Star Perfomance - 15.fejezet

Star Perfomance – 15.fejezet

( Alice szemszöge )

- Ugye tudod, hogy Edward kinyír téged, hogyha tönkrevágod a kocsiját? – fordultam Emmet felé, mert az autót úgy vezette, mint egy örült.
- Ennyivel tartozik, mert õ neki nem kell most jönnie táncolni… - vigyorgott. Na igen, most oda megyünk és Em még mindig morgolódik, nem érti, hogy Edward – nak miért nem kellet jönnie.
- Azt hiszem… Edward – nak van… valami baja… - kezdtem.
- Na eddig is tudtam, hogy nem teljesen tiszta – vigyorgott Emmet.
- Nem az… - kezdtem megint bele – Van valami olyan baja, amirõl nem beszélt nekünk még. És ezt nem akarja velünk megosztani, mert nyomja a szívét… - motyogtam. Olyan hülye vagyok, hogy erre még nem jöttem rá! Hisz… annyira nyilvánvaló!
- Csak nem egy csaj? – ráncolta össze a szemöldökét, de közben vigyorgott. Sejtelmesen néztem rá, erre le esett az álla.

- Na ne! – röhögött - Edward? Ugyan… arról tudnánk! – rázta a fejét.
- Nem biztos, hogy ez vámpír életében volt… Ki tudja? Lehet akkor, mikor még ember volt, csak nem beszélt róla – mondtam.
- Na majd rákérdezek – döntötte el.
- Ne merd! – morogtam rá – Így is van elég baja! Nehogy még rá is kérdezz! – idióta.
- Jó… - adta meg magát. Nekem tud nemet mondani, ezen el is mosolyodtam.
Kinéztem az ablakon, hogy hol járhatunk. Ezen a részen még nem is jártam, pedig én mindig járkálok, hogy új bevásároló központokat keressek. De bekellet vallani, hogy azért ez szép rész volt. Fák, parkok, szép és igényes házak, épületek.
- Azt hiszem megérkeztünk – mondta Rosalie. Õ meg én voltunk azok, akik ennek a kis ,, kiruccanásnak ’’ úgymond örültek. A fiúk nem, de hát nekik úgy is könnyen fog menni ez a dolog, mert vámpírok és állítólag kecsesen kéne mozogniuk. Hát… meglátjuk, hogy mit lehet belõlük kihozni, mert én attól félek, hogy hiába azok amik, nem sikerül majd nekik ezt végig csinálniuk. Inkább Emmet – tõl félek jobban. Jasper majd még úgy ahogy… hát… végig megy majd.

Kiszálltunk a kocsiból, hát Emmet – nek többször megfordult a fejében, hogy elmenekül. De elfeledkezett rólam! Jövõbelátó vagyok! Mindent látok, igaz homályosabban, mint máskor… Valami nincs rendben ezzel a hellyel.
- Na menjünk! – kezdtem el befelé húzni a fiúkat.

( Bella szemszöge )

Már öt éve, hogy vámpír vagyok. Vagyis fél vámpír… Egy elvetemült félvér támadott nekem. A méreg a szervezetembe került. Aztán ott hagyott engem. Az átváltozás alig tartott két napig. Aztán a Volturi valahogy rájött a létezésemre, kénytelen voltam elmenni Volterrába. Vagyis elrángattak engem oda.
Ott megöltek majdnem, de rájöttek, hogy nem vagyok veszélyes - rájuk nézve, mert a félvérek elvetemültek és nem mindig képesek uralkodni magukon. Hát... nekem ez néha bejött és néha nem. De próbálok nem szörnyeteg lenni és normálisan viselkedni...
Aztán a Volturi elengedett engem, hogy éljem az életemet. Egy esélyt adnak nekem így…. Ha ezt elveszítem akkor mehetek vissza hozzájuk szolgálni. És akkor még a képességemet nem is tudják! Van egy mentális pajzsom amivel blokkolni tudom a képességeket és a másik képességem pedig az, hogy olvasni tudok mások gondolataiba, erre azután jöttem rá, amikor elmentem Volterra – ból. Szerencsére akkor még senki sem vette észre, mert akkor biztos, hogy ott tartottak volna engem. Bármi áron.

