Star Perfomance - 18.fejezet

Star Perfomance – 18. fejezet

( Bella szemszöge )

Egész éjszaka képtelen voltam aludni. Annyi minden járt a fejemben… Elvesztem az önuralmamat, ráadásul egy vámpírral szemben, akinek nincs is vére, hogy csábítson engem. Felbosszantott engem és én már egybõl támadtam is... De végül is megtudtam állni, de ha nem tudtam volna… Fogalmam sincs mi történhetett volna.
Aztán a gondolataim másik felbolygatója Edward volt. Annyira boldog voltam, hogy újra láthattam. Amikor megláttam a külvilág megszûnt körülöttem létezni. Meglepõdtem mikor rájöttem, hogy õ is vámpír, de mit számít hogyha él és itt van és láthattam?
Hiányzott, ezt nem is tudom, nem is akarom tagadni. Szeretem, és ezt kénytelen vagyok tagadni, mert nem hinném, hogy képes lenne õ is viszont szeretni egy olyan szörnyeteget, mint én. Jobban teszi ha elkerül engem és nem jön a közelembe, valahogy ezt el kéne érnem. De önzõ vagyok… és már most érzem, hogy kénytelen leszek elkerülni õt, bár mennyire is lenne ez a legmegfelelõbb megoldás.

Rápillantottam a fali órára, ami fél nyolcat mutatott. Sóhajtottam egyet, mert teljesen mindegy… úgy is elkell mennem a suliba, mivel nem töltöttem be a huszonegyet és ráadásul még gyámom sincs. Nem úgy van, hogy tizennyolc éves kortól vagyunk nagykorúak? Akkor meg mit hisztiznek… De neem… Így meg úgy, ilyen szerzõdés, olyan szerzõdés. Paragrafusok… Meg ilyen baromságok nehezítik az életemet.
Kiléptem az ajtón úgy döntöttem gyalog megyek az iskolába, úgy is körülbelül tíz percre van innen, az esõ szakad, esernyõm nincs, csak kapucnim, de mit számít már nekem?
Az Ipodomat bekapcsoltam, a fülhallgatót a fülembe tettem és így sétáltam a járdán egyenesen a suli felé. Nem foglalkoztam a külvilággal, a kis eszköz ordított a fülemben, de még így sem tudtam mindent kiûzni a fejembõl. A tegnap este még mindig ott volt bennem és akár mennyire is ordított a fülemben a zene, nem tudtam kiverni.
De hála’ az égnek ezután megpillantottam az iskola épületét, mármint gondolom, hogy az. Londoni Gimnázium… Akkor biztos ez lesz az…

Úristen milyen jó csaj… - hallottam meg az egyik diák idegesítõ gondolatát.
El kéne hívnom randizni… - szeretnéd. Egy kis mozdulat és összetöröm a csontjaidat… Úristen milyen erõszakos vagyok. Kicsit vissza kéne fognom magamat.
- Szia cica! – szólított meg az egyik diák és odajött hozzám. Több lány mellett is elhaladt akik majd elájultak tõle. Szóval õ itt a menõdiák, na mindjárt elintézem az image – t – A nevem Zac, de bárhogy becézhetsz, ahogy tetszik – undorító én – vagyok – a legmenõbb – a suliban mosolyával nézett rám. Ez undorító…
Elmosolyodtam, amit viszonzott. Dús gazdag… minden lány álma egy ilyen srác, kivéve nekem, nem vágyok egy ilyen tahóra.
- Szóval te vagy a suli legmenõbbje… Már innen látszik rólad… - léptem közelebb hozzá. Játszunk…
- Persze – vigyorgott. Egója az van, mindjárt elintézem neki, hogy ne legyen.
- Azt hiszem ez mindegy lány álma… Egy ilyen pasi… - néztem rá – Persze vannak kivételek…
- Nem sok… - suttogta és közelített felém.
- Aha… De én kivétel vagyok – elrontottam az egóját, mert összeráncolta a szemöldökét – Egy kretén vagy. Azt hiszed, hogy sok lányt a külsõddel meg az idióta szövegeddel meg tudod hódítani. Hát akkor azok nem normálisak – mondtam és ellöktem magamtól, átlépett egy bizonyos határt.
Aztán faképnél hagytam.
- Idióta – morogtam és a távolból egy öblös nevetést hallottam. Odanéztem és naná, hogy az egyik Cullen volt az, személy szerint Emmet. Istenem miért kell nekik is idejárniuk? Miért kell nehezíteniük a saját életüket? Velem…? Tegnap is majd’ összeroppantottam Rosalie csukóját és akkor még idejönnek. Jó bár nem tudhatták, hogy én is idefogok járni… De ha rajtam múlik akkor már ma kirúgatom magam… Igen az lesz a legjobb. De akkor megint költözhetek el és amilyen szerencsém van úgy is megtalálnak…
Nem azért ,, menekülök ’’ elõlük, mert utálom õket, mert nagyon rendesek… És a kelleténél jobban meg is kedveltem õket, mint ahogy azt szabad lenne. Fõleg…. Edward – ot, de hát õt már nagyon régóta kedvelem.

Bementem az épületbe, mindenki megbámult engem, de nem igazán érdekeltek, csak mentem tovább, az információs pulthoz, felvenni az órarendemet és a könyveimet. Egy körülbelül ötven év körüli nõ ült a pult mögött.
- Jó napot – köszöntem olyan udvariasan, amennyire csak tel tõlem – Bella Swan vagyok és a könyveimet és az órarendemet szeretném felvenni.
- Oh… Már hallottunk magáról… - morogta. Szuper, híres vagyok. Küldtem felé egy mosolyt – Tessék – dobta le elém a könyveket – Reméljük egyben tartja majd az iskolánkat és nem gyújtja fel… - morogta. Eltettem a könyveimet.
- Nem… Annyit nem ér ez az iskola. Már annyira vacak, hogy felgyújtani sem érdemes… - mondtam – De… - hajolta közelebb hozzá – Megfordult a fejemben – suttogtam azzal ott hagytam.
Istenem… Mennyi kis fárasztó ember van. Egyszerûen szánalmasak. Simán egy kis szorítással meg tudnám ölni. Csak vissza kellene fordulnom… Nem! Nyugi Bella… Nem kell ennyire erõszakosnak lenni. Hiszen Honnan tudná, hogy én nem vagyok ember…?

- Hello – hallottam meg mellõlem egy nyálas hangot. Megfordultam és még egy olyan: én – vagyok – a legmenõbb – srác – a – suliban nézésével méregetett engem.
- Szia… - morogtam.
- Megmutassam, hol lesz az elsõ órád? – kérdezte még mindig nyálasan.
- Kösz, de inkább ne – morogtam és farkas szemet néztem vele, amitõl hátrált pár lépést. Szánalmas… Megijedt ennyitõl. Oké, alapból nem vagyok már olyan jó kislány de azért még nem is néztem rá ,, csúnyán ’’. Egyszerûen farkas szemet néztem vele, de legalább lekopott rólam.
Mentem az elsõ órámra ami történetesen, matek volt amit utáltam. Még mikor ember voltam akkor is utáltam ezt a tantárgyat. Soha nem értettem és már nem is fogom. De kit érdekel? Úgy se lesz belõlem semmi, itt az örök létem, de nem akarok speciál, ügyvéd vagy orvos lenni amihez sokat kell tanulni.
Beléptem a terembe, minden szem rám szegezõdött, de nem foglalkoztam velük és a gondolatukat is próbáltam kiûzni a fejembõl.
A tanár elõtt megálltam és végig mért engem és ugyanúgy, mint az információs pultnál gorombán hozzám szólt:
- Kérem üljön le valahova – morgott még mindig. Oké. Nekem elég ha csak ennyit kell beszélnem minden tanárral. Azt még élvezném is.

Már majdnem mindenki bent volt a terembe csak néhány hely volt szabad és az egyik pont tökéletes volt számomra. Nem ült ott senki sem és az utolsó sorban volt, az ablak mellett. Szuper – azzal le is ültem oda.
A mai nap folyamán ez az egyetlen dolog ami jónak bizonyult… eddig. A végén majd becsörtet ide valamelyik Cullen vagy Hale testvér – aminek örülnék, mert nem szívesen vagyok távol tõlük, de hát muszáj megtennem az õ érdekükben. Milyen feláldozó vagyok…
Az óra elkezdõdött, de nem igazán figyeltem, hogy mi is zajlik körülöttem.
Ha így lesz egész évben, vagyis nem fog visszaszólni meg egyéb, akkor talán még ki is bírom vele azt a negyvenöt percet – elég durva mikor már egy tanár ilyeneket gondol. De hát teljesen megértem õt, amiket hallhatott rólam – kicsit átszerkesztve – én is megijednék magamtól…
- Az órának vége – szólalt meg a tanár, erre felkaptam a fejemet – Pénteken aki hajlandó majd részt venni az év végi szalagavatón az jöjjön vissza négyre, ott fogjuk eldönteni a párokat és mindent megbeszélünk ott… – mondta egyáltalán nem lelkesen. Hogy állhat így hozzá?
Végre kicsöngettek és én már ki is léptem a terembõl, mert a végén odavágnék pár durva szót a tanárnak, hogy mit képzel, hogy így beszél a táncról? Az egy külön mûvészet… De hát, hogy is gondolkodhatna így egy idióta matek tanár…

***
A nap további része nem igazán volt valami élmény dús. Minden tanár megemlítette, hogy aki hajlandó az jöjjön vissza a szalagavatóra való megbeszélésekre. Hát nem sokan ugrottak az ötletért, de én végül is vissza fogok jönni, legalább egy valaki legyen aki tud táncolni…
Ma már nem volt több órám. A többi tanuló a menza felé ment, de én ezt inkább kihagyom. Nem vagyok éhes – igaz ma még egy falatot sem ettem. Elindultam a parkoló felé, közben a táskámból próbáltam elõhalászni az Ipod – omat, de naná, hogy alul volt…
- Bella – ezt a hangot bárhonnan felismerem. Mintha születésemkor ezt a hangot hallottam volna meg elõször. Felkaptam rá a fejemet és láttam, hogy Edward felém közeledik. Felvettem a pókerarcomat és úgy néztem, mintha nem érdekelne engem cseppet sem, pedig ez nagyon nem így volt.
- Szia – mosolyodott el és odalépett elém. Muszáj volt tartanom a pókerarcomat.
- Mit szeretnél mondani? – kérdeztem és próbáltam úgy mondani ezt, hogy a hangom minél élesebb legyen, de ez nem jött be.
- Bella, ami tegnap történt… - szóval magyarázatot akar.
- Nem tudom mi történt velem! De te tudod mi vagyok, Carlisle már azt hiszem beavatott a dolgokba – mondtam és lesütötte a szemét – Én… Én örülök, hogy újra láthatlak Edward, de a barátságunk nagyon nem helyes, mert ha csak egy pillanatra, úgy, mint tegnap elveszítem a fejemet, simán kinyírhattam volna Rosalie – t, ha nem állok le!
- De leálltál! – nézett mélyen a szemembe és közelebb lépett hozzám.
- Hát nem érted? Egy elszabadult félvér vagyok! Nincs normális önuralmam sem és nem is lesz!
- De képes lennél rá! – gyõzködött.
- Edward, kérlek értsd már meg, hogy én már nem az vagyok aki voltam! – még jó, hogy rajtunk kívül mindenki a menzán volt, mert sok bámészkodó lenne, most itt – Szerény voltam és ártatlan mikor megismertél engem! De mikor átváltoztattak engem akkor megváltoztam! – nem válaszolt csak a szemembe nézett. Éreztem, hogy arcomon végig gördül valami forró. Egy könnycsepp. Gyorsan letöröltem és lesütöttem a szememet.
- Most… Most megyek – azzal hátat is fordítottam neki. Szerencsére nem jött utánam én meg nem fordultam hátra.

A fülembe bedugtam az Ipod – ot és tõhangerõre vettem, de még ez sem terelte el a gondolataimat és akkor még potyogó könnyeim sem könnyítették a helyzetemet. Gyorsan szedtem a lábaimat a házam felé. Szerencsére nem laktam messze a sulitól és hamar otthon voltam.
Az ajtót alig tudtam kinyitni mert kezem remeget az idegességtõl. Mikor sikerült berohantam és be is csaptam. A kanapéig már nem értem el. Az ajtónak dõltem és úgy csúsztam le a földre. Térdeimet felhúztam és próbáltam elfojtani feltörõ zokogásomat, kisebb sikerrel.
Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért kellett aznap az erdõben járnom és miért kellett annak a nyomorult félvérnek is ott lenni, pont abban a pillanatban?
De… Most ha nem lennék az, ami, nem láthattam volna Edward – ot sem… De akkor most nem fenyegetném õt veszéllyel…
A francba, hogy ilyen nehéz az élet!

***
Fogalmam sincs mióta ülhettem ott és gondolkodtam az ajtó elõtt. De kint már korom sötét volt és úgy éreztem, hogy már elég ideje vagyok itt.
Feltápászkodtam és felvonszoltam magamat a lépcsõn. A szobám felé vettem az irányt elõszedni a neszeszeremet, ami az éjjeli szekrényemen volt. Kelletlenül levettem azt, felkaptam a pizsamámat is és a fürdõszobába mentem.
Megengedtem a forró vizet, hátha az most ellazítana engem, bár erre nem sok esélyt láttam.
Levetkõztem, ruháimat a szennyesbe dobtam és beleültem a forró vízbe, amitõl kicsit felmelegedtek elzsibbadt tagjaim. Próbáltam a gondolatokat is kiûzni a fejembõl, de nem sikerült. Edward… Miért mindig erre a névre jutok ki végül? Miért kell mindig rá gondolnom? Mert szeretem… Ez volt az egyetlen épeszû válasz erre. Más nem lehet…
Azért gondolok rá, mert nem kedvelem? Ez egy idióta meghatározás, minden szempontból.
Minden este elgondolkozok azon, hogy mi lett volna, ha nem ismerem meg Edward – ot. Az életem milyen lenne? Félvér lettem volna? Most találkoztam volna vele, vagy már huszonkettõ lennék, talán fõiskolára járnék és lenne párkapcsolatom? De lehet akkor nem lennék boldog, de még Edward – ot sem ismerném akkor lehet, hogy az lennék. Fogalmam sincs, de akármennyire is szerencsétlen az életem valahol mégis örülök, hogy így alakult… Nem tudom megfogalmazni, hogy miért, de mégis, valahol szerencsésnek érzem magamat és bírom remélni, hogy a dolgok javulni fognak, reményeim szerint jó irányba…

Úgy gondoltam, hogy már elég rég óta áztattam magamat ezért kimásztam a kádból, magam köré tekertem egy törölközõt, megtörölköztem, felvettem szakadt pizsamámat – ami végül is egy lyukas melegítõ nadrágból és egy kopott pólóból állt.
Megmostam a fogamat, kifésültem a hajamat, mert reggelre így is olyan lesz, mint a széna kazal és ezt próbálom inkább elkerülni – bár úgyse fog ez semmit sem használni. Megnéztem magamat a tükörben és úgy gondoltam voltam már rosszabb állapotban is.
Az ,, emberi ’’ teendõimmel megvoltam így elindultam, vissza a szobámba. Az éjjeli lámpám még égett, de a szobában kicsit fülledt volt a levegõ, ez meglepõ, fõleg itt London – ban, mert általában, mindig inkább enyhe az idõ. Az ablakhoz mentem, majd azt kinyitottam.
Kicsit kihajoltam rajta és beszívtam a friss, párás levegõt, behunytam a szememet is, hogy átadjam magam a hatásnak. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig voltam ott, de egy ismerős mégis kellemes illat kúszott a közelben és akkor hirtelen felpattant

