Star Perfomance - 14.fejezet

Star Perfomance – 14.fejezet

( Edward szemszöge )

Annyira gyorsan telik az idõ… Mintha egy homokóra lenne az idõ és az fel lenne pörgetve. A kis szemcsék gyorsan pörögnek.
A forks – i gimiben már mindannyian negyed évesek vagyunk. Rosalie, Emmet és Jasper is. Azt mondták, hogy ez nem így lenne, de mivel most figyelembe vesznek engem is, hogy ne kelljen bujkálniuk állandóan – mivel elég feltûnõ lenne ha három szín ötös tanuló gyerek nem menne tovább egyetem, hanem szimplán itt maradna…
- Gyerekek, jövõ héten elkezdünk próbálni a szalagavatóra… Igaz évvégén lesz de azt hiszem nem árt nektek a gyakorlás… - nézett végig az osztályon.
Ha õk is olyanok lesznek, mint a tavalyi végzõsök… Hát akkor már elkellet volna kezdeni tavaly gyakorolni… - próbáltam köhögésbe fojtani a nevetésemet. Nem vette ezt az akciót senki sem észre, mivel mindenki mással volt elfoglalva: a lányok azzal, hogy milyen gyönyörûek lesznek majd a ruhájukban… A fiúk pedig, hogy vajon melyik lánnyal lesznek beosztva… Mindenkinek megvolt a saját gondolata.
- Most mehettek, a jövõ órán megbeszéljük a részleteket és azt, hogy mikor lesznek majd a próbák is- mondta a tanár aztán utunkra engedett minket.

- Na… menjünk a menzára – tolakodott elõre Emmet. Õt nem igazán érdekelte ez a szalagavatós dolog… Bár engem se szóval mindegy.
Csak a tánc… Tánc egyenlõ Bella… Már eltelt lassan több, mint öt év és én még mindig nem tettem túl magamat a dolgokon. Nem is akarom túl tenni magamat rajta! Emlékezni akarok rá mindig! Csokoládé barna szemeire… Gesztenye barna hajára… Kipirult arcára… Ezek azok a tulajdonságok amit nem akarok soha sem elfelejteni, erre a három dologra, ha fáj is visszaemlékeznem, valahol mégis kellemes érzést add. Mintha halott szívemet melegség árasztaná el…

- Lassan már több, mint hetven éve járunk iskolába! – szólalt meg Alice.
- Jó a memóriád! – dicsérte meg Emmet, én erre felkuncogtam.
- Kösz… - motyogta – De a lényeg az, hogy még soha sem voltunk szalagavatón! Ez, hogy történhetett meg?! – kérdezte – Járunk bálra… jó az egy dolog, hogy Emmet és Jasper nem tud táncolni… Sõt egyszerûen borzasztók! – mondta ki a véleményét – Hiába vámpírok… - ezt csak suttogta, de mi meghallottuk – A családban csak, Esme, Carlisle, Rosalie és én tudok. Edward – ról meg nem tudok semmit, hogy tud – e vagy nem? Szóval kitaláltam valamit – vigyorgott azzal a kaján vigyorral, amit Emmet szokott elsajátítani.
Beálltunk a sorba, elvettem az elsõ utamba kerülõ kaját és mentem is a szokásos asztalunkhoz. Mindenki csodálattal nézett minket. Rosalie ezt imádta, ego szintjére tökéletes volt… Én engem nem igazán izgatott ez és azt hiszem a többi testvéremet sem.

