Star Perfomance - 18.fejezet

Star Perfomance – 18. fejezet

( Bella szemszöge )

Egész éjszaka képtelen voltam aludni. Annyi minden járt a fejemben… Elvesztem az önuralmamat, ráadásul egy vámpírral szemben, akinek nincs is vére, hogy csábítson engem. Felbosszantott engem és én már egybõl támadtam is... De végül is megtudtam állni, de ha nem tudtam volna… Fogalmam sincs mi történhetett volna.
Aztán a gondolataim másik felbolygatója Edward volt. Annyira boldog voltam, hogy újra láthattam. Amikor megláttam a külvilág megszûnt körülöttem létezni. Meglepõdtem mikor rájöttem, hogy õ is vámpír, de mit számít hogyha él és itt van és láthattam?
Hiányzott, ezt nem is tudom, nem is akarom tagadni. Szeretem, és ezt kénytelen vagyok tagadni, mert nem hinném, hogy képes lenne õ is viszont szeretni egy olyan szörnyeteget, mint én. Jobban teszi ha elkerül engem és nem jön a közelembe, valahogy ezt el kéne érnem. De önzõ vagyok… és már most érzem, hogy kénytelen leszek elkerülni õt, bár mennyire is lenne ez a legmegfelelõbb megoldás.

Rápillantottam a fali órára, ami fél nyolcat mutatott. Sóhajtottam egyet, mert teljesen mindegy… úgy is elkell mennem a suliba, mivel nem töltöttem be a huszonegyet és ráadásul még gyámom sincs. Nem úgy van, hogy tizennyolc éves kortól vagyunk nagykorúak? Akkor meg mit hisztiznek… De neem… Így meg úgy, ilyen szerzõdés, olyan szerzõdés. Paragrafusok… Meg ilyen baromságok nehezítik az életemet.
Kiléptem az ajtón úgy döntöttem gyalog megyek az iskolába, úgy is körülbelül tíz percre van innen, az esõ szakad, esernyõm nincs, csak kapucnim, de mit számít már nekem?
Az Ipodomat bekapcsoltam, a fülhallgatót a fülembe tettem és így sétáltam a járdán egyenesen a suli felé. Nem foglalkoztam a külvilággal, a kis eszköz ordított a fülemben, de még így sem tudtam mindent kiûzni a fejembõl. A tegnap este még mindig ott volt bennem és akár mennyire is ordított a fülemben a zene, nem tudtam kiverni.
De hála’ az égnek ezután megpillantottam az iskola épületét, mármint gondolom, hogy az. Londoni Gimnázium… Akkor biztos ez lesz az…

Úristen milyen jó csaj… - hallottam meg az egyik diák idegesítõ gondolatát.
El kéne hívnom randizni… - szeretnéd. Egy kis mozdulat és összetöröm a csontjaidat… Úristen milyen erõszakos vagyok. Kicsit vissza kéne fognom magamat.
- Szia cica! – szólított meg az egyik diák és odajött hozzám. Több lány mellett is elhaladt akik majd elájultak tõle. Szóval õ itt a menõdiák, na mindjárt elintézem az image – t – A nevem Zac, de bárhogy becézhetsz, ahogy tetszik – undorító én – vagyok – a legmenõbb – a suliban mosolyával nézett rám. Ez undorító…
Elmosolyodtam, amit viszonzott. Dús gazdag… minden lány álma egy ilyen srác, kivéve nekem, nem vágyok egy ilyen tahóra.
- Szóval te vagy a suli legmenõbbje… Már innen látszik rólad… - léptem közelebb hozzá. Játszunk…
- Persze – vigyorgott. Egója az van, mindjárt elintézem neki, hogy ne legyen.
- Azt hiszem ez mindegy lány álma… Egy ilyen pasi… - néztem rá – Persze vannak kivételek…
- Nem sok… - suttogta és közelített felém.
- Aha… De én kivétel vagyok – elrontottam az egóját, mert összeráncolta a szemöldökét – Egy kretén vagy. Azt hiszed, hogy sok lányt a külsõddel meg az idióta szövegeddel meg tudod hódítani. Hát akkor azok nem normálisak – mondtam és ellöktem magamtól, átlépett egy bizonyos határt.
Aztán faképnél hagytam.
- Idióta – morogtam és a távolból egy öblös nevetést hallottam. Odanéztem és naná, hogy az egyik Cullen volt az, személy szerint Emmet. Istenem miért kell nekik is idejárniuk? Miért kell nehezíteniük a saját életüket? Velem…? Tegnap is majd’ összeroppantottam Rosalie csukóját és akkor még idejönnek. Jó bár nem tudhatták, hogy én is idefogok járni… De ha rajtam múlik akkor már ma kirúgatom magam… Igen az lesz a legjobb. De akkor megint költözhetek el és amilyen szerencsém van úgy is megtalálnak…
Nem azért ,, menekülök ’’ elõlük, mert utálom õket, mert nagyon rendesek… És a kelleténél jobban meg is kedveltem õket, mint ahogy azt szabad lenne. Fõleg…. Edward – ot, de hát õt már nagyon régóta kedvelem.