Star Perfomance - 17.fejezet

Itt lenne a friss. A szokásos vasárnapi friss elmarad, mivel táborba megyek, de mikor hazaérek akkor felfogom tenni a következőt. :)

Star Perfomance - 17.fejezet

( Bella szemszöge )

Rosalie meglehetõsen gyorsan közeledett felém. Megállt velem szembe és én is felálltam. Farkas szemet néztünk egymással. Nem tudtam elszakadni a tekintetétõl, rondán vizslatott engem és ez nem tetszett nekem. Kezem akaratlanul ökölbe szorult.
- Rose… - szólalt meg mellõlem Edward bársonyos hangja. Kicsit enyhültem is mikor meghallottam a hangját, de amikor Rosalie lendítette a kezét ami vészesen közeledett az arcom felé, akkor már nem tudtam ésszerûen gondolkozni. Mennyi elõnye van egy olyan lénynek, egy félvérnek, mint én? Dobog a szívem, így könnyebben betudok illeszkedni a környezetembe. A bõröm nem csillog a napban így bármelyik városban élhetek. És a harmadik… gyorsabb vagyok, mint egy teljes vámpír és erõsebb is. *

Idõben kaptam el Rosalie csuklóját, pont akkor mikor már majdnem megütött engem. Kifejezéstelen arccal néztem rá és a szörnyeteg elõjött belõlem:
- Rosalie Hale…- kezdtem bele a kis történetemben amit én tudtam róla, sokan meséltek már róla nekem – Állítólag Jasper Hale ikertestvére, de ez micsoda tévedés – néztem még mindig mélyen Rose szemébe és közben gúnyosan el is vigyorodtam – Képességed nincs, de hiúságod sokak szerint már annak számít. Cullen… - kezdtem bele egy másik történetbe, amit még a Volturi – tól hallotta, évekkel ezelõtt – Amikor a vámpírok világában ezt a nevet kijelentik, mindenkinek ez jut eszébe: aranybarna szem. Különleges életmód – felhúztam a szemöldökömet, meg sem mert szólalni – Aro rengeteget beszélt rólatok. Én mindent tudok – ijedten nézett rám, de nem azt az ijedséget fedeztem fel a szemeiben, hogy: ne most tudja a tikunkat. Hanem azt a fajtát, amely fájdalmat tükrözz. Fájt neki, hogy ilyen erõsen fogom a csuklóját.

Gyorsan észbe kaptam és elkaptam a kezemet a csuklójáról. Megint elõjött belõlem szörnyeteg, ilyen már régen volt... Ennyire még nem is voltam erõszakos, nem szoktam ennyire felkapni a vizet és fájdalmat okozni. Fõleg nem egy vámpírnak. Hátráltam pár lépést és mély levegõket szívtam, ez sem segített mert így az illatuk járta át az egész testemet.
- Rosalie… Sajnálom… Nem akartam… Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém…- motyogtam, tényleg nem szoktam ennyire elveszíteni az önuralmamat – Azt… azt hiszem jobb lesz, ha most elmegyek… - suttogtam és még mindig mereven néztem elõre.
Hátrálni kezdtem pár lépést majd a kocsim felé kezdtem el futni. Kint vettem egy nagy levegõt, hogy jobban kitisztuljon a fejem aztán gyorsan bepattantam a Chevy furgonomba. Valami csoda folytán most elsõre beindult és én elhajthattam innen. Egyenesen a házam felé és remélhetõleg Cullen – ék nem jönnek utánam.
Edward… Él… Itt van… Láthattam öt év elteltével, ami annyira boldoggá tett engem! Mikor megláttam õt, nem is hittem a szememnek, azt hittem csak képzelõdök. Odafutottam hozzá, hogy megbizonyosodjak arról, tényleg õ az és nem csak egy illúzió. És igen, tényleg õ állt ott velem szembe, õt ölelhettem át, mert beleszerettem még akkor amikor nálunk volt. Nem hinném, hogy õ érez is bármit irántam, de… akkor elég ha csak én tudom, hogy kedvelem õt. Jasper elõl – ha összehozna minket a sors még valaha is – akkor eltudom rejteni a gondolataimat elõle.
Jobbra néztem és ott ált a londoni középiskola, ahova holnaptól fogok járni… De jó lesz… A másik sulimból kirúgtak engem. Visszaszóltam a tanároknak… Néha kicsit erõszakos is voltam… - persze nem annyira amennyire Rosalie – val. Sokan féltek is tõlem… Vagyis elkerültek engem.

Öt év elteltével nagyon sokat változtam. Már nem az a jó kislány voltam, mint akkor. Az meg már más mikor táncolok… Akkor teljesen más vagyok, akkor valamiért nyugodtabb is, és kizárom a külvilágot. De mikor máshol vagyok… Akkor ellepi a vörös köd az agyamat és akkor muszáj kontrollálnom magamat, ha nem akarok valami olyat csinálni, amit késõbb még megbánnék.
Megráztam a fejemet, hogy a fejembõl kiûzzem ezeket a gondolatokat. Próbáltam a külvilágot is kikapcsolni körülöttem, de nem sikerült. Minden kis neszre felkaptam a fejemet. Minden kis érintés, azt is éreztem amikor végig folytak az elsõ forró könnyek az arcomon, a kezemmel letöröltem õket, de semmi értelme nem volt mert ezután jött egymás után a többi.
Lehet el kéne húznom innen a csíkot. De mi értelme lenne megmenekülni? Semmi megtalálnak évek szóval ez hülyeség lenne. Itt fogok maradni… Szembe kell velük néznem és megkell próbálnom visszafogni magamat, mikor a közelemben vannak. Elég egy rossz mozdulat és mindennek vége. Már maga a képességemmel meg tudom ölni õket, ezt meg nem hagyhatom.

( Edward szemszöge )

Nem értettem most mi folyik körülöttem. Egyik percben Bella itt van, mosolyog, szemei boldognak látszanak. Aztán Rosalie – nak mondott valamit, ami felidegesítette nõvéremet. Felállt Bella – hoz odament és majdnem megütötte, de Bella sokkal gyorsabb volt, mint Rose, sõt, még erõsebb is. Ahogy látom, Rosalie – nak elég szép kis ujjnyomok díszitik a csuklóját.
- Ez… mi volt? – kérdezte Esme kicsit ijedten.
- Nem tudom… - suttogta Rose, még mindig csuklóját szorongatva.
- Nem ember… - mondta Jasper, most egyáltalán nem volt olyan nyugodt a hangja, mint máskor, kicsit feszült volt – Erõsebb, mint mi… És gyorsabb is… - gondolkozott hangosan.

- Félvér! – vágta rá egybõl Carlisle – Hogy erre miért nem jöttem rá elõbb! – mondta és már kezdett is kutakodni az egyik polcon. Mindenki feszülten nézte apámat, míg oda nem jött egy könyvvel a kezében. Kinyitotta az egyik oldalon – Vannak félvérek… Akinek az apja, vámpír, az anyja meg ember.
- De Bella, ember volt mikor ott voltam nála Forks – ban! – azt észrevettem volna – Nem ilyen volt… évekkel ezelõtt.
- Nem volt ilyen agresszív? – kérdezte Carlisle. Én erre bólintottam – Igen… - gondolkodott el – A félvérek tudnak mérget termeszteni… És sokkal erõsebbek, gyorsabbak ugye, mint az átlagos vámpírok. Ravaszak is, mivel a bõrük nem csillog a napfényben, be tudnak alkalmazkodni a világ legnaposabb városába is.
- És… Ezen az agresszión nem lehet… változtatni? – kérdeztem.
- De, persze, hogy lehet. Gondolj bele, nekünk milyen nehéz az önuralmunkat tökéletesre fejleszteni, az nekik háromszor, négyszer nehezebb és még akkor sem tökéletes.
- Ez… miért van így? – kérdeztem. Nem… Nem lehet, hogy Bella ilyen legyen. Õ annyira törékeny… De ha lehet ezen változtatni, hogy ne ilyen legyen… Akkor én segíteni fogok rajta és nem engedem, hogy bármi baja is legyen.
- Nem tudom… Még mikor a Volturi – nál éltem, akkor próbáltam rájönni, hogy ez mitõl lehet… De nem sikerült rájönnöm, hogy ez az agresszió mitõl lehet.
- Már akkor is voltak ilyen problémák? – szólalt meg Jasper.
- Igen, akkor meg is kellett ölni rengeteg félvért… - itt megfeszültem – Szinte… városnyi embereket öltek meg és ezt nem lehetett hagyni, mert egy év alatt, simán az egész világot megölhették volna – itt elborzadt – De mára, már azért elég… jól tudják kontrollálni magukat. Vegyük alapul Bella – t , letudott állni ma is, körülbelül öt éve lehet vámpír de megtudta állni és ez is nagy csodának számít az én elméletem szerint.

- Esetleg… - kezdett bele megint Carlisle – Ha feltudnánk venni vele a kapcsolatot, többet is megtudhatnánk, esetleg segíthetnénk is neki – mondta.
- De most nem kéne hirtelen letámadni… - lépett Esme mellé – Azt hiszem most haza ment, hogy egy kicsit lenyugodjon, aztán majd holnap felkeressük õt – Esme még ilyenkor is anyáskodó.
- Ebben igaza van – értett egyet vele Jasper – Most egy kicsit hagyni kéne, holnap pedig suli után felkeressük õt. Annyira nem lehet rossz az önuralma, ha most is le tudott állni és az emberek között van – gondolkozott hangosan.
- Akkor most nem fogunk járni táncra? – kérdezte vigyorogva Emmet. Persze, hogy most is csak ezen tud gondolkozni. Egyszer venné komolyan a dolgokat.
- Emmet! – szólt rá húgom. Végre valaki akit érdekel is a dolog és talán kicsit komolyan is veszi.

- Sajnos ma már nem igazán tudunk mit csinálni, szóval mindenki mehet a helyére, aztán holnap meg felkeressük Bella – t – mondta apánk.
- És ha nem akar velünk társalogni? Erõszakhoz kell igazítani magunkat? – vigyorgott Emmet. Vagy én veszem ezt ennyire, véresen komolyan, vagy ez idáig Emmet legidiótább ötlete.
- Fiam, nem kényszeríthetjük erõszakra, ha õ nem akarja fejleszteni az önuralmát! – mondta szigorúan apám – Megvannak a saját döntései, akarata nem fogjuk õt kényszeríteni, olyanra, amit õ nem akar.
Ebben teljesen egyet értettem Carlisle – al. De én jobban örülnék annak, ha mégis azt választaná, hogy akarja fejleszteni az önuralmát. Mert… én nem fogom kibírni, hogyha megint eltûnik és nem láthatom õt évekig, lehet, hogy soha többet sem. Az már túl sok lenne nekem.
Mert ha nem láttam volna õt ma, akkor talán, azt mondom, hogy teljesen mindegy, mert legalább akkor beképzelem magamnak, hogy boldogan él, párkapcsolatban, talán még tanul is. De, hogy láttam õt így nem tudom ezt beképzelni és húz felé a szívem.

- Felmegyek a szobámba… - mondtam és vámpír tempóban fel is rohantam oda. Kétség se fért hozzá, hogy az én szobám volt az egész házban a legszebb. Már maga a kilátás is gyönyörû volt, egy kis patak folyik a ház mellett és innen tökéletes kilátás nyúlik rá. Sokszor, mikor nem tudok magammal mit kezdeni, itt állok és nézem a tájat, talán gondolkozok is értelmetlen dolgokon. Ilyenkor teljesen eltudok merülni és nem is észlelem a külvilágot.
- Elmondhattad volna… - éreztem egy hideg kezet a vállamon. Egybõl felismertem a tulajdonosát: Alice.
- Tudom… - motyogtam, de le nem vettem volna a szememet a kinti tájról – De… nem tudtam róla beszélni… Esme – nek is csak tegnap mondtam el… tudod mikor kiborultam, hogy mentek táncra. Én nem akartam menni, mert Bella is tanított és hiába vagyok vámpír, hiába vagyok egy szörnyeteg attól még az érzelmek elõjönnek belõlem…
- Miért képzeled mindig magadat egy szörnyetegnek? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Visszaakartam vágni, de megelõzött – Nem! Edward, az vagy ami, de nem vagy szörnyeteg! Öt év alatt annyira tökéletes az önuralmad, egyszer volt egy botlásod, de kinek nem? – kicsit felemelte a hangját – De te neked van lelked – mosolygott és a hangja, sem volt már annyira ideges – A családban mindenki szeret téged és ezt te tudod viszonozni, ennyi nem elég? – kérdezte és megölelt engem.

- Holnap felkeressük Bella – t, ha úgy hozza a sors és szerencsénk lesz, még hagyja is, hogy beszéljünk vele és reméljük, hogy nem olyan mazoista, mint te és nem fog minket kerülni – mosolygott rám. Alice volt az én kedvenc testvérem, õ mindig megtudott engem nyugtatni és vele tudtam õszintén beszélni is. Nem is értem miért nem mondtam el neki, hogy mi nyomja a szívemet, de most már mindegy ezen nem lehet változtatni és utólag meg végülis mindent megbeszéltünk.
- Most megyek, elmegyünk a többiekkel vadászni, nem jössz? – kérdezte.
- Nem, szeretnék gondolkozni… - mondtam és még mindig az ablakon néztem kifele.
- Rendben – csodálkoztam, hogy egybõl belement ebbe, mert általában mindig követelõzik, hogy ez családi vadászat lenne és, hogy nekem is mennem kellene. De most szerintem tudja, hogy ez nem éppen a legalkalmasabb vadászati idõpont a számomra, így inkább békén hagy engem.
- Nem sokára jövünk – ölelt meg még utoljára, majd kitáncolt a szobából.
- Oké… - motyogtam egy kis fázis késéssel.

Láttam az ablakból, hogy családtagjaim párjaikkal együtt, kézen fogva futnak az erdõbe. Milyen szerencsések, hogy megtalálták életük párját. Én is megtaláltam csak fogalmam sincs, hogy az illetõ, mit érez irántam.
Nem érdekelne, ha Bella megváltozott volna, legyen, nem számít! Csak legyen a közelemben, hogy láthassam õt mindennap. De… nem tudom, hogy erre mennyi az esély. Ma is elment, persze megértem õt, mert biztosan nehéz neki. Mégis örültem, hogy tudta kontrollálni magát.
A szerelem ennyire nehéz lenne?

* tudom, hogy a könyvben meg máshol is úgy írják le ezeket, hogy sokkal lassabbak, csillog a bõrük meg minden, de én így képzeltem el.

