtam és már reggel kilenc óra volt. Szemeim majd leragadtak de most nem aludhattam el. A verbénás szállítmányt tízre ígérték és nagyon reméltem, hogy a klánok is nem sokára megérkeznek…
- Bella…? – Felix - re néztem – Nem kéne estére ,, vacsorát ’’ rendelni? – kérdezte.
- Az állatokat te szervezd be, Alec, este kilenc órára, addig remélem mindenki meg fog érkezni – addig mindenkinek itt kell lennie, annyi mindent kell megbeszélnünk a klánokkal…
- Ember…? – kérdezett tovább Felix.
- Istenem… Ezért annyira nem rajongok, annyira iszonyodok ettől… Kórházba menjetek és… inkább szerezzetek zacskós vért, Demetri, Felix és Jane ez a ti feladatok lesz. Alec vigyél magaddal egy katonát is és ha lehet szarvasokat hozzatok. Nem rendelünk most már, nem kockáztathatunk, hogy bejut ide valami idegen – annyi minden nehezült rám, legszívesebben lefeküdtem volna, de nemsokára jön a szállítmány… szállingózhatnak a klánok is… Nincs időm pihengetni – Itt végeztünk, most a klánokat és a szállítmányt kell fogadnunk meg estére az igények szerinti vért kell elintéznünk…
- Bella a verbénás csöveket mi is áttudjuk venni és a vendégeket is tudjuk fogadni, egész este fent voltál, lassan két hete alig alszol ez így nem lesz jó – mondta Jane – Menj és pihenj le!
- Hiába vagyok fáradt, nem tudnék aludni, annyi minden nehezedik rám, hogy úgyis csak ezen agyalnék. Istenem, Edward is hol lehet? A katonák még nem adtak semmi hírt sem róla…
- Nyugodj meg… - tette Jane apró kezét a vállamra.
- Veszek be valami fájdalom csillapítót… Talán egy egész dobozzal… A kezem eléggé fáj… - mutattam a ,, kissé ’’ szétmart kezemre – A sok verbéna betett… Mintha déjá vu’ érzésem lenne, de komolyan…
- Emlékszem mikor beledöfted a kezedbe a csövet – vigyorgott Alec – Aztán elájultál és pár nap múlva felkeltél…
- A román klán akkor is csesztetett engem, mert hisztiztek az miatt, hogy ilyennel nem lehet edzeni, hiszen veszélyes, mi van ha véletlenül magunkba szúrjuk? Én meg, mint jó fej ,, tanító ’’ megmutattam, hogy nem, nem halsz meg még jobban, mint már megvagy. Nem, csak néhány napra elveszíted az eszméletedet – idéztem fel régi emlékeimet és elgondolkoztam egy pillanatra – Na jó, megyek beveszek valamit mert elpusztulok a fájdalomtól… Nektek, hogy nem lett oda a kezetek? – kérdeztem vissza még.
- De oda lett… Csak te, mint félvér máshogy reagálsz a verbénára, mint mi egész vámpírok… - magyarázta Jane.
- Már az agyam se úgy gondolkozik ahogy kéne… - morogtam magamban aztán a kijárat felé mentem. Barátaim követtek engem egy ideig aztán leragadtak a nagyteremben. Az ,, ellátó ’’ szobába mentem, ahol kötszerek, és gyógyszerek voltak, az utóbbi leginkább csak nekem kellett, általában én használtam ezeket. Az egyik polchoz mentem ahonnan levettem egy nagy adag kötszert, egy tiszta rongyot és kerestem egy fájdalom csillapítót is. A csaphoz mentem a kötszert a hátsó zsebembe raktam. Kivettem néhány szem fájdalomcsillapítót a dobozból majd megnyitottam a csapot. Bevettem a gyógyszereket majd néhány korty csapvízzel leöblítettem azokat. A rongyot bevizeztem hideg vízzel – közben próbáltam nem ordítani a fájdalomtól, mert nem esett valami jól, hogy a víz bele ment a sebbe, de ki kellett tisztítanom és a hideg az jó a gyulladásra.