- Na és mi az a csodálatos ötlet? – tért vissza az elõzõ témához Emmet.
- Beiratkozunk tánc tanfolyamra! – vigyorgott. Em és Jasper megfeszültek és csak nézték Alice –t arra válták, hogy húgom azt mondja: áh csak vicceltem! Dehogy megyünk tánctanfolyamra. Én csak meredtem néztem az asztalt.
- Na nem! – ellenkezett Emmet.
- Én is ezt mondom! – szólalt meg mellette egyet értõen Jasper.
Edward! Védjél már minket! – üzent gondolatban Emmet.
- Én nem fogok járni – jelentettem be. Bátyám elismerõen nézett rám, de amúgy is ezt mondtam volna. Így teljesen mindegy…
- Mindenki járni fog! – mondta dacosan Alice.
- Én nem – mondtam még mindig. Nem akarok táncra járni… Bella – t jól volt nézni mikor táncolt… De… most, hogy õ nincs itt. Nagy a valószínûsége is, hogy nem õ fogja tanítani. Így nem fogok járni. Csak fájna az emléke.

- Mivel én már tudtam, hogy lesz a szalagavató. Elõre felhívtam azt a lányt aki tanítani fogja nekünk, itt London – ban! Az elsõ óra ma délután lesz – mondta ellenmondás nem tûrõen.
- Ezt aztán gyorsan elintézted… - mondta megdöbbenve Emmet.
- Megmondtam körülbelül hányan leszünk… És ma lesz a beiratkozás is – vigyorgott. Hát nekem nagyon nem volt kedvem sem mosolyogni, se semmi! Nem fogok járni oda… Nem érdekel… Legszívesebben erre az idióta szalagavatóra se mennék el… De Alice úgy is kiharcolja és azt hiszem… sajnos ezzel az oktatással is így lesz. De most nem hagyom magamat! Dacosan kiállok magam mellett!
- Van még órátok? – kérdezte Alice hiperaktívan, mint mindig….
- Nincs… - mondták egyszerre kórusban a többiek.
- Szuper! – tapsikolt örömében – Akkor beszéljünk egy kicsit errõl az egészrõl – vigyorgott én nem néztem rá csak a kajámat fixíroztam – A lányt még soha életemben nem láttam… - és így akar hozzá elmenni… - De hallottam, hogy nagyon jól tanít és most költözött ide, London – ba. A címet már tudom, csak elkell oda jutnunk. Sajnos a jövõjét nem látom, Edward miatt. Ezért kénytelenek leszünk a GPS – t használni – tervezte el már az egész napot. Jó, hogy már nem is fel jegyzeteket…

- Jasper… Emmet… Azt hiszem tánc tudásotok nem fejlõdött semennyit az évek alatt – Em erre büszkén elvigyorodott – Edward, te neked ehhez van erõsséged? – nem adja fel soha sem?!
- Alice! – emeltem fel kissé a hangomat – Én nem fogok elmenni oda! – mondtam és akkor mélyen a szemébe néztem – Nem elég, hogy ehhez a szalagavatóhoz, nincs humorom, akkor még ráteszel még egy lapáttal, hogy járjunk plusz órákra is! Hát ez már a hab a tortán! – morogtam.
- Edward… minden rendben…? – kérdezte óvatosan Jasper.
- Nem! Semmi sincs rendben! – keltem ki magamból. Dühösen felálltam, kezemet ökölbe szorítottam és próbáltam levezetni a feszültséget.
A parkolóba mentem. De mivel egy autóval mentünk kénytelen voltam megvárni õket ott. Beültem a kocsi vezetõ ülésére és mély levegõket vettem. Fejemet a kormányra hajtottam, ügyeltem, hogy a duda ne szólaljon meg.
Elmerültem a gondolataimban… Lehet nem kellett volna ennyire nyilvánosan… ennyire kiborulnom. De nem tudtam magamon uralkodni. Ellepte az agyamat a vörös köd… Aztán meg Bella is elõjött az elmémbe…
Eltelt már több, mint öt év és az iránta érzett vonzalom minden nappal egyre csak nagyobb lesz és egyre csak többet érzek iránta. A fájdalom mindig csak nagyobb lesz… Pont, mint az ûr a mellkasomban…