Star Perfomance - 16.fejezet

Először is, Boldog szülinapot Edward - igaz, hogy nem valós, de azért adjuk meg a tiszteletet :P. Másodszor meg itt a következő fejezet amiben Edward és Bella végre találkoznak - sztem erre sokan vártatok már. Na jó olvasást.
Pussz: Netty ^^

Star Perfomance – 16.fejezet

( Edward szemszöge )

Békésen ültem a kanapén, egy könyvet olvasva, amíg hisztis nõvérem meg nem zavart engem…
- Akkora egy tahó vagy Edward! – jött oda hisztizni, hozzám Rosalie.
- Mit ártottam neked? – kérdeztem.
- HOL A BANKKÁRTYÁM? – ordított a képembe.
- Honnan tudjam? – kérdeztem, ez nem én voltam. Most nem én vettem el valamelyik cuccát.
- Ne add az ártatlant! – kötöszködött velem.
- Miért loptam volna én el?
- Mert mindig te lopod el!
- Oké… bevallom, de ez most nem én voltam! Teljesen komolyan, szóval bocsi, de nem én voltam! Keresd fel Jasper – t, vagy a drága férjedet és kérdezd meg õket! – morogtam. Nagyon nem volt kedvem a hisztériájára…

- Sziasztok! – jött be az ajtón Alice, rengeteg szatyorral – Bocsi, Rosalie, hogy elvettem a bankkártyádat, de nem találtam az enyémet – ránéztem Rose – ra.
- Hogy mondtad? – kérdeztem – Bocsánat? – hecceltem – Semmi baj, Rosalie az életben vannak félreértések nem igaz? – kérdeztem gúnyosan.
Farkas szemet néztem vele egy darabig majd én elvonultam az erdõbe.

Éreztem, hogy valaki követ majd odajön mellém.
- Ajj öcsi, mi a gáz? Rose baby ennyire felhúzott téged? – kérdezte.
- Enyhén mondva… - morogtam - Bár mostanában mindenen felkapom a vizet, szóval…
- Mi mondott?
- Állítólag ,, elloptam ’’ a hülye bankkártyáját és közben meg Alice vásárolt vele és velem ordított – mondtam majd felültem egy fa ágára.

- Jajj Eddy – vigyorogott Emmet és felült mellém.
- Na mi az? Lelki trauma? – hallottam meg Jasper – t és õ is felült a másik felemre.
- Mintha nem éreznéd… - morogtam.
- Jól van Edward, nyugi – vigyorgott Emmet.

Ott ültünk egy darabig a fán én meg addig gondolkozni kezdtem.
Szerettem a családomat, de azt hiszem kezdek magányos lenni… Lehet igaza van Emmet sok éves idióta mondásának: szereznem kéne magamnak egy párt. De annak mi értelme van, ha összejövök valakivel, de nem szeretem… Semmi…
Tanya próbált felém közeledni, de mindig elutasítottam õt. Nem szimpatikus az a lány nekem… mindig nyomul rám… És… ez már több, mint frusztáló.
Ha Õ itt lenne… Akkor biztos boldog lennék…
De nem… mivel most állítólag boldog… Reményeim szerint és én ezt nem akarom felbolygatni.

- Edward, tudod az utóbbi néhány… évben, észrevettem, hogy valami bánt téged… amit most is, eddig nem szóltam róla, de most már tudom, hogy valami bánt téged… - mondta Jasper.
- Áh… Mindegy… - nem akartam errõl beszélni.
- Na öcsi… - vigyorgott Emmet.
- Teljesen mindegy…
- Nézd már, Edward öcsénknek van puha pontja is – vigyorgott Emmet.
Már visszaakartam vágni, de ekkor megszólalt Emmet telefonja.

- Szia húgi – vigyorgott Emmet.
- Gyertek haza fél óra múlva vendégünk lesz, tudod a táncos lány eljön hozzánk – hallani lehetett a hangján, hogy boldog.
- Oké, akkor még vadászunk egyet. Amúgy meg bírom azt a kiscsajt.
- Fél óra! – mondta azzal húgom letetette.

- Hát Jazz… A feleséged tud ám fenyegetni – nevetett majd leugrott.
- Nekem nem szokott fenyegetõzni – azzal õ leugrott a fáról.
- Nekem néha… - mondtam és én is utána ugrottam.
- Amúgy, tényleg õ a kedvenc testvéred, ahogy azt régen megmondta – mondta Emmet.
- Én mindannyiótok a kedvencem szóval – vigyorogtam.
- Ez megható volt.
A színészkedés és a viccelõdés jól állt neki, a nagy mackós alkata miatt is. Meg úgy megvolt hozzá, minden tulajdonsága is.

- Na Edward hurcold magad, mert Alice ideges lesz, ha nem leszünk otthon fél óra múlva – vigyorgott Emmet.
- Ebben egyetértek – vigyorogtam – Azért késsünk stílusosan öt – tíz percet – Emmet elnevette magát majd adott egy pacsit.
- Imádom az ötletet – nevetett még mindig.

- Na de most vadásszunk, mert Emmet bácsi éhes – megnyalta ajkait – Itt találkozunk, ha végeztünk - majd futni kezdett. Fogalmam sincs, hogy mire akar vadászni, de, hogy õszinte legyek én sem tudtam mit akarok enni. Bízzuk a véletlenre:
Vettem egy mély levegõt és megéreztem néhány szarvas illatát, ez is megteszi… Majd maximum pár nap múlva megint vadászni fogok.

Már nagyon közel voltam, zsákmányomhoz, láttam.
Farkas szemet néztem vele, majd hirtelen lecsaptam rá. Szívni kezdtem édes vérét addig, míg volt benne. Majd már csak az ernyedt testet tartottam a kezembe. Ledobtam a földre,
felegyenesedtem majd mentem vissza a megbeszélt helyre.
Ez ilyen nagyon rövid vadászatra sikerült. Nem szoktunk ilyenek tartani, csak néha, mikor szorít az idõ, az pedig ritka alkalom, mivel nekünk rengeteng idõnk van.

Emmet és Jasper már ott volt.
- Na öcsi, már tényleg nagyon idõben vagyunk, pont letelt a fél óra – vigyorgott Emmet.
- Akkor most érkezhet meg a vendégünk… - mondta Jasper elgondolkodva.
Akkor ha még… egy kicsit sétálnánk… és elfeledkeznénk az idõrõl… Fel sem tûnne senkinek! Gondolkodtam, de megszólalt a telefon a zsebembe.
- Elfeledkeztem a jövõbelátó húgomról… - morogtam.
- Ez… kellemetlen… - nevetett Emmet – Hogy tudtál errõl elfeledkezni? Hé, mi van a vámpír memóriáddal?
- Téged is kifiléz, szóval, nem csak nekem lesz végem… – azzal felvettem.

- Szia Alice! – köszöntem neki nyugodtan.
- Edward! – ordított a telefonba, kénytelen voltam eltartani magamtól. Emmet próbálta elfojtani nevetését. Kihangosítottam a telefont.
- Mondjad – próbáltam nem elnevetni magamat.
- Gyorsan toljátok ide magatokat, mert ne akard tudni, mit csinálok veletek!
- Ha többes számban beszélsz, elõbb miért csak velem ordítottál? – kérdeztem.
- Emmet! Jasper! – kiabált tovább.
- Imádlak Alice! – nevettem majd letettem.
- Hé, a kiscsaj ott van már? – vette ki a kezembõl Emmet a telefont.
- Igen, szerinted miért ordítozok? – kérdezte, de szerintem csak költõi kérdésnek szánta.
- Mert, Jasper nincs otthon és nem tud lenyugtatni téged! – vágott vissza.
- Gyertek. Ide. Vissza. Most! – mondott mindent szót élesen megnyomva.
- Isten áldjon! – azzal kinyomta Emmet a telefont – Szerinted hova kerülnénk? A mennybe vagy a pokolba? Ne mondjátok, hogy ti erre nem vagytok kíváncsiak!
- Hát pedig nem…. – mondtam.
- Inkább menjünk – mondta Jasper és elindult.
- Félsz az asszonytól? – kérdezte Emmet.
- Nem! – vágta rá rögtön. Elnevettem magamat.

- Verseny? – kérdeztem, miután kiröhögtem magamat. Úristen mikor nevettem ennyit utoljára?
- Én fogok nyerni! – vigyorgott Emmet. Na persze… Mindig én nyerek, évek óta.
- A ház elõtti fáig fussunk!

- Három… Kettõ… Egy… Rajt! – számoltam vissza, majd mind a hárman amilyen gyorsan csak tudtunk futni kezdtünk. Mintha puskából lõttek volna ki minket.
Imádtam a száguldást, egész létemben talán ezt szerettem a legjobban. Más értelme nem igazán volt… Sõt… azt sem értettem, hogy a vámpírságnak, mi elõnye van, vagy, hogy mi miért is vagyunk?
A vérfarkasok azért vannak, hogy az embereket megóvják a vámpíroktól, de nekünk, vámpíroknak semmi értelme, hogy létezzünk…

- Hé, öcsi le vagy maradva! – vigyorgott Emmet.
Észbe kaptam és láttam, hogy másfél méter van köztünk és a fa már közel volt.
Nem! Nem, Emmet, nem fog több év után legyõzni!

- Há! – nevetett Emmet – Gyõztem! Legyõztelek ötven év után! – ujjongott.
- Áh! – ordítottam majd a bejárat felé mentem. Nem igaz, de csak azért mert, a vámpírléten járt az eszem. Levegõt sem vettem mert már komolyan féltem, hogy olyat teszek amit megbánnék még.

- Jól van öcsi, nyugi! Ez várható volt, hiszen már te is öreg vagy… - nekem valamiért nem volt kedvem ezen nevetni. Mögöttem jött én már a bejáratnál jártam õ be akart jönni, de becsaptam az ajtót így az lett, hogy neki vágódott az ajtónak, ami kitört.
- Azt hiszem kell egy új ajtó – morogtam.
- Edward! Végre, hogy itt vagy! – kiabált velem húgom – Mi van veled? És az ajtóval szerinted mi lesz?
- Szerintem tíz percen belül rendelsz egy újat – morogtam majd lenéztem pöttöm húgomra.

- Vesztett! – vigyorgott Emmet – Alice, levertem Edward – ot, ötven év után!
- Szóval, az a bajod, hogy nem tudsz veszíteni… - mondta Alice.
- Nem, tudod rengetem bajom van, amirõl neked fogalmad sincs! – kiabáltam. Alice – el soha sem beszéltem még ilyen hangon.
Azt hiszem Edward – nak van egy mély fájdalmi pontja… Amirõl nekünk még nem beszélt – hallottam meg Esme aggódó gondolatait.
Na ki a kedvenc? – Emmet – nek most is csak ez jár az eszében. Szerintem fel sem fogta, hogy most amúgy mirõl is beszélünk.
Még mindig farkas szemet néztem Alice – el.
Ezt nem most kéne, vendégünk van… - Jasper.
El is feledkeztem a vendégrõl – persze, vámpír memória. Azt hiszem most elvonulok.

Aztán elfordultam tõle és a lépcsõ felé mentem.
- Jajj öcsi! – lépett mellém Emmet – Valaki puhítsa már meg!
- Befejezted? – kérdeztem.
- Hát még egyáltalán nem de…. – aztán inkább már csöndben maradt.
Nem tudom miért emberi tempóval mentem a lépcsõn, mintha valami késztetett volna.

- Edward… - hirtelen megdermedtem. Egy régen hallott, mégis ismerõs, de sokkal csilingelõbb hang szólított meg engem.
Arcvonásaim már nem voltak olyan feszültek – enyhülni kezdtek. Fogaim sem voltak már összeszorítva. Vettem egy mély levegõt, hogy megbizonyosodjak arról, amire gondolok.
Ezt az illatot már éreztem egyszer, de több évvel ezelõt…
Nem gondoltam volna, hogy igaza lesz Emmet – nek. Van puha oldalam is.
Elég furán hangzik, hiszen családom mindig csak azt látja, hogy milyen szomorú, bánatos és boldogtalan vagyok. Nem miattuk, hiszek õk mindent megadnak nekem. Más miatt.

Vettem a bátorságot majd megfordultam és igen. Õ volt ott. Ott ült az egyik kanapén Rosalie mellett. Pont mellette, Rose mindenkibe beleköt… és… Ez most lényegtelen, de itt van és…
És ha csak álmodok… Nem, álmodni nem tudnak a vámpírok. Ez teljes képtelenség!

Fel sem fogtam mi történik csak hirtelen egy súlyt éreztem a nyakamban. Bella… Hogy… hogy kerül egyáltalán ide?
Próbáltam összefoglalni magamban, hogy mi is történt most majd visszaöleltem. Szorosan magamhoz húztam Bella – t mert nem tudtam mikor láthatom újra és még az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy bármikor eltûnhet mellõlem és akkor megint nem láthatom Õt kitudja mennyi ideig és azt viszont már nem hinném, hogy kibírnám.
Az Õ gondolatait nem hallottam ami eléggé zavart engem, bár most ez a legkevesebb ahhoz képest ami most történt az utóbbi tíz percben.

- Ez tökre érdekes… - gondolkozott hangosan Emmet – Most nem értem amúgy, hogy mi van itt. Mivel Edward elõbb még ordítozott… most meg elõjött puha oldala, pont, mint mielõtt vadásztunk… - megint elgondolkozott. Elhúzódtam Bella – tól majd szemeibe néztem amik most is gesztenye barnák voltak. Ugyanolyan volt, a szíve is vert, bár lassabban, mint egy átlag emberé. Még annyi változott rajta, hogy haja barna volt, és nem szõke.
De nem ugyanaz a Bella volt. Változott – ez alatt nem a haját értem – hanem… maga a külsõjét. Gyönyörû volt, persze nem mintha emberi életében nem lett volna az, de most mégis mintha valami változott volna rajta. Ha lehet a bõre még sápadtabb lett, mint volt. De szemei ugyanolyanok voltak, azok nem változtak semmit. Ugyanúgy eltudtak engem nyelni.
- Hé, Bella - ült le mellé Alice, megszakítva a ezt a szép pillanatot. Naná, hogy akkor jön amikor nem kéne... - Amúgy ugye, tartasz még órákat? - rebegtette a szempilláit.
- Persze - mosolygott Bella - Néhányótókra rá fér a gyakorlás - mondta és Rosalie - ra nézett. Én azt hittem tud táncolni...
Nem... Edward, Rose nem igazán tud... - felelt Alice még fel sem tett kérdésemre.
Rosalie teljesen dühbe gurult. Méltóságteljesen felállt és Bella felé vette az irányát, végig farkas szemet néztek és csak ezután jött a parádé...

Star Perfomance - 15.fejezet

Star Perfomance – 15.fejezet

( Alice szemszöge )

- Ugye tudod, hogy Edward kinyír téged, hogyha tönkrevágod a kocsiját? – fordultam Emmet felé, mert az autót úgy vezette, mint egy örült.
- Ennyivel tartozik, mert õ neki nem kell most jönnie táncolni… - vigyorgott. Na igen, most oda megyünk és Em még mindig morgolódik, nem érti, hogy Edward – nak miért nem kellet jönnie.
- Azt hiszem… Edward – nak van… valami baja… - kezdtem.
- Na eddig is tudtam, hogy nem teljesen tiszta – vigyorgott Emmet.
- Nem az… - kezdtem megint bele – Van valami olyan baja, amirõl nem beszélt nekünk még. És ezt nem akarja velünk megosztani, mert nyomja a szívét… - motyogtam. Olyan hülye vagyok, hogy erre még nem jöttem rá! Hisz… annyira nyilvánvaló!
- Csak nem egy csaj? – ráncolta össze a szemöldökét, de közben vigyorgott. Sejtelmesen néztem rá, erre le esett az álla.

