Star Perfomance - 26.fejezet

Itt a következő fejezet :D Igaz nem lett meg a 15 megjegyzés, de azért nagyon köszönöm azt a 8-at :) Észrevettem, hogy olyanok is írtak kommentet akik máskor nem szoktak, ennek örültem nagyon mikor megláttam :D És remélem most is fognak írni :D
Jó olvasást, pussz: Netty ^^

Star Perfomance – 26.fejezet

( Bella szemszöge )

A férfinek rövid haja volt és vérvörös szemei voltak. Nem ijedtem meg tõle, de a gondolataitól már igen, engem keresett. De nem jelentkeztem.
- Bella Volturi itt van? – mindenki rám nézett. Cullen – ék is, de õk meglepõdtek a nevem hallatára, mindenképpen kiderült volna, hogy itt vagyok, nem tudom, hogy gondoltam: titokba tartom.
- Itt vagyok! – emeltem fel a kezemet.
- Ez a tied – nyújtott nekem oda egy levelet. Egy percig nem haboztam kinyitottam és olvasni kezdtem a kis levelet.

,, Bella. Úgy gondolom észrevehetted, hogy gondterhelt voltam. Nem akartalak belekavarni téged a részletekben, hogy mi hárman hol voltunk, mert azt még te sem tudnád feldolgozni és így… a harc elõtt csak elveszítenéd a fejedet. Mi már nem térünk vissza Volterra –ba soha többet. Nekünk ennyit adtak. Bella, rád bízom a Volturi vezetését. Elég erõs vagy ahhoz, hogy vezetõ legyél. Ott lesz melletted Jane, Demetri, Felix, Alec és a többiek akik biztosan támogatni fognak téged.
Sajnálom, hogy csak így búcsúzok el tõled és a többiektõl, de nem akartunk belekeverni a véres részletekbe.
Én figyelni foglak téged, tudom, hogy a pokolba kerülök, de onnan fogom nézni, hogy milyen jól vezeted a Volturi – t, nem kételkedek benned egy pillanatig se.

Örökké veletek: Marcus, Caius és Aro. ,,

Szaporábban vettem a levegõt és valamiben meg is kellett kapaszkodnom, ez jelen esetben az ajtó volt, kezemmel támasztottam magamat.
- Bella…? Jól vagy…? – kérdezte félve Jane. Lassan felnéztem rá és megráztam a fejemet. Körbenéztem és mindenki csöndbe burkolózott, azt hiszem azt várták, hogy magyarázatot adjak.
- Marcus… Caius… Aro… - ökölbe szorult a kezem – Vége… - motyogtam. Ez a mondat nem tûnt értelmesnek de mindenki megértette.
- Ugye nem…? – kérdezte suttogva Jane. Ismét rá néztem – Nem! Biztos, hogy nem! Hazudsz! – kiabálta, zokogni kezdett úgy kellett Alec – nek megtámogatnia.
- És szerinted mit csináljak? – keltem ki magamból, a kapucnim is lejött, így nem takarta a fejemet, felfedtem magamat – Rohadtul nem így terveztem az életemet! Öt évvel ezelõtt még arról álmodoztam, hogy a táncból fogok megérni, bajnok leszek! De nem! Egy idióta félvér megharapott ott hagyott átváltoztam! Idekerültem és azt hittem talán itt normális lehet az életem! Hogy lehetne? Bejön az újszülött támadás mit tudom én mennyi vérengzõ szörnyeteggel! A Volturi vezetõinek vége! Rám bízzák ezt az egészet és még azt is hozzá teszik: hogy egy pillanatig nem fognak bennem kételkedni! Ez már azért a hab a tortán nem? - nem szólalt meg senki sem, vagy inkább nem mertek. Lehunytam a szememet, fejemet fa ajtónak támasztottam.
- Sajnálom Jane… - motyogtam – A szörnyeteg megint elõjött belõlem – erõltettem meg egy mosolyt – Csak… ez… most így egyszerre nagyon sok…
- Megértjük Bella – mondta Felix.
- Végeztetek? – kérdeztem és a vörös szemûek felé fordultam és az elõttük lévõ hullákra.
- Igen! – válaszoltak.
- Nagyszerû… - motyogtam – A halottakat a helyükre – elfordítottam a tekintetemet a holtakról – Nem fogom elhagyni magamat! Csak most… nekem kell pár óra, hogy átgondoljam a dolgokat. Holnap délelõtt kilenckor legyen itt mindenki. Készülünk a harcra! – jelentettem be. Nem szólt senki semmit, csak bólintottak – Mehettek! – mindenki szét iramodott, csak a Denali, Cullen klán és Volturi tagjai maradtak itt.

Vámpír tempóval odasuhantam Cullen – ékhez.
- Tudom, hogy most úgy gondoltok rám, mint egy szánalmas kis csajra aki elmenekült. Most ezt tegyük félre… - Alice már nyitotta volna a száját – Ki ne mond! – figyelmeztettem – Tekintsünk úgy egymásra, mint egy csapatra. Alice nézd a jövõt folyamatosan mert nem akarok még egy ,, meglepetést ’’. Holnap reggel jelentesz nekem – nehéz volt visszatartani hangomban a remegést, de végül sikerült. Az sem segített, hogy Edward és mindenki engem nézett – Ha bármit látnál ami érdekes lenne, rögtön szólsz nekem! A hármas szárnyban van a szobám, ott meg fogsz találni! – bólintott, nem vette le a szemét rólam.
Aztán hirtelen megölelt engem. Karjaim már mozdultak, hogy visszaöleljek, de nem tettem.
- Ne nehezítsd meg a dolgom… - hunytam le a szememet.
- Többet ne csinálj ilyet! – felhúztam a szemöldökömet – Csak egy cetlit hagysz és ennyi?
- Nem kötött semmi hozzátok – néztem rá. Látszott rajta, hogy megbántottam ezzel. Szemétnek éreztem magamat, de jobb lesz ha nem engedem közel õket magamhoz, mert ha… valami történne velem – erre rengeteg esély van – ne legyen nekik fájdalmuk, inkább gondoljanak arra, hogy megszabadultak egy tehertõl.
- Bella… - kezdte lágyan Esme.
- Holnap reggel kilenc – nem akartam belekezdeni egy olyan beszélgetésbe amibõl tudtam mi fog kisülni, visszafogadnak engem, de nem lehet, mert nekem itt van a helyem és nekik inkább el kéne felejteniük… Lehet használnom kéne a képességem? Lehet… Áh… Nem… Inkább nem.
Nem akarom ezt megtenni, önzõ vagyok.

Végig néztem még egyszer az egész Volturi gárdán.
- Holnap mellesleg megbeszélést is tartunk! Igaz ezt nem mondtam, de majd megtudják… Ezzel kezdünk. Alec, Felix, Demetri, rátok bízom, hogy megszámoljátok, pontosan hány katonánk van – mindenki bólintott. Cullen – ékre ránéztem még egyszer, biccentettem feléjük, majd méltóságteljesen elhagytam a termet, aztán pedig könnyeim záporként kezdtek el hullni.

( Jane szemszöge )

- Sokk hatás alatt van… Nem ilyen szokott lenni… - motyogtam és néztem az ajtót, ahol elõbb ment ki.
- Nem – ellenkezett Alec – Komolyan veszi ezt az egészet. Szerintem elég volt neki az, hogy még a harc elõtt elvesztettünk három vámpírt. Egyszerûen aggódik mindenki miatt, még a nomádok miatt is, hiába nem mutatja ki ezt.
- Honnan ismeritek Bella – t? – kérdeztem, egy új témába kezdve.
- Én ember koromból – szólalt meg Edward – Akkori nevem Edward Masen volt, híres színész és énekes voltam. Bella apja FBI ügynök volt, õ elküldött engem Forks – ba, mert engem meg üldöztek megakartak ölni, szüleimet is fogságba ejtették így kerültem oda Bella – hoz. ,, Normális ’’ emberként akartam élni, sikerült… Egy darabig.
Egy nap az erdõben voltunk és megjelent egy nomád, Victoria, megharapott így kerültem mostani családomhoz… - mondta el a rövid történetet, látszott rajta, nem szívesen beszél róla.
- Utána meg, ugye mi iskolába járunk, szalagavató következett volna, mit ne mondjak a fiúk nem valami táncosok és beíratattam magunkat egy tánctanfolyamra, ahol Bella tanított. Pár hétig beszéltünk egymással meg minden…. Aztán… összeveszett egyik nap, Edward – dal. Az öcsém elment pár napra, Bella meg ilyen önmarcangolós így eljött azt hitte így lesz a legjobb. Én nekem gyanús volt, hogy nem jött másnap iskolába, otthon nem volt, követtem az illatát és a londoni repülõtéren találtam meg a kocsiját, abban egy cetlit, amiben az volt, ne kövessük õt. Mi ezt tiszteletben tartottuk – folytatta a kis pöttön lány a történetet – A többit meg… ugye tudjátok.

- Két éve van itt. De… Ha fura ha nem, akkor is úgy gondolom õ a legjobb harcosunk és a legerõsebb is – mondta – most az egyszer – komoly hangon Felix.
- Az biztos – vigyorgott Demetri – De szerintem menjünk mert tud gonosz is lenni és nem akarom felidegesíteni így is full – ra készen van idegileg. Szóval, menjünk számolni katonákat.
- Huha… Te tutsz? – kérdeztem gúnyolodva. Kinyújtotta rám a nyelvét majd elmentek mindannyian.
- Ne vegyétek szívetekre. Bella nem miattatok ilyen, védeni akar benneteket magától… - mondtam.
- Akkor elég rosszul… - morogta az egyik szõke, akinek eper színû melírok voltak a hajában.
- Fogd be senki se kíváncsi rád, amúgy sem neked mondom – morogtam rá.
- Ki vagy te.
- Jane Volturi több évszázada itt vagyok, és fogd be mert esküszöm kipróbálom rajtad a képességem, de úgy, hogy ott maradsz! – fenyegettem és elé álltam.
- Jane… Erre semmi szükség – fogta meg a vállam Carlisle.
- Csak egy kicsit akartam a földre döngölni… - morogtam magamnak – Nem lehet? – kérdeztem.
- Nem – válaszolt és rá, nézett.
- Igazad van! Nem pocsékolom rá az erõket – a kiscsaj elé léptem – Majd nézd mit mûvelek az újszülöttekkel és képzeld oda magadat – majd otthagytam õket.
Hát nekem ne dirigáljon egy ilyen kis rohadék,ki õ? Kis pláza cica…

( Bella szemszöge )

Másnap…

Átgondoltam a történteket, amit ma meg is beszélek mindenkivel.
A nagy terem felé mentem. Az órám nyolc óra ötvenkilencet mutatott, szóval remélem, hogy mindenki már ott van.
Josh kinyitotta az ajtót majd körbenéztem, szerintem mindenki megvolt. Felmentem a három szék elé. Érdeklõdve néztek engem.
- Mennyi katonánk van? – fordultam a fiúk felé.
- Ötszázhatvankettõ. Pontosan ennyi, átszámoltuk õket ötször – vigyorgott Felix. Bólintottam.
- Átgondoltam sok mindent… - kezdtem bele – Jane! – most ránéztem – Ha a harc folyamán bármi is történne velem, tied lesz a vezetés, ezt most mindenki elõtt mondom! – Cullen – ék megfeszültek.
- Bella, ne mondj ilyet… - kérte Jane.
- Mivel én fogok végig elõl állni, vezetni az egészet, nekem van a legtöbb esélyem a vesztésre. De ti NEM fogtok! – hangsúlyoztam ki a nem szót – Én remélem is, hogy nem kerül rátok a harc… Aztán kigondoltam a felállást is. A katonák és én fogunk elõl állni, kaptok majd egy jelzést arra az esetre, amikor ti következtek. Ne haragudjatok… Ez… lehet nem lesz fair, de azokat akarom utoljára hagyni akiknek van képességük. Mert… ha odáig folyulnának a dolgok, akkor õket vetném be utoljára. Titeket amúgy sem akarlak semmi kockázatnak kitenni. Gondolom majd nem fogtok velem egyet érteni sokan, de még változtathatunk a dolgokon – ez volt a tervemnek az egyik része – Aki nem ért velem egyet tegye fel jelentkezzen – senki sem tette – Gyerünk, mert ha arra szavaztok: jó lesz, akkor ez marad és aztán nem változtatunk semmin! – de nem jelentkeztek inkább tetszett nekik a terv, nem tudtam miért – Akkor ez marad… - mondtam.
- Jasper! – néztem rá – Hallottam, hogy te újszülötteket képeztél az 1800 – as éve közepén – erre õ bólintott – Képezd ki õket – kértem – Mi is segítünk, de te is tudod mikre képesek az újszülöttek.
- Akik nincsenek kiképezve… nem térnek vissza. Ide biztos nem – mondta Jasper.
- Köszönöm – hálálkodtam és hangom lágyabb lett, mint szokott – Most pedig gyakorolunk! – jelentettem ki.
- Az alaksorban? – kérdezte Felix.
- Ott – mondtam – Menjetek elõre, mindjárt megyek én is, csak van egy kis elintézni valóm – néztem ahogy kimennek, kivéve Edward – ot, õ itt maradt és engem nézett, odamentem hozzá.

