Star Perfomance - 17.fejezet

Itt lenne a friss. A szokásos vasárnapi friss elmarad, mivel táborba megyek, de mikor hazaérek akkor felfogom tenni a következőt. :)

Star Perfomance - 17.fejezet

( Bella szemszöge )

Rosalie meglehetõsen gyorsan közeledett felém. Megállt velem szembe és én is felálltam. Farkas szemet néztünk egymással. Nem tudtam elszakadni a tekintetétõl, rondán vizslatott engem és ez nem tetszett nekem. Kezem akaratlanul ökölbe szorult.
- Rose… - szólalt meg mellõlem Edward bársonyos hangja. Kicsit enyhültem is mikor meghallottam a hangját, de amikor Rosalie lendítette a kezét ami vészesen közeledett az arcom felé, akkor már nem tudtam ésszerûen gondolkozni. Mennyi elõnye van egy olyan lénynek, egy félvérnek, mint én? Dobog a szívem, így könnyebben betudok illeszkedni a környezetembe. A bõröm nem csillog a napban így bármelyik városban élhetek. És a harmadik… gyorsabb vagyok, mint egy teljes vámpír és erõsebb is. *

Idõben kaptam el Rosalie csuklóját, pont akkor mikor már majdnem megütött engem. Kifejezéstelen arccal néztem rá és a szörnyeteg elõjött belõlem:
- Rosalie Hale…- kezdtem bele a kis történetemben amit én tudtam róla, sokan meséltek már róla nekem – Állítólag Jasper Hale ikertestvére, de ez micsoda tévedés – néztem még mindig mélyen Rose szemébe és közben gúnyosan el is vigyorodtam – Képességed nincs, de hiúságod sokak szerint már annak számít. Cullen… - kezdtem bele egy másik történetbe, amit még a Volturi – tól hallotta, évekkel ezelõtt – Amikor a vámpírok világában ezt a nevet kijelentik, mindenkinek ez jut eszébe: aranybarna szem. Különleges életmód – felhúztam a szemöldökömet, meg sem mert szólalni – Aro rengeteget beszélt rólatok. Én mindent tudok – ijedten nézett rám, de nem azt az ijedséget fedeztem fel a szemeiben, hogy: ne most tudja a tikunkat. Hanem azt a fajtát, amely fájdalmat tükrözz. Fájt neki, hogy ilyen erõsen fogom a csuklóját.

Gyorsan észbe kaptam és elkaptam a kezemet a csuklójáról. Megint elõjött belõlem szörnyeteg, ilyen már régen volt... Ennyire még nem is voltam erõszakos, nem szoktam ennyire felkapni a vizet és fájdalmat okozni. Fõleg nem egy vámpírnak. Hátráltam pár lépést és mély levegõket szívtam, ez sem segített mert így az illatuk járta át az egész testemet.
- Rosalie… Sajnálom… Nem akartam… Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém…- motyogtam, tényleg nem szoktam ennyire elveszíteni az önuralmamat – Azt… azt hiszem jobb lesz, ha most elmegyek… - suttogtam és még mindig mereven néztem elõre.
Hátrálni kezdtem pár lépést majd a kocsim felé kezdtem el futni. Kint vettem egy nagy levegõt, hogy jobban kitisztuljon a fejem aztán gyorsan bepattantam a Chevy furgonomba. Valami csoda folytán most elsõre beindult és én elhajthattam innen. Egyenesen a házam felé és remélhetõleg Cullen – ék nem jönnek utánam.
Edward… Él… Itt van… Láthattam öt év elteltével, ami annyira boldoggá tett engem! Mikor megláttam õt, nem is hittem a szememnek, azt hittem csak képzelõdök. Odafutottam hozzá, hogy megbizonyosodjak arról, tényleg õ az és nem csak egy illúzió. És igen, tényleg õ állt ott velem szembe, õt ölelhettem át, mert beleszerettem még akkor amikor nálunk volt. Nem hinném, hogy õ érez is bármit irántam, de… akkor elég ha csak én tudom, hogy kedvelem õt. Jasper elõl – ha összehozna minket a sors még valaha is – akkor eltudom rejteni a gondolataimat elõle.
Jobbra néztem és ott ált a londoni középiskola, ahova holnaptól fogok járni… De jó lesz… A másik sulimból kirúgtak engem. Visszaszóltam a tanároknak… Néha kicsit erõszakos is voltam… - persze nem annyira amennyire Rosalie – val. Sokan féltek is tõlem… Vagyis elkerültek engem.

