Star Perfomance - 12.fejezet

Star Perfomance – 12.fejezet

( Edward szemszöge )

Már lassan egy hete itt vagyunk. Tanya levakarhatatlanul nyomul rám. Emmet ezen jól szórakozik, de én ezt egyáltalán nem tartom viccesnek. Inkább idegesítõnek. Már többször próbáltam udvariasan lekoppintani, de nem sikerült. Felfogta, de aztán fél óra múlva megint jött oda hozzám, mintha mi sem történt volna.
Most a nappaliban voltam Emmet – el. Foci meccset néztünk, hát bátyám pont az én ,, ellenségeimnek ’’ szurkolt. De nem csinált belõle problémát, mert õ úgy gondolta, úgy is az õ csapa fog nyerni. Na de ebben tévedett, Alice már elõre megmondta nekem, hogy az én általam választott csapat fog nyerni. De nem akartam lelõni a poént.
- De miért?! – kelt ki magából, ezen elkellett mosolyodnom.
- Az élet nehéz – vigyorogtam és felálltam.

- Nem megyünk el vadászni? – kérdeztem és kinéztem az ablakon.
- Elmehetünk – lépett mellém Emmet.
- Én is megyek – jelentette be Tanya ellen mondást nem tûrõen közben már a nyakamban csüngött. Fel sem fogtam, hogy mit csinál. Csak Emmet röhögésére kaptam fel a tekintetemet.
- Legalább jobban megismerjük egymást! – jelentette be boldogan Tanya. Ja… csak Emmet is ott lesz. De én ezt a lányt mindjárt lepasszolom. Nem szép dolog… De muszáj lesz
Az élet nehéz… - üzent gondolatban Emmet.
Gondolkoztam valami jó kis hazugságon. De nem tudtam egyszerûen gondolkozni! De valamin mégis törtem a fejemen, csak az eredmény nem mindig lett ésszerû. Reménykedõen néztem Emmet – re aki csak kajánul vigyorgott.
Na jó… - kezdte gondolatban – Ha fizetsz nekem húsz dollárt akkor elintézem neked, hogy a vadászatra lekopjon a csaj – vigyorgott.
Hevesen bólogatni kezdtem, bár nem volt egyszerû, mivel még Tanya mindig ott csüngött a nyakamba.
Legyen ötven! – alkudozott - Ha tudtam volna, hogy ilyen könnyen belemész a dolgokba… Na legyen ötven és még egy jó szöveget is kitalálok! – megforgattam a szemeimet de azért beleegyeztem.

- Tanya – lépett oda hozzánk Emmet én meg próbáltam lekaparni magamról a karjait, de nem sok sikerrel. Végül egy nagy erõvel lelöktem magamról Tanya markoló kezeit – Tudod… Mi Edward – dal egy pasis vadászatot terveztünk… Ha érted mire gondolok… - vigyorodott el ravaszul – Na és itt úgymond nem jönnek velünk csajok. Megbeszéljük mik történtek… Satöbbi. Szóval ne haragudj, de nem jöhetsz velünk – mondta ki a lényeget Emmet.
Tanya csak nézett, szerintem fel sem fogta, hogy bátyám mit is mondott neki valójában. Csípõre tette a kezét és szúrosan nézett Em – re.
- Hadd döntse el Edward, hogy akarja – e, hogy veletek menjek! – fordult felém – Nos? – húzta fel szemöldökét.
Most jön az én idõm! Hátha rájön, hogy nem érzek iránta semmit.
- Ne haragudj… - direkt megálltam itt és Emmet – re néztem – Tanya, de Em – mel megyek mert már elõbb megígértem ezt neki – próbáltam nem nevetni, de nehezen ment. Emmet meg már kezét odahelyezte szájához, hogy ki ne törjön belõle a hangos nevetés.
- Szia! – intettem neki és gyorsan kirohantam az ajtón, utánam Emmet – tel. Gyorsan futottam, amennyire csak lehetett. Aztán körülbelül az erdõ közepén megálltunk és ott kitört mind a kettõnkbõl az észveszejtõen hangos nevetés.

