Star Perfomance - 16.fejezet

Először is, Boldog szülinapot Edward - igaz, hogy nem valós, de azért adjuk meg a tiszteletet :P. Másodszor meg itt a következő fejezet amiben Edward és Bella végre találkoznak - sztem erre sokan vártatok már. Na jó olvasást.
Pussz: Netty ^^

Star Perfomance – 16.fejezet

( Edward szemszöge )

Békésen ültem a kanapén, egy könyvet olvasva, amíg hisztis nõvérem meg nem zavart engem…
- Akkora egy tahó vagy Edward! – jött oda hisztizni, hozzám Rosalie.
- Mit ártottam neked? – kérdeztem.
- HOL A BANKKÁRTYÁM? – ordított a képembe.
- Honnan tudjam? – kérdeztem, ez nem én voltam. Most nem én vettem el valamelyik cuccát.
- Ne add az ártatlant! – kötöszködött velem.
- Miért loptam volna én el?
- Mert mindig te lopod el!
- Oké… bevallom, de ez most nem én voltam! Teljesen komolyan, szóval bocsi, de nem én voltam! Keresd fel Jasper – t, vagy a drága férjedet és kérdezd meg õket! – morogtam. Nagyon nem volt kedvem a hisztériájára…

- Sziasztok! – jött be az ajtón Alice, rengeteg szatyorral – Bocsi, Rosalie, hogy elvettem a bankkártyádat, de nem találtam az enyémet – ránéztem Rose – ra.
- Hogy mondtad? – kérdeztem – Bocsánat? – hecceltem – Semmi baj, Rosalie az életben vannak félreértések nem igaz? – kérdeztem gúnyosan.
Farkas szemet néztem vele egy darabig majd én elvonultam az erdõbe.

Éreztem, hogy valaki követ majd odajön mellém.
- Ajj öcsi, mi a gáz? Rose baby ennyire felhúzott téged? – kérdezte.
- Enyhén mondva… - morogtam - Bár mostanában mindenen felkapom a vizet, szóval…
- Mi mondott?
- Állítólag ,, elloptam ’’ a hülye bankkártyáját és közben meg Alice vásárolt vele és velem ordított – mondtam majd felültem egy fa ágára.

- Jajj Eddy – vigyorogott Emmet és felült mellém.
- Na mi az? Lelki trauma? – hallottam meg Jasper – t és õ is felült a másik felemre.
- Mintha nem éreznéd… - morogtam.
- Jól van Edward, nyugi – vigyorgott Emmet.

Ott ültünk egy darabig a fán én meg addig gondolkozni kezdtem.
Szerettem a családomat, de azt hiszem kezdek magányos lenni… Lehet igaza van Emmet sok éves idióta mondásának: szereznem kéne magamnak egy párt. De annak mi értelme van, ha összejövök valakivel, de nem szeretem… Semmi…
Tanya próbált felém közeledni, de mindig elutasítottam õt. Nem szimpatikus az a lány nekem… mindig nyomul rám… És… ez már több, mint frusztáló.
Ha Õ itt lenne… Akkor biztos boldog lennék…
De nem… mivel most állítólag boldog… Reményeim szerint és én ezt nem akarom felbolygatni.

- Edward, tudod az utóbbi néhány… évben, észrevettem, hogy valami bánt téged… amit most is, eddig nem szóltam róla, de most már tudom, hogy valami bánt téged… - mondta Jasper.
- Áh… Mindegy… - nem akartam errõl beszélni.
- Na öcsi… - vigyorgott Emmet.
- Teljesen mindegy…
- Nézd már, Edward öcsénknek van puha pontja is – vigyorgott Emmet.
Már visszaakartam vágni, de ekkor megszólalt Emmet telefonja.

- Szia húgi – vigyorgott Emmet.
- Gyertek haza fél óra múlva vendégünk lesz, tudod a táncos lány eljön hozzánk – hallani lehetett a hangján, hogy boldog.
- Oké, akkor még vadászunk egyet. Amúgy meg bírom azt a kiscsajt.
- Fél óra! – mondta azzal húgom letetette.

- Hát Jazz… A feleséged tud ám fenyegetni – nevetett majd leugrott.
- Nekem nem szokott fenyegetõzni – azzal õ leugrott a fáról.
- Nekem néha… - mondtam és én is utána ugrottam.
- Amúgy, tényleg õ a kedvenc testvéred, ahogy azt régen megmondta – mondta Emmet.
- Én mindannyiótok a kedvencem szóval – vigyorogtam.
- Ez megható volt.
A színészkedés és a viccelõdés jól állt neki, a nagy mackós alkata miatt is. Meg úgy megvolt hozzá, minden tulajdonsága is.

- Na Edward hurcold magad, mert Alice ideges lesz, ha nem leszünk otthon fél óra múlva – vigyorgott Emmet.
- Ebben egyetértek – vigyorogtam – Azért késsünk stílusosan öt – tíz percet – Emmet elnevette magát majd adott egy pacsit.
- Imádom az ötletet – nevetett még mindig.