- Na ne! – röhögött - Edward? Ugyan… arról tudnánk! – rázta a fejét.
- Nem biztos, hogy ez vámpír életében volt… Ki tudja? Lehet akkor, mikor még ember volt, csak nem beszélt róla – mondtam.
- Na majd rákérdezek – döntötte el.
- Ne merd! – morogtam rá – Így is van elég baja! Nehogy még rá is kérdezz! – idióta.
- Jó… - adta meg magát. Nekem tud nemet mondani, ezen el is mosolyodtam.
Kinéztem az ablakon, hogy hol járhatunk. Ezen a részen még nem is jártam, pedig én mindig járkálok, hogy új bevásároló központokat keressek. De bekellet vallani, hogy azért ez szép rész volt. Fák, parkok, szép és igényes házak, épületek.
- Azt hiszem megérkeztünk – mondta Rosalie. Õ meg én voltunk azok, akik ennek a kis ,, kiruccanásnak ’’ úgymond örültek. A fiúk nem, de hát nekik úgy is könnyen fog menni ez a dolog, mert vámpírok és állítólag kecsesen kéne mozogniuk. Hát… meglátjuk, hogy mit lehet belõlük kihozni, mert én attól félek, hogy hiába azok amik, nem sikerül majd nekik ezt végig csinálniuk. Inkább Emmet – tõl félek jobban. Jasper majd még úgy ahogy… hát… végig megy majd.

Kiszálltunk a kocsiból, hát Emmet – nek többször megfordult a fejében, hogy elmenekül. De elfeledkezett rólam! Jövõbelátó vagyok! Mindent látok, igaz homályosabban, mint máskor… Valami nincs rendben ezzel a hellyel.
- Na menjünk! – kezdtem el befelé húzni a fiúkat.

( Bella szemszöge )

Már öt éve, hogy vámpír vagyok. Vagyis fél vámpír… Egy elvetemült félvér támadott nekem. A méreg a szervezetembe került. Aztán ott hagyott engem. Az átváltozás alig tartott két napig. Aztán a Volturi valahogy rájött a létezésemre, kénytelen voltam elmenni Volterrába. Vagyis elrángattak engem oda.
Ott megöltek majdnem, de rájöttek, hogy nem vagyok veszélyes - rájuk nézve, mert a félvérek elvetemültek és nem mindig képesek uralkodni magukon. Hát... nekem ez néha bejött és néha nem. De próbálok nem szörnyeteg lenni és normálisan viselkedni...
Aztán a Volturi elengedett engem, hogy éljem az életemet. Egy esélyt adnak nekem így…. Ha ezt elveszítem akkor mehetek vissza hozzájuk szolgálni. És akkor még a képességemet nem is tudják! Van egy mentális pajzsom amivel blokkolni tudom a képességeket és a másik képességem pedig az, hogy olvasni tudok mások gondolataiba, erre azután jöttem rá, amikor elmentem Volterra – ból. Szerencsére akkor még senki sem vette észre, mert akkor biztos, hogy ott tartottak volna engem. Bármi áron.

De ez már körülbelül négy éve volt… Négy és fél. Hajam most barna, hogy ne legyek annyira feltûnõ, mert mikor tanítottam azért elég sokan ismertek engem… De teljesen mindegy most már. Folytattam az életemet ott ahol abbahagytam még emberi életemben. Táncot oktatok. De nem verseny szerûen, hisz költöznöm kell négy évente, mert elég feltûnõ, hogy nem változok. Aztán meg ha verseny szerûen mennének a dolgok, csak úgy ott kéne õket hagynom azt meg nem akarom. Így csak hobbinak tanítom ezt. De ez is elég, nekem mindegy, csak táncolhassak. Most is egy kisebb csoportra várok.
Annyira idióta vagyok. Csak azt tudom, hogy öt embernek fogok tanítani… Azt sem tudom, hogy kiknek még a nevüket sem tudom. Azt megkellett volna kérdeznem, de most már aztán édes mindegy. Mindenképpen tanítani fogom õket legyenek õk bárkik is.
Keringõt kell tanítanom nekik… Ami a szalagavatóra megy majd nekik. Mármint nem ezt fogják eltáncolni, csak ezt gyakoroljuk, hogy nekik meg sikerüljön ott teljesíteniük. Remélem nem lesznek nehéz esetek… Bár akkor én meg minek vagyok? Ha tudnak táncolni nem jönnének ide. Így meg nekem meg kell õket tanítanom, mint egy normális tanárnak… - csak hát én nem vagyok az… Több okból sem.

- Emmet gyere már ne hisztizz! – hallottam meg egy csilingelõ hangot. Szokatlanul is az volt… Fura… - Ez csak tánc! Nem halsz bele! Legyél már férfi! – ezen elmosolyodtam. Tõlem vagy inkább a tánctól félnek? Inkább a másodiktól, engem még nem is láttak.
Elõvettem a CD – ket még a lépcsõn jöttek, de nekem szuper a hallásom szóval. Az összes lassú, keringõs zenét elõvettem és kikészítettem õket.
- Szia! – hallottam meg egy csilingelõ hangot, a tulajdonosa ugyanaz, mint az elõbb. Megfordultam és egy kis koboldszerû lánnyal találtam szembe magamat.
- Sziasztok! – köszöntem vissza egy mosoly kíséretében – Ti vagytok az a csoport, aki háromra jelentkeztek be, ugye? Öten.
- Hát… csak négyen vagyunk mert az egyik srác nem jött. Egyszerûen képtelenek voltunk rávenni aztán hisztizett és kishúgomnak megszakadt rajta a szíve… - nézett jelentõség teljesen a koboldszerû lányra.
- Nem vagyok olyan ijesztõ – mosolyogtam.
Hát, ha öcsi meglátja ezt a csajt, akkor õ is így fog gondolkozni… - hallottam meg a nagydarab srác gondolatát.

- Na akkor felírom a neveteket, rendben? – hoztam egy papírt és egy tollat.
- Oké – vigyorgott a kis koboldszerû lány. Kedvesnek tûnik.
- Az én nevem, Alice Cullen – Cullen… Hallottam már errõl a családról, még Aro – tól. Vámpírok. Õk vegák, mivel állati véren élnek. Ránéztem és szemei arany barnák voltak. Szuper! Vámpíroknak fogok tanítani táncot. Gratulálok! Alice Cullen a jövõbelátó lány. Kiterjesztettem a pajzsomat.
- Öhm, igen. Következõ… - mondtam kicsit gyorsabban. Felvettem pókerarcomat, hogy ne vegyék észre a zavartságomat.
- Rosalie és Jasper Hale – a Hale ikrek. Rosalie a szõke barbie baba, beképzelt és hiúságáról híres. Jasper pedig az érzelmeket tudja irányítani, befolyásolni.
- Emmet Cullen – a nagy darab srác akinek, nagy ereje van.
- És végül Edward Cullen – Edward… mennyire régen… gondoltam rá. Szívem összeszorult, ha csak arra gondolok, mikor utoljára láttam õt akkor is együtt voltunk. És rájöttem: én mérhetetlenül beleszerettem. De akkor már késõ volt.
Victoria vámpír volt és megölte, de ezt soha sem tudták meg. Én meg azután állítólag meg is haltam.
Edward gondolom a Cullen család új jövevénye. Hallottam róla, mikor ott voltam Volerrába. A képessége: gondolatolvasás. De nem tudtak róla sok információt mivel akkor volt a Cullen családnál, pár napja.

- Minden rendben? – kérdezte Alice.
- Öhm ja… khm… persze! – ez nem volt meggyõzõ – Csak Edward… Masen. Ma van pont öt éve, hogy eltûnt. Gondolom ti is hallottatok róla – álltam fel és ezeket próbáltam úgy mondani, mintha nem is érdekelne és csak olvastam volna egy magazinban – Állítólag állat támadás volt az oka – mondtam és látszott rajtuk megfeszültek – De én a mai napig másban hiszek.
- Pontosan… miben? – kérdezte kicsit feszülten Jasper.
- Nem tudom! De, hogy állat az biztos, hogy nem igaz! – mondtam és a CD – hez léptem – Keringõ, igaz? – tereltem a témát.
- Igen – lépett mellém Alice.
Egy pillanatra azt hittem, hogy rájött, mik is vagyunk.. De szerencsére nem jött rá. Nagyon úgy tûnik, mintha csak hallotta volna valahonnan – ezek Alice gondolatai voltak – Mellesleg kedvesnek látszik. Majd el kéne hívnom õt vásárolni.
Fura, hogy nem érzem ezt a lányt. Mintha itt sem lenne! – Jasper. Akkor idáig jó vagyok. Csak el ne rontsam ezt.

- Amúgy, mivel pont úgy vagyunk, hogy most mindenkinek van párja… Kivéve majd Edward – nak, mert ha itt lesz neki. Akkor, hogy lesz? – kérdezte Alice.
- Vagy én leszek vele, vagy hoztok neki egy lányt – mosolyogtam.
- Tanya egybõl ugrana az ötletért! – nevetett Emmet.
- Tudod, hogy Edward mennyire utálja õt! – mondta Jasper. Ahányszor kimondják a nevét, annyiszor összerezzenek. De kikell bírnom.
- Akkor maradok én! – mondtam mikor beindítottam a zenét.
Eddy fiú annak már jobban fog örülni – mondta magában Emmt. Oh, ha tudnák, hogy gondolat olvasó vagyok. Akkor már mások lennének a gondolataik. Bár… ahogy ebben a tíz percben megismertem Emmet – et. Rájöttem, ugyanúgy ilyeneket gondolna.
- Ki táncolt már? Ki tud táncolni? – kérdeztem. A két lány feltette a kezét. Rosalie büszkén kihúzta magát, ahogy látom, egyáltalán nem egoista. Pont ahogy Aro bemutatta nekem. Aztán még ott van Carlisle és Esme ,, szüleik ’’. Carlisle ott élt Volterra – ban jó pár évig. Aztán megmentette Esme – t és a többiek meg beszálltak a családba.
- Fiúk, ti nem? – kérdeztem.
- Az kéne még! Szerinted önszántamból jöttem ide? – kérdezte Emmet.
- Úgy gondolom nem – mosolyogtam – De jobb, hogy itt szenvedsz, mint ott mindenki elõtt – nyugtattam – Inkább itt, mint ott sok ember elõtt.
Ezen a kijelentésemen elgondolkozott. Aztán elismerõen bólogatott.

- Na kezdjük az alapokkal! – csaptam össze a tenyeremet. A zene még mindig – A táncban mindig a fiú vezet, így a lány, ha rontana is, bármikor igazítani tudja a lépteit a fiúéhoz. Mindenki azt hiszi, hogy elég ha a lány megtanulja a dolgokat. A fiúk ebben nem számítanak. Ez nagyon nem így van ám’ – mondtam – De ez nem is annyira nehéz, mint ahogy ti most elképzelitek a fejetekben – ezt inkább Jasper – nek és Emmet – nek mondtam – Ha feszültek vagytok, akkor az megint nem jó, mert nem tudtok koncentrálni. Ne gondolkodjatok!
- Az Emmet – nek menni fog! – bökte meg Jasper. Elmosolyodtam.
- Szuper akkor most már tényleg kezdjük! – mondtam.

Mit ne mondjak. A két fiú az elején, egyszerûen borzasztó volt! Ida vagy oda a vámpír lét, nincsenek meg a génjeikben az a bizonyos vámpír kecsesség. De a vége felé már kezdtek ráérezni a dolgokra.
- Rosalie, ne úgy tartsd a lábadat! Párhuzamos legyen – mondtam és megigazítottam. Felegyenesedtem és Barbie düh szóró tekintetével találtam szembe magamat. Nem ijedtem meg tõle csak farkas szemet néztem vele.
- Elölrõl! – mondtam és aztán még pár másodpercig farkas szemet néztem vele, aztán elszakítottam onnan a tekintetemet. De, hogy ne legyen olyan könnyû ez az egész hideg ujjakat éreztem a csuklóm köré csavarodni. Megfordultam. Sokkal erõsebb vagyok nála, de ezt nem mutathattam ki.
Megfordultam és újra farkas szemet néztem vele.
- Engedj el… - néztem a mélyen a szemébe és így is tett – Nem történt semmi sem, nem emlékszel semmire sem, csak arra ami ez elõtt történt – ez a harmadik képességem, amirõl nem beszéltem. Az emberek szemébe nézve fókuszálok, akkor képes vagyok parancsokat adni nekik amit teljesítenek.
A többiek szemébe néztem:
- Ti sem tudjátok mi történt az elõtt… - mondtam nekik.


- Hé, akkor folytatjuk? – kérdezte vigyorogva Alice mintha mi sem történt volna. Ennyit jelent a képességem.
- Persze – mosolyogtam. Kicsit gonosz volt ez tõlem. De nem szeretem mikor így bánnak velem. Amióta Edward – ot nem láttam… van mikor eléggé agresszív vagyok. Ilyenkor néha el is szörnyedek magamtól, mert úgy érzem, hogy mindjárt Jane szintjére süllyednék. Õ szereti a kínzást, látni, csinálni bármiféle formában. Én viszont nem. Csak néha úgy elõjön belõlem a szörnyeteg.
Persze embert semmiféle áron nem ölnék, oda azért még sem akarok lesüllyedni. Az már túl sok lenne nekem. Akkor már tényleg vámpír lennék, szörnyeteg, ki ártatlan állatokat öl.
- Akkor mára ennyi – mondtam és leállítottam a zenét – Szeretnétek jönni a következõ órára? – kérdeztem.
- Persze! – mondta Rose és Alice egyszerre. A fiúk meg bólintottak.
- Emmet, Jasper. Már a mai órán sokat fejlõdtetek, jók lesztek a szalagavatóra – mosolyogtam.
Emmet kajánul vigyorgott, ez olyan ,, Emmet – es mosoly ’’. Jasper meg csak szimplán mosolygott.
- Sziasztok! – köszöntem el tõlük.
- Hé, Bella! - futott vissza hozzám Alice - Nincs kedved holnap eljönni hozzánk? - kérdezte és azoknak a szememnek nem lehetett ellen állni - Kérlek! - könyörgött.
- Oké... - egyeztem bele nagy nehezen.
- Köszi! - ugrott a nyakamba és megölelt - Itt a cím - nyomta a kezembe - Szia! - köszönt el tőlem és kitáncolt a teremből.
Vártam míg el nem tûnnek a látóhatáromon kívül és kifújtam a bent tartott levegõmet. Úristen miket vállalok én… Miért nem kérdeztem meg, hogy kik… Ha már mondják, hogy Cullen akkor kitalálok valamit. De így… Nem mondhatom nekik, hogy menjetek el, mert vámpírok vagytok és nagy az esély rá, hogy veszélyesek vagytok, rám nézve!
- Istenem… - motyogtam és neki dõltem a falnak, lassan csúsztam míg nem ültem le. Jobbra nézte és ott volt egy kép.. Benyúltam bútor mellé és megnéztem a kissé poros fényképet. Lefújtam róla a port, alig láttam meg a képet, de a szemem már könnybe is lábadt.