De ez már körülbelül négy éve volt… Négy és fél. Hajam most barna, hogy ne legyek annyira feltûnõ, mert mikor tanítottam azért elég sokan ismertek engem… De teljesen mindegy most már. Folytattam az életemet ott ahol abbahagytam még emberi életemben. Táncot oktatok. De nem verseny szerûen, hisz költöznöm kell négy évente, mert elég feltûnõ, hogy nem változok. Aztán meg ha verseny szerûen mennének a dolgok, csak úgy ott kéne õket hagynom azt meg nem akarom. Így csak hobbinak tanítom ezt. De ez is elég, nekem mindegy, csak táncolhassak. Most is egy kisebb csoportra várok.
Annyira idióta vagyok. Csak azt tudom, hogy öt embernek fogok tanítani… Azt sem tudom, hogy kiknek még a nevüket sem tudom. Azt megkellett volna kérdeznem, de most már aztán édes mindegy. Mindenképpen tanítani fogom õket legyenek õk bárkik is.
Keringõt kell tanítanom nekik… Ami a szalagavatóra megy majd nekik. Mármint nem ezt fogják eltáncolni, csak ezt gyakoroljuk, hogy nekik meg sikerüljön ott teljesíteniük. Remélem nem lesznek nehéz esetek… Bár akkor én meg minek vagyok? Ha tudnak táncolni nem jönnének ide. Így meg nekem meg kell õket tanítanom, mint egy normális tanárnak… - csak hát én nem vagyok az… Több okból sem.

- Emmet gyere már ne hisztizz! – hallottam meg egy csilingelõ hangot. Szokatlanul is az volt… Fura… - Ez csak tánc! Nem halsz bele! Legyél már férfi! – ezen elmosolyodtam. Tõlem vagy inkább a tánctól félnek? Inkább a másodiktól, engem még nem is láttak.
Elõvettem a CD – ket még a lépcsõn jöttek, de nekem szuper a hallásom szóval. Az összes lassú, keringõs zenét elõvettem és kikészítettem õket.
- Szia! – hallottam meg egy csilingelõ hangot, a tulajdonosa ugyanaz, mint az elõbb. Megfordultam és egy kis koboldszerû lánnyal találtam szembe magamat.
- Sziasztok! – köszöntem vissza egy mosoly kíséretében – Ti vagytok az a csoport, aki háromra jelentkeztek be, ugye? Öten.
- Hát… csak négyen vagyunk mert az egyik srác nem jött. Egyszerûen képtelenek voltunk rávenni aztán hisztizett és kishúgomnak megszakadt rajta a szíve… - nézett jelentõség teljesen a koboldszerû lányra.
- Nem vagyok olyan ijesztõ – mosolyogtam.
Hát, ha öcsi meglátja ezt a csajt, akkor õ is így fog gondolkozni… - hallottam meg a nagydarab srác gondolatát.

- Na akkor felírom a neveteket, rendben? – hoztam egy papírt és egy tollat.
- Oké – vigyorgott a kis koboldszerû lány. Kedvesnek tûnik.
- Az én nevem, Alice Cullen – Cullen… Hallottam már errõl a családról, még Aro – tól. Vámpírok. Õk vegák, mivel állati véren élnek. Ránéztem és szemei arany barnák voltak. Szuper! Vámpíroknak fogok tanítani táncot. Gratulálok! Alice Cullen a jövõbelátó lány. Kiterjesztettem a pajzsomat.
- Öhm, igen. Következõ… - mondtam kicsit gyorsabban. Felvettem pókerarcomat, hogy ne vegyék észre a zavartságomat.
- Rosalie és Jasper Hale – a Hale ikrek. Rosalie a szõke barbie baba, beképzelt és hiúságáról híres. Jasper pedig az érzelmeket tudja irányítani, befolyásolni.
- Emmet Cullen – a nagy darab srác akinek, nagy ereje van.
- És végül Edward Cullen – Edward… mennyire régen… gondoltam rá. Szívem összeszorult, ha csak arra gondolok, mikor utoljára láttam õt akkor is együtt voltunk. És rájöttem: én mérhetetlenül beleszerettem. De akkor már késõ volt.
Victoria vámpír volt és megölte, de ezt soha sem tudták meg. Én meg azután állítólag meg is haltam.
Edward gondolom a Cullen család új jövevénye. Hallottam róla, mikor ott voltam Volerrába. A képessége: gondolatolvasás. De nem tudtak róla sok információt mivel akkor volt a Cullen családnál, pár napja.