Emmet már a hasát fogta és a földön fetrenget. Igazából ez az egész nem volt vicces, mégis örültem, hogy megszívathattam Tanya – t. Persze tudom, hogy ez nem volt szép dolog tõlem… De hát istenem… ez van.
Attól sem tartok, hogy ezután nem fog ugyanúgy tapadni rám. Mert szerintem nem veszi észre magát. Szóval… minden ugyanolyan lesz, mint eddig. Szerelmes belém – ez biztos – de én ezt nem tudom viszonozni mert mást szeretek. Hiába elérhetetlen számomra ebben a pillanatban…
El is komorodtam. Nem nevettem tovább.
- Jaj ne legyen már bûntudatod! Tanya túl teszi majd magát a történteken. Ugyanúgy fut majd utánad, mint eddig… - vigyorgott.
- Én nem is ezen gondolkoztam… - motyogtam és levetettem magamat a hóba. Mivel itt voltunk Alaszkában, nem volt fû. Csak a fagyosság… és hideg…
- Hát akkor min? – kérdezte kíváncsian.
Elmondjam neki? Nem… inkább nem. Bízok benne, de ezt a lehetõséget most nem támogatom. Majd ha lesz rá erõm… Akkor talán beszélek neki a történtekrõl. De az nem most lesz… Lehet évek múlva… Mazoista vagyok már megint. De hát ha fáj? Ha belül egy ûr van bennem? Akkor mit csináljak?

- Vadásszunk… - tereltem a témát - Ha bármi fogj le… üss le vagy bármi. Nem akarok úgy járni, mint múltkor – most arra céloztam, hogy megöltem egy embert.
- Hogy leüsselek azt nem kell kétszer mondanod – vigyorgott.
- Gondoltam… - motyogtam.
Körbenéztem és már alkonyodott. Futni kezdtem, mert ha még itt állok egy darabig akkor nem fogok a mai nap során vadászni. Ha pedig ezt nem teszem meg akkor úgy járhatok, mint múltkor. Azt meg nem akarom.
Nagy levegõt vettem, ez alatt feszengtem, mert féltem, hogy egy ember lesz itt a közelben. De hát végül is nem sokan élhetnek itt. Alaszkában? Annyian lakhatnak itt összesen, mint Forks – ban… Talán még kevesebben is, vagy tudom is én…

Az állatot amit éreztem nem tudtam be azonosítani. De az is teljesen biztos, hogy nem ember volt. Hanem állat.
- Érzed ezt? – ért be mellém vigyorogva Em.
- Igen, mi ez?
- Jeges medve… Ez a második kedvencem – vigyorgott még mindig.
- Mi az elsõ?
- A grizzly medve – medve, medve. Mi a különbség?
- Ki kapja el elõbb? – húztam fel a szemöldököm és én már futottam is az illat után. Emmet szerintem még fel sem fogta, hogy mit mondtam neki. Amíg neki eljut az agyáig a kérdés, addig én már bõven ,, vacsoráztam ’’.

Az illat egyre erõsebb lett. Már szinte kaparta a torkomat a csábító illat és akkor már az áldozatomat is láttam. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, hogy minél elõbb érezhessem vérének csábító illatát, ahogy a forró anyag végig folyik a torkomon…
Támadó állásba álltam meg. Az állat háttal volt nekem, látni lehetett lüktetõ ereit a nyakában. Az ösztöneim elkaptak engem és futni kezdtem az állathoz. Óvatosan lépkedtem közben, nem akartam, hogy az állat meghallja.
Hirtelen megfordult és szembe találtam vele magamat. Gúnyosan elmosolyodtam, mivel ilyenkor azt hiheti, neki több az esélye a túl élésre, pedig téved. Sokkal erõsebb vagyok nála.
Rávetettem magamat és szívni kezdtem a vérét. Mámorító volt, sokkal jobb, mint a szarvasé vagy az eddig kóstolt állatok közül valamelyiké. Az emberi vérhez képest sehol sem volt… De szomjamat ez mégis csillapította. Nincs szükségem emberi vérre. Nem is akarok többet még gondolni se erre….

- Ugye tudod, hogy csak hagytalak gyõzni! – vigyorgott Emmet és odajött mellém, ahol már csak az állat ernyedt teste volt.
- Na persze… - mondtam és oldalra billentettem a fejemet – Lassú vagy! Valld be! – nevettem fel.
- Nem vallom! – dacoskodott.
- Pedig ezzel elárultad magadat teljesen! – ráztam a fejemet. Annyira egy fárasztó lény.
- Visszafele verseny? – soha sem adja fel a reményt. Nyerni akar… én pedig nem fogom megadni neki ezt az örömöt.
- Naná! – vigyorogtam, de akkor õ már sehol sem volt – Ez nem ér! – kiáltottam utána és eszeveszett sebességgel futni kezdtem bátyám után. Gyorsan utol is értem õt. Azt hiszem az egész családban én vagyok a leggyorsabb. Ezt nem azért mondom, mert egoista vagyok, hanem mert ez így van – az én véleményem szerint. Ha Emmet mondaná ezt akkor még ha utolsó lenne is – szerinte – õ a leggyorsabb. Akkor kénytelen lennék ráhagyni a helyzetet, mert ha ennyi esze van nem fogok vele leállni vitatkozni. Én nem adok neki sok örömöt, ennyit hadd érdemeljen már meg.