- Menj a többiek után – kértem, de nem ment. Itt állt elõttem és egymás szemébe néztünk. - - Sajnálom… - motyogta.
- Mit? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Két évvel ezelõtt… Mikor kiabáltam veled…
- Edward! Neked kéne rám haragudnod! – néztem rá, de csak megrázta a fejét.
- Rád nem tudok… Nem tudom miért akadtam ki a múltkor is… - motyogta bûnbánóan.
- Jogosan akadtál ki rám… - mondtam – Most mennem kell…
- Ígérd meg, hogy nem áldozod fel magadat a harc alatt… - azt hittem nem tud olvasni a gondolataimban. Pedig ha odáig folyulnának a dolgok akkor azt csinálnám.
- Ne nehezítsd meg a dolgomat, kérlek… - motyogtam – Így is elég nehéz, hogy minden egyszerre van zúdítva a nyakamba – ez volt az egyik ok. De legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Önkínzó vagyok és inkább itt szenvedek magamban.
- De… - kezdett volna bele egy mondatba, de nem hagytam.
- Menj az alaksorba kövesd a többiek illatát, megtalálod õket. Muszáj gyakorolnod neked is – hátat fordítottam neki és vámpír tempóval elmentem.
Az ajtó túloldalán megálltam.
- Nektek is fontos feladatok lesz a harc alatt – fordultam a két õr felé – Tényleg nagyon kell figyelnetek, mert nem zárom ki azt sem, hogy ide is eljönnek – õk erre csak bólintottak – Képzettek és erõsek vagytok, nem kell aggódnotok – veregettem meg a vállukat.
- Josh! – rám nézett – Kérlek mond el ezt a többi õrnek is, hogy készüljenek fel – õ erre bólintott és eltûnt.

Én pedig az alaksor felé mentem, ahol már hallottam a csapódásokat és a nevetéseket is. Kinyitottam az ajtót és bementem, már Edward is ott volt.
- Hogy haladunk? – kérdeztem és végig néztem a tömegen.
- Carlisle nem érzi a hátát – vigyorgott Emmet.
- Nem harcoltál még újszülöttekkel? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Mindent tudok róluk, de nem még nem – mondta. Bólintottam, nem válaszoltam erre.
- Gyerünk tovább! Nem állunk meg! Ha már Jane – t legyõzitek akkor már készen vagytok! – néztem végig rajtuk.
- És téged? – kérdezte az egyik nomád.
- Engem nem lehet legyõzni – mondtam és egyáltalán nem volt kérkedés a hangomban.
- Sokkal szerényebben – vigyorgott Emmet. Ránéztem, mellette Jasper állt, aki azon gondolkozott, hogy kihívjon – e engem.
- Gyere Jazz – kitágult szemekkel nézett rám – Tudod, gondolatolvasás. Vámpír memória… - ráztam a fejemet – Ha engem legyõzöl teljes mértékben készen állsz. Ha nem… Akkor következik Jane – gúnyolódtam vele.

Õt néztem ott állt velem nézett farkas szemet, majd hirtelen elõttem termett, de meg sem mozdultam.
- Na csak ennyit tudsz? – szólalt meg a háttértbõl Emmet, nem figyeltem rá. Jazz eltûnt elõlem. Mögöttem volt pár méterre. Megfordultam a tengelyem körül és nyakánál fogva a földre szorítottam. Kapkodva vette a levegõt nekem meg, meg sem ártott. Felhúztam és még mindig kitágult szemekkel vizslatott engem.
- Azt tudtam… hogy tudsz harcolni, mert Em – et legyõzted simán… De… hogy… - félbeszakítottam.
- Nyugi. Az újszülöttek nincsenek olyan erõsek, mint én. Õket simán lefogod gyõzni – õ csak bólintott, idegesítette, hogy legyõztem.
- Alice. A jövõ? – kérdeztem, mert még nem jelentett nekem ma.
- Semmi… - motyogta.
- Akkor csak egy valamire koncentrálj: a helyszínre – néztem rá. Õ bólintott, de nem mondott semmi.

- Most megvagytok lepõdve rajtam – mondtam Cullen – éknek – Én már nem az a kis törékeny Bella vagyok. Már nem. Most már nem csinálhatok semmi meggondolatlan dolgot. Én vagyok a vezetõ, elég egy kis mozdulat és vége mindennek. Amúgy sem akarom, hogy… közel kerüljünk egymáshoz, mert aztán csak rosszabb lesz… - motyogtam az utolsó mondatott magamnak, de meghallották.
- Miért? – kérdezte Alice, szemében ott volt a fájdalom.
- Mikor ennek az egész herce – hurcának vége lesz. Ti elmentek, mindenki elmegy csak a Volturi tagok fognak itt maradni és remélem, hogy mindenki megússza és nem lesz több ilyen harc.
- Miért? – suttogta ismét Alice. Csak néztem az õ aranybarna szemeit és az arcát, nem mosolygott boldogan csak meggyötörve nézett engem.
- Gyakoroljatok! – nem válaszoltam Alice kérdésére pedig az kellett volna tennem – Úgy képezzétek õket, mintha itt lennének majd katonák! – néztem Jane, bólintott nem válaszolt szavakkal.
Ezek után nem beszéltem Cullen – ékkel. Néztem ahogy harcolnak, kisebb – nagyobb sikerrel. Nem kötöttem bele senkibe ezt másnapra tartogattam, most csak megnéztem, hogy miben hibáznak, mit nem tudnak.

Érdekfeszítő :)

Köszönöm a díjat Vivi - nek :)

Megírod hogy kitől kaptad.
Írsz öt dolgot magadról.
Kiteszed a képet a blogodba.
Továbbadod legalább öt embernek.

1) - imádok írni :)
2) - imádom a barátaimat :D
3) - nyáron nem kelek fel 12 előtt :P
4) - csak Twilight - köteteket olvasok szívesen :D
5) - Team Edward vagyok (H)

Adom:
1) đóri: http://swanlanyok.blogspot.com/
2) Evcu: http://angels1996.blogspot.com/
3) Doree: http://doreefiction.blogspot.com/
4) Anita: http://walktoremember-byanita.blogspot.com/
5) Bari: http://theringbella.blogspot.com/

Star Perfomance - 25.fejezet

Itt van a következő fejezet és igen, végre a nagy találkozás :P
De mielőtt elkezditek olvasni addig alkut ajánlok: 15 komment után rögtön megkapjátok a következő fejezetet. Akkor sincs baj, ha nem lesz meg, csak akkor szerdán kapjátok meg a következő fejezetet :P Gonosz vagyok, sajnálom :)
Jó olvasást: Pussz, Netty ^^

Star Perfomance – 25.fejezet

( Bella szemszöge )

A nagy terem felé haladtunk. Kapucnimat megigazítottam többször is, nem akartam látszódni.
- Nyugi, nem is látszódsz szinte – mondta mellõlem Jane. Bólintottam, nem válaszoltam. Pajzsomat kivontam magam köré, illatomat meg már régen elrejtettem.
Már láttam az ajtót, ahol két testõr állt. Közeledtünk feléjük, de emberi tempóval haladtunk. Meglátott minket Josh és Paul, a két testõr és kezüket a kilincsre tették. Megálltam egy pillanatra. Szorosan lehunytam a szememet, majd hirtelen kinyitottam. Hátra fordultam, végig néztem rajtuk, készen állnak – e, hogy bemenjünk. Én úgy láttam, készen vannak.
Visszafordultam és biccentettem Josh – ék felé, hogy nyithatják az ajtót. Innen hallani lehetett, hogy mindenki beszélget, de mikor az ajtó nyitódott, akkor mindenki arra nézett és elhallgatott.
Hátráltak néhány lépést így egy kisebb kis ,, folyosó ’’ alakult ki, így feltudtuk menni a három székhez.
Jobbra merészkedtem nézni és szemem egybõl megakadt Cullen – éken. Edward – ot is láttam aki minket nézett, de szerintem engem nem vett észre. Vagyis ezt reméltem. Gondolataiba nem tudok belenézni… Mintha körülötte is valami pajzs lenne. Legszívesebben tényleg… odarohantam volna hozzá és bocsánatáért esedeztem volna, de nem tettem, pedig nem sokon múlott.
A lépcsõn mentünk fel a székekhez, de mi nem ültünk le rá. Egy sorban megálltunk, de én elõrébb léptem, mivel én fogok beszélni. Végig néztem a tömegen és rengeteg vörös és aranybarna szempár nézett vissza rám. Végül vettem a bátorságot és megszólaltam:

- Aro, Marcus, Caius most nem lehet itt, nem mondták el miért, még nekünk sem. Holnapra azt ígérték már itt lesznek! – próbáltam úgy emelni a hangomat, hogy ,, katonás ’’ legyen, ahogy Jane fogalmazott – De elõször is nagyon köszöni, mint õk és, mint mi, hogy eljöttetek mindannyian! – õk erre csak bólintottak, de valaki nem tudta megállni szó nélkül ezt az egészet.
- Hûha… A Volturi megköszönt nekünk valamit…
- Rosalie! – szólt rá Carlisle.
- Nézzétek, egy mókuson élõ, leszólja a vámpírok vezetõit! – morogta az egyik vörös szemû.
- Menjetek haza! – morogta a másik és ez így ment tovább. Ocsmányabbnál ocsmányabb dolgokat vágtak egymás fejéhez
- Hé! – kiáltottam, de nem sem hederítettek – Csönd! – most sem, vitáztak ugyanúgy – Szuper! – morogtam és szétnéztem. A szemem megakadt valamin, amivel talán elcsitíthatom õket. Elindultam arra.
- Hova mész? – kérdezte Jane.
- Kell szerinted az még Caius – nak? – kérdeztem, de nem érdekelt a válasz. Visszamentem elõzõ helyemre, most senki sem hederített rám, csak mondták egymásnak ugyanúgy.