- Minden rendben? – kérdezte Alice.
- Öhm ja… khm… persze! – ez nem volt meggyõzõ – Csak Edward… Masen. Ma van pont öt éve, hogy eltûnt. Gondolom ti is hallottatok róla – álltam fel és ezeket próbáltam úgy mondani, mintha nem is érdekelne és csak olvastam volna egy magazinban – Állítólag állat támadás volt az oka – mondtam és látszott rajtuk megfeszültek – De én a mai napig másban hiszek.
- Pontosan… miben? – kérdezte kicsit feszülten Jasper.
- Nem tudom! De, hogy állat az biztos, hogy nem igaz! – mondtam és a CD – hez léptem – Keringõ, igaz? – tereltem a témát.
- Igen – lépett mellém Alice.
Egy pillanatra azt hittem, hogy rájött, mik is vagyunk.. De szerencsére nem jött rá. Nagyon úgy tûnik, mintha csak hallotta volna valahonnan – ezek Alice gondolatai voltak – Mellesleg kedvesnek látszik. Majd el kéne hívnom õt vásárolni.
Fura, hogy nem érzem ezt a lányt. Mintha itt sem lenne! – Jasper. Akkor idáig jó vagyok. Csak el ne rontsam ezt.

- Amúgy, mivel pont úgy vagyunk, hogy most mindenkinek van párja… Kivéve majd Edward – nak, mert ha itt lesz neki. Akkor, hogy lesz? – kérdezte Alice.
- Vagy én leszek vele, vagy hoztok neki egy lányt – mosolyogtam.
- Tanya egybõl ugrana az ötletért! – nevetett Emmet.
- Tudod, hogy Edward mennyire utálja õt! – mondta Jasper. Ahányszor kimondják a nevét, annyiszor összerezzenek. De kikell bírnom.
- Akkor maradok én! – mondtam mikor beindítottam a zenét.
Eddy fiú annak már jobban fog örülni – mondta magában Emmt. Oh, ha tudnák, hogy gondolat olvasó vagyok. Akkor már mások lennének a gondolataik. Bár… ahogy ebben a tíz percben megismertem Emmet – et. Rájöttem, ugyanúgy ilyeneket gondolna.
- Ki táncolt már? Ki tud táncolni? – kérdeztem. A két lány feltette a kezét. Rosalie büszkén kihúzta magát, ahogy látom, egyáltalán nem egoista. Pont ahogy Aro bemutatta nekem. Aztán még ott van Carlisle és Esme ,, szüleik ’’. Carlisle ott élt Volterra – ban jó pár évig. Aztán megmentette Esme – t és a többiek meg beszálltak a családba.
- Fiúk, ti nem? – kérdeztem.
- Az kéne még! Szerinted önszántamból jöttem ide? – kérdezte Emmet.
- Úgy gondolom nem – mosolyogtam – De jobb, hogy itt szenvedsz, mint ott mindenki elõtt – nyugtattam – Inkább itt, mint ott sok ember elõtt.
Ezen a kijelentésemen elgondolkozott. Aztán elismerõen bólogatott.

- Na kezdjük az alapokkal! – csaptam össze a tenyeremet. A zene még mindig – A táncban mindig a fiú vezet, így a lány, ha rontana is, bármikor igazítani tudja a lépteit a fiúéhoz. Mindenki azt hiszi, hogy elég ha a lány megtanulja a dolgokat. A fiúk ebben nem számítanak. Ez nagyon nem így van ám’ – mondtam – De ez nem is annyira nehéz, mint ahogy ti most elképzelitek a fejetekben – ezt inkább Jasper – nek és Emmet – nek mondtam – Ha feszültek vagytok, akkor az megint nem jó, mert nem tudtok koncentrálni. Ne gondolkodjatok!
- Az Emmet – nek menni fog! – bökte meg Jasper. Elmosolyodtam.
- Szuper akkor most már tényleg kezdjük! – mondtam.