Már mellette futottam és õ csak nézett rám, mintha nem is hitte volna el ezt az egészet. Én csak vigyorogtam és a ház ajtaját vettem be célomnak. Már csak pár méter és…
- Nyertem! – vigyorogtam és beugrottam a nappaliba. Mindenki rám kapta a tekintetét és csak nézett, hogy mi ütött belénk.
- Csaltál! – gyanúsított meg Emmet.
- Miért? – kérdeztem zavartan, mert szerintem most nem csaltam. Nem mintha máskor tettem volna… Lehet… de nem emlékszek rá…
- Mert elõbb indultál!
- Te indultál elõbb. Bocs, hogy gyorsabb vagyok nálad és te ezt nem tudod beismerni – hecceltem. Látszott rajta, hogy ideges – Majd a következõ versenyben hagylak téged nyerni. Csak, hogy kicsi szíved örüljön – veregettem meg a vállát.s
- Megtennéd értem? – kérdezte vigyorogva, mint egy öt éves kisgyerek aki akkor kapta meg az elsõ ajándékát karácsonyra.
- Igen… de csak azért, hogy ne kínozz engem – mondtam ki az igazat – Tudod milyen nehéz azt elviselni, mikor naponta itt hisztizel nekem, hogy te soha sem nyersz meg ilyenek? – tettem fel neki a kérdést – De rájöttem! Azért csinálod, hogy egyszer haddjalak téged nyerni aztán meg az orrom alá tud dörgölni a dolgokat! – mondtam mert teljesen megvilágosodtam, mindenre rájöttem.
- Edward… túl okos vagy – vigyorgott kajánul.
- Elismered? Úristen? Mi bajod van? – tettetem ijedségemet.

- Maradj az éneklésnél. A színészkedés nem megy neked… - vigyorgott.
- Ezt mondták már több helyen is – nevettem. Akkor most be is igazolódott az emberek véleménye a színészi ,, tudásomról ’’. Nem vagyok erre a szerepre való. Igaza van Em – nek maradok inkább az éneklésnél. Az sem rossz meló… Bár… nem hinném, hogy lesz valahol lehetõségem még erre a családon kívül. Mert én állítólag már nem is élek…Elég fura lenne, ha egyszer csak beállítanék valahova és énekelni kezdenék. Majd száz év múlva… Akkor nem leszek már annyira feltûnõ, lehet az emberek már nem is fognak rólam beszélni. Kimegyek úgymond a ,, divatból ’’. Lejárt lemez leszek.
- Aj Emmet! Teljesen elvadítod Edward – ot az idióta beszólásaiddal! – jött mellém Alice és megölelt – Miért teszed ezt? – játszotta el a szerepét. Bekellett vallani, sokkal jobb színész, min én.
- Nem tehetek róla… egyszerûen csak jól tanítok és tanítványaim ezt tökéletesen eltanulják tõlem – mondta büszkeséggel teli hangon.
- A tanítványaid szó alatt kiket értesz? – kérdezte Jasper.
- Hát Edward – ot – vigyorgott.
- Ez egy személy… - mondta.
- Azért te is beletartozol. Mikor megérkeztél akkor szerény voltál! Most meg nézz magadra – vigyorgott – Teljesen rossz hatásra vagyok rád, ezzel elértem, hogy ne az a kis bárány legyél. Amúgy csak a fogadásokkal lettél elrontva, nem lett volna itt semmi baj sem – gondolkozott el.
- Meneküljetek, gondolkozik! – vigyorgott Jasper.
- Én menekülök a szobámba... – mondtam és fel is suhantam volna a szobámba ha valaki nem áll az utamba.

- Szia – köszönt ,, bájosan ’’ Tanya. Ki más is lehetne…
- Hello… - köszöntem de már egy kicsit ideges voltam, hogy itt elõttem rebegteti a szempilláit – Mit szeretnél? – próbáltam a legnormálisabb hangnememet használni.
- Oh semmit… csak azt, hogy beszélgessünk egy kicsit – a szempilla rebegetést még mindig nem hagyta abba…
- Talán majd késõbb… most… még van néhány… dolgom – próbáltam valami normális választ mondani. Emmet kisebb siker nélkül akarta elfojtani a nevetését, de egy kis kuncogást még mindig lehetett hallani.
- Oké… - Tanya hangja csalódott volt.
Bólintottam és én egybõl fel is rohantam a szobámba, majd még az ajtót is bezártam nem bíztam a véletlenre, mert Tanya – ból kinézem, hogy képes lenne betörni ezt a nyomorult ajtót, még így is, hogy már nincs nyitva. Ablak! Gyorsan odarohantam és azt is becsuktam. Ez normális? Vagy… ennyi para még belefér?
Nem is vagyok már normális… Még vámpír létemre se. Egyszer csak azt fogom észre venni, hogy szép lassan meg fogok bolondulni… Na még az kellene.