Belõttem magamnak egy célpontot és odahajítottam a vázát ami ezer darabra tört. Mindenki csöndben maradt és rám nézett.
- Elég! – kiabáltam – Hogy akartok így együtt mûködni? – tettem fel nekik a nagy kérdést – Mit érdekel benneteket, hogy õk min élnek? – mutattam a Cullen családra – Miért érdekel az benneteket, hogy õk állatokon élnek? Miért zavar ez benneteket? Egyen mókust ha õk úgy akarják!
- Azért nem mókust eszünk… Én például grizzly – t és… - ez Emmet volt.
- Fogd be! Kérlek! Most az egyszer! – és elhallgatott.
- Háromszáz éve volt egy harc, nem tudom akkor már kik éltek! Újszülötteket toboroztak, hogy megsemmisítsék a Volturi – t majd az egész Világot! Most ez megismétlõdik! A Volturi – nak akkor nem voltak olyan vámpírjai akik képesek lettek volna megállítani õket, képességekkel rendelkezõk sem sokan voltak! De sikerült nekik! És miért? – itt egy kisebb hatásszünetet tartottam – Mert összemûködtek! Nem ítélték el egymást, azért, mert azok akik! Mi sem tehetjük ezt, mert sok élet fog majd megszûnni létezni! Össze kell fognunk! – ismételtem meg még egyszer – Én is állati véren élen! Mégis itt vagyok a Volturi – nál – itt sokak szája ,, o ’’ alakot formált – Nem ítélnek el engem! Elfogadnak engem annak ami vagyok! – itt megint megálltam és néztem õket, mit reagálnak arra amit mondtam nekik – Ti is tegyétek ezt… - mondtam most már sokkal lágyabb hangon.
,, Én nem értek egyet vele… Ki õ, hogy itt ossza az észt nekünk? Mióta lehet itt? Egy napja. Aztán milyen harcos lehet? '' – gondoltam, hogy az egyik román lehetett és igen, mert csak õ vágott fancsali képet.

Hirtelen, vámpír sebességgel ott termettem elõtte, az elsõ sorban állt. Alig volt köztünk egy centi.
- Képességem a gondolat olvasás – néztem rá és meglepõdött – Rohadtul nem érdekel, hogy te mit gondolsz az én véleményemrõl és két éve vagyok itt – válaszoltam kérdéseire. Aztán hirtelen megfogtam a nyakát és a földhöz nyomtam teljes erõmbõl – És ilyen harcos vagyok – mosolyogtam rá gúnyosan – Sokkal erõsebb – itt megszorítottam a nyakát – És gyorsabb vagyok nálad, gondold át mit csinálsz – és elengedtem. A döbbenettõl meg sem tudott szólalni, ott maradt a helyén – Pedig az újszülöttek olyan erõsek, mint én… sőt... még erősebbek - mondtam.
- Tudod… Én csak azt a vázát sajnálom ami ott van… - szólalt meg Demetri - … összetörve – tette hozzá.
- Ami mellesleg Caius – é – mondta Felix is – És nagyon ideges lesz.
- Idõnk, mint tenger, összeragasztjuk… - megnéztem azt az összetört vázát - … vagy nem… Majd kap újat! Megérti!
- Caius? Normális vagy? – kérdezte Alec – Õ soha nem fogja!
- Vagy használhatjuk az a szikszalagot is, amit délután akartunk – nevetett Felix – Emlékszel Emmet? – kacsintott rá – Hé, Jane, megvan még?
- Ott tartom a szekrényembe, hogyha felidegesítenél és nem lenne türelmem hozzád – mondta.
- Akkor készítsd elõ – motyogtam. Megnéztem az órámat, háromnegyed tízet mutatott. Úristen… a beszédemmel jól elment az idõ…
Alec – et és Jane – t sikerült össze szednem, de az a másik két majom meg már Cullen – ék mellett állt.
- Gyertek ráncigáljuk ide õket, mert mindenki éhen fog maradni – mondtam. Felix – ék felé mentünk, de meg sem láttak minket. Hasamban elkezdtek repkedni pillangók ezrei, mikor megláttam Edward – ot, aki az egyik Denali lánnyal beszélt. Nagyot nyeltem és sietõsebbre vettem lépteimet.
Demetri elõtt megálltam, de nem szólaltam meg.
- Mizu? – kérdezte vigyorogva. Nem mondtam semmit csak elé nyomtam az órámat – Aha…látom…
- Remélem össze tudsz szedni negyven embert úgy…Tíz perc alatt – súgtam oda neki, úgy, hogy csak õ hallja.
- Felix! Gyere már! – kiáltott neki barátja – Nyugi csajszi! – kiáltott nekem az ajtóból – Tíz óra öt percre ott leszünk az óránál! – és el is viharoztak.
- Remélem is… - morogtam – Jane! Gyere át kell vennünk a szállítmányt – a fiúkkal kellett volna mennem, de szerintem jobb lesz, ha megyek Jane – el, azért ennyi állattal még õ sem bírna el egyedül.

- És, hogy hozzák ide azt a sok vadállatot, hogy ne tûnjön fel az embereknek?
- Nem tudom. Fogalmam sincs, Aro azt mondta ,, megvannak az emberei ’’ utána már nem is kérdeztem, mert gondterheltnek tûnt így is, remélem nem esik bajuk… - mondtam és tényleg aggódtam értük, még Caius – ért is.
- Nem lesz bajuk. Tapasztaltak.
- Tudom, de aggaszt, hogy Aro nem volt olyan maga biztos, mint máskor… - motyogtam.
- Holnap mindent megtudunk, nem kell tudniuk a vendégeknek, hogy még mi sem hiszünk a nyerésben és azt sem kell látniuk, hogy gondterheltek vagyunk.
- Igazad van… – mondtam.
- Bella Volturi? – szólított meg egy idegen hang.
- Igen! – válaszoltam maga biztosan.
Ezt már szeretem… - mondta elégedetten Jane, gondolatban.
- A szállítmány – mutatott maga mögé nekem meg elkerekedett a szemem – Aro mondta, hogy hozzam ide, neked ezt csak alá kell írnod – nyomott a kezembe egy tollat és egy lapot. Aláírtam, de még mindig nem tértem vissza a sokkból.
Ahogy megláttam azt a sok vicsorgó oroszlánt… Aztán a szarvasokat… Csoda, hogy nem támadták meg egymást.
- Akkor én most megyek. Viszlát! – Kezembe nyomott egy csomó pórázt, komolyan, mintha kutyákat vezetnék, csak sokkal nagyobb kivitelben.
- Ez most tényleg komoly? – kérdeztem. Az oroszlánok vicsorogni kezdtek rám – Jane… Nekem van még egy képességem, de errõl nem beszéltem, mert azt hittem, hogy majd kihasználtok csak engem. Ha belenézek a szemébe valakinek és mondok valamit, azt fogja csinálni…. Sajnálom, hogy nem beszéltem még róla…
- Engem nem érdekel – mosolygott Jane – Legalább elmondtad. És… kérlek… Most nyugtasd le õket, mert…
Mélyen a szemükbe néztem:
- Engedelmeskedjetek – mondtam és így tettek.
- Wáó… - motyogta Jane.
- Ül – vigyorogtam.
- Ezek jobbak, mint a kutyák esküszöm! – nevetett – Kell egy ilyen ide. Felér egy ,, házi állattal ’’.
- Na jó – mondtam – Vigyük õket, én viszem az oroszlánokat, te meg a szarvasokat. Gyertek! – mondtam nekik.
- Bella, nézd már! Ezeken is van póráz, vagy hám vagy nem tudom mi ez. Ezeket is idomítsd már meg! – nézett rám könyörgõen.
- Utánam! – esküszöm, olyan hülyén éreztem magamat. Állatokkal kommunikálok, azokkal akiket majd megfogok ,, enni ’’.
- Bella! – hallottam meg Felix hangját – Itt vagyunk az emberekkel.
- Rendben, menjetek elõre… Mert szerintem megijednének az emberek az… oroszlánoktól.
- Na igen – vigyorgott – Akkor körülbelül ötven méter távolságot tartsunk egymástól, mi megyünk elõre, induljatok ti is, csak lassan – elfutott.
- Menjünk – mondtam. Az oroszlánok húzni kezdtek engem, pont, mint az amerikai filmekben, mikor az ember három – négy kutyát sétáltat egyszerre, nos itt ugyanez a helyzet, csak engem tíz oroszlán húz.
- Eddigi itt létem alatt ilyennel még nem volt dolgom. Tíz oroszlán, meg húsz szarvas itt, bent a Votluri – nál.
- Ezt is megérted – vigyorogtam rá.

- Jól van emberek! – hallottam meg Felix hangját – Most bemegyünk ide. Ez a hely annyira lefogja döbbenteni, hogy ki sem fognak jönni többet! – nevetett Felix. Az emberek nem értették a mi viccünket: a vámpírokért.
Amint belépnek abba a terembe mindannyian meg fognak halni.

Hallottam a nagy ajtó nyitódását és aztán pedig mi is megérkeztünk. Láttam a vámpírok éhesen csillogó szemeit és a Cullen családot akik végig mérték az embereket és azt az undort az arcukon. Na Aro ezért találta ki, hogy legyen állatok is.
- Becsukhatjátok! – szóltam oda Josh – nak. Az oroszlánok még mindig engedelmesen mentek elõttem és éreztem, hogy mindenki rám szegezi a tekintetét. Jane – re nem is annyira, mert a szarvasok nem voltak annyira érdekesek.
- Ezek minek? – kérdezte az egyik vörös szemû.
- Valakik más élet módot választottak – adtam neki egy választ.
- Idióták… - morogta, aztán visszaszegezte a tekintetét az emberekre.
- Támad! – adtam ki egy utasítást és az összes oroszlán vicsorogni kezdett és csattogtatni a fogát.
- Ez a kiscsaj nem normális… A Volturi meg õrítette õt… - hallottam hátulról egy suttogást.
- Nem õrített meg! – szóltam oda neki – De ne tudd meg mikre vagyok képes – morogtam és farkas szemet néztem vele – Nyugalom! – szóltam az állatokra és elindultam a Cullen család felé. Hasamban megint ezernyi pillangó kezdett el repkedni.
- Nem mondták neked, hogy ne játssz az étellel? – kérdezte vigyorogva Emmet.
- Ül – parancsoltam az állatoknak.
- Nem mondod, hogy így kell megennünk az állatokat? – nem haggya abba.
- Mi van Em, nem tetszik a kiszolgálás? – jött oda Felix. Én közben leszedtem az állatokról a ,, pórázt ’’.
- Szóval most szabadjára engeded? – kérdezte.
- Mi van? Megijedsz egy hegyi oroszlántól? – húztam fel a szemöldökömet.
- Tudod én már harcoltam rengeteg grizzly – vel – mondta büszkén.
- Harcoltál már… vámpírral? – kérdeztem.
- Nem… - mondta.
- Haza kellene mennetek – néztem rájuk – Nem fogjátok túl élni – motyogtam.
- Miért ne élnénk? – kérdezte Rosalie.
- Egy: a manikûröd, nem hiszem, hogy bírná a strapát – mutattam csilli – villi körmeire – Kettõ: Azt hiszem soha sem harcoltatok még, kivéve Jasper – t… - hallottam, hogy õ újszülöttekkel harcolt – Három: Ne áldozzátok fel magatokat. Nektek annyira normális életetek lehetne…
- De ez a mi érdekünk is, ha veszítünk, mindenkinek annyi! – mondta Alice. A családot néztem, nem szólaltam meg.
- Szabadon lehettek – ez az állatoknak szólt.
- Miért nem bízol bennünk? – kérdezte Alice – Érzem… hogy hátrálsz tõlünk és ehhez nem kell képesség sem – nem válaszoltam, csak farkas szemet néztem vele.
- Jó étvágyat – azzal hátat fordítottam nekik és a többi vámpír felé mentem akik még játszottak az étellel. Elfordítottam a tekintetemet.
A nagy ajtó hirtelen nyílt ki és egy idegen lépett be rajta, életemben nem láttam még, de tudtam, hogy ettől a pillanattól minden megváltozott.