Öt év elteltével nagyon sokat változtam. Már nem az a jó kislány voltam, mint akkor. Az meg már más mikor táncolok… Akkor teljesen más vagyok, akkor valamiért nyugodtabb is, és kizárom a külvilágot. De mikor máshol vagyok… Akkor ellepi a vörös köd az agyamat és akkor muszáj kontrollálnom magamat, ha nem akarok valami olyat csinálni, amit késõbb még megbánnék.
Megráztam a fejemet, hogy a fejembõl kiûzzem ezeket a gondolatokat. Próbáltam a külvilágot is kikapcsolni körülöttem, de nem sikerült. Minden kis neszre felkaptam a fejemet. Minden kis érintés, azt is éreztem amikor végig folytak az elsõ forró könnyek az arcomon, a kezemmel letöröltem õket, de semmi értelme nem volt mert ezután jött egymás után a többi.
Lehet el kéne húznom innen a csíkot. De mi értelme lenne megmenekülni? Semmi megtalálnak évek szóval ez hülyeség lenne. Itt fogok maradni… Szembe kell velük néznem és megkell próbálnom visszafogni magamat, mikor a közelemben vannak. Elég egy rossz mozdulat és mindennek vége. Már maga a képességemmel meg tudom ölni õket, ezt meg nem hagyhatom.

( Edward szemszöge )

Nem értettem most mi folyik körülöttem. Egyik percben Bella itt van, mosolyog, szemei boldognak látszanak. Aztán Rosalie – nak mondott valamit, ami felidegesítette nõvéremet. Felállt Bella – hoz odament és majdnem megütötte, de Bella sokkal gyorsabb volt, mint Rose, sõt, még erõsebb is. Ahogy látom, Rosalie – nak elég szép kis ujjnyomok díszitik a csuklóját.
- Ez… mi volt? – kérdezte Esme kicsit ijedten.
- Nem tudom… - suttogta Rose, még mindig csuklóját szorongatva.
- Nem ember… - mondta Jasper, most egyáltalán nem volt olyan nyugodt a hangja, mint máskor, kicsit feszült volt – Erõsebb, mint mi… És gyorsabb is… - gondolkozott hangosan.

- Félvér! – vágta rá egybõl Carlisle – Hogy erre miért nem jöttem rá elõbb! – mondta és már kezdett is kutakodni az egyik polcon. Mindenki feszülten nézte apámat, míg oda nem jött egy könyvvel a kezében. Kinyitotta az egyik oldalon – Vannak félvérek… Akinek az apja, vámpír, az anyja meg ember.
- De Bella, ember volt mikor ott voltam nála Forks – ban! – azt észrevettem volna – Nem ilyen volt… évekkel ezelõtt.
- Nem volt ilyen agresszív? – kérdezte Carlisle. Én erre bólintottam – Igen… - gondolkodott el – A félvérek tudnak mérget termeszteni… És sokkal erõsebbek, gyorsabbak ugye, mint az átlagos vámpírok. Ravaszak is, mivel a bõrük nem csillog a napfényben, be tudnak alkalmazkodni a világ legnaposabb városába is.
- És… Ezen az agresszión nem lehet… változtatni? – kérdeztem.
- De, persze, hogy lehet. Gondolj bele, nekünk milyen nehéz az önuralmunkat tökéletesre fejleszteni, az nekik háromszor, négyszer nehezebb és még akkor sem tökéletes.
- Ez… miért van így? – kérdeztem. Nem… Nem lehet, hogy Bella ilyen legyen. Õ annyira törékeny… De ha lehet ezen változtatni, hogy ne ilyen legyen… Akkor én segíteni fogok rajta és nem engedem, hogy bármi baja is legyen.
- Nem tudom… Még mikor a Volturi – nál éltem, akkor próbáltam rájönni, hogy ez mitõl lehet… De nem sikerült rájönnöm, hogy ez az agresszió mitõl lehet.
- Már akkor is voltak ilyen problémák? – szólalt meg Jasper.
- Igen, akkor meg is kellett ölni rengeteg félvért… - itt megfeszültem – Szinte… városnyi embereket öltek meg és ezt nem lehetett hagyni, mert egy év alatt, simán az egész világot megölhették volna – itt elborzadt – De mára, már azért elég… jól tudják kontrollálni magukat. Vegyük alapul Bella – t , letudott állni ma is, körülbelül öt éve lehet vámpír de megtudta állni és ez is nagy csodának számít az én elméletem szerint.

- Esetleg… - kezdett bele megint Carlisle – Ha feltudnánk venni vele a kapcsolatot, többet is megtudhatnánk, esetleg segíthetnénk is neki – mondta.
- De most nem kéne hirtelen letámadni… - lépett Esme mellé – Azt hiszem most haza ment, hogy egy kicsit lenyugodjon, aztán majd holnap felkeressük õt – Esme még ilyenkor is anyáskodó.
- Ebben igaza van – értett egyet vele Jasper – Most egy kicsit hagyni kéne, holnap pedig suli után felkeressük õt. Annyira nem lehet rossz az önuralma, ha most is le tudott állni és az emberek között van – gondolkozott hangosan.
- Akkor most nem fogunk járni táncra? – kérdezte vigyorogva Emmet. Persze, hogy most is csak ezen tud gondolkozni. Egyszer venné komolyan a dolgokat.
- Emmet! – szólt rá húgom. Végre valaki akit érdekel is a dolog és talán kicsit komolyan is veszi.