Csapot elzárva a vizes ronggyal a kezembe mentem ki a szobából a nagyterem felé. Próbáltam rávenni magamat, hogy hozzáérjen a rongy a kezembe, de az a elviselhetetlen fájdalom ami ezzel járt.
- Erős vagy Bella… - motyogtam magamnak majd egy hirtelen mozdulattal a sebre nyomtam a rongyot. Szorosan hunytam le a szememet, fogaimat összeszorítottam.
- Ennyire súlyos? – jött oda mellém Jane és kivette a kezemből a rongyot, alaposan megnézte a sebemet - Eléggé… - válaszolt saját kérdésére. A rongyot ketté hajtotta és a kezemhez nyomta nem törődve fájdalmas nyögésemmel, majd elkezdte tisztogatni a sebemet. Ismét szorosan hunytam le a szememet és szorítottam össze fogaimat.
- Kötszert nem hoztál? – kérdezte.
- De… - nyögtem – Ott van a farzsebembe… - motyogtam el.
- Ennyire fáj? – kérdezte Jane miközben gyorsan kivette a zsebemből a kötszert.
- Igen… És nem, hogy múlt volna, inkább fáj egyre jobban, de szerintem nemsokára elkezd hatni a gyógyszer is… - mondtam miközben Jane, gyors, laza mozdulatokkal a tenyerem köré tekerte a gézt, majd meg is kötötte azt.
- Köszönöm… - mondtam egy erőltetett mosoly kíséretében – Milyen szánalmas vagyok…
- Nem vagy szánalmas… Egyszerűen csak túl sok minden zúdult most a nyakadba… Két hét leforgása alatt… - próbált vigasztalni Jane.
- Bella! Hozták az árút! – szólt Alec és odajött hozzánk. Demetri és Felix az ajtóban álltak.
- Alec hozd a pénzt a páncél szekrényből – ő azzal el is tűnt – Hova hozták az árut? – kérdeztem.
- Alul az alagúton hozták be, hogy ne legyen feltűnő az embereknek a nyüzsgés… - válaszolt Demetri, miközben felé haladtunk – A bejáratnál van egy idegen vámpír, aki hozta az árút.
- Amúgy annyira érdekesen nézz ki… Vörös szeme van…
- Mert egy nomád vámpírnak milyen legyen a szeme? – kérdeztem.
- Meg hallod, térdig élő szakálla van… Nézd meg, Bella, röhögni fogsz…
- Hogy milyen szemtelenek ezek a mai fiatal vámpírok… - hallottam meg egyidős reszelős hangot. Ránéztem és elmosolyodtam.
- Pedig higgye el én próbálom meg nevelni őket – mosolyodtam el - Jó, önt újra látni – mentem oda az idős vámpírhoz és megöleltem a közel háromezer éves vámpírt. Igen, régen hozzá mentem el és hoztam tőle verbénás csöveket, akkor nem volt akkora mennyiségre szükségem, most viszont nem hagyhattam el a Volturi – t és ő meg a közelben volt jelenleg.
-Oh, önt is Bella, higgye el – mosolygott rám – Itt van a szállítmány – mutatott egy nagy táskára.
Alec mellém lépett és a kezembe adta a pénzt, amit ki kellett fizetnem a csövekért.
- A megbeszélt ár – nyújtottam oda a pénzt az idős vámpírnak.
- Köszönöm – azzal el is tette az összeget.
- Ne gondoljon engem tolakodónak, de… Nem akarna beszállni a harcba? – kérdeztem kíváncsian – Maga megállná ott a helyét. Persze ezt nem akarom erőltetni… Hiszen mégis a saját élete múlik ezen az összecsapáson.