- Na de most vadásszunk, mert Emmet bácsi éhes – megnyalta ajkait – Itt találkozunk, ha végeztünk - majd futni kezdett. Fogalmam sincs, hogy mire akar vadászni, de, hogy õszinte legyek én sem tudtam mit akarok enni. Bízzuk a véletlenre:
Vettem egy mély levegõt és megéreztem néhány szarvas illatát, ez is megteszi… Majd maximum pár nap múlva megint vadászni fogok.

Már nagyon közel voltam, zsákmányomhoz, láttam.
Farkas szemet néztem vele, majd hirtelen lecsaptam rá. Szívni kezdtem édes vérét addig, míg volt benne. Majd már csak az ernyedt testet tartottam a kezembe. Ledobtam a földre,
felegyenesedtem majd mentem vissza a megbeszélt helyre.
Ez ilyen nagyon rövid vadászatra sikerült. Nem szoktunk ilyenek tartani, csak néha, mikor szorít az idõ, az pedig ritka alkalom, mivel nekünk rengeteng idõnk van.

Emmet és Jasper már ott volt.
- Na öcsi, már tényleg nagyon idõben vagyunk, pont letelt a fél óra – vigyorgott Emmet.
- Akkor most érkezhet meg a vendégünk… - mondta Jasper elgondolkodva.
Akkor ha még… egy kicsit sétálnánk… és elfeledkeznénk az idõrõl… Fel sem tûnne senkinek! Gondolkodtam, de megszólalt a telefon a zsebembe.
- Elfeledkeztem a jövõbelátó húgomról… - morogtam.
- Ez… kellemetlen… - nevetett Emmet – Hogy tudtál errõl elfeledkezni? Hé, mi van a vámpír memóriáddal?
- Téged is kifiléz, szóval, nem csak nekem lesz végem… – azzal felvettem.

- Szia Alice! – köszöntem neki nyugodtan.
- Edward! – ordított a telefonba, kénytelen voltam eltartani magamtól. Emmet próbálta elfojtani nevetését. Kihangosítottam a telefont.
- Mondjad – próbáltam nem elnevetni magamat.
- Gyorsan toljátok ide magatokat, mert ne akard tudni, mit csinálok veletek!
- Ha többes számban beszélsz, elõbb miért csak velem ordítottál? – kérdeztem.
- Emmet! Jasper! – kiabált tovább.
- Imádlak Alice! – nevettem majd letettem.
- Hé, a kiscsaj ott van már? – vette ki a kezembõl Emmet a telefont.
- Igen, szerinted miért ordítozok? – kérdezte, de szerintem csak költõi kérdésnek szánta.
- Mert, Jasper nincs otthon és nem tud lenyugtatni téged! – vágott vissza.
- Gyertek. Ide. Vissza. Most! – mondott mindent szót élesen megnyomva.
- Isten áldjon! – azzal kinyomta Emmet a telefont – Szerinted hova kerülnénk? A mennybe vagy a pokolba? Ne mondjátok, hogy ti erre nem vagytok kíváncsiak!
- Hát pedig nem…. – mondtam.
- Inkább menjünk – mondta Jasper és elindult.
- Félsz az asszonytól? – kérdezte Emmet.
- Nem! – vágta rá rögtön. Elnevettem magamat.

- Verseny? – kérdeztem, miután kiröhögtem magamat. Úristen mikor nevettem ennyit utoljára?
- Én fogok nyerni! – vigyorgott Emmet. Na persze… Mindig én nyerek, évek óta.
- A ház elõtti fáig fussunk!

- Három… Kettõ… Egy… Rajt! – számoltam vissza, majd mind a hárman amilyen gyorsan csak tudtunk futni kezdtünk. Mintha puskából lõttek volna ki minket.
Imádtam a száguldást, egész létemben talán ezt szerettem a legjobban. Más értelme nem igazán volt… Sõt… azt sem értettem, hogy a vámpírságnak, mi elõnye van, vagy, hogy mi miért is vagyunk?
A vérfarkasok azért vannak, hogy az embereket megóvják a vámpíroktól, de nekünk, vámpíroknak semmi értelme, hogy létezzünk…

- Hé, öcsi le vagy maradva! – vigyorgott Emmet.
Észbe kaptam és láttam, hogy másfél méter van köztünk és a fa már közel volt.
Nem! Nem, Emmet, nem fog több év után legyõzni!

- Há! – nevetett Emmet – Gyõztem! Legyõztelek ötven év után! – ujjongott.
- Áh! – ordítottam majd a bejárat felé mentem. Nem igaz, de csak azért mert, a vámpírléten járt az eszem. Levegõt sem vettem mert már komolyan féltem, hogy olyat teszek amit megbánnék még.