- Sajnos ma már nem igazán tudunk mit csinálni, szóval mindenki mehet a helyére, aztán holnap meg felkeressük Bella – t – mondta apánk.
- És ha nem akar velünk társalogni? Erõszakhoz kell igazítani magunkat? – vigyorgott Emmet. Vagy én veszem ezt ennyire, véresen komolyan, vagy ez idáig Emmet legidiótább ötlete.
- Fiam, nem kényszeríthetjük erõszakra, ha õ nem akarja fejleszteni az önuralmát! – mondta szigorúan apám – Megvannak a saját döntései, akarata nem fogjuk õt kényszeríteni, olyanra, amit õ nem akar.
Ebben teljesen egyet értettem Carlisle – al. De én jobban örülnék annak, ha mégis azt választaná, hogy akarja fejleszteni az önuralmát. Mert… én nem fogom kibírni, hogyha megint eltûnik és nem láthatom õt évekig, lehet, hogy soha többet sem. Az már túl sok lenne nekem.
Mert ha nem láttam volna õt ma, akkor talán, azt mondom, hogy teljesen mindegy, mert legalább akkor beképzelem magamnak, hogy boldogan él, párkapcsolatban, talán még tanul is. De, hogy láttam õt így nem tudom ezt beképzelni és húz felé a szívem.

- Felmegyek a szobámba… - mondtam és vámpír tempóban fel is rohantam oda. Kétség se fért hozzá, hogy az én szobám volt az egész házban a legszebb. Már maga a kilátás is gyönyörû volt, egy kis patak folyik a ház mellett és innen tökéletes kilátás nyúlik rá. Sokszor, mikor nem tudok magammal mit kezdeni, itt állok és nézem a tájat, talán gondolkozok is értelmetlen dolgokon. Ilyenkor teljesen eltudok merülni és nem is észlelem a külvilágot.
- Elmondhattad volna… - éreztem egy hideg kezet a vállamon. Egybõl felismertem a tulajdonosát: Alice.
- Tudom… - motyogtam, de le nem vettem volna a szememet a kinti tájról – De… nem tudtam róla beszélni… Esme – nek is csak tegnap mondtam el… tudod mikor kiborultam, hogy mentek táncra. Én nem akartam menni, mert Bella is tanított és hiába vagyok vámpír, hiába vagyok egy szörnyeteg attól még az érzelmek elõjönnek belõlem…
- Miért képzeled mindig magadat egy szörnyetegnek? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Visszaakartam vágni, de megelõzött – Nem! Edward, az vagy ami, de nem vagy szörnyeteg! Öt év alatt annyira tökéletes az önuralmad, egyszer volt egy botlásod, de kinek nem? – kicsit felemelte a hangját – De te neked van lelked – mosolygott és a hangja, sem volt már annyira ideges – A családban mindenki szeret téged és ezt te tudod viszonozni, ennyi nem elég? – kérdezte és megölelt engem.

- Holnap felkeressük Bella – t, ha úgy hozza a sors és szerencsénk lesz, még hagyja is, hogy beszéljünk vele és reméljük, hogy nem olyan mazoista, mint te és nem fog minket kerülni – mosolygott rám. Alice volt az én kedvenc testvérem, õ mindig megtudott engem nyugtatni és vele tudtam õszintén beszélni is. Nem is értem miért nem mondtam el neki, hogy mi nyomja a szívemet, de most már mindegy ezen nem lehet változtatni és utólag meg végülis mindent megbeszéltünk.
- Most megyek, elmegyünk a többiekkel vadászni, nem jössz? – kérdezte.
- Nem, szeretnék gondolkozni… - mondtam és még mindig az ablakon néztem kifele.
- Rendben – csodálkoztam, hogy egybõl belement ebbe, mert általában mindig követelõzik, hogy ez családi vadászat lenne és, hogy nekem is mennem kellene. De most szerintem tudja, hogy ez nem éppen a legalkalmasabb vadászati idõpont a számomra, így inkább békén hagy engem.
- Nem sokára jövünk – ölelt meg még utoljára, majd kitáncolt a szobából.
- Oké… - motyogtam egy kis fázis késéssel.

Láttam az ablakból, hogy családtagjaim párjaikkal együtt, kézen fogva futnak az erdõbe. Milyen szerencsések, hogy megtalálták életük párját. Én is megtaláltam csak fogalmam sincs, hogy az illetõ, mit érez irántam.
Nem érdekelne, ha Bella megváltozott volna, legyen, nem számít! Csak legyen a közelemben, hogy láthassam õt mindennap. De… nem tudom, hogy erre mennyi az esély. Ma is elment, persze megértem õt, mert biztosan nehéz neki. Mégis örültem, hogy tudta kontrollálni magát.
A szerelem ennyire nehéz lenne?

* tudom, hogy a könyvben meg máshol is úgy írják le ezeket, hogy sokkal lassabbak, csillog a bõrük meg minden, de én így képzeltem el.