Végig simítottam azokon a finom vonásokon. A sírás rázott engem.
Minden nap eszembe jut azaz emlék, mikor az erdõben vagyok. Victoria elõttünk terem. Edward visszaküld engem, de csak azért, hogy megvédjen engem. Aztán… megölte az a dög. Biztos, hogy nem élte túl… Vagy elrabolta, de áh… nem. Miért tenné ezt? Hisz ,, éhes ’’ volt abban a pillanatban.
- Nyugi… - motyogtam magamnak. De most még az is rátesz, hogy pont ma van öt éve, hogy ,, eltûnt ’’ úgyhogy ez… csak nehezít a mostani állapotomon.
Mennyire kár, hogy a saját képességem nem hat magamra. Ha most hatással lenne rám, akkor nem lenne semmi baj. Lenyugtatnám magamat… Bár most még ez a vacak sem segítene rajtam.
- Hol lehetsz Edward?

Star Perfomance - 14.fejezet

Star Perfomance – 14.fejezet

( Edward szemszöge )

Annyira gyorsan telik az idõ… Mintha egy homokóra lenne az idõ és az fel lenne pörgetve. A kis szemcsék gyorsan pörögnek.
A forks – i gimiben már mindannyian negyed évesek vagyunk. Rosalie, Emmet és Jasper is. Azt mondták, hogy ez nem így lenne, de mivel most figyelembe vesznek engem is, hogy ne kelljen bujkálniuk állandóan – mivel elég feltûnõ lenne ha három szín ötös tanuló gyerek nem menne tovább egyetem, hanem szimplán itt maradna…
- Gyerekek, jövõ héten elkezdünk próbálni a szalagavatóra… Igaz évvégén lesz de azt hiszem nem árt nektek a gyakorlás… - nézett végig az osztályon.
Ha õk is olyanok lesznek, mint a tavalyi végzõsök… Hát akkor már elkellet volna kezdeni tavaly gyakorolni… - próbáltam köhögésbe fojtani a nevetésemet. Nem vette ezt az akciót senki sem észre, mivel mindenki mással volt elfoglalva: a lányok azzal, hogy milyen gyönyörûek lesznek majd a ruhájukban… A fiúk pedig, hogy vajon melyik lánnyal lesznek beosztva… Mindenkinek megvolt a saját gondolata.
- Most mehettek, a jövõ órán megbeszéljük a részleteket és azt, hogy mikor lesznek majd a próbák is- mondta a tanár aztán utunkra engedett minket.

- Na… menjünk a menzára – tolakodott elõre Emmet. Õt nem igazán érdekelte ez a szalagavatós dolog… Bár engem se szóval mindegy.
Csak a tánc… Tánc egyenlõ Bella… Már eltelt lassan több, mint öt év és én még mindig nem tettem túl magamat a dolgokon. Nem is akarom túl tenni magamat rajta! Emlékezni akarok rá mindig! Csokoládé barna szemeire… Gesztenye barna hajára… Kipirult arcára… Ezek azok a tulajdonságok amit nem akarok soha sem elfelejteni, erre a három dologra, ha fáj is visszaemlékeznem, valahol mégis kellemes érzést add. Mintha halott szívemet melegség árasztaná el…

- Lassan már több, mint hetven éve járunk iskolába! – szólalt meg Alice.
- Jó a memóriád! – dicsérte meg Emmet, én erre felkuncogtam.
- Kösz… - motyogta – De a lényeg az, hogy még soha sem voltunk szalagavatón! Ez, hogy történhetett meg?! – kérdezte – Járunk bálra… jó az egy dolog, hogy Emmet és Jasper nem tud táncolni… Sõt egyszerûen borzasztók! – mondta ki a véleményét – Hiába vámpírok… - ezt csak suttogta, de mi meghallottuk – A családban csak, Esme, Carlisle, Rosalie és én tudok. Edward – ról meg nem tudok semmit, hogy tud – e vagy nem? Szóval kitaláltam valamit – vigyorgott azzal a kaján vigyorral, amit Emmet szokott elsajátítani.
Beálltunk a sorba, elvettem az elsõ utamba kerülõ kaját és mentem is a szokásos asztalunkhoz. Mindenki csodálattal nézett minket. Rosalie ezt imádta, ego szintjére tökéletes volt… Én engem nem igazán izgatott ez és azt hiszem a többi testvéremet sem.

- Na és mi az a csodálatos ötlet? – tért vissza az elõzõ témához Emmet.
- Beiratkozunk tánc tanfolyamra! – vigyorgott. Em és Jasper megfeszültek és csak nézték Alice –t arra válták, hogy húgom azt mondja: áh csak vicceltem! Dehogy megyünk tánctanfolyamra. Én csak meredtem néztem az asztalt.
- Na nem! – ellenkezett Emmet.
- Én is ezt mondom! – szólalt meg mellette egyet értõen Jasper.
Edward! Védjél már minket! – üzent gondolatban Emmet.
- Én nem fogok járni – jelentettem be. Bátyám elismerõen nézett rám, de amúgy is ezt mondtam volna. Így teljesen mindegy…
- Mindenki járni fog! – mondta dacosan Alice.
- Én nem – mondtam még mindig. Nem akarok táncra járni… Bella – t jól volt nézni mikor táncolt… De… most, hogy õ nincs itt. Nagy a valószínûsége is, hogy nem õ fogja tanítani. Így nem fogok járni. Csak fájna az emléke.

- Mivel én már tudtam, hogy lesz a szalagavató. Elõre felhívtam azt a lányt aki tanítani fogja nekünk, itt London – ban! Az elsõ óra ma délután lesz – mondta ellenmondás nem tûrõen.
- Ezt aztán gyorsan elintézted… - mondta megdöbbenve Emmet.
- Megmondtam körülbelül hányan leszünk… És ma lesz a beiratkozás is – vigyorgott. Hát nekem nagyon nem volt kedvem sem mosolyogni, se semmi! Nem fogok járni oda… Nem érdekel… Legszívesebben erre az idióta szalagavatóra se mennék el… De Alice úgy is kiharcolja és azt hiszem… sajnos ezzel az oktatással is így lesz. De most nem hagyom magamat! Dacosan kiállok magam mellett!
- Van még órátok? – kérdezte Alice hiperaktívan, mint mindig….
- Nincs… - mondták egyszerre kórusban a többiek.
- Szuper! – tapsikolt örömében – Akkor beszéljünk egy kicsit errõl az egészrõl – vigyorgott én nem néztem rá csak a kajámat fixíroztam – A lányt még soha életemben nem láttam… - és így akar hozzá elmenni… - De hallottam, hogy nagyon jól tanít és most költözött ide, London – ba. A címet már tudom, csak elkell oda jutnunk. Sajnos a jövõjét nem látom, Edward miatt. Ezért kénytelenek leszünk a GPS – t használni – tervezte el már az egész napot. Jó, hogy már nem is fel jegyzeteket…

- Jasper… Emmet… Azt hiszem tánc tudásotok nem fejlõdött semennyit az évek alatt – Em erre büszkén elvigyorodott – Edward, te neked ehhez van erõsséged? – nem adja fel soha sem?!
- Alice! – emeltem fel kissé a hangomat – Én nem fogok elmenni oda! – mondtam és akkor mélyen a szemébe néztem – Nem elég, hogy ehhez a szalagavatóhoz, nincs humorom, akkor még ráteszel még egy lapáttal, hogy járjunk plusz órákra is! Hát ez már a hab a tortán! – morogtam.
- Edward… minden rendben…? – kérdezte óvatosan Jasper.
- Nem! Semmi sincs rendben! – keltem ki magamból. Dühösen felálltam, kezemet ökölbe szorítottam és próbáltam levezetni a feszültséget.
A parkolóba mentem. De mivel egy autóval mentünk kénytelen voltam megvárni õket ott. Beültem a kocsi vezetõ ülésére és mély levegõket vettem. Fejemet a kormányra hajtottam, ügyeltem, hogy a duda ne szólaljon meg.
Elmerültem a gondolataimban… Lehet nem kellett volna ennyire nyilvánosan… ennyire kiborulnom. De nem tudtam magamon uralkodni. Ellepte az agyamat a vörös köd… Aztán meg Bella is elõjött az elmémbe…
Eltelt már több, mint öt év és az iránta érzett vonzalom minden nappal egyre csak nagyobb lesz és egyre csak többet érzek iránta. A fájdalom mindig csak nagyobb lesz… Pont, mint az ûr a mellkasomban…

- Edward… - hallottam meg egy lágy hangot, egybõl felismertem a tulajdonosát.
- Sajnálom Alice… Nem kellett volna ennyire kiakadnom és…
- Semmi baj, Edward! – ült be mellém Alice – Van valami ami nyomja a szívedet, de nem mondod el, hogy mi az mert nyomja a szívedet és nem tutsz róla beszélni és nem is várom el! Túl mélyre mentem én is. És nem kell eljönnöd a próbákra sem, ahova külön fogunk járni – mondta mosolyogva.
- Erre nem megyek el… az elsõ órára… De a következõre elmegyek – erõltettem meg egy mosolyt, de nem vette észre, hogy nem igazi volt. Alice meg a többiek tényleg annyi mindent megtettek értem… én meg itt hisztizek nekik állandóan, mint egy öt éves. Nem is érdemlem meg, hogy befogadjanak engem. Õk mindent megtesznek értem… Én meg így hálálom meg…
- De ha nem akarsz…
- De akarok! Csak nem ma… Majd a következõ órán – szakítottam félbe. Mi elõtt kimondja azt a bûvös szót, aminek hallatán talán még kísértésbe is esek…
- Rendben – vigyorgott. Közben a többiek is megérkeztek a többiek is. Alice nem mozdult is itt maradt mellettem. Rose kelletlenül beült hátra. Ez neki, hogy hátra kell ülnie – mindig ott ül – lerontja az önbecsülését…

- Mikorra is kell mennünk erre a vacakra? – szólalt meg hátulról Emmet.
- Három – mondta Alice nyugodtan.
- De már alig van egy óránk! – morogott hátul bátyám.
- Kitesszük Edward – ot és már megyünk is! – mondta még mindig nyugodtan Alice. Na most lesz a balhé…
- Ed miért nem jön?! – háborodott fel Emmet én meg elvigyorodtam – Ez nem ér! És õ nem is fog járni?
- De fog, csak erre az órára nem fog jönni.
- Na azért! – fenyegetett Emmet de most már vigyorgott – Csaj fogja tanítani, ugye? – mintha Alice ezt még nem mondta volna el jópárszor…
- Igen, Emmet…
- Juhú! – dõlt hátra, de erre csak egy nagy csattanást hallottam. Rosalie sikeresen tarkón vágta Emmet – et. Most ha Rosalie ugye vámpír lenne – az is – és Em ember akkor biztos, hogy ezt a csapást nem élte volna túl. Eltörte volna a nyakát. Az biztos!

Befordultam a Cullen – villa utcájába. Megálltam a bejárat elõl és én kiszálltam a kocsiból.
- Na sziasztok, jó táncolást! – vigyorogtam és becsaptam az ajtót.
- Ne gúnyolódj! – szállt, ki Emmet a kocsiból és beült a vezetõ ülésre – Majd még elbeszélgetünk ezen… - mondta ,, komolyan ’’ ez neki annak tûnt – Na isten áldjon! – azzal el hajtott.
Pókerarcomat levettem magamról és búsan elindultam a bejárat felé. Esme a nappaliban volt.
- Szia Edward, a többiek hol vannak? – kérdezte mosolyogva és odajött hozzám.
- Lesz a szalagavató… És Alice már el is intézte, hogy lehessen rá gyakorolni… Így elmentek a próbára háromra… - motyogtam, cseppet sem lelkesen – Én erre nem mentem… majd a következõre… - leültem a kanapéra. Esme mellém.

- Mi az Edward? – kérdezte anyáskodóan.
- Áh… lényegtelen… - suttogtam és felakartam állni, de Esme lágyan visszahúzott.
- Edward… mond el kérlek, hogy mi a baj? Az utóbbi években észrevettem, hogy valami nincs rendben veled. Nem tudtam eldönteni, hogy a vámpírlét miatt vagy –e ilyen. Vagy van más ok is… - már nyitottam volna a számat, de megelõzött – Részben a vámpírlétedet sem szereted, nem úgy, mint például. Ezzel nincs semmi baj – simított végig az arcomon – De nem is tudunk sajnos mit tenni ez ellen… - mondtam és lesütöttem a szemeimet.
- Nem miattatok nem szeretem azt… ami vagyok. Mert Carlisle – ra és rád, úgy tekintek, mint ha a szüleim lennétek. A többiek pedig a testvéreimre… Te és Carlisle vagytok a második szüleim – mosolyodtam el – Ugyanúgy szeretlek bennetek, mint õket – látszott Esme – n, hogy ezeken a mondatokon elérzékenyült. Megölelt engem és így voltunk egy darabig.

- De a vámpírlétemet nem szeretem mert… gyilkos vagyok… Megöltem egy embert és – itt félbeszakított Esme.
- Ez egyszeri alkalom volt, Edward! – emlékeztetett – Azóta az önuralmad annyira tökéletes lett! Öt éve vagy vámpír és mégis, neked van a legjobb önuralmad Carlisle után – bíztatott. De… azért mert mindig Õ volt ott a szemem elõtt… Csak abban az egy alkalomban nem… mikor egy szerencsétlen embert öltem meg. De utána… mindig csak Õt képzeltem magam elé…
- De ki miatt ilyen az önuralmam… - motyogtam és ez inkább kijelentésnek hangzott, mint kérdésnek.
- Ezt… hogy érted? – bizonytalanul kérdezett erre rá.
- Errõl még senkinek nem beszéltem… - nyeltem egy nagyot – Mert… egyszerûen nem tudtam! Fájt az emlék… - felnéztem Esme – re, nem hinném, hogy ebbõl bármit is megértett.
- Szeretnél errõl beszélni? – tette kezét az enyémre.