Bementem az épületbe, mindenki megbámult engem, de nem igazán érdekeltek, csak mentem tovább, az információs pulthoz, felvenni az órarendemet és a könyveimet. Egy körülbelül ötven év körüli nõ ült a pult mögött.
- Jó napot – köszöntem olyan udvariasan, amennyire csak tel tõlem – Bella Swan vagyok és a könyveimet és az órarendemet szeretném felvenni.
- Oh… Már hallottunk magáról… - morogta. Szuper, híres vagyok. Küldtem felé egy mosolyt – Tessék – dobta le elém a könyveket – Reméljük egyben tartja majd az iskolánkat és nem gyújtja fel… - morogta. Eltettem a könyveimet.
- Nem… Annyit nem ér ez az iskola. Már annyira vacak, hogy felgyújtani sem érdemes… - mondtam – De… - hajolta közelebb hozzá – Megfordult a fejemben – suttogtam azzal ott hagytam.
Istenem… Mennyi kis fárasztó ember van. Egyszerûen szánalmasak. Simán egy kis szorítással meg tudnám ölni. Csak vissza kellene fordulnom… Nem! Nyugi Bella… Nem kell ennyire erõszakosnak lenni. Hiszen Honnan tudná, hogy én nem vagyok ember…?

- Hello – hallottam meg mellõlem egy nyálas hangot. Megfordultam és még egy olyan: én – vagyok – a legmenõbb – srác – a – suliban nézésével méregetett engem.
- Szia… - morogtam.
- Megmutassam, hol lesz az elsõ órád? – kérdezte még mindig nyálasan.
- Kösz, de inkább ne – morogtam és farkas szemet néztem vele, amitõl hátrált pár lépést. Szánalmas… Megijedt ennyitõl. Oké, alapból nem vagyok már olyan jó kislány de azért még nem is néztem rá ,, csúnyán ’’. Egyszerûen farkas szemet néztem vele, de legalább lekopott rólam.
Mentem az elsõ órámra ami történetesen, matek volt amit utáltam. Még mikor ember voltam akkor is utáltam ezt a tantárgyat. Soha nem értettem és már nem is fogom. De kit érdekel? Úgy se lesz belõlem semmi, itt az örök létem, de nem akarok speciál, ügyvéd vagy orvos lenni amihez sokat kell tanulni.
Beléptem a terembe, minden szem rám szegezõdött, de nem foglalkoztam velük és a gondolatukat is próbáltam kiûzni a fejembõl.
A tanár elõtt megálltam és végig mért engem és ugyanúgy, mint az információs pultnál gorombán hozzám szólt:
- Kérem üljön le valahova – morgott még mindig. Oké. Nekem elég ha csak ennyit kell beszélnem minden tanárral. Azt még élvezném is.