- Jól van öcsi, nyugi! Ez várható volt, hiszen már te is öreg vagy… - nekem valamiért nem volt kedvem ezen nevetni. Mögöttem jött én már a bejáratnál jártam õ be akart jönni, de becsaptam az ajtót így az lett, hogy neki vágódott az ajtónak, ami kitört.
- Azt hiszem kell egy új ajtó – morogtam.
- Edward! Végre, hogy itt vagy! – kiabált velem húgom – Mi van veled? És az ajtóval szerinted mi lesz?
- Szerintem tíz percen belül rendelsz egy újat – morogtam majd lenéztem pöttöm húgomra.

- Vesztett! – vigyorgott Emmet – Alice, levertem Edward – ot, ötven év után!
- Szóval, az a bajod, hogy nem tudsz veszíteni… - mondta Alice.
- Nem, tudod rengetem bajom van, amirõl neked fogalmad sincs! – kiabáltam. Alice – el soha sem beszéltem még ilyen hangon.
Azt hiszem Edward – nak van egy mély fájdalmi pontja… Amirõl nekünk még nem beszélt – hallottam meg Esme aggódó gondolatait.
Na ki a kedvenc? – Emmet – nek most is csak ez jár az eszében. Szerintem fel sem fogta, hogy most amúgy mirõl is beszélünk.
Még mindig farkas szemet néztem Alice – el.
Ezt nem most kéne, vendégünk van… - Jasper.
El is feledkeztem a vendégrõl – persze, vámpír memória. Azt hiszem most elvonulok.

Aztán elfordultam tõle és a lépcsõ felé mentem.
- Jajj öcsi! – lépett mellém Emmet – Valaki puhítsa már meg!
- Befejezted? – kérdeztem.
- Hát még egyáltalán nem de…. – aztán inkább már csöndben maradt.
Nem tudom miért emberi tempóval mentem a lépcsõn, mintha valami késztetett volna.

- Edward… - hirtelen megdermedtem. Egy régen hallott, mégis ismerõs, de sokkal csilingelõbb hang szólított meg engem.
Arcvonásaim már nem voltak olyan feszültek – enyhülni kezdtek. Fogaim sem voltak már összeszorítva. Vettem egy mély levegõt, hogy megbizonyosodjak arról, amire gondolok.
Ezt az illatot már éreztem egyszer, de több évvel ezelõt…
Nem gondoltam volna, hogy igaza lesz Emmet – nek. Van puha oldalam is.
Elég furán hangzik, hiszen családom mindig csak azt látja, hogy milyen szomorú, bánatos és boldogtalan vagyok. Nem miattuk, hiszek õk mindent megadnak nekem. Más miatt.

Vettem a bátorságot majd megfordultam és igen. Õ volt ott. Ott ült az egyik kanapén Rosalie mellett. Pont mellette, Rose mindenkibe beleköt… és… Ez most lényegtelen, de itt van és…
És ha csak álmodok… Nem, álmodni nem tudnak a vámpírok. Ez teljes képtelenség!

Fel sem fogtam mi történik csak hirtelen egy súlyt éreztem a nyakamban. Bella… Hogy… hogy kerül egyáltalán ide?
Próbáltam összefoglalni magamban, hogy mi is történt most majd visszaöleltem. Szorosan magamhoz húztam Bella – t mert nem tudtam mikor láthatom újra és még az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy bármikor eltûnhet mellõlem és akkor megint nem láthatom Õt kitudja mennyi ideig és azt viszont már nem hinném, hogy kibírnám.
Az Õ gondolatait nem hallottam ami eléggé zavart engem, bár most ez a legkevesebb ahhoz képest ami most történt az utóbbi tíz percben.

- Ez tökre érdekes… - gondolkozott hangosan Emmet – Most nem értem amúgy, hogy mi van itt. Mivel Edward elõbb még ordítozott… most meg elõjött puha oldala, pont, mint mielõtt vadásztunk… - megint elgondolkozott. Elhúzódtam Bella – tól majd szemeibe néztem amik most is gesztenye barnák voltak. Ugyanolyan volt, a szíve is vert, bár lassabban, mint egy átlag emberé. Még annyi változott rajta, hogy haja barna volt, és nem szõke.
De nem ugyanaz a Bella volt. Változott – ez alatt nem a haját értem – hanem… maga a külsõjét. Gyönyörû volt, persze nem mintha emberi életében nem lett volna az, de most mégis mintha valami változott volna rajta. Ha lehet a bõre még sápadtabb lett, mint volt. De szemei ugyanolyanok voltak, azok nem változtak semmit. Ugyanúgy eltudtak engem nyelni.
- Hé, Bella - ült le mellé Alice, megszakítva a ezt a szép pillanatot. Naná, hogy akkor jön amikor nem kéne... - Amúgy ugye, tartasz még órákat? - rebegtette a szempilláit.
- Persze - mosolygott Bella - Néhányótókra rá fér a gyakorlás - mondta és Rosalie - ra nézett. Én azt hittem tud táncolni...
Nem... Edward, Rose nem igazán tud... - felelt Alice még fel sem tett kérdésemre.
Rosalie teljesen dühbe gurult. Méltóságteljesen felállt és Bella felé vette az irányát, végig farkas szemet néztek és csak ezután jött a parádé...