- Emlékszel amikor mondtam, hogy a szüleimet elrabolták és Forks – ba kellet mennem? – kérdeztem. Õ erre bólintott egyet – Nem mondtam pontos dolgot… Mert… nem egyedül voltam ott, és nem egyedül illeszkedtem be ott a környezetbe, próbáltam egy lenni a sok ember közül… - ismét nyeltem egy nagyot – Ott volt velem még… egy lány. Bella Swan... - fájdalom nyílalt a mellkasomba, kicsit össze is rezzentem, hogy ki mondtam a nevét. Hisz… öt éve most ejtettem ki a nevét elõször – Segített engem beszoktatni a környetbe próbált normális emberré tenni és… én egyre jobban meg is kedveltem õt… Többet éreztem felé, mint szimpla barátság… És aztán egy nap… kimentük az erdõbe. Sétáltunk, érezte, hogy valami nincs rendben, meg is említette ezt, de nem fordultunk vissza. Én visszaküldtem õt, vissza a házba, hogy hívja az apját, mert õ az FBI – nál dolgozott. Tudtam, hogy semmi értelme annak, hogy felhívjuk. Hanem csak megakartam õt védeni, mert… inkább nekem legyen bajom… mint neki… Aztán meg már tudod mi történt… Vámpír lettem. Nem mehettem vissza hozzá, mert csak kárt tettem volna benne és most inkább a szenvedést választottam… - motyogtam. Nehéz volt ezt az egészet végig mondani, mert Esme volt az elsõ akinek ezt elmondtam.
- Nekem még soha sem volt ilyen… érzésem – nézett a szemembe – De ahogy elmondtad ezt a kis történetet, én teljesen átéreztem a fájdalmadat, ami nyomja a szívedet…
- De, ezt kérlek, ne mond el a többieknek… Nem kell… hogy sajnáljanak engem! – csak ennyit kértem Esme – tõl.
- Ez csak a mi titkunk marad. Majd ha te elszeretnéd mondani, akkor elmondod – mosolygott és megölelt engem – Sajnálom, nem gondoltam volna, hogy ilyen dolgokon mentél keresztül – motyogta a fülembe. Esme annyira anyás! Annyira sajnálom, hogy nem lehet gyereke, csodás anya lenne. De… most itt vagyunk mi neki és minket is ugyanúgy szeret, mintha saját gyerekei lennénk. És ennyi elég is.

Star Perfomance - 13.fejezet

Többen érdeklődtetek, hogy mi van Bella - val :) Nos, Bella pár fejez belül majd előbukkan, szóval addig bírjátok ki és találgassatok, hogy mi történik vele. Addig is jó olvasást :)

Star Perfomence – 13.fejezet

( Edward szemszöge )

- Nyugodtan maradhatnátok még – gyõzködött minket Carmen. Megkedveltem õt. Olyan anyáskodó, gondoskodó volt, mint Esme.
- Köszönjük, hogy eddig is vendégül láttatok minket. Nem akarunk tovább zavarni benneteket. Másfél év hosszú idõ, azt hiszem Edward önuralma is tökéletes lett, nem sokára iskolába is járhat – mosolygott a Denali – klánra Carlisle.
- Akkor is, bármikor visszajöhettek – mondta Eleazar.
Többiek bólintottak, de látszott valamelyik családtagomon – Emmet – en, hogy alig várja, hogy elmenjünk innen. Részben Tanya miatt – emiatt én is leginkább rohannék el innen, de nem lehetek ennyire udvariatlan… Így is már amennyire lehetett sikerült levakarnom magamról õt… valamennyire. Párórára tartott ez a siker élmény, aztán pedig ugyanúgy lógott rajtam, mintha mi sem történt volna…

A kocsink felé mentünk. Beültem, mellém Emmet – azt hiszem most sem lesz unatkozásban hiányom – õ mellé Rose. És elõre pedig Jasper és Alice. Esme és Carlisle pedig másik kocsival mentek.
- Amúgy Edward… - fordult hátra Alice és levettem a tekintetemet az ablakról.
- Igen? – kérdeztem.
- Eltelt másfél év, az önuralmad tökéletesre fejlõdött. Mikor most elmegyünk London – ba, akkor kimehetsz az emberek közé. Mármint muszáj is lesz. Mert muszáj megszoknod a vérük illatát, de ott lesz veled mindig valaki, hogy letudjon téged állítani, ha valami nem úgy történne ahogy kellene. De nem hinném, hogy lenne bármi is – mosolygott rám – Két hétig mérjük, hogy milyen az önuralmad aztán, járhatsz velünk a gimibe, mert a látszatott meg tartanunk kell.
- Aztán elmehetsz Alice – el még vásárolni is… viheted azokat a szatyrokat amik színig vannak tömve – rázta a fejét Emmet – Hidd el… nem kellemes, nem is az a gáz, hogy nagyon nehezek azok a táskák! Hanem, hogy képes elmenni hetente többször is vásárolni és van mikor minket férfiakat is magukkal cipelnek. De most már legalább többen szenvedünk így már nekünk is sokkal jobb lesz – vigyorgott kajánul.

Tekintetem visszatévedt az ablakra és onnan néztem a tájat. Gyorsan mentünk, így a hó is kezdett már csak felszakadozni. Több helyen volt szimpla zöld táj.
- Edward… Tudod ha nem ismernélek azt hiszem azt hinném, hogy te depressziós vagy… De mivel ismerlek és mindennap ilyen vagy már nem is érdekel – vigyorgott – Mármint tudom, hogy ilyen vagy – ennek semmi értelme nem volt.
- Akkor miért kérdezted meg tõle a dolgokat? – kérdezte Alice.
- Nem tudom… - gondolkozott el – Amúgy rájöttem miért ilyen! Tanya miatt van az egész! Biztosan Eddy fiú már nem tudta elviselni azt, hogy az a nõszemély mindig rajta lóg és így teljesen magába zuhant. Sokkot kapott – vigyorgott még mindig.
- Ha Tanya – tól akkor biztosan helyeselt Jasper.
- Attól vagy ilyen Edward? – komolyan, Emmet - nél még az ötéves óvodások is érettebbek. De õ lemaradt ennél a korhatárnál és nem is fog tovább lépni ezen. Pont, mint én Bella – n… És megint itt kötök ki! Mindig rá gondolok, hogy õ most, hogy van, mit csinál? Vajon boldog? Fogalmam sincs… Utálom a vámpír létemet! Persze a családomat szeretem, csak azt nem ami vagyok. Alice igaz vámpír… de õ angyali és õ szerintem szereti ezt a létet. És azt hiszem, hogy még Emmet is. Õ biztosan szereti ezt a létet. Látszik rajta. Vagy csak már évek alatt megszokta ezt az egészet…

- Rájöttem mi kell neked Edward! – tette kezét a vállamra Emmet. Ránéztem és csak egy kaján vigyort láttam – Egy csaj! London – ban sok van… majd összeszedünk neked egyet! Nem hiszem el, hogy a sztár életedben nem volt soha sem csajod! Vagy mikor bújkáltál! Tökre nem valóságos – farkas szemet néztem Emmet – el, de inkább elszakítottam a tekintetemet róla és újra az ablak tanulmányozásával kezdtem el foglalkozni.
Ideges lettem arra amit mondott, de ezt próbáltam inkább magamban tartani. Ha az a lány nem Bella akkor nekem nem is kell más.
- Akkor nem kell csaj? – nem adja fel soha…
- Nem! – mondtam kicsit élesebben, mint ahogy azt kellett volna.
- Hát akkor szingli ember leszel te sokáig öcsi sajt. De te tudod – vigyorgott még mindig – Egy örökkévalóságig csajok nélkül… - direkt húzza az agyamat – Én nem bírnám ki – nem válaszoltam arra amit itt magyaráz nekem. Inkább ráhagyom a dolgokat, még az is jobb mintha válaszolnék és belekezdenénk valami idióta témába amibõl megint nem fogok jól kijönni. Úgyhogy inkább csöndben maradok és szenvedek magamban.

***

- Mikor száll már le a gép? – szenvedett Emmet mellettem. Igen, sajnos a repülõn mellém ült így elég érdekes volt az egész út.
- Nem tudom Emmet! De viselkedj normálisan és maradj inkább csöndben! – kezdett most már Jasper is ideges lenni rá. Pedig amióta ismerem ez nem vallott rá. Õ inkább mindig nyugodt volt,de Em mindenkibõl kihozza a dolgokat.
- Alice, te biztosan tudod… - fordult hátra bátyám én is így tettem, mert kíváncsi voltam, hogy húgom, hogy fog reagálni.
- Nem tudom!
- Persze… - morogta.
- Edward blokkolja a jövõt! – mondta oda Emmet – nek.
- Ajj öcsi! – fordult most felém Em – Mindjárt kidoblak a repülõbõl és máris tudni fogom, hogy mikor száll le ez a szerencsétlen gép! – soha sem láttam még ilyen idegesnek. Elmosolyodtam, van egy ilyen oldala is.
- Emmet… Idõnk, mint tenger! Hova sietsz? – kérdeztem.
- Nem szeretek sokáig egy helyben ülni – vigyorgott. Na… visszatért az igazi Emmet – Milyen unalmas lehet már mindig például az irodákban egy helyen ülni és írogatni? Hát most képzeld el milyen lenne! – mondta teljes komolysággal a hangjában.
Úgy csináltam, mintha tényleg átgondolnám a helyzetet, de aztán megszólaltam.
- Hát elképzeltem! Borzasztó lehet! – mondtam ironikusan.
- Na látod! – Emmet – et simán át lehet verni ilyen dolgokkal. De nem szóltam neki, hátha ellesz ezen egy darabig. Elgondolkozik és remélem addigra már leszállunk.

- Öveiket kérem kapcsolják be, a leszállást hamarosan megkezdjük! – mondta be a bemondó, de azért még a steward - esek körbejárták a repülõt, hogy elmondják az embereknek, kössék be magukat a leszállás miatt. Voltak olyan értetlenek is akik többszöri felszólítás után se kötötték be magukat. De mikor már mindenki megcsinálta ezt a feladatot, akkor a steward – es kimentek innen és gondolom szóltak, hogy elkezdhetjük a leszállást.
- Végre! – éjjenezett Emmet – Még, hogy elsõ osztály…- morogta és mindenki ránk nézett. Megböktem – Mi van? Az igazat mondtam – vigyorgott. Megráztam a fejemet és kinéztem az ablakon – ismét – ahol már látni lehetett a házakat, melyek még elég kicsik voltak, de én a vámpír látásommal ezt kitudtam venni egybõl.
- Ne nézd már mindig ki a fejedbõl! – bökött meg Emmet én meg rá néztem – Van valami bajod… - megfeszültem erre a kijelentésre. Gondoltam, hogy szemmel látható a dolog, de, hogy pont Emmet jött rá a dologra… Vagy a többiek is cask õk ezt nem mondják. Nem is baj.

- Edward szemmel láthatóan van valami bajod! – mondta ezt most teljes komolysággal bátyám – De nem beszélsz róla… - tapintott a lényegre – Tudom, hogy nem szereted azt… ami vagy – honnan tudja ezt? – Látszik rajtad! – válaszolt a fel sem tett kérdésemre – Megértem, hogyha nem akarsz errõl beszélni, ami nyomja a szívedet… De… ha mégis ez megváltozna akkor beszélhetünk errõl. Igaz, hogy én nem vagyok valami komoly személyiség… De ha olyan a helyzet akkor tudok az is lenni!
- Majd… egyszer beszélek róla… - megint elkezdtem a kinti tájat nézni, már szemlátomást egyre lejjebb voltunk és minden egyre nagyobb lett.
- Ahogy gondolod… - sóhajtott egy megadót Emmet. Kicsit rossz érzés volt, hogy saját családom elõl titkolok dolgokat. De azt hiszem – vagyis remélem – hogy ezt megtudják érteni és nem szekíroznak majd azzal engem, hogy mondjam már el mi van velem. Esme biztosan megérti majd a helyzetet. Még Carlisle is… Rosalie – t nem igazán érdekli a helyzet, hogy mi is történik velem. Jasper meg érzi, hogy szomorú vagyok, de próbálom ezt nem mutatni – ami elég rosszul sikerült eddig titkolni. Aztán már csak Alice és Emmet a húzósabb… Em nem is annyira akkor inkább a kis kobold. Õ mindent kitud szedni az emberbõl – bár belõlem még nem sikerült – ha azokkal a szemekkel rád nézz… És mikor még a bûntudatot is beléd tudja hozni.

- Edward! – legyezett a szemem elõtt Emmet – Ébredj már fel ember! Leszállt a gép és ha most nem megyünk le. Akkor az emberek hiper - szuper lassúan elindulnak majd a kijárat felé és itt állhatunk egész nap! És tudod, hogy nem szeretek várakozni! Szóval, mi ezt nagyon nem akarjuk, ezért szépen, most felállsz és lemegyünk! MOST! – ismételte a dolgokat. Kelletlenül felkeltem a helyemrõl és elindultam a kijárat felé. Megelõztük az embereket, õk csak most fogják fel, hogy már földet értünk.
- Látod öcsi! – veregette a hátamat Emmet – Így kell ezt csinálni! – vigyorgott kajánul és elindult az épület felé, felvenni a bõröndjeinket.
A repülõn is több emberrel voltam össze zárva, de az illatuk egyáltalán nem íritált engem. Akkor most már az önuralmam is kezd jó lenni. Komolyan, fel sem tûnt, hogy itt vannak emberek.

- Csak óvatosan! – tette elém a bõröndöt, nagyon lassan és óvatosan – Ugye emlékszel mit mûvelt Alice? Hát, hogyne emlékeznél! Szóval, csak óvatosan, a márka az márka és ne taposs a lelkükbe! –azzal az övét is levette.
- Hallod, te mi beszélsz? – kérdeztem és legyezni kezdtem elõtte a kezemet – Tisztára Alice – es volt ez a mondat! ,, A márka az márka ’’. Ezt nem hagyhatjuk tovább, a végén már te is szatyrokkal fogsz szaladgálni! És önmagadtól mész majd vásárolni… - mondtam neki. Õ tényleg ijedten nézett rám és szerintem nem csak megjátszotta ezt.
- Ezt tényleg nem hagyhatjuk! Cselekednem kell! – azzal ledobta a bõröndjét és ugrálni kezdett rajta.
Mit csinál ez a barom? Vagy csak a vámpírlátásom rossz, vagy tényleg a bõröndökön ugrál! – Alice ideges gondolatai.
- Ajaj… - motyogtam és én inkább kicsit hátrébb is léptem. Még az kellene, hogy idióta bátyám miatt én is bajba kerüljek.
- Emmet Cullen, te mi a jó eget csinálsz?! – emelte fel a hangját Alice – Nem volt elég a múltkori elbeszélgetésünk?
- Edward mondta! – kente rám a dolgokat és rám mutatott. Pöttöm húgom felém fordult és izzó szemekkel méregetett engem.
- Ez részben igaz… - kezdtem – De én nem pont ezt a megoldást javasoltam volna! – védtem magamat.
- Mondjátok el a dolgokat elölrõl… - próbálta szerintem lehiggasztani magát.
- Hát Emmet az elõbb mondott egy olyan mondatot, ami mintha a te szádból hangzott volna el… ,, A márka az márka ’’ és akkor megjegyeztem, hogy ez mennyire Alice – es volt és a végén már az lesz, hogy saját maga megy majd el vásárolni… Erre mondtam én is meg õ is: hogy ezt nem hagyhatjuk. Azután meg elkezdett ugrálni a bõröndön… Pedig én ezt nem is mondtam neki… - szabadkoztam – Lehet gondoltam volna rá… De nem mondtam volna ki! – küldtem felé egy ártatlan mosolyt.
- Most elnézem neked! – mondta szigorúan – Veled majd még beszélgetek – mutatott Emmet felé.