Már majdnem mindenki bent volt a terembe csak néhány hely volt szabad és az egyik pont tökéletes volt számomra. Nem ült ott senki sem és az utolsó sorban volt, az ablak mellett. Szuper – azzal le is ültem oda.
A mai nap folyamán ez az egyetlen dolog ami jónak bizonyult… eddig. A végén majd becsörtet ide valamelyik Cullen vagy Hale testvér – aminek örülnék, mert nem szívesen vagyok távol tõlük, de hát muszáj megtennem az õ érdekükben. Milyen feláldozó vagyok…
Az óra elkezdõdött, de nem igazán figyeltem, hogy mi is zajlik körülöttem.
Ha így lesz egész évben, vagyis nem fog visszaszólni meg egyéb, akkor talán még ki is bírom vele azt a negyvenöt percet – elég durva mikor már egy tanár ilyeneket gondol. De hát teljesen megértem õt, amiket hallhatott rólam – kicsit átszerkesztve – én is megijednék magamtól…
- Az órának vége – szólalt meg a tanár, erre felkaptam a fejemet – Pénteken aki hajlandó majd részt venni az év végi szalagavatón az jöjjön vissza négyre, ott fogjuk eldönteni a párokat és mindent megbeszélünk ott… – mondta egyáltalán nem lelkesen. Hogy állhat így hozzá?
Végre kicsöngettek és én már ki is léptem a terembõl, mert a végén odavágnék pár durva szót a tanárnak, hogy mit képzel, hogy így beszél a táncról? Az egy külön mûvészet… De hát, hogy is gondolkodhatna így egy idióta matek tanár…

***
A nap további része nem igazán volt valami élmény dús. Minden tanár megemlítette, hogy aki hajlandó az jöjjön vissza a szalagavatóra való megbeszélésekre. Hát nem sokan ugrottak az ötletért, de én végül is vissza fogok jönni, legalább egy valaki legyen aki tud táncolni…
Ma már nem volt több órám. A többi tanuló a menza felé ment, de én ezt inkább kihagyom. Nem vagyok éhes – igaz ma még egy falatot sem ettem. Elindultam a parkoló felé, közben a táskámból próbáltam elõhalászni az Ipod – omat, de naná, hogy alul volt…
- Bella – ezt a hangot bárhonnan felismerem. Mintha születésemkor ezt a hangot hallottam volna meg elõször. Felkaptam rá a fejemet és láttam, hogy Edward felém közeledik. Felvettem a pókerarcomat és úgy néztem, mintha nem érdekelne engem cseppet sem, pedig ez nagyon nem így volt.
- Szia – mosolyodott el és odalépett elém. Muszáj volt tartanom a pókerarcomat.
- Mit szeretnél mondani? – kérdeztem és próbáltam úgy mondani ezt, hogy a hangom minél élesebb legyen, de ez nem jött be.
- Bella, ami tegnap történt… - szóval magyarázatot akar.
- Nem tudom mi történt velem! De te tudod mi vagyok, Carlisle már azt hiszem beavatott a dolgokba – mondtam és lesütötte a szemét – Én… Én örülök, hogy újra láthatlak Edward, de a barátságunk nagyon nem helyes, mert ha csak egy pillanatra, úgy, mint tegnap elveszítem a fejemet, simán kinyírhattam volna Rosalie – t, ha nem állok le!
- De leálltál! – nézett mélyen a szemembe és közelebb lépett hozzám.
- Hát nem érted? Egy elszabadult félvér vagyok! Nincs normális önuralmam sem és nem is lesz!
- De képes lennél rá! – gyõzködött.
- Edward, kérlek értsd már meg, hogy én már nem az vagyok aki voltam! – még jó, hogy rajtunk kívül mindenki a menzán volt, mert sok bámészkodó lenne, most itt – Szerény voltam és ártatlan mikor megismertél engem! De mikor átváltoztattak engem akkor megváltoztam! – nem válaszolt csak a szemembe nézett. Éreztem, hogy arcomon végig gördül valami forró. Egy könnycsepp. Gyorsan letöröltem és lesütöttem a szememet.
- Most… Most megyek – azzal hátat is fordítottam neki. Szerencsére nem jött utánam én meg nem fordultam hátra.