- Edward… - hallottam meg egy lágy hangot, egybõl felismertem a tulajdonosát.
- Sajnálom Alice… Nem kellett volna ennyire kiakadnom és…
- Semmi baj, Edward! – ült be mellém Alice – Van valami ami nyomja a szívedet, de nem mondod el, hogy mi az mert nyomja a szívedet és nem tutsz róla beszélni és nem is várom el! Túl mélyre mentem én is. És nem kell eljönnöd a próbákra sem, ahova külön fogunk járni – mondta mosolyogva.
- Erre nem megyek el… az elsõ órára… De a következõre elmegyek – erõltettem meg egy mosolyt, de nem vette észre, hogy nem igazi volt. Alice meg a többiek tényleg annyi mindent megtettek értem… én meg itt hisztizek nekik állandóan, mint egy öt éves. Nem is érdemlem meg, hogy befogadjanak engem. Õk mindent megtesznek értem… Én meg így hálálom meg…
- De ha nem akarsz…
- De akarok! Csak nem ma… Majd a következõ órán – szakítottam félbe. Mi elõtt kimondja azt a bûvös szót, aminek hallatán talán még kísértésbe is esek…
- Rendben – vigyorgott. Közben a többiek is megérkeztek a többiek is. Alice nem mozdult is itt maradt mellettem. Rose kelletlenül beült hátra. Ez neki, hogy hátra kell ülnie – mindig ott ül – lerontja az önbecsülését…

- Mikorra is kell mennünk erre a vacakra? – szólalt meg hátulról Emmet.
- Három – mondta Alice nyugodtan.
- De már alig van egy óránk! – morogott hátul bátyám.
- Kitesszük Edward – ot és már megyünk is! – mondta még mindig nyugodtan Alice. Na most lesz a balhé…
- Ed miért nem jön?! – háborodott fel Emmet én meg elvigyorodtam – Ez nem ér! És õ nem is fog járni?
- De fog, csak erre az órára nem fog jönni.
- Na azért! – fenyegetett Emmet de most már vigyorgott – Csaj fogja tanítani, ugye? – mintha Alice ezt még nem mondta volna el jópárszor…
- Igen, Emmet…
- Juhú! – dõlt hátra, de erre csak egy nagy csattanást hallottam. Rosalie sikeresen tarkón vágta Emmet – et. Most ha Rosalie ugye vámpír lenne – az is – és Em ember akkor biztos, hogy ezt a csapást nem élte volna túl. Eltörte volna a nyakát. Az biztos!

Befordultam a Cullen – villa utcájába. Megálltam a bejárat elõl és én kiszálltam a kocsiból.
- Na sziasztok, jó táncolást! – vigyorogtam és becsaptam az ajtót.
- Ne gúnyolódj! – szállt, ki Emmet a kocsiból és beült a vezetõ ülésre – Majd még elbeszélgetünk ezen… - mondta ,, komolyan ’’ ez neki annak tûnt – Na isten áldjon! – azzal el hajtott.
Pókerarcomat levettem magamról és búsan elindultam a bejárat felé. Esme a nappaliban volt.
- Szia Edward, a többiek hol vannak? – kérdezte mosolyogva és odajött hozzám.
- Lesz a szalagavató… És Alice már el is intézte, hogy lehessen rá gyakorolni… Így elmentek a próbára háromra… - motyogtam, cseppet sem lelkesen – Én erre nem mentem… majd a következõre… - leültem a kanapéra. Esme mellém.

- Mi az Edward? – kérdezte anyáskodóan.
- Áh… lényegtelen… - suttogtam és felakartam állni, de Esme lágyan visszahúzott.
- Edward… mond el kérlek, hogy mi a baj? Az utóbbi években észrevettem, hogy valami nincs rendben veled. Nem tudtam eldönteni, hogy a vámpírlét miatt vagy –e ilyen. Vagy van más ok is… - már nyitottam volna a számat, de megelõzött – Részben a vámpírlétedet sem szereted, nem úgy, mint például. Ezzel nincs semmi baj – simított végig az arcomon – De nem is tudunk sajnos mit tenni ez ellen… - mondtam és lesütöttem a szemeimet.
- Nem miattatok nem szeretem azt… ami vagyok. Mert Carlisle – ra és rád, úgy tekintek, mint ha a szüleim lennétek. A többiek pedig a testvéreimre… Te és Carlisle vagytok a második szüleim – mosolyodtam el – Ugyanúgy szeretlek bennetek, mint õket – látszott Esme – n, hogy ezeken a mondatokon elérzékenyült. Megölelt engem és így voltunk egy darabig.