Bátyám hitetlenkedve nézett rám.
- Ezt, hogy csináltad? – lépett mellém és ezt a fülembe suttogta.
- Tudod… - elgondolkoztam – Fogalmam sincs! Egyszerûen szerencsém volt! – vigyorogtam és vittem a bõröndömet.
- Hallod, erre a mosolyra megtaníthatnál engem! – futott utánam.
- Ezt nem lehet csak úgy tanítani… Ehhez kell tehetség! Ami neked… hát valljuk be nem sok van! – vigyorogtam még mindig aztán ott hagytam õt.
- Tudod kezdesz a sztár fejeddel beképzelt lenni! – vigyorgott.
- Image… - motyogtam és a parkoló felé mentem. Már innen láttam Alice – t ahogy egy taxinál áll és toporzékol, mert már csak ránk vártak. A többiek ott voltak.
- Emmet, te teljesen elrontod Edward – ot! – vette ki a kezébõl a bõröndöt és odaadta a sofõrnek.
- Miért van az, hogy téged véd állandóan? – fordult felém kérdõ tekintettel.
- Nem tudom… - mondtam az igazságot. Nem várom el Alice – tõl, hogy kivételezzen velem. Lehet majd errõl beszélek is vele, a végén Emmet – et megfogja enni az irigység, azt meg nem hadhagytjuk…

Star Perfomance - 12.fejezet

Star Perfomance – 12.fejezet

( Edward szemszöge )

Már lassan egy hete itt vagyunk. Tanya levakarhatatlanul nyomul rám. Emmet ezen jól szórakozik, de én ezt egyáltalán nem tartom viccesnek. Inkább idegesítõnek. Már többször próbáltam udvariasan lekoppintani, de nem sikerült. Felfogta, de aztán fél óra múlva megint jött oda hozzám, mintha mi sem történt volna.
Most a nappaliban voltam Emmet – el. Foci meccset néztünk, hát bátyám pont az én ,, ellenségeimnek ’’ szurkolt. De nem csinált belõle problémát, mert õ úgy gondolta, úgy is az õ csapa fog nyerni. Na de ebben tévedett, Alice már elõre megmondta nekem, hogy az én általam választott csapat fog nyerni. De nem akartam lelõni a poént.
- De miért?! – kelt ki magából, ezen elkellett mosolyodnom.
- Az élet nehéz – vigyorogtam és felálltam.

- Nem megyünk el vadászni? – kérdeztem és kinéztem az ablakon.
- Elmehetünk – lépett mellém Emmet.
- Én is megyek – jelentette be Tanya ellen mondást nem tûrõen közben már a nyakamban csüngött. Fel sem fogtam, hogy mit csinál. Csak Emmet röhögésére kaptam fel a tekintetemet.
- Legalább jobban megismerjük egymást! – jelentette be boldogan Tanya. Ja… csak Emmet is ott lesz. De én ezt a lányt mindjárt lepasszolom. Nem szép dolog… De muszáj lesz
Az élet nehéz… - üzent gondolatban Emmet.
Gondolkoztam valami jó kis hazugságon. De nem tudtam egyszerûen gondolkozni! De valamin mégis törtem a fejemen, csak az eredmény nem mindig lett ésszerû. Reménykedõen néztem Emmet – re aki csak kajánul vigyorgott.
Na jó… - kezdte gondolatban – Ha fizetsz nekem húsz dollárt akkor elintézem neked, hogy a vadászatra lekopjon a csaj – vigyorgott.
Hevesen bólogatni kezdtem, bár nem volt egyszerû, mivel még Tanya mindig ott csüngött a nyakamba.
Legyen ötven! – alkudozott - Ha tudtam volna, hogy ilyen könnyen belemész a dolgokba… Na legyen ötven és még egy jó szöveget is kitalálok! – megforgattam a szemeimet de azért beleegyeztem.

- Tanya – lépett oda hozzánk Emmet én meg próbáltam lekaparni magamról a karjait, de nem sok sikerrel. Végül egy nagy erõvel lelöktem magamról Tanya markoló kezeit – Tudod… Mi Edward – dal egy pasis vadászatot terveztünk… Ha érted mire gondolok… - vigyorodott el ravaszul – Na és itt úgymond nem jönnek velünk csajok. Megbeszéljük mik történtek… Satöbbi. Szóval ne haragudj, de nem jöhetsz velünk – mondta ki a lényeget Emmet.
Tanya csak nézett, szerintem fel sem fogta, hogy bátyám mit is mondott neki valójában. Csípõre tette a kezét és szúrosan nézett Em – re.
- Hadd döntse el Edward, hogy akarja – e, hogy veletek menjek! – fordult felém – Nos? – húzta fel szemöldökét.
Most jön az én idõm! Hátha rájön, hogy nem érzek iránta semmit.
- Ne haragudj… - direkt megálltam itt és Emmet – re néztem – Tanya, de Em – mel megyek mert már elõbb megígértem ezt neki – próbáltam nem nevetni, de nehezen ment. Emmet meg már kezét odahelyezte szájához, hogy ki ne törjön belõle a hangos nevetés.
- Szia! – intettem neki és gyorsan kirohantam az ajtón, utánam Emmet – tel. Gyorsan futottam, amennyire csak lehetett. Aztán körülbelül az erdõ közepén megálltunk és ott kitört mind a kettõnkbõl az észveszejtõen hangos nevetés.

Emmet már a hasát fogta és a földön fetrenget. Igazából ez az egész nem volt vicces, mégis örültem, hogy megszívathattam Tanya – t. Persze tudom, hogy ez nem volt szép dolog tõlem… De hát istenem… ez van.
Attól sem tartok, hogy ezután nem fog ugyanúgy tapadni rám. Mert szerintem nem veszi észre magát. Szóval… minden ugyanolyan lesz, mint eddig. Szerelmes belém – ez biztos – de én ezt nem tudom viszonozni mert mást szeretek. Hiába elérhetetlen számomra ebben a pillanatban…
El is komorodtam. Nem nevettem tovább.
- Jaj ne legyen már bûntudatod! Tanya túl teszi majd magát a történteken. Ugyanúgy fut majd utánad, mint eddig… - vigyorgott.
- Én nem is ezen gondolkoztam… - motyogtam és levetettem magamat a hóba. Mivel itt voltunk Alaszkában, nem volt fû. Csak a fagyosság… és hideg…
- Hát akkor min? – kérdezte kíváncsian.
Elmondjam neki? Nem… inkább nem. Bízok benne, de ezt a lehetõséget most nem támogatom. Majd ha lesz rá erõm… Akkor talán beszélek neki a történtekrõl. De az nem most lesz… Lehet évek múlva… Mazoista vagyok már megint. De hát ha fáj? Ha belül egy ûr van bennem? Akkor mit csináljak?

- Vadásszunk… - tereltem a témát - Ha bármi fogj le… üss le vagy bármi. Nem akarok úgy járni, mint múltkor – most arra céloztam, hogy megöltem egy embert.
- Hogy leüsselek azt nem kell kétszer mondanod – vigyorgott.
- Gondoltam… - motyogtam.
Körbenéztem és már alkonyodott. Futni kezdtem, mert ha még itt állok egy darabig akkor nem fogok a mai nap során vadászni. Ha pedig ezt nem teszem meg akkor úgy járhatok, mint múltkor. Azt meg nem akarom.
Nagy levegõt vettem, ez alatt feszengtem, mert féltem, hogy egy ember lesz itt a közelben. De hát végül is nem sokan élhetnek itt. Alaszkában? Annyian lakhatnak itt összesen, mint Forks – ban… Talán még kevesebben is, vagy tudom is én…

Az állatot amit éreztem nem tudtam be azonosítani. De az is teljesen biztos, hogy nem ember volt. Hanem állat.
- Érzed ezt? – ért be mellém vigyorogva Em.
- Igen, mi ez?
- Jeges medve… Ez a második kedvencem – vigyorgott még mindig.
- Mi az elsõ?
- A grizzly medve – medve, medve. Mi a különbség?
- Ki kapja el elõbb? – húztam fel a szemöldököm és én már futottam is az illat után. Emmet szerintem még fel sem fogta, hogy mit mondtam neki. Amíg neki eljut az agyáig a kérdés, addig én már bõven ,, vacsoráztam ’’.

Az illat egyre erõsebb lett. Már szinte kaparta a torkomat a csábító illat és akkor már az áldozatomat is láttam. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, hogy minél elõbb érezhessem vérének csábító illatát, ahogy a forró anyag végig folyik a torkomon…
Támadó állásba álltam meg. Az állat háttal volt nekem, látni lehetett lüktetõ ereit a nyakában. Az ösztöneim elkaptak engem és futni kezdtem az állathoz. Óvatosan lépkedtem közben, nem akartam, hogy az állat meghallja.
Hirtelen megfordult és szembe találtam vele magamat. Gúnyosan elmosolyodtam, mivel ilyenkor azt hiheti, neki több az esélye a túl élésre, pedig téved. Sokkal erõsebb vagyok nála.
Rávetettem magamat és szívni kezdtem a vérét. Mámorító volt, sokkal jobb, mint a szarvasé vagy az eddig kóstolt állatok közül valamelyiké. Az emberi vérhez képest sehol sem volt… De szomjamat ez mégis csillapította. Nincs szükségem emberi vérre. Nem is akarok többet még gondolni se erre….

- Ugye tudod, hogy csak hagytalak gyõzni! – vigyorgott Emmet és odajött mellém, ahol már csak az állat ernyedt teste volt.
- Na persze… - mondtam és oldalra billentettem a fejemet – Lassú vagy! Valld be! – nevettem fel.
- Nem vallom! – dacoskodott.
- Pedig ezzel elárultad magadat teljesen! – ráztam a fejemet. Annyira egy fárasztó lény.
- Visszafele verseny? – soha sem adja fel a reményt. Nyerni akar… én pedig nem fogom megadni neki ezt az örömöt.
- Naná! – vigyorogtam, de akkor õ már sehol sem volt – Ez nem ér! – kiáltottam utána és eszeveszett sebességgel futni kezdtem bátyám után. Gyorsan utol is értem õt. Azt hiszem az egész családban én vagyok a leggyorsabb. Ezt nem azért mondom, mert egoista vagyok, hanem mert ez így van – az én véleményem szerint. Ha Emmet mondaná ezt akkor még ha utolsó lenne is – szerinte – õ a leggyorsabb. Akkor kénytelen lennék ráhagyni a helyzetet, mert ha ennyi esze van nem fogok vele leállni vitatkozni. Én nem adok neki sok örömöt, ennyit hadd érdemeljen már meg.

Már mellette futottam és õ csak nézett rám, mintha nem is hitte volna el ezt az egészet. Én csak vigyorogtam és a ház ajtaját vettem be célomnak. Már csak pár méter és…
- Nyertem! – vigyorogtam és beugrottam a nappaliba. Mindenki rám kapta a tekintetét és csak nézett, hogy mi ütött belénk.
- Csaltál! – gyanúsított meg Emmet.
- Miért? – kérdeztem zavartan, mert szerintem most nem csaltam. Nem mintha máskor tettem volna… Lehet… de nem emlékszek rá…
- Mert elõbb indultál!
- Te indultál elõbb. Bocs, hogy gyorsabb vagyok nálad és te ezt nem tudod beismerni – hecceltem. Látszott rajta, hogy ideges – Majd a következõ versenyben hagylak téged nyerni. Csak, hogy kicsi szíved örüljön – veregettem meg a vállát.s
- Megtennéd értem? – kérdezte vigyorogva, mint egy öt éves kisgyerek aki akkor kapta meg az elsõ ajándékát karácsonyra.
- Igen… de csak azért, hogy ne kínozz engem – mondtam ki az igazat – Tudod milyen nehéz azt elviselni, mikor naponta itt hisztizel nekem, hogy te soha sem nyersz meg ilyenek? – tettem fel neki a kérdést – De rájöttem! Azért csinálod, hogy egyszer haddjalak téged nyerni aztán meg az orrom alá tud dörgölni a dolgokat! – mondtam mert teljesen megvilágosodtam, mindenre rájöttem.
- Edward… túl okos vagy – vigyorgott kajánul.
- Elismered? Úristen? Mi bajod van? – tettetem ijedségemet.

- Maradj az éneklésnél. A színészkedés nem megy neked… - vigyorgott.
- Ezt mondták már több helyen is – nevettem. Akkor most be is igazolódott az emberek véleménye a színészi ,, tudásomról ’’. Nem vagyok erre a szerepre való. Igaza van Em – nek maradok inkább az éneklésnél. Az sem rossz meló… Bár… nem hinném, hogy lesz valahol lehetõségem még erre a családon kívül. Mert én állítólag már nem is élek…Elég fura lenne, ha egyszer csak beállítanék valahova és énekelni kezdenék. Majd száz év múlva… Akkor nem leszek már annyira feltûnõ, lehet az emberek már nem is fognak rólam beszélni. Kimegyek úgymond a ,, divatból ’’. Lejárt lemez leszek.
- Aj Emmet! Teljesen elvadítod Edward – ot az idióta beszólásaiddal! – jött mellém Alice és megölelt – Miért teszed ezt? – játszotta el a szerepét. Bekellett vallani, sokkal jobb színész, min én.
- Nem tehetek róla… egyszerûen csak jól tanítok és tanítványaim ezt tökéletesen eltanulják tõlem – mondta büszkeséggel teli hangon.
- A tanítványaid szó alatt kiket értesz? – kérdezte Jasper.
- Hát Edward – ot – vigyorgott.
- Ez egy személy… - mondta.
- Azért te is beletartozol. Mikor megérkeztél akkor szerény voltál! Most meg nézz magadra – vigyorgott – Teljesen rossz hatásra vagyok rád, ezzel elértem, hogy ne az a kis bárány legyél. Amúgy csak a fogadásokkal lettél elrontva, nem lett volna itt semmi baj sem – gondolkozott el.
- Meneküljetek, gondolkozik! – vigyorgott Jasper.
- Én menekülök a szobámba... – mondtam és fel is suhantam volna a szobámba ha valaki nem áll az utamba.

- Szia – köszönt ,, bájosan ’’ Tanya. Ki más is lehetne…
- Hello… - köszöntem de már egy kicsit ideges voltam, hogy itt elõttem rebegteti a szempilláit – Mit szeretnél? – próbáltam a legnormálisabb hangnememet használni.
- Oh semmit… csak azt, hogy beszélgessünk egy kicsit – a szempilla rebegetést még mindig nem hagyta abba…
- Talán majd késõbb… most… még van néhány… dolgom – próbáltam valami normális választ mondani. Emmet kisebb siker nélkül akarta elfojtani a nevetését, de egy kis kuncogást még mindig lehetett hallani.
- Oké… - Tanya hangja csalódott volt.
Bólintottam és én egybõl fel is rohantam a szobámba, majd még az ajtót is bezártam nem bíztam a véletlenre, mert Tanya – ból kinézem, hogy képes lenne betörni ezt a nyomorult ajtót, még így is, hogy már nincs nyitva. Ablak! Gyorsan odarohantam és azt is becsuktam. Ez normális? Vagy… ennyi para még belefér?
Nem is vagyok már normális… Még vámpír létemre se. Egyszer csak azt fogom észre venni, hogy szép lassan meg fogok bolondulni… Na még az kellene.