A fülembe bedugtam az Ipod – ot és tõhangerõre vettem, de még ez sem terelte el a gondolataimat és akkor még potyogó könnyeim sem könnyítették a helyzetemet. Gyorsan szedtem a lábaimat a házam felé. Szerencsére nem laktam messze a sulitól és hamar otthon voltam.
Az ajtót alig tudtam kinyitni mert kezem remeget az idegességtõl. Mikor sikerült berohantam és be is csaptam. A kanapéig már nem értem el. Az ajtónak dõltem és úgy csúsztam le a földre. Térdeimet felhúztam és próbáltam elfojtani feltörõ zokogásomat, kisebb sikerrel.
Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért kellett aznap az erdõben járnom és miért kellett annak a nyomorult félvérnek is ott lenni, pont abban a pillanatban?
De… Most ha nem lennék az, ami, nem láthattam volna Edward – ot sem… De akkor most nem fenyegetném õt veszéllyel…
A francba, hogy ilyen nehéz az élet!

***
Fogalmam sincs mióta ülhettem ott és gondolkodtam az ajtó elõtt. De kint már korom sötét volt és úgy éreztem, hogy már elég ideje vagyok itt.
Feltápászkodtam és felvonszoltam magamat a lépcsõn. A szobám felé vettem az irányt elõszedni a neszeszeremet, ami az éjjeli szekrényemen volt. Kelletlenül levettem azt, felkaptam a pizsamámat is és a fürdõszobába mentem.
Megengedtem a forró vizet, hátha az most ellazítana engem, bár erre nem sok esélyt láttam.
Levetkõztem, ruháimat a szennyesbe dobtam és beleültem a forró vízbe, amitõl kicsit felmelegedtek elzsibbadt tagjaim. Próbáltam a gondolatokat is kiûzni a fejembõl, de nem sikerült. Edward… Miért mindig erre a névre jutok ki végül? Miért kell mindig rá gondolnom? Mert szeretem… Ez volt az egyetlen épeszû válasz erre. Más nem lehet…
Azért gondolok rá, mert nem kedvelem? Ez egy idióta meghatározás, minden szempontból.
Minden este elgondolkozok azon, hogy mi lett volna, ha nem ismerem meg Edward – ot. Az életem milyen lenne? Félvér lettem volna? Most találkoztam volna vele, vagy már huszonkettõ lennék, talán fõiskolára járnék és lenne párkapcsolatom? De lehet akkor nem lennék boldog, de még Edward – ot sem ismerném akkor lehet, hogy az lennék. Fogalmam sincs, de akármennyire is szerencsétlen az életem valahol mégis örülök, hogy így alakult… Nem tudom megfogalmazni, hogy miért, de mégis, valahol szerencsésnek érzem magamat és bírom remélni, hogy a dolgok javulni fognak, reményeim szerint jó irányba…

Úgy gondoltam, hogy már elég rég óta áztattam magamat ezért kimásztam a kádból, magam köré tekertem egy törölközõt, megtörölköztem, felvettem szakadt pizsamámat – ami végül is egy lyukas melegítõ nadrágból és egy kopott pólóból állt.
Megmostam a fogamat, kifésültem a hajamat, mert reggelre így is olyan lesz, mint a széna kazal és ezt próbálom inkább elkerülni – bár úgyse fog ez semmit sem használni. Megnéztem magamat a tükörben és úgy gondoltam voltam már rosszabb állapotban is.
Az ,, emberi ’’ teendõimmel megvoltam így elindultam, vissza a szobámba. Az éjjeli lámpám még égett, de a szobában kicsit fülledt volt a levegõ, ez meglepõ, fõleg itt London – ban, mert általában, mindig inkább enyhe az idõ. Az ablakhoz mentem, majd azt kinyitottam.
Kicsit kihajoltam rajta és beszívtam a friss, párás levegõt, behunytam a szememet is, hogy átadjam magam a hatásnak. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig voltam ott, de egy ismerős mégis kellemes illat kúszott a közelben és akkor hirtelen felpattant