Szimpatikus Blogger Díj :)

Köszönöm a díjat Reby - nek és Klérának :)

5 dolog rólam:
- imádok írni
- vannak internetes barátaim :)
- imádom a Twilight - saga - t.
- Twilight - on kívül nem igazán olvasok mást.
- nyáron nem kelek fel 12 óra előtt (H)

Adom:

Kléra - nak.
Doree - nak.
Luca - nak.
Eny - nek.

Star Perfomance - 24.fejezet

Nekem ez az egyik kedvenc fejezetemet :) Remélem nektek is tetszeni fog majd. :D Dobjatok meg légyszi majd néhány komival.
Pussz: Netty ^^

Star Perfomance – 24.fejezet

( Bella szemszöge )

- Jane, Bella! - szólt nekünk Aro mikor meglátott minket a folyosón – Ti a Denali Klánhoz vagytok beosztva, a torony óra elé menjetek! Itt a szoba kulcsuk! – azt a kezembe nyomta.
- Igenis mester! – mondtuk egyszerre barátnõmmel.
Aztán csöndben haladtunk tovább. Még nem igazán szállingóztak a vámpírok. Sõt, még egyet sem láttam, de ne várassuk õket.
- Sziasztok csajok! – jött mellénk a két majom, Felix és Demetri – Kikhez vagytok beosztva? – kérdezte Dem.
- A Denali Klánhoz – mondta Jane.
- És ti? – kérdeztem.
- Cullen – ékhez – vigyorogtak én erre megfeszültem, de próbáltam rendezni vonásaimat – Mi is a vegákhoz ti is! A végén rá szoktatnak a nyulakra! – rázta a fejét – Bocs Bella. Mindig elfelejtem, hogy itt vagy… - nevetett.
- Hol a vámpírmemória? – tettem fel a költõi kérdést – Jane… Nem mondod komolyan, hogy õk fognak harcolni?
- Na… ne gúnyolódj… - bökött meg Felix.
- Mi mentünk! A hármas szárnyban várjuk a vendégeket és az pont az épület másik felén van – azzal vámpír tempóval el is tûntek.
- Érdekes beszélgetés volt… - motyogtam magam elé.
- Ugye? Õk már magukban érdekesek… Annyira… idióták – rázta a fejét – Nem hiszem el, hogy tényleg… Harcolni fognak… Jó, bevallom, nagyszerû harcosok. De néha megjátsszák a fejüket… És csak remélni tudom, hogy amíg elkezdõdik ez az egész herce – hurca normálisak lesznek.

Kiértünk a torony elé és ott vártuk a Denali Klánt. Az idõ is kedvezett nekünk. Esõre állt. Feszülten néztem, mikor pillantom meg õket. Abban biztos voltam, hogy észrevesznek minket, már a ruháink miatt is.
- Tudod mi a jó a félvérekben? – kérdeztem és Jane felé fordultam.
- Nem, mi? – kérdezte.
- El tudom rejteni az illatomat – ezt kellett volna akkor is, mikor London – ból, ide jöttem, két évvel ezelõtt, de késõn jutott eszembe – El tudok rejtõzködni. Maximum a véremet tudják kiszívni, de még azt sem mert erõsebb vagyok egy vámpírnál.
- Ez tök jó! Én miért nem lettem félvér? – nevetett – Még ilyesztõbb lennék.
- Nem mindig jó az… - motyogtam magamnak és egy sóhaj hagyta el a számat.
- Ott vannak! – szólalt meg mellõlem. Erre felkaptam a fejemet és felvettem a kapucnimat eltakartam az arcomat a külvilág elõl. Jane is így tett.
- Beszélsz, te? – kérdeztem.
- Igen – mondta.
Aztán mi már nem beszéltünk. Csak néztünk, hogy a Denali Klán és köztünk egyre fogy a távolság.

Most már kitudtam venni az alakjukat is. Egy férfi, sötétebb haja volt. Egy nõ mellette, aki leginkább Esme – re emlékeztetett. Aztán három szõke lány, köztük az egyiknek eper színû melirjai voltak.
- Üdvözlünk benneteket, köszönjük, hogy elfogadtátok a segítség kérésünket – mondta nekik Jane. Õk erre bólintottak, majd a férfi megszólalt:
- Nem sokáig gondolkoztunk ezen, hisz ez minket is érint – mondta és a hangja olyan volt, mint Carlisle – é. Õ szokott ilyen bölcsen beszélni…
- Megmutatom a szobátokat – Jane hangja közömbös volt, teljesen megváltozott. Ha nem tudnám, hogy csak megjátssza magát akkor lehet, kicsit távol tartanám magamat tõle. De így, hogy tudom miért csinálja, nem ijedek meg tõle.
,, Ez a Jane… fura egy lány. Esküszöm vámpír létemre megijedek tõle ''– próbáltam visszafojtani a nevetésemet és köhögésbe álcázni, de nem hinném, hogy sok sikerrel jártam volna.
- Azt hittem a vámpírok nem tudnak köhögni… - morogta az egyik Denali én megfordultam.
- Bocs… Nem akartam nevetni a gondolatokon így ezt köhögésbe álcáztam – vigyorogtam rá.
- Te… Te is gondolat olvasó vagy? Pont, mint Edward – mondta az a szõke, amelyiknek eper színû csíkok voltak a hajában.
- Pontosan – vigyorogtam és hátat is fordítottam neki.

,, Át kell gondolnom, hogy mit gondolok… '' - ezt nagyon jól megmondta. De erre már nem is reagáltam.
Szótlanul haladtunk õk meg követtek minket. Élveztem a csöndet, közben elhaladt mellettünk néhány vámpír akiket ismerõs arcok vezettek, Heidi, Alec, Chelsea. Néhány vérszomjas lény nem szégyellte magát és leállt velünk beszélgetni is, ami elég undorító dolog volt. Azt hiszem õk a Román Klán két tagja lehetett, de nem voltam benne biztos. Mi persze nem szóltunk nekik vissza.
- Itt vannak a szobáitok! – adtam a férfi kezébe a kulcsot.
- Miután végeztetek a pakolással, elhelyezkedtetek, gyertek a nagy terembe, remélem megtaláljátok – és ott is hagytuk õket.
- Azt hittem rosszabb lesz… - motyogtam oda Jane – nek.
- Vegetáriánusok? Õ tõlük nem kéne félni… De attól a két undorító Romántól… Uh… - morogta.
- Gondoltam, hogy õk voltak… De nem voltam benne biztos.
- Stefan és Vladimir, egyiknek sincs képessége – mondta – Ráadásul nagyon gátlástalanok is. Ki nem állhatom õket.
- Jane, te kit szeretsz? De most komolyan… - jött oda hozzánk Demetri és Felix.
- Cullen – éket letettétek? – kérdezte közömbösen.
- Le – vigyorgott Dem – Tudod milyen jól kijövök az egyikkel?
- El sem tudod képzelni – nevetett a másik majom is.
- Emmett Cullen – el. Õ értékeli a vicceimet és neki is akkora beszólásai vannak – elmosolyodtam. Ismertem Emmet – et neki tényleg vannak jó beszólásai, ami… hosszú távon idegesítõ is.
- ,, Férfiak vagyunk, vadászok vagyunk. És ami az õserdõben történik, azaz õserdõben is marad. ’’ – nevetett egyszerre a két fiú.
- Ezt mondta nektek a Cullen srác… - ezt inkább mondta Jane, mint kérdezte.
- Pontosan! – mondta büszkén Demetri.
- Még jobban elront benneteket… - sóhajtott Jane – Pedig azt hittem nem lehet fokozni azt, hogy nem vagytok normálisak – ezen nevetnem kellett. Hátha sûrûn fogják tartani a kapcsolatot Emmet – el akkor tényleg elfogja még jobban rontani õket.
Akkor… ha itt a Cullen család… Itt van Edward is… Látni akarom Õt de… Mindenképpen látni fogom ma szóval, nincs mit tenni.

( Edward szemszöge )

- Hol várnak minket? – kérdezte csilingelõ hangon Alice.
- A hármas szárnyban – válaszolt Carlisle – És már ott is vár minket Demetri és Felix – mutatott két köpenyes fickóra. Közeledni kezdtünk hozzájuk. Õk meg csak vigyorogtak, mint két tejbe tök.
- Üdv Cullen – ék – vigyorgott a nagyobb darab, azt hiszem… Felix. De nem vagyok benne biztos – Köszönjük, hogy segítetek nekünk.
- Hidd el nem szívesen… - morogta Rose. Felix ismét elvigyorodott.
- A harcba tökéletes leszel! Valamelyik újszülött felidegesít te már el is kezded õket ölni – bólogatott elismerõen most Demetri.
Rosalie – ból egy morgás tört elõ.
- Szerintem ne hergeld tovább mert neked ugrik… - javasoltam a két Volturi tagnak.
- Ez egy jó ötlet! Most megmutatjuk a szobátokat – azzal õk el is indultak, mi meg követtük õket. Rosalie ugyanúgy dühöngött, mint a gondolataiban és, mint látványosan is.

- A Denali – Klán is már itt van – mondta Felix.
- Elárasztanak, minket a vegák – vigyorgott Demetri.
- Hát igen. Férfiak vagyunk, vadászok vagyunk. És ami az õserdõben történik, azaz õserdõben is marad – nem tudom ez, hogy jött ide, de a két Volturi elkezdett torka szakadtából nevetni.
- Cullen, mi el leszünk, érzem – vigyorgott Dem.
- Emmet a nevem – örülök, hogy így megértik egymást. Testvérem még maga a végzettel is össze haverkodna.
- Mi legalább erdõben vadászunk és nem ölünk embereket gátlástalanul – szólalt meg ismét Rosalie.
- Hé Alec! – kiáltott oda egy barna hajú fiúnak, szemei neki is vérvörösek voltak és mellette még két vámpír ment, de õk nem ide tartoztak – Nincs nálad szikszalag? Kéne a szõkének – mutatott hátra Rose – ra. Itt már én sem tudtam visszafogni nevetésemet.
- Nálam nincs, de tudod, hogy Jane mindig tart a szekrényében – kacsintott egyet majd ment tovább, de még mindig nevetett.
- Milyen jó, hogy egy ilyen húga van neki! – mondta Demetri, hátra néztem Rosalie – ra, aki szépen mondva is rondán nézett rám, de inkább elfordítottam róla a tekintetemet, a mosoly azért még mindig ott bujkált bennem.
- Amúgy itt a szobátok! – és Carlisle kezébe tették a kulcsot – Mikor kipakoltatok, meg minden akkor gyertek a nagyterembe, Carlisle biztos tudja, hogy hol van. Reméljük jól fogjátok érezni magatokat.
- Itt? Soha! – morgott Rose.
- Cullen – ék, Szõke! Még találkozunk! – õk elmentek. Rosalie duzzogott, csoda, hogy nem pukkadt szét.
- Nem ártana ki takarítani – gondolkodott el Alice.
- Csak pár napig leszünk itt… - morogtam.
- És te ilyen koszban akarsz élni? – kérdezte.
- Még be se néztél – kivettem Carlisle kezébõl a kulcsot és benyitottam, hát erre nem számítottam.
- Nem semmi kis kéró ám’! – vigyorgott Emmet és be is ment.
Jobban megnéztem a szobát. Arany csillár függött középen, ahova beléptünk ott csak egy nappali volt még külön négy ajtót láttam ami szerintem a szobák lehettek.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen rész is van…

( Bella szemszöge )

- Bella, drágaságom! – jött oda mellém Aro – Lenne egy kisebb kérésem.
- Megteszek bármit Aro – mosolyogtam rá kedvesen.
- Nos nekünk hárman el kell mennünk – mutatott Marcus – ra, Caius – ra és magára – Nem tudom ma fogadni a vendégeket, mond meg nekik üdvözlöm õket. Holnap már itt leszek. Kérlek ne kérdezd miért megyek el! – nézett rám könyörgõen – Aztán… Úgy gondolom vacsorát is kéne tálalnunk a vendégeknek, azt kérlek mond meg Felix – nek, Demetri – nek, Alec – nak és te is csatlakozhatnál hozzájuk. Akkor Cullen – éknek és a Denali Klánnak kellene állati vér… Én már rendeltem ide, húsz szarvast és tíz oroszlánt – mosolyodott el - Neked kéne ezeket felvenned. Este tízre hozzák nekem ide, nem emberek, de õk azoktól vették.
- Rendben, Aro – mosolyogtam rá – Meg lesz, ne aggódj, intézd csak a dolgodat.
- Köszönöm Bella. Annyira már megbízok bennetek, hogy rátok bízzam addig a történteket – kezét vállamra tette – Sietünk vissza! Kérlek ezeket mond el a többieknek is és örülnék, ha tartaná egy kis beszédet, hogy mire számítsanak a harc során és legfõképpen köszönd meg nekik, hogy eljöttek ide – megölelt és eltûnt vámpír sebességgel.