- Bella… Drágaságom, én már így is halott vagyok – nevetett fel reszelősen – Mit veszíthetek? Mellesleg épp megakartam kérdezni önt, hogy esetleg én is részt vehetnék – e ebben az ütközetben?
- Megtiszteltetés lenne Mr. Johanson.
- Akkor… Vegye úgy, hogy esetleg most rögtön is harcba szállnék – mosolygott.
- Ebben az esetben Demetri már meg is mutatja önnek a szobáját – mondtam.
- Oh… A szemtelen úriember. Ne aggódjon Bella, megnevelem őt az ütközet végére – mondta nekem, erre elmosolyodtam. Ők azzal elmentek.
- Jane! Hallottad? – kérdeztem izgatottan.
- Igen! Demetri meg lesz nevelve! – vigyorgott – Küldjük utánuk még Felix – t és Alec – et is. Istenem Bella végre jó kezekbe kerülnek… - összeráncolt szemöldökkel néztem rá.
- Én speciel arra gondoltam, hogy egy tehetséges harcos velünk lesz… - mondtam elgondolkozva – De persze amit te mondtál az is egy csodálatos hír lenne.
- Lenne szívetek engem is Demetri után küldeni? – poénkodott Alec.
- Idefigyelj fivérem! – tette fel a mutatóujját Jane – A zsebembe mindig van egy tekercs szigetelő szalag… - mondta – Ellened! – mutatott testvérére.
- Simán letudom tépni… - forgatta a szemét Alec.
- Úgy rád teszem, hogy ezt egy darabig száz százalékra veheted, hogy nem veszed le egy ideig… - mondta magabiztosan.
- Na jó… - kezdtem – Mielőtt széttépnétek egymást inkább ezt Alec, vidd be az edzőterembe és tedd le a szekrény mellé. Aztán gyere be a nagyterembe, elkezdünk gyülekezni, a klánoknak nem sokára meg kell érkezniük… - mondtam – Jane szólnál a Cullen családnak, hogy ők is jöjjenek oda?
- Természetesen – mosolygott rám.
- Köszönöm – azzal ő eltűnt. Néhány pillanatig egy helyben álltam. Mély levegőt vettem aztán elindultam a nagyterem felé.
Kifogok készülni, ha nem kapok hírt Edward – ról… Mikor jönnek már a katonák is? Mi van ha bajuk esett nekik is, mikor őt hozták volna ide vissza? Mi van, ha… meg sem találják?
Gyomrom ezekre a gondolatokra borsónyira szűkült össze. Gyorsabb tempóra kapcsoltam és úgy vágtattam előre a nagyterem felé. Nagy songgal léptem be, a Cullen család már ott volt. Esme szemeiben láttam az aggodalmat, egyértelműen meg lehetet érteni őt, hiszen… Edward – ról semmit sem tudni jelenleg, de ugyanezt a tekintetet láttam az egész családon.
- Semmi hír nincs még róla – próbáltam úgy válaszolni, hogy hangom magabiztos legyen és ne tűnjön ki belőle a félelem – Már rég vissza kellett volna érniük, de… eddig semmi – Esme szorosan Carlisle – ba karolt. Mindenki megfeszült – Sajnálom – mondtam. Legszívesebben elbőgtem volna magamat, de nem lehetett. Nekem kellett tartanom bennük is az erőt. A Volturi feje nem lehet bizonytalan a vámpírokkal szemben, akik azt várják tőle, hogy magabiztos legyen és ,, mutassa ’’ előre az utat.
- Minden rendben lesz… - próbáltam feléjük egy biztató mosolyt küldeni.
- Bella mi történt a kezeddel? – jött oda hozzám Carlisle - És bekötött kezemet kezdte el tanulmányozni.