- De a vámpírlétemet nem szeretem mert… gyilkos vagyok… Megöltem egy embert és – itt félbeszakított Esme.
- Ez egyszeri alkalom volt, Edward! – emlékeztetett – Azóta az önuralmad annyira tökéletes lett! Öt éve vagy vámpír és mégis, neked van a legjobb önuralmad Carlisle után – bíztatott. De… azért mert mindig Õ volt ott a szemem elõtt… Csak abban az egy alkalomban nem… mikor egy szerencsétlen embert öltem meg. De utána… mindig csak Õt képzeltem magam elé…
- De ki miatt ilyen az önuralmam… - motyogtam és ez inkább kijelentésnek hangzott, mint kérdésnek.
- Ezt… hogy érted? – bizonytalanul kérdezett erre rá.
- Errõl még senkinek nem beszéltem… - nyeltem egy nagyot – Mert… egyszerûen nem tudtam! Fájt az emlék… - felnéztem Esme – re, nem hinném, hogy ebbõl bármit is megértett.
- Szeretnél errõl beszélni? – tette kezét az enyémre.

- Emlékszel amikor mondtam, hogy a szüleimet elrabolták és Forks – ba kellet mennem? – kérdeztem. Õ erre bólintott egyet – Nem mondtam pontos dolgot… Mert… nem egyedül voltam ott, és nem egyedül illeszkedtem be ott a környezetbe, próbáltam egy lenni a sok ember közül… - ismét nyeltem egy nagyot – Ott volt velem még… egy lány. Bella Swan... - fájdalom nyílalt a mellkasomba, kicsit össze is rezzentem, hogy ki mondtam a nevét. Hisz… öt éve most ejtettem ki a nevét elõször – Segített engem beszoktatni a környetbe próbált normális emberré tenni és… én egyre jobban meg is kedveltem õt… Többet éreztem felé, mint szimpla barátság… És aztán egy nap… kimentük az erdõbe. Sétáltunk, érezte, hogy valami nincs rendben, meg is említette ezt, de nem fordultunk vissza. Én visszaküldtem õt, vissza a házba, hogy hívja az apját, mert õ az FBI – nál dolgozott. Tudtam, hogy semmi értelme annak, hogy felhívjuk. Hanem csak megakartam õt védeni, mert… inkább nekem legyen bajom… mint neki… Aztán meg már tudod mi történt… Vámpír lettem. Nem mehettem vissza hozzá, mert csak kárt tettem volna benne és most inkább a szenvedést választottam… - motyogtam. Nehéz volt ezt az egészet végig mondani, mert Esme volt az elsõ akinek ezt elmondtam.
- Nekem még soha sem volt ilyen… érzésem – nézett a szemembe – De ahogy elmondtad ezt a kis történetet, én teljesen átéreztem a fájdalmadat, ami nyomja a szívedet…
- De, ezt kérlek, ne mond el a többieknek… Nem kell… hogy sajnáljanak engem! – csak ennyit kértem Esme – tõl.
- Ez csak a mi titkunk marad. Majd ha te elszeretnéd mondani, akkor elmondod – mosolygott és megölelt engem – Sajnálom, nem gondoltam volna, hogy ilyen dolgokon mentél keresztül – motyogta a fülembe. Esme annyira anyás! Annyira sajnálom, hogy nem lehet gyereke, csodás anya lenne. De… most itt vagyunk mi neki és minket is ugyanúgy szeret, mintha saját gyerekei lennénk. És ennyi elég is.