- Volturi! – kiáltottam, ez volt a hívó szavunk. Mindenki egy percen belül körém gyûlt. Többen ránk is kapták a szemünket, de nem foglalkoztak velünk. Felvettem a kapucnit, illatomat eltûntettem – Aro, Marcus és Caius elmentek! Nem mondták meg hova! Ránk bízták a vezetést – mindenki engem nézett, de már nem zavart annyira, hogy a középpontban vagyok, nem úgy, mint ember koromban – Este úgymond ,, vacsorát ’’ kell adnunk a vendégeinknek. Felix, Demetri, Alec és én fogjuk hozni az embereket, szerintem te is csatlakozhatsz Jane, mivel sok ember kell. Aztán este tízre a két vegetáriánus családnak hoznak szarvasokat és hegyi oroszlánokat, azt is Jane – el vesszük át. Aztán együtt visszük be a nagy terembe – mondtam ki a lényeget, amit Aro elmondott nekem.
- Rendben! – mondták egyszerre.
- Most pedig maradjatok, kérlek itt, mert, mint nagy Volturi csapat belépünk a nagy terembe – kacsintottam rájuk.
- Oh, szóval nagy emberek vagyunk ám’ mi – bólogatott elismerõen Demetri.
- Ahogy mondod haver, csak ne feledd el: vámpírok vagyunk!
- Tudod, teljes más ilyenkor a hangod, mintha katona lennél – nevetett Jane – Ez nagyon nagy – vigyorgott.
- Örülök, hogy tetszik – öleltem át – Amúgy tényleg tök muris, hogy így megváltozik a hangszínem. Tetszik – azzal megfordultam. Ránéztem a kezemen lévõ órára, ami nyolc órát mutatott. Remélem már mindenki ott lesz.
- Mellesleg – mondta – Ne feledd el, hogy most te vagy ennek a kis csapatnak a ,, vezetõje ’’ és mindig hord magasan magadat – nem értettem mit akar ezzel – Emeld fel kicsit az álladat, hogy tudják te vagy a fõnök – kacsintott rám.
- És az nagyon gáz, hogyha rajtam marad a kapucni? – haraptam ajkaimba.
- Nem – mondta és furán nézett rám, de nem mondott semmit – Volturi! Kapucnikat fel! – szólt nekik Jane – Te nem akarsz valakivel találkozni…. – suttogta oda nekem. És, hogy beletrafált…
- Kérlek… - könyörögtem neki.
- Nyugi, nem faggatózok, majd ha akarod elmondod. Amúgy meg nem is látlak szinte a kapucniba, még így vámpír látással sem – mondta – Komolyan!

- Na! – csaptam össze a tenyeremet – Most viszont menjünk! – mindenki rám nézett és abba hagyta a beszélgetést.
- Várnak minket – vigyorgott Demetri – Imádom mikor a középpontban vagyok! – mint egy rossz kisgyerek.
- Dem, ne haragudj, de most Bella lesz a középpontban és nem, te! – mondta gúnyosan Jane.
- A végén leváltod Caius – t! Kár lenne érte – vigyorgott Felix. Ezen mindenki nevetni kezdett.
- Hé! Azért csak a Volturi vagyunk! Legyetek már komolyak – de azért én is mosolyogtam – Menjünk! – én el is indultam, mellettem Jane – el és aztán a többiek meg követtek engem…

Kiváló szerkesztő díj :)

Köszönöm a díjat Klérának :D

7 dolog rólam. :)

1. Team Edward vagyok.
2. 7 éve táncolok
3. Szeretem a Twilight Saga - t. (L)
4. Imádom a barátaimat.
5. Mindenen nevetek :D
6. Állandóan jár a szám :P
7. Imádok írni :D

Adom:

Doree - nak: http://doreefiction.blogspot.com/
Ivi - nek: http://feketeangyalsaga.blogspot.com/
Drusilla - nak: http://lapushvampirja.blogspot.com/

Tudom, hogy 7 embernek kéne itt kint lennie de hirtelen ennyien jutnak eszembe :)

Star Perfomance - 23.fejezet

Na itt vagyok :D A tábor jó volt meg minden most jó olvasást :P és légyszi dobjatok meg néhány komival :D
Köszi: Netty ^^

Star Perfomance – 23.fejezet

( Bella szemszöge )

2 évvel késõbb….

- Gratulálok Bella! – vigyorgott Demetri – Egyszerûen szuper vagy, ennyi újszülöttet megölni ennyi idõ alatt! Csodálatos! – azzal adott egy ötöst.
- Tapasztalat… Erõ… - húztam gúnyos mosolyra ajkaimat – Amúgy nem gondoljátok, hogy durva dolog átváltoztatni csak azért embereket, hogy gyakorolhassunk?- kérdeztem.
- Nem – rántotta meg a vállát – Vagyis nem hinném, hisz mi csak eddzük magunkat, amúgy is ezek bûnözõk az emberekkel csak jót tettünk. És amúgy is… Ha olyan újszülötteket változtatnánk át, olyan céllal, mint évekkel ezelõtt Dave… Na az már bûncselekmény lenne, de ez, nem az! – mondta.
- Bella! – jött oda mosolyogva Jane – Mennyit sikerült megölnöd? És mennyi idõ alatt? – kérdezte.
- Három perc huszonegy másodperc alatt, két tucat újszülött – mondtam büszkén.
- Nagyszerû – mosolygott – Most viszont menjünk Aro – hoz, gond terheltnek tûnt – ráncolta össze szép ívû szemöldökét.
- Caius biztos megint felidegesítette, nem csodálom, nem egyszerû elviselni – mondta Demetri.
- Az biztos… - motyogtam.

Szó nélkül végig haladtunk a folyosókon egyenesen a nagy terem felé ahol a három nagy ,, ember ’’ tölti az ideje nagy részét.
- Mester! – léptünk be oda.
- Örülök, hogy megjöttetek – mondta, de most nem mosolygott, mint máskor, ez már most gyanús volt nekem. És még az is, hogy az egész Volturi csapat itt volt, köztük a katonák is. Összeráncoltam a szemöldökömet.
- Mi történt? – kérdeztem rá a lényegre. Nem szólalt meg ezért kiakartam olvasni a gondolataiból, de ügyesen elrejtette elõlem.
- Marcus – lépett hátra Aro ezzel helyett cserélve testvérével.
- Újszülött támad veszi kezdeményét – mindenki megfeszült – Emlékeztek a két évvel ezelõttire? Ahol még csak egy tucatnyian voltak? – kérdezte erre mindenki bólintott – És a vezetõjük Dave… úgy gondoljuk bosszúját folytatja a Volturi ellen – itt elkomorult a hangja – A harc ami több, mint háromszáz éve volt újra el kezdõdik! – csapott az asztalra.
- Harcolnunk kell! – mondtam maga biztosan.
- Nem lehetünk gyávák! – szólalt meg mellõlem Jane is.
- Szólni kell az összes klánnak hisz õk is veszélybe kerülhetnek! – mondta Felix is.

- Így lesz – mondta Aro – Bella, Jane, Heidi. Megkérlek benneteket írjatok leveleket, minden klánnak, hogy szeretnénk a segítségüket kérni – bólintottunk és mi már mentünk is a dolgozó szobába. Több száz papír volt ott, borítékokkal.
- Hány klán van? – kérdeztem.
- Minket nem számítva, hét, de nem vagyok benne biztos, hogy a Román Klán segítene nekünk, õk szintén a Volturi ellen vannak.
- De azért írjunk nekik is, nem veszítünk vele sokat… - mondtam. Jane és Heidi erre csak bólintott – Kezdjük! – adtam ki a parancsot.

- Háromszáz éve a Volturi – t újszülött támadások érték, amibõl sikeresen kiértek, de rengetegen odavesztek. Nem voltak olyan sokan, mint most és nem is voltak köztük sokaknak különösebb képességük.
Most a támadás megismétlõdik, esélyünk megvan rá, segítségeteket szeretnénk kérni, mindenki veszélybe forog. Ha Volturi – t megtámadják akkor mindenkit megfognak a végén átveszik a hatalmat a Föld fölött, nem lesznek emberek ezzel katasztrófa lesz.
Természetesen nem muszáj segítenetek, nem fogunk erõszakhoz folyúlni, viszont ha segítetek hálánk örökké ûzni fog benneteket.
Üdvözlettel : a Volturi.

- Mit szóltok ehhez? – ez tûnt a legjobb piszkozatomnak.
- Tökéletes – mondta Jane – Megkell írnunk az Amazonas, a Cullen – itt mintha kést fúrtak volna a szívembe - a Denali, az Egyiptomi, az Ír, az Olimpiai, a Román és az Amerikai Nomád Klánnak.
- Ez hány vámpírt jelent? – próbáltam erõsnek látszani, ami elég nehezen ment, mert az elõzõ szó… Nagyon szíven ütött engem.
- Huszonhatot… - ráncolta össze szemöldökét Jane – Ez kevés… - motyogta – Nekünk van körülbelül ötszáz fõs seregünk… Meg még mi… Szóval körülbelül egy tucatnak, velünk együtt van különleges képessége is…
- Nem baj! Nem adjuk fel! – mondtam és már írtam is a lapokat – Nem veszíthetjük el a fejünket. Hisz… Ha Volturi már nem hisz a nyerésben akkor a többiek, hogy higgyenek? – kérdeztem.
- Igazad van… a Végsõkig kell harcolnunk – bólogatott egyetértõen Jane.
Aztán elkezdtük írni a lapokat.
- Jane…
- Igen, Bella? – kérdezte.
- Ezt megírnád, te? – kérdeztem és elé nyomtam egy lapot. Összeráncolta a szemöldökét, szerintem nem értette, hogy miért tettem elé.
- Cullen – ékét írjam meg én…? Miért?
- Kérlek! – néztem rá könyörgõen.
- Oké – egyezett bele. Azt hiszem láthatta, hogy nem akarok errõl beszélni így inkább meg sem szólalt hanem megírta.
Valahol reméltem, hogy láthatom Cullen – éket, de valahol belsõm mélyén meg nem akartam, mert gondolom megvan most a véleményük rólam, hogy csak úgy eltûntem és csak egy kis cetlit hagytam – ha azt is egyáltalán megtalálták. Biztos nem látnának szívesen. De amúgy meg szükségünk van rájuk.
Jasper – rõl hallottam, hogy õ újszülötteket képezett ki. Meg a képessége is jól jönne, aztán meg Alice – é is. Tudná, hogy – hogyan támadnak meg pontosan mikor és hol. Lenne ennek elõnye is… Meg hátránya is.