Mit ne mondjak. A két fiú az elején, egyszerûen borzasztó volt! Ida vagy oda a vámpír lét, nincsenek meg a génjeikben az a bizonyos vámpír kecsesség. De a vége felé már kezdtek ráérezni a dolgokra.
- Rosalie, ne úgy tartsd a lábadat! Párhuzamos legyen – mondtam és megigazítottam. Felegyenesedtem és Barbie düh szóró tekintetével találtam szembe magamat. Nem ijedtem meg tõle csak farkas szemet néztem vele.
- Elölrõl! – mondtam és aztán még pár másodpercig farkas szemet néztem vele, aztán elszakítottam onnan a tekintetemet. De, hogy ne legyen olyan könnyû ez az egész hideg ujjakat éreztem a csuklóm köré csavarodni. Megfordultam. Sokkal erõsebb vagyok nála, de ezt nem mutathattam ki.
Megfordultam és újra farkas szemet néztem vele.
- Engedj el… - néztem a mélyen a szemébe és így is tett – Nem történt semmi sem, nem emlékszel semmire sem, csak arra ami ez elõtt történt – ez a harmadik képességem, amirõl nem beszéltem. Az emberek szemébe nézve fókuszálok, akkor képes vagyok parancsokat adni nekik amit teljesítenek.
A többiek szemébe néztem:
- Ti sem tudjátok mi történt az elõtt… - mondtam nekik.


- Hé, akkor folytatjuk? – kérdezte vigyorogva Alice mintha mi sem történt volna. Ennyit jelent a képességem.
- Persze – mosolyogtam. Kicsit gonosz volt ez tõlem. De nem szeretem mikor így bánnak velem. Amióta Edward – ot nem láttam… van mikor eléggé agresszív vagyok. Ilyenkor néha el is szörnyedek magamtól, mert úgy érzem, hogy mindjárt Jane szintjére süllyednék. Õ szereti a kínzást, látni, csinálni bármiféle formában. Én viszont nem. Csak néha úgy elõjön belõlem a szörnyeteg.
Persze embert semmiféle áron nem ölnék, oda azért még sem akarok lesüllyedni. Az már túl sok lenne nekem. Akkor már tényleg vámpír lennék, szörnyeteg, ki ártatlan állatokat öl.
- Akkor mára ennyi – mondtam és leállítottam a zenét – Szeretnétek jönni a következõ órára? – kérdeztem.
- Persze! – mondta Rose és Alice egyszerre. A fiúk meg bólintottak.
- Emmet, Jasper. Már a mai órán sokat fejlõdtetek, jók lesztek a szalagavatóra – mosolyogtam.
Emmet kajánul vigyorgott, ez olyan ,, Emmet – es mosoly ’’. Jasper meg csak szimplán mosolygott.
- Sziasztok! – köszöntem el tõlük.
- Hé, Bella! - futott vissza hozzám Alice - Nincs kedved holnap eljönni hozzánk? - kérdezte és azoknak a szememnek nem lehetett ellen állni - Kérlek! - könyörgött.
- Oké... - egyeztem bele nagy nehezen.
- Köszi! - ugrott a nyakamba és megölelt - Itt a cím - nyomta a kezembe - Szia! - köszönt el tőlem és kitáncolt a teremből.
Vártam míg el nem tûnnek a látóhatáromon kívül és kifújtam a bent tartott levegõmet. Úristen miket vállalok én… Miért nem kérdeztem meg, hogy kik… Ha már mondják, hogy Cullen akkor kitalálok valamit. De így… Nem mondhatom nekik, hogy menjetek el, mert vámpírok vagytok és nagy az esély rá, hogy veszélyesek vagytok, rám nézve!
- Istenem… - motyogtam és neki dõltem a falnak, lassan csúsztam míg nem ültem le. Jobbra nézte és ott volt egy kép.. Benyúltam bútor mellé és megnéztem a kissé poros fényképet. Lefújtam róla a port, alig láttam meg a képet, de a szemem már könnybe is lábadt.

Végig simítottam azokon a finom vonásokon. A sírás rázott engem.
Minden nap eszembe jut azaz emlék, mikor az erdõben vagyok. Victoria elõttünk terem. Edward visszaküld engem, de csak azért, hogy megvédjen engem. Aztán… megölte az a dög. Biztos, hogy nem élte túl… Vagy elrabolta, de áh… nem. Miért tenné ezt? Hisz ,, éhes ’’ volt abban a pillanatban.
- Nyugi… - motyogtam magamnak. De most még az is rátesz, hogy pont ma van öt éve, hogy ,, eltûnt ’’ úgyhogy ez… csak nehezít a mostani állapotomon.
Mennyire kár, hogy a saját képességem nem hat magamra. Ha most hatással lenne rám, akkor nem lenne semmi baj. Lenyugtatnám magamat… Bár most még ez a vacak sem segítene rajtam.
- Hol lehetsz Edward?