- Este verbénákkal szenvedtem – erőltettem meg egy mosolyt – Kissé oda lett a kezem, de… Már nem fáj, ki lett mosva a seb és be van kötve is… Meg vettem be fájdalom csillapítót is…
- Este ha akarod, szúrhatok a seb mellé egy kis érzéstelenítőt…
- Lehet elfogadom ezt az ajánlatot, bár még ma este is töltenem kell a csöveket verbénával…
- Pihenned kéne Bella, nem fogod sokáig bírni, pár nap és lemerülsz, mint egy elem, nem tudsz semmit sem csinálni. Mint orvos mondom: ma este ne dolgozz, pihenj inkább.
- Köszönöm, de…
- Oh Carlisle én is annyiszor mondtam már neki – vágott szavamba Jane és mellém jött – Ma ha nem fogsz lefeküdni pihenni, erőszakkal foglak ágyba tenni és beléd nyomni egy nagy adag altatót, ami legalább tíz órára kiüt téged – mondta és hangjában hallani lehet, hogy ezt tényleg képes megtenni és nem csak mondja. Vissza akartam szólni neki, de akkor az ajtó kinyílt, mindenki arra nézett.
- Ms Volturi. A klánok megérkeztek – szólt az egyik ajtóőr majd elállt az ajtóból. Érdeklődve néztem az első megvillanó, ismerős, vörös szempárokat. Az Amazon klán három tagja lépett be elsőnek, mind a hárman harminc két fogvillantós mosolyt küldtek felém, amit nem tudtam nem viszonozni. Őket követte az aranybarna szemű Denali klán, ők is rám mosolyogtak, egyből Cullenék felé haladtak. De befele jöttek az Egyiptomi klán tagjai, az Ír klán, az Amerikai nomádok és természetesen két fő kedvencem: a Román klán, Stefan és Vladimir.
Közben Mr. Johansonn is bejött a nagyterembe és odaállt mellém.
Szívemről egy kisebb darab ,, kő ’’ már leesett. A klánok itt vannak és mindenki, egytől egyik. Gyorsan felsuhantam a három székhez ahol egykor Aro, Marcus, Caius ült, az idős vámpír oda is követett engem.
- Örülök, hogy mindannyian itt vagytok – mondtam hálásan – Gondolom tudjátok, hogy mivel álltok szemben. Most a harc durvább lesz, mint múltkor volt… Ezért most mondom: aki nem szeretné kockáztatni az életét, azt most szóljon, senki sem fogja őt gyávának tartani, ezt teljesen megérthető.
- Persze ide lettünk ráncigálva, aztán meg mondja, hogy haza is mehetünk… - hallottam meg az egyik románt.
- Oh Vladimir, nem is te lennél, ha nem szólnál be… - mondtam és ránéztem – De amúgy senki sem kényszerített, direkt kértem a katonákat, akik felkerestek téged, hogy ne legyen semmi erőszak, nem kötelező itt lenni. Ha nem így volt akkor igazán sajnálom és ha volt erre valamiféle példa bárkinél akkor most szóljon – körbenéztem és senki sem szólt semmit sem. A gondolatokból is ezt vettem ki.
- Látom nem változtál… - jegyezte meg Amun – Még mindig az a kőkemény, szigorú, magabiztos Volturi főnök vagy akivel utoljára találkoztam néhány hónappal ezelőtt – itt megeresztett egy halványabb mosolyt.
- Igen… Igyekszem tartani magamat – ha tudnád, hogy érzem magamat belül, hogy próbálom minden másodpercben nem elbőgni magamat, hogy megőrülök a fájdalomtól, hogy mi van Edward – dal. Rettegek a harctól, hogy hányan lesznek az ellenfeleink, milyen meglepetések fognak ott minket érni, esetleg hányan vesztik ez alatt az életüket… De igen, legalább magabiztosnak tűnök…

Kicsit unalmas lett ez a rész :/ Semmi izgi nem történt benne, de a következő érdekesebb lesz (:
Néhány megjegyzést... :P

Puszi: Netty