- Készen vagyunk – mondta Jane – Te is megírtad az utolsót, Bella? – kérdezte.
- Igen – azzal oda tettem a többire.
- Kemény harc elé nézünk – szólalt meg Heidi, miközben a nagyterem felé mentünk.
- Lehet, hogy nem is harcoltunk még annyira durván… mint majd most fogunk – elõször hallottam Jane hangját olyannak, hogy nem volt magabiztos.
- Optimisták leszünk – mondtam közömbösen – Muszáj nekünk nyernünk, mert ha nem, akkor elpusztítják a Földet, pont úgy ahogy Aro ezt el mondta. Azt meg nem hagyhatjuk – kinyitottam a nagy ajtót.
- Örülök, hogy már készen is vagytok – jött oda elénk Aro – Nyolc katonát! – azzal oda is jöttek – Keressétek fel õket és ezeket adjátok oda nekik! Osszátok be, ki hova megy! És mondjátok meg, holnap van itt a gyülekezõjük délután háromtól, hét óráig. Este a megbeszélés. Egy – egy Volturi tag fogja majd itt várni õket.
- Igenis mester! – és eltûntek.
- Aro… - kezdtem és nem tudtam, hogyan folytassam – Gondterheltnek… tûnsz… - mondtam.
- Mert az is vagyok, drágám – erõltetett meg egy mosolyt – Rengeteg harcban vettem részt… De az a küzdelem ami háromszáz évvel ezelõtt volt, mindenen túl tett. Mikor visszagondolok erre kiráz tõle a hideg, ez azért elég írónikus egy vámpírtól, fõleg egy Volturi tagtól – még mindig érdeklõdve figyeltem õt – De… hogy mi történt nem tudom elmagyarázni, ezt látni kell. És higgyétek el, benneteket nem szívesen tesznek ennek alá és ha akarjátok kiléphettek! – nézett végig rajtunk.
- Hogy mondhatsz ilyet? Aro! Mi egy család vagyunk most már! Nem fogunk csak úgy kilépni és megfutamodni! – erre a kijelentésemre elmosolyodott.
- Köszönöm Bella – mondta hálásan.

Ha valaki évekkel ezelõtt azt mondta volna, hogy a Volturi, milyen szemét… Akkor egyet értettem volna vele, mert én is így voltam vele. Hogy milyen… erõszakosak, meg minden. De nem tévedtem. Elítéltem õket, pedig rendesek és úgy viselkednek, mint egy család, igaz nem mutatják mindig ki, de tudom, hogy most már tényleg összetartozunk.
Persze soha sem fogják pótolni nekem a Cullen családot. Fõleg nem… Õt… Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem fogom túl tenni magamat rajta, maximum évek múlva. De nem most, eltelt két teljes év, de még mindig látom magam elõtt csodálatos arcát… Aranybarna szemeit mikor még csillogtak, amikor meglátott engem. És arra is tisztán emlékszek, mikor elkínzottak voltak a szemei… Amikor megbántottam õt.
- Mi a baj Bella? – zökkentett ki a gondolataimból.
- Semmi – erõltettem meg egy mosolyt – Csak elgondolkoztam a múltamon… - mondtam.
- És… mire jutottál? – kérdezte kíváncsian.
- Hogy túl kell majd lépnem, de nem most. Majd sikerülni fog, de csak évekkel késõbb – és az sem segít most, hogy a harcban, itt lesz a Cullen család, mert találkozok velük és biztos vagyok benne, hogy nem fogom bírni és a harcban se a legjobb formámat fogom majd adni. Persze nem õk a hibásak ez miatt.
Az lenne a legjobb, hogyha utálnának engem. Akkor tudnám, hogy elfelejtettek engem…

- El kéne mennem vadászni – mondtam – Már régen voltam. Ne úgy lássanak engem holnap a vendégek, hogy kivagyok éhezve – Felix erre felnevetett.
- Nehogy kísértésbe ess – kacsintott rám.
- Vissza fogom majd magamat – biztosítottam róla – Valaki akar csatlakozni hozzám? – kérdeztem.
- Én megyek – lépett mellém Jane.
- Rendben – mosolyogtam és a kijárat felé mentünk.
Az idõ körülbelül már este tíz körül járhatott így Jane – t nem fenyegette a lebukás veszélye.
- Ideges vagy a harc miatt? – kérdezte.
- Nem – válaszoltam tömören – Te? – kérdeztem és rá néztem.
- Nem, a képességemmel sok elõnyünk van. Ezt nem egóból mondtam – nevetett – De tényleg, ezzel sokat segíthetek mindenkin.
- Van esélyünk – mondtam – Minden esélyünk megvan rá… Csak tudod mi miatt aggódok? – kérdeztem. Õ erre csak megrázta a fejét – Hogy nem lesznek képzettek a vámpírok és felük odaveszik. Akkor maradnak a katonáink akik eléggé képzettek, de mégis… Az újszülöttek körülbelül olyan erõsek, mint én.
- Tudom. Néhányat már legyõztem. Csak a létszámukat kéne tudnunk… - gondolkozott el – Majd ha itt lesz a jövõbelátó csaj, Alice. Akkor megkérjük a segítségét és több lesz az esélyünk.
- Igen az sokat fog majd segíteni nekünk…

***

- Hogy tudod… te ezt ,, megenni ’’ ? – kérdezte és közben összeráncolta a szemöldökét. Kiszívtam a szarvasból az utolsó csepp vért is majd eldobtam.
- Könnyen – mondtam – Nem akarod meg kóstolni? – kérdeztem vigyorogva. Undorodva húzta el a száját.
- Nem akarom elveszíteni az erõmet a harcok elõtt – mosolygott – Aztán… utána… majd talán – tért ki a válasz elõl.
- Oké – vigyorogtam és elé léptem – De aztán ki fogod próbálni! Nehogy a végén vega legyél – kacsintottam rá.
- Isten mencs – hátrált pár lépést én meg hitelen ott termettem elõtte és ráugrottam. Nevetve terültünk el a földön.
- Régen nevettem már ennyit… - sóhajtottam – Nem gondoltam volna, hogy majd ilyen jól kijövök veled – mosolyogtam rá.
- Mindenki azt hiszi ijesztõ vagyok – nevetett – De csak megjátszom. Hadd lássák az itt lévõk. Ijesztõ vagyok. Ne kezdj ki velem – azzal felült.
- Szóval én is legyek ijesztõ? Nézzek csúnyán? – kérdeztem nevetve.
- Tudsz te magadtól is az lenni – dõlt vissza mellém.
- Kösz… - mondta gúnyosan, de közben ott bujkált a mosoly a szám szegletében – Majd megpróbálom, valaki úgy is felfog engem idegesíteni a gondolataival – vállat vontam.
- Én akkor a képességemet használom – mosolygott.
- Szereted azt a képességedet – ezt állítottam, mint kérdeztem.
- Igen – mondta.
- Miért? – nem sokak szeretnek fájdalmat okozni. Jó… bár valljuk be Jane könnyen felkapja a vizet.

- Mert… Mindig arra gondolok, hogy nekem is okoztak fájdalmat és ezt… valami idióta gondolat után úgy gondolom, vissza kell adnom. Pedig akinek fájdalmat kezdeményezek az nem is tehet a történtekrõl én pedig mégis… Ezt csinálom vele… - homloka apró kis ráncokba húzódott össze – Mindegy. Kicsi vagyok, azt hiszik, hogy milyen kedves… aranyos vagyok és ezzel mindig csalódást okozok azoknak akik meglátnak és a ,, csúnya ’’ nézésemmel ajándékozom meg õket – erre felnevettem.
- Igen, valljuk be én is így gondoltam. De megismertelek és rájöttem kedves vagy. Szóval egy álarc mögött élsz. Ami valljuk be, jól áll neked. Egy aranyos arc mögött egy gonosz lány uralkodik – mondtam el drámaian.
- Felix is mindig ezt mondja! Valami olyasmit, hogy: ha nem ismernélek, esküszöm, vámpír létemre megijednék tõle! – erre ismét felnevettem.
- Akkor nem tudom mit mûvelhetsz vele – böktem oldalba.
- Ne akard tudni. Mikor idekerültem egybõl kipróbáltam mindenkin a képességemet. Kivéve a három nagy fõn. Rájuk is mindig azt hiszik, hogy milyen gonoszak. De látod! Megismerted te is Aro – t kedves, Marcus – t meglehet szelídíteni. Caius meg… Hát õ rajta meg már nem lehet segíteni – rázta a fejét – De azért te feltudod õt húzni.
- Oh, hát amikor már felhúz engem az idióta: ,, nem törõdök semmivel, csak azzal ami nekem is tetszik ’’ nézésével meg beszélésével.

- Ez engem is felhúz… De… próbálom türtõztetni magamat.
- Akkor te jobban bírod, mint én – mosolyogtam. Én már az elsõ pillanattól éreztem, hogy Caius, nem nagyon fog engem kedvelni. Hát ez be is igazolódott, nem igazán érdekel… végül is. De nem tudok vele mit csinálni. Õ már ezer vagy mennyi éves létére ilyen faragatlan tuskó marad.
- Ne menjünk? – kérdezte Jane.
- De, menjünk – sóhajtottam és felálltam.
- Holnap lesz a nagy találkozás – vigyorgott Jane.
- Na igen… - motyogtam.
- Amúgy nagyon jól éreztem magamat. Jó volt veled beszélni, kikapcsolódtam – mosolygott.
- Én is így voltam vele. Régen voltam már ennyire felszabadult – és tényleg így volt. Jane –el jó volt ez a kis beszélgetés.
De… Most már nem tudtam elterelni a gondolataimat a holnapról. Izgultam a holnapi nap miatt, de ezt… próbáltam eltitkolni és nem tudom, hogy mennyire jött be…

Tábor *-*

Sziasztok :) Egy hétig nem lesz friss mert táborba megyek. Aztán ígérem, hogy dupla frissel jövök majd :P Bevágódok az ajtón és az lesz az első, hogy bekapcsolom a gépet xD. Nem untatlak benneteket az élmény beszámolóval sem. Addig dobjatok meg légyszíves néhány kommenttel, mert a 22.- hez még egyet sem kaptam.
Írjátok meg mi nem tetszik és változtatok - ha pedig azt szeretnétek, hogy Edward és Bella mihamarabb összejöjjön amúgy csak pár fejezetet kell várni :P :)
Mind 1 xD Egy hét múlva itt :)

Pussz: Netty ^^

Star Perfomance - 22.fejezet

Itt a kövi, rem most nem írtam el, hogy hanyadik fejezet :P

Star Perfomance – 22.fejezet

( Bella szemszöge )

- Hé, Bella! Ismered Cullen – éket? – kérdezte Demetri. Megdermedve álltam elõtte. Itt vagyok egy hete, azóta nem tudtam õket kiverni a fejembõl, persze ennyi idõ alatt ez… képtelenség is szerintem. Azt hiszem soha nem is fogom õket és végül is nem is akarom elfelejteni õket. Fõleg nem Õt.
- Miért…? – kérdeztem óvatosan.
- Nem tudom… - mekkora egy idióta istenem – Csak mert azt mondják õk… tényleg olyanok… mint egy család… - mondta elgondolkodva – Járnak suliba meg minden ez azért frusztráló, nem? – kérdezte.
- De… Az… - mondtam.
- Szóval nem ismered õket – ezt inkább kijelentette, mint kérdezte volna.
- Nem – mondtam és próbáltam úgy ejteni, hogy ne vegye észre: hazudok. Nem akartam elmondani, hogy ismerem õket, mert aztán még kényszerítenék õket, hogy csatlakozzanak. Az meg a hab a tortán lenne.