Star Perfomance - 11.fejezet

Már régen írtam ide, bocsi mindenkinek, de alig gépezek mostanában. Nincs rá időm... De nyugi a frisst azt remélhetőleg mindig megkapjátok. :) Most jó olvasást és légyszi írjatok komentet :D
Pussz: Netty ^^

Star Perfomance – 11.fejezet

( Edward szemszöge )

Alaszka felé vettük utunkat. Repülõvel mentünk, de húgom – mint mindig – eltudta intézni azt, hogy odahozzanak két autót, amivel eltudunk menni a Denali – klánhoz.
Nem telt el olyan nap, hogy ne gondoltam volna Bella – ra. Ahányszor rágondolok, mintha szívem összetörne mindig és mindig. Nem fogom bírni. Szánalmas vagyok… de akkor sem…
- Na öcsi, felkészültél már lelkileg? – szólalt meg Emmet.
- Mit? – eszméltem fel a gondolkodásomból.
- Te hova figyel cicabogár? Tíz perce arról papolok, hogy Tanya mit fog majd veled csinálni, erre azt se tudod mirõl van szó? Hol jár az eszed? Csak nem egy csajon – bökött meg.
- Befejeznéd? – kérdeztem és ránéztem.
- Nem… - gondolkozott el – Specialitásom: testvéreim kikészítése és a nép szórakoztatása. Engem erre találtak ki – vigyorgott kajánul.
- Na igen… - motyogtam.

- Akarod tudni mirõl beszéltem tíz percig? – kérdezte.
- Nem…
- Jó, akkor elmondom – akkor minek kérdezett meg – Elõször, mikor meglát téged, akkor csak nézni fog téged. Gondolom majd rólad fog ábrándozni kicsi fejében, aztán elkezd majd rád nyomulni, mindig rajtad fog lógni. Minden idejét veled akarja majd tölteni és…
- Én meg lerázom õt – mondtam.
- Mintha olvasnál a gondolataimban – ránéztem.
- Mert mi vagyok? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel – Amúgy is ezt tenném szóval teljesen mindegy… - válaszoltam és hátra dõltem.
- Te ma nagyon harapós kedvedbe vagy ám – jegyezte meg – Nyugodtan elmondhatod nekem, hogy mi nyomja kicsi szívedet – erre már nem is válaszoltam. Így is annyi nyugtalanító dolgokat mondott még otthon Tanya – ról és akkor még pluszban idegesít is engem, hogy még jobban elérje célját ami nem más, mint a kikészítésem végpontja. Na de nem tudom, hogy én ezt meddig fogom hagyni, mert egyszer nálam is elszakad majd a cérna. Ami már nagyon közel van.

- Messze vagyunk még? – kérdeztem Alice – t.
- Kevesebb, mint öt perc. Izgatott vagy? – fordult hátra.
- Nem. Csak már Emmet kezd kiakasztani a baromságaival és mindjárt elszakad a cérna… - morogtam.
- Milyen cérna? – szólalt meg nagydarab bátyám.
- Aj… - morogtam és kinéztem az ablakon.
- Lehet ám ebbe a korba van. Olvastam, hogy tizenhárom éves kortól van ilyen lázadó korszak – magyarázta orvosian Em.
- Te olvasol? – heccelte Jasper.
- Nem… Jó! Tévébe láttam. De azt hittem így jobban hangzik majd… - mondta – De amúgy nem tudom meddig tart ez a korszak. Lehet Edward – nak soha sem fog elmúlni – vigyorgott.
Vettem egy mély levegõt és próbáltam nem a mellettem lévõ személlyel foglalkozni. A tájat bámultam mereven és nem figyeltem Emmet idióta ,, vicceire ’’.

- Megérkeztünk! – mondta Alice, Jasper megállt.
Ahogy ezt ki mondta én már ki is szálltam a kocsiból.
- Azért ennyire nem voltam rossz társaság! – szállt ki Emmet is a kocsiból. Felnyitottam a csomagtartót, pont az õ bõröndje volt legfölül azt kivettem és hozzá vágtam – Na! – nyavajgott, mint egy kisgyerek – Lázadó korszak – gondolkozott el.
- Edward biztos csak ez a baj? – lépett elém Alice.
Nem… nem csak ez. Bella, az emberi életem és, hogy megöltem egy embert. ,, Csupán ’’ ezek a gondjaim – mondtam magamban.
- Igen csak ez – néztem a szemébe, kivettem a bõröndömet és elindultam Carlisle és Esme felé.

Hallani lehetett, hogy az ajtó nyitódik, majd csukódik és lépteket is hallottam.
- Nézd már egy kézzel simán elbírom ezt – mutatta be ,, csodálatos ’’ produkcióját.
- Úristen Emmet, csodálatos vagy – mondtam – Elbírsz két bõröndöt is? – és odadobtam hozzá az enyémet is.
- Edward, figyelj már, vámpír erõvel? – kérdezte vigyorogva mikor zsonglõrködött a bõröndökkel.
- Emmet! Edward! Normálisak vagytok? Azok eredeti Luis Vuitton táskák! – ordítozott Alice. Jasper próbálta visszafojtani feltörõ nevetését. De Alice küldött felé egy ,, csúnya nézést ’’ és máris lefagyott a mosoly az arcáról.
Oda léptem Emmet mellé és elvettem a bõröndömet. Alice felé küldtem egy féloldalas mosolyt, Bella erre mindig elgyengült, de húgomnál ez nem használt.
- Ez a ,, hogyan szedjük, fel a csajokat ” mosolyod? – kérdezte csípõre tett kézzel.
- Néhány lánynál bejött… - vagyis mindenkinél, de én csak Bella – t számítom ide.
- Akkor még gyakorold! – Emmet hangosan nevetni kezdett.
- Tedd le a bõröndöt! – így tett. Alice még toporzékolt elõttünk egy sort. Kioktatott minket, hogy mit képzelünk magunkról, hogy ilyet tettünk!
Mikor vége lett az oktatásnak akkor maga után húzta a bõröndjeit és bement a házba a többiek után.


- Még nem láttam ilyennek… - súgtam oda Em – nek.
- Mikor ruhákról van szó… Vagy Luis Vuitton – os dolgokról, akkor elõ jön belõle az ördög és szinte ölni tud! Na most ebbõl kaptál egy kis ízelítõt- mondta – Volt ám ennél rosszabb is! Ne akard megtudni akkor mi volt… - rázta a fejét elborzadva.
Hát én Alice – bõl nem tudnám elképzelni. Az õ kis szerény kisugárzására. De úgy látom, ha ruhákról van szó akkor ölni tud.
- Huh mikor a kocsimat az egyik ruhájával takarítottam! Aztán valami eredeti tervezõ csinálta neki és akkor is ki volt akadva, mint állat. De ez még 1976 – ban volt. De te akkor még sehol sem voltál – nevetett kajánul.
- Fárasztó vagy hosszú távon…- indultam el a ház felé.
- Mindig ezt mondják! – beléptünk a házba.
Körbenéztem. A nappali hasonló volt a Cullen – villa nappalijához. Annyiból tért el, hogy ha kinéztem az udvarra, nem egy egész üvegfalat láttam. De ettõl eltérve a ház még gyönyörû volt.

- Örülünk Edward, hogy találkoztunk – jött oda egy férfi – A nevem Eleazar – mutatkozott be.
- Én is – fogtam vele kezet és egy mosolyt küldtem felé.
- Hadd mutassam be a családomat: Carmen, Kate, Irina és Tanya – mutatta be õket.
Hm… Edward eszméletlen jó pasi. Megkell szereznem magamnak – beférkõztek a fejembe néhány felzaklató gondolat, ami Tanya – tól jött.
Ijedten néztem Emmet – re és küldtem felé egy: ez - a - csaj - tényleg - nem - normális pillantást amire csak nevetni kezdett. Egy nagyot nyeltem majd visszafordultam a többiekhez.
- Érzem Edward, gondolat olvasó vagy – mondta Eleazar.
- Eleazar képessége, hogy feltudja fedezni a vámpírok képességét – magyarázta Carlisle – és ha már itt tartunk, Kate képessége pedig, hogy áramot tud vezetni a saját testébe és így védekezik a támadások ellen – mondta.
Ránéztem Tanya – ra aki feszülten állt. Próbáltam elfojtani feltörõ nevetésemet, Emmet ezt nem tudta megállni õ teli torokból nevetni kezdett.
Tanya egy ronda nézést küldött Emmet felé. Annyira csúnyán nézett, hogy komolyan, én is megijedtem tõle. Bátyámnak is lefagyott az arcáról a mosoly.

- Megmutatom a szobátokat, hogy kitudjatok pakolni – szólalt meg Carmen. Õ ugyanolyan gondoskodó volt, mint Esme.
Felmentünk a lépcsõn. Tanya folyamatosan utánam koslatott. És alig vagyok itt fél órája de már idegesített. Nem akartam már udvariatlan lenni, de legszívesebben megmondtam volna neki: kopjon le. De nem tettem, mert én vagyok ilyen nagylelkû…
- Ez lesz a te szobád – mosolygott ,, bájosan ”.
- Kösz – válaszoltam nem túl bõ szavúan.
- Segítsek kipakolni? – jött közelebb hozzám. Nagyon nyomul… Lekell valahogy ráznom.
- Nem – erõltettem meg egy mosolyt – Meg tudom oldani egyedül is. Nincs olyan sok dolgom, hogy ne tudjak egyedül is kipakolni – válaszoltam.
- Rendben – mondta végül lemondóan, belül már ugráltam örömömben – De szólj ha mégis segíteni kellene! – nem adja fel sohasem?!
- Mindenképpen – közben kivezettem az ajtóhoz és mikor már végre kilépett akkor megnyugodtam.
- Azt hittem már soha nem megy ki… - motyogtam magamnak. Remélem nem hallotta meg, bár nem hinném. Ahhoz eléggé halkan mondtam. Meg ha meghallotta akkor sincs semmi. Majd mondom, hogy nem voltam jó kedvembe meg, hogy ,, sajnálom ’’ és kész.
A dobozok, amiben a dolgaim voltak, már elhelyezkedtek a szobámban. Már csak ki kellett õket pakolni. A szoba szép volt. Egy francia ágy. Polcok, szekrények és gardrób. Körülbelül ezek a dolgok helyezkedtek el itt.
Elvettem az elsõ kezembe akadó dobozt, amiben könyvek voltak. Oda vittem a polchoz és a könyveket pedig kirakosgattam egymás mellé. Ez nem tartott sokáig.
Aztán következtek a ruháim ami alig volt két bõrönd – Alice – éhez képest egyáltalán nem sok – ezeket a gardróbba tettem. Pólókat külön polcra… nadrágokat és a pulcsikat is külön helyeztem el.
Ezeken a dobozokon kívül nem is volt más dolog... Mármint volt még egy kicsi, de már nem volt kedvem azt is kipakolni.

Leültem az ágyamra és néztem ki a fejembõl. Megint… Nincs más szórakozásom. Ezt általában mindennap lejátszom magammal. Marcangolom magamat. Bella – ra gondolok. Rá egész nap.
- Edward! – kiáltott Alice – Gyere le! – jött be az ajtómon – Megakarják ismerni az életedet – mosolygott. Ránéztem de nem volt kedvem felkelni – Jaj ne! Megint önmarcangolást végzel? – ült le mellém.
- Mint mindennap… - motyogtam.
- Edward… Elhiszem, hogy fáj arra gondolni ami belül nyomja a szívedet, nemhogy még beszélni is róla… - mondta együtt érzõen – De… nálam még mindig áll azaz ajánlat, hogy ha szeretnél akkor megbeszélhetnénk… Elmondatnád nekem… Csak nekem! És nem mondanám el senkinek – nézett mélyen a szemembe és látszott rajta, hogy tényleg teljesen komolyan gondolja azt amit mond.
- Tudom… De… nem. Úgy se lehet ezen változtatni szóval majd túl teszem magam rajta… - felálltam és az ajtó felé mentem - … egyszer... –fejeztem be a mondatomat. Nem hinném, hogy sikerülne egyhamar, de ezt inkább nem mondtam el neki… Tudtam, hogy megbízhatok benne, de inkább passzoltam ezt.

- Na, szia öcsi! – jött oda mellém Emmet – Jöttél a megbeszélésre, mi? Kíváncsiak a te kis életedre… Na igen, ez már csak így megy náluk. Mindent megakarnak tudni… - mondta vigyorogva – Tényleg, Tanya – t, hogy viseled? – röhögött még mindig.
Vettem egy mély levegõt, de nem válaszoltam a kérdésére. Nem volt türelmem ahhoz, hogy felidegesítsen engem. Már mára úgy is sikerült neki…
A nappaliban már az egész Denali – klán lent volt és mi is csatlakoztuk hozzájuk. Alice, Emmet és én. Én Emmet mellé ültem le. Tanya szerencsére már Irina mellett foglalt helyett.

- Nos… Edward – kezdte Eleazar – Ha lehetne, kérlek mond el azokat az emlékeket, hogy mire emlékszel az átváltozásból. Ki változtatott át, meg ilyenek. Persze… ha nem vagyok diszkrét – mondta.
- Oké… - kezdtem – Az eredeti nevem Edward Masen, de mikor a Cullen családhoz kerültem felvettem ezt a nevet és…
- Úristen! Tudtam, hogy valahonnan ismerõs vagy és már rájöttem honnan! – vigyorgott Irina.
- Alice – nek is ez volt az elsõ reakciója – vigyorgott kajánul Emmet – Úristen egy sztár a házunkban! – utánozta húgom hangját.
- Ezt majd megbeszéljük késõbb… De most Edward hadd fejezze be azt amit elkezdet – mondta Eleazar – Folytasd kérlek – kérte.
- Victoria változtatott át… egy erdõben sétáltam – Bella – t direkt nem említettem – Egyszer csak megjelent elõttem és mondta, hogy mennyire éhes… és, hogy csábítja a vérem. Úgymond ,, játszott az étellel ’’ mielõtt megharapott volna. Aztán ez is bekövetkezett… azután már nem igazán emlékszek a többi dologra. Csak a fájdalom, utána meg felébredtem és ennyi… végül is – mondtam. Elég ha ennyit tudnak. Nem kell az életem minden pontjáról tudniuk. Hisz alig ismerem õket… Rendesnek látszanak, de mégis… Nem kell szerintem most döntenem, hogy szimpatikusak – e vagy sem. Majd még lesz rá elég idõm.

- Victoria? – kérdezte Irina – Vörös haja volt?
- Igen – mondtam.
- Él még?
- Igen – válaszoltam ismét. Nem tudom miért érdekli õt ezt ennyire.
- Járt már itt… veszélyes egy nõ személy… - mondta és egy kicsit el is borzadt – Hadsereget akart toborozni… De nem jött össze neki, szerencsére. Mert ha több tucat új szülöttet hozott volna létre… Rengeteg emberi élet veszett volna oda… - hallatszódott a hangján, hogy nagyon mérges. Szóval utálhatja azt a vámpír nõt.
- Köszönjük Edward, hogy szántál ránk egy kis idõt – mosolygott Eleazar – Én csak ennyit akartam megtudni rólad.
Bólintottam, majd felálltam és elindultam a szobám felé. Azt hiszem az itt öltött idõk nagy részét itt fogom majd tölteni.