Mindenki azt hiszi a Volturi mennyire… ellenséges, durva és csak a vért akarják. De nem… Aro senkit sem kényszerít arra, hogy csatlakozzanak. Csak akik ide akarnak tartozni. Beleolvastam az itt lévõk gondolatába és még Chelsea képességét se vetették be, hogy kényszerítse az itt lévõket.
- Mirõl beszéltek? – jött oda Felix.
- Cullen – ékrõl – válaszolt Demetri.
- Azok nem is vámpírok – mondta – Olyanok, mint az emberek… Állati véren élnek, bocsi Bella – küldött felém egy bocsánatkérõ mosolyt – Suliba járnak és úgy viselkednek, mint az emberek.
- Ezt nevezik látszatnak… - mondtam közömbösen.
- Hát az biztos, hogy ez látszat – vigyorgott Felix.

- Aro hívat benneteket – jött oda hozzánk Jane – Gyertek a nagyterembe – elég jóba lettem vele, mármint Jane – el. Mondhatni barátok is lettünk.
- Mit akar mondani? – kérdezte Felix.
- Szerintem megbízatás lehet – felelte közömbösen. Hát igen, néha rájött az a kedv, mikor nincs jó pasztban és bunkó. De amúgy tud rendes is lenni.
- Mester – mondtuk egyszerre mikor beléptünk a nagyterembe.
- Drágaságaim – mondta és közben közelebb hívott minket magához – Van egy megbízatásom számotokra. Újszülöttek – erre a szóra mindenki felszisszent – Nem sokan vannak maximum egy tucatan, de muszáj õket elkapnunk, mielõtt még felfedik kilétünket – mondta Aro.
- Hol vannak? – kérdezte Felix.
- Seattle közelében már meg is öltek jó néhány embert – magyarázta – Pontos helyszínt nem tudok, de azt hiszem Demetri tehetségével gyorsan megtaláljátok majd. Most menjetek és intézzétek el õket!

***

- Gyertek utánam – mondta Demetri és futni kezdett, mi követtük õt. Újszülöttek megölése, aztán a teremtõjük szintén megsemmisítése - õt nem hinném, hogy rövid úton megtalálnánk. Gondolom elrejtõzött valahol és itt az újszülötteknek van egy másod vezetõjük. Vagy egyszerûen a Volturi – nak akar plusz munkát, mert ha ez volt a célja, akkor sikerült neki elérni.
- Érzem már õket! – kiáltott Demetri. Mélyen beszívtam a levegõt, hogy érzem – e már õket, és igaz, hogy gyengén, de kitudtam venni az illatukat és a friss vért is. Szóval most ölhetnek…
- Siessünk, mert azt hiszem most is ölnek! – szólaltam meg. Erre a kijelentésre mindenki gyorsabb tempóra kapcsolt.
- Shhh… - állított meg minket Dem – Ott vannak. Jane vedd, elõ az öngyújtót, az égetésnél szükségünk lesz rá – a lány így tett, a vörös köpenyébõl kivette a kis eszközt – Vannak emberek is, azt hiszem túl sokat láttak, veszélyesek lehetnek ránk nézve. Mindenképpen meg kell õket is ölnünk. Bella! – szólt nekem – Mit gondolnak az újszülöttek? – koncentrálni kezdtem rájuk.
,, Azt hiszem Dave büszke lesz ránk. Itt van még jó néhány ember. Felét megöljük, hogy mi is erõsek legyünk másik felét meg átváltoztatjuk és még többen leszünk a Volturi elleni akció még sikeresebb lesz.

- Felét megakarják ölni maguknak, hogy erõsebbek legyenek. Másik felét átváltoztatják a Volturi elleni harcra – hadartam el gyorsan, összetömörítve a dolgokat – Ja és a vezetõjüket Dave – nek hívják – tettem hozzá. Demetri elgondolkozott aztán megszólalt:
- Jane a képességedet, aztán seperc alatt elpusztítjuk õket – húzta gúnyos mosolyra ajkait. Jane elõrébb lépett és használni is kezdte a képességét.
- Fájdalom… - suttogta, de hangjában ott volt az – az élvezet is, hogy imádja ezt csinálni. Másodpercek alatt az egész újszülött csoport már a földön hevert és fetrengeni és ordítani kezdtek a fájdalomtól. Az emberek – akik életbe maradtak – meg döbbenten nézték a történteket.
- Csináljatok tûzet, Bella gyere velem – szólt Demetri és követtem – Emlékszel, hogy kinek a gondolatait hallottad? – kérdezte.
- Nem, a hangra emlékszek, de… hogy ki annak a tulajdonosa… Sajnálom, azt nem tudom – mondtam.
- Rendben – azzal elõrébb lépett – Aki tud személy leírást adni Dave – rõl, a vezetõtökrõl annak megszûnik a fájdalom! – kiabálta Demetri.
- É… én! – hallottam meg egy keserves hangot. Odafutottam és belehallgattam a gondolataiba.
- Képzeld magad elé – így tett az a szerencsétlen. A fejemben vázlatolni kezdtem azt a vámpírt. Hosszúkás fej, hosszú majdnem vállig érõ haj, fehér bõr, vörös szem – Megvan! – léptem hátrébb. Volterrában le tudom rajzolni – mondtam.
- Nagyszerû! – vigyorgott Demetri azzal letépte a fejét annak a szerencsétlennek majd a tûzbe dobta, amit azóta már Felix – ék megcsináltak.

Körbenéztem, körülbelül még öt vámpír lehetett én abból egyet elintéztem. Fejét letéptem és olyan hangot adott ki, mintha valaki földhöz vágott volna egy cserepet és darabokra tört volna.
- Újszülöttek elintézve! Maradtak az emberek! – nyalta meg ajkait Demetri. Az emberek még mindig ott ültek szorosan egymáshoz bújva, köztük gyerekek is. Összeszorult szörnyeteg szívem miközben rájuk néztem.
- Egy félvér vagyok… - mondtam – De… nincs… ahhoz szívem, hogy gyerekeket öljek meg… - motyogtam maga elé, de meghallották.
- Sajnálom Bella – lépett mellém Alec – Nézz körbe, hogy nem szökött – e el valamelyik ember, ha igen hozd ide õket. Nem kell ezt végig nézned – mondta lágyan.
- köszönöm… - suttogtam és már futottam is az erdõbe. Milyen jó kis Volturi tag vagyok. Nekem is embereket kéne ölnöm, de még végig nézni se tudom. Legalább az önuralmam alakulóban van.
Talán, ha egyszer újra látom Edward – ot… Akkor már merek elõtte mutatkozni és nem fogom magamat mindig kellemetlenül érezni mellette, amikor mellette állok és bármelyik pillanatban megölhetem.

Mélyet szippantottam a levegõbe, hogy érzek – e embert, de nem. Szerintem mindannyian ott maradtak, meg sem mertek mozdulni a félelemtõl. Mostanra már rég halottak lehetnek. Nem hinném, hogy a többiek most ,, játszanak ’’ velük. Vagyis… Remélem…
Elkezdtem futni az elõzõ helyre és már végeztek velük. Elég durva látvány volt de próbáltam erõsnek látszani, vagyis felvettem a pókerarcot.
- Más nem menekült el – mondtam – Mehetünk? – kérdeztem.
- Igen – dobta el Alec az egyik embert – Induljunk, Aro – nak elkell mondanunk, hogy mi történt ma.
- Aztán neked, Bella meg vázlatolnod kell azt A Dave – t lehet már láttuk is õt, csak a nevét nem tudtuk – mondta Demetri – Most meg menjünk – azzal õ futni is kezdett Volterra felé.

***

- Aro, mester! – szólította meg Felix – Megöltük õket és az ott lévõ embereket is akik foglyok voltak. Felét megakarták ölni maguknak, másik felét meg átváltoztatni. A vezetõjük neve Dave, Bella mindjárt levázlatolja, mert látta az egyiknek a gondolatában, hogy, hogyan nézz ki – azzal Jane a kezembe nyomott egy ceruzát egy lapot.
Török ülésbe leültem és vámpír gyorsasággal vázlatolni is kezdtem azt az alakot. Alig telt el öt perc készen voltam vele. Fejemben ellenõriztem, hogy tényleg így nézz ki ez az alak és igen, így.
- Itt van – álltam fel és Aro felé mutattam. Elgondolkozott el pillanatra majd összeráncolta a szemöldökét.
- Nem láttam még õt életemben – mondta és hallatszódott a hangján, hogy ez aggasztja õt – Pedig én sok vámpírt ismerek. Ez… így nem lesz jó – elakadt a hangja.
- Azért akarták az újszülötteket, hogy elpusztítsák a Volturit – mondtam – A Volturi elleni akcióból én ezt vettem ki.
- Küldök majd katonákat… Mérjék fel a terepet menjenek el klánokhoz és kérdezgessenek. De nem benneteket, mert ti ahhoz túl értékesek vagytok. Ha harc lenne… Ott van szükség rátok – mondta és azt hiszem már el is tervezte magában ezt az egészet.
- Aro… - kezdte Marcus – Én elgondolkoztam és úgy gondolom ezt a háromszáz évvel ezelõtti harcot akarják meg bosszúlni. Emlékszel erre? – állt fel.
- Hogyne emlékeznék testvérem, szörnyû harc volt – mondta és lehunyta a szemét – Nekünk is rengeteg katonánk veszett oda… Bár akkor még nem is voltak ennyire jó harcosaink és nem is volt szinte senkinek se képessége, akik itt voltak már akkor is.
- Ha idáig folyulnának a dolgok… Ebbõl talán még vérfürdõ is lehet… - szólalt meg most elõször Caius aki eddig csak hallgatta a történteket – Lépnünk kell mindig elõbbre kell járnunk egy lépéssel. Jane! Küld egy néhány katonánkat és mond nekik, keressék fel az összes klánt és kérdezzék meg, mit tudnak! – adta ki a parancsot.
- Igenis, mester! – azzal a pöttön lány már itt sem volt.
- Most elmehettek… Mi meg próbálunk kitalálni valamit – mondta Aro és visszaült a trónszékébe. Még soha sem láttam ennyire elgyötörtnek, mindig magasan hordta az orrát, tudta mit csinál, de most… Mintha teljesen elveszett volna.

( Edward szemszöge )

- Állj le, Edward! Nem tudsz mit csinálni! – lépett elém Alice és kiabálni kezdett velem – Azt nem írta rá Bella a papírra, hogy tedd tönkre magadat Edward! Csak azt, hogy ne kövessük! Tudod milyen! Azt hitte õ egy szörnyeteg és így mindenkinek jobb lesz, de nem! Õ se tudja mit csinál! – ilyen hangon még soha nem beszélt velem – De fogsz találkozni még vele. Vámpír vagy õ is az össze fog még benneteket hozni a sors! Hát nem érted Edward? – most már sokkal lágyabb volt a hangja – Tönkre teszed magad… Valamit… Csinálj, de ne ilyen módon! – azt hiszem a fejmosás még tartott volna, de szerencsémre ezt megszakította egy ajtó kopogtatás.

Carlisle ment oda az ajtóhoz és kinyitotta azt. Két, vörös szemû szempár nézett vissza ránk.
- A Volturi – tól jöttünk! – mondták katonás hangon – Cullen – klán, igaz?
- Igen – válaszolt Carlisle.
- Háromszáz éve volt egy háború, melyet a Volturi ellen kezdeményeztek. Mi nyertünk, de sokak oda vesztek. Aro, Caius és Marcus úgy gondolják: most ez megismétlõdik. Azt akarjuk megkérdezni, tudtok – e valamit? Ha igen, mit?
- Sajnálom… De nem tudunk semmit sem. De ha harcra kerülne a sor… - végig nézett a családon mindannyian bólintottunk – Mi benne vagyunk, segítenénk.
- Köszönjünk, Aro biztosan örülne. De most mennünk kell – azzal biccentett és elmentek.

- Nézd már, ezek kajakra jó lelkûek voltak – vigyorgott Emmet – Igaz csak katonák de talán Aro megfenyegette õket, hogy legyenek rendesek.
- És ezzel bevágódnak nálunk így csatlakozunk hozzájuk? – kérdezte, erre a nagy mamlasz csak bólintott - Emmet… Azt hittem, hogy ennél tényleg több eszed van.
- Nem tudom mit vársz tõle – morogtam – Amúgy meg jó paszban voltak, nem árulkodtak semmi különösrõl a gondolataik – mondtam unottan és leültem a fotelba.
- Ideges vagy? – kérdezte Emmet.
- Nem… - morogtam.
- Úgy tûnik – nem adja fel.
- Fogd már be! – aztán hozzávágtam az elsõ kezembe kerülõ dolgot, ami egy könyv volt.
- Azt még olvastam… De nem baj… - mondta Carlisle és felvette a földrõl a már ezer darabra hullott könyvet.
- Azt már olvastad nem? – kérdezte Emmet.
- Igen – mondta és beledobta a kukába a darabokat.
- Szuper akkor nincsen semmi baj – Carlisle halványan elmosolyodott.
- Örülök fiam, hogy így gondolod a dolgokat. De ne haragudjatok, most mennem kell dolgozni. Sziasztok – hát igen, mostanában elég sokat dolgozik. Nem ismerte Bella – t de nem igazán tudta elviselni azt, hogy a családja boldogtalan, így a munkába temetkezett.
Az elõbbi felengedés csak pár perc volt… Amúgy nem ilyenek vagyunk. Általában mindenkinek rossz a közérzete.
- Valaki legalább értékeli az észjárásomat – vigyorgott Emmet.
- Szerintem ezt õ se gondolta komolyan… - rázta a fejét Jasper.
- Ne rontsd már el a kedvemet.
- Bocs… - motyogta Jazz.

- Kérlek fiúk… Ne tegyetek tönkre mást! – kérlelte õket Esme.
- Meglesz – vigyorgott Emmet – Mármint… meg fogjuk próbálni! De mondom, csakis a te kedvedért! – ölelte meg fogadott anyánkat.
- Jól van – nevetett Esme is – De tényleg vigyázzatok a dolgokra – mondta most már komolyabb hangon – Elmegyek most az árvaházba, valaki akar jönni? – kérdezte és végig nézett a családon.
- Én megyek! – mondta egyszerre Alice és Rosalie. Igen õk nagy részben el is kísérik Esme – t. Imádják mind a hárman a gyerekeket, ehhez kétség sem férhet. De egyiküknek sem lehet gyerekük és Rosalie ebbe bele is betegedett mikor megtudta, de… most már kezdi túl tenni magát rajta.
Vajon nekem sikerülne egyszer túllépnem Bella – n? Mert most… azt mondanám, hogy nem… Nem tudnék túllépni rajta. De Rosalie – nak sikerült és azt hiszem neki is ez nagyon nehéz lehetett. Nekem is sikerülni fog majd egyszer… De nem most… talán majd évekkel késõbb, de nem akarom elfelejteni Bella – t, ahhoz túl sok minden kapcsol hozzá…

Star Perfomance - 21.fejezet

Star Perfomance – 21.fejezet

( Bella szemszöge )

- Aro hívat! – kopogtattak az ajtómon, azt hiszem Felix volt, de nem voltam benne biztos. Felültem az ágyamba és kimentem a szobámból. Nem volt ott senki, de gondolom, hogy a nagyterembe kell menni. Hát biztos oda, mert azt hiszem a lényegesebb dolgokat ott szokták megbeszélni. Így elindultam arra. Közben a képeket tanulmányoztam amik õs régik lehettek és az egyiken fel is fedeztem Carlisle – t.
Azon a képen még elidéztem volna, de inkább mentem, mert nem akartam megvárakoztatni Aro – t – pedig szívesen megtettem volna, de úgy voltam vele, hogy ne ássam el elõtte magamat már az elsõ nap.
- Bella, tetszik a szobád? – szólalt meg a székébõl.
- Igen – válaszoltam és közelebb léptem hozzájuk – Hívattál – tértem a lényegre.
- Pontosan – bólintott – Jane! – szólt neki és a pöttön lány már egybõl ott is termett a kezében egy vörös köpennyel amit mindenki viselt.
- Ezt minden Volturi tag visel – magyarázta – És mától te is az vagy, közénk tartozol – mondta. Intett Jane – nek, hogy adja oda nekem.
- Köszönöm – mondtam, végig mértem az anyagot és egybõl Alice jutott az eszembe, ha meglátta volna, hogy ez nem pamut már biztos a kukában lenne.

- Szóval én is vörös köpenyes lettem – mondtam és felvettem a ruha darabot.
- Miért, így emlegetnek bennünket? – kérdezte közömbösen Caius.
- Elég sokan – eresztettem meg egy mosolyt – Én is így hívtalak benneteket és azt hiszem, ha nem zavar ezek után is így fogom – mondtam és néztem a reakciójukat. Aro csak mosolygott. Jól van… Nála már bevágódtam. Még Marcus és Caius lesz nehéz esett bár nem túlzottan érdekelnek engem.
A nap nagy részében ott ülnek a székükben és néznek ki a fejükbõl, aztán meg csodálkoznak ha magukon észrevesznek néhány pókhálókat.
- Bella, készülj fel arra, hogy bármelyik pillanatban várhat rád egy kisebb harc vagy küldetés – mondta Aro.
- Rendben – válaszoltam.
- Rengeteg esélyünk van a képességed miatt – magyarázta. Bólintottam, nem igazán tudtam erre mit reagálni.
Tudtam, hogy akik itt vannak azok csak azért vannak itt mert rendkívüli képességekkel rendelkeznek. Köztük engem is csak azért fogadtak be mert van két képességem, az egyik a gondolatolvasás, ami már azért is nagyon tetszik Aro – nak, mert ez Edward képessége is, õt meg nem tudja megszerezni magának.
Edward… Hol lehet? Remélem már hazament… De szerintem még nem, Alice heteket mondott. Nem érdekel, csak ne legyen baja, mert ha valami történik vele, akkor azt nem bocsátom meg magamnak…

- Felix, Demetri, képezzétek ki Bella – t! – zökkentett ki a gondolatomból Aro – Jane, te is menj!
- Az alaksorban? – kérdezte Demetri. Aro erre csak bólintott – Gyere – szólt Demetri én meg szó nélkül utána mentem. Engem követett még Jane és Felix. Én azt hittem, hogy a Volturi mennyire kegyetlen, hogy õk csak egy szót ismernek : a vért. De nem, alig ismerem õket, de elég normálisnak látszanak. De még ez megváltozhat.
- Demetri a legjobb nyomkövetõ és Alec, Felix, Chelsea, én és a többi Volturi tag köztük Demetri pedig a legjobb harcos. Meg kell néznünk, hogy milyen vagy a harcban, ezért velünk most megküzdesz – most Jane ment elõl le a lépcsõn, mi meg követtük õt.

- Itt képezzük ki a katonákat is – magyarázta közömbös hangnemben – De te annál sokkal nemesebb leszel, többet fogsz érni, mint egy Volturi katona. Olyan vagy, mint mi. Különleges képességed van, ezért megbecsülnek téged Aro – ék is. Még Marcus és Caius is, de õk ezt nem mutatják ki – De most kezdjük! – csapta össze tenyereit és egy nagy lendülettel kinyitott egy ajtót, ami meg bent várt… Az már egy kicsit frusztráló volt még talán egy vámpírnak is.
- Demetri, te kezded! – azzal a vörös szemû vámpír ott is termett elõttem. Farkas szemet néztem vele, próbáltam elõvenni legrondább nézésemet – Most! – és azzal a harc el is kezdõdött.
Futni kezdett felém, nem tudom mit tud a félvérekrõl és mit nem, de mi sokkal gyorsabbak vagyunk és a reflexeink is jobbak. A távolság egyre csak fogyott közöttünk és mikor már csak pár centi volt köztünk hirtelen elálltam az útjából õ pedig neki ment a falnak.
Megrázta a fejét, rám vicsorgott majd még egyszer felém jött, de most elkaptam a csuklójánál fogva és egy jó erõs mozdulattal a földhöz vágtam.
Mindenki annyira meglepõdött, hogy percekig nem tudtak reagálni. Végül Demetri felállt és rám mosolygott.
- Köztünk van a helyed – mondta elismerõen – Rengeteg harcost képeztünk ki, de egyikük sem volt olyan erõs, mint te. Alig vagy öt éve félvér, de sokkal erõsebb vagy, mint egy több száz éves teljes vámpír.
- Most én jövök – lépett elõ vigyorogva Felix.
Ajkaim mosolyra húzodtak és hátrább léptem, hogy legyen köztünk egy kis távolság.

Egy darabig vele is csak farkas szemet néztem, majd most én kezdtem a támadás, észre sem vette, hogy elõtte vagyok de én már kibuktattam és nyakánál fogva a földhöz szorítottam. Megdöbbenve nézett rám, aztán elengedtem a nyakát.
- Nem semmi… - hitetlenkedett – Egy tapasztalt harcost is lever a lábáról – csodálkozott még mindig – Alig egy perc leforgása alatt – felsegítettem és vártam, hogy ki lesz a következõ áldozatom bár ezt már sejtettem, mert már csak õ maradt.
- Jane – vigyorogtam – Ki kezdesz velem? – húztam fel a szemöldökömet.
- Igen – emelte fel dacosan a fejét. Itt úgy nézett ki, mint egy kislány, aranyos volt. De ez biztosan meg fog változni pár percen belül.
Kiterjesztettem magam köré a pajzsomat. Ismertem Jane képességét és már tapasztaltam is magamon, de most nem fog neki sikerülni.
- Fájdalom… - suttogta és éreztem, hogy valami megtámadja a pajzsomat, de sikerült visszalöknöm – Mi a… - motyogta.
- Mentális pajzsom van, ami arra szolgál, hogy mások képességét tudom blokkolni – mondtam, féltem Jane reakciójától. De meg döbbentem amikor rám mosolygott.
- Gratulálok! – lépett elém - Nem láttam még olyat, akin nem használt volna a képességem, de így, hogy az enyémet tudod, biztos vagyok abban mindenkiét tudod! Ez egy nagyszerû képesség! – most komolyan engem dicsér? Jane Volturi aki valljuk be nem a jóságáról híres, engem dicsér. Engem aki alig van itt egy napja.
A többiek is ugyanolyan meglepõdöttek voltak, mint én. Belehallgatóztam a gondolataikba:
,, Mi történt vele? Hirtelen ennyire jó paszba lett? Életemben nem láttam még ennyi ideig mosolyogni…”„ - ezek Felix gondolatai voltak.
,, Csak akkor láttam mosolyogni amikor harcolt és másoknak fájdalmat okozott… De azt inkább gúnyos mosolynak nevezném… ’’ - Demetri.
,, Húgom mosolyog… Utoljára ember korában láttam így… szívbõl mosolyogni ’’ – ez viszont kétségtelenül Alec lehetett.

- Menjünk vissza Aro – hoz – mondta Jane – Bella, azt hiszem mi jóba leszünk – mosolygott rám.
- Remélem – viszonoztam.
Amikor utoljára találkoztam Jane – el annyira ellenséges volt velem. Most meg… mintha ki lenne cserélve. Persze ennek örülök mert tudtam, hogy neki van olyan oldala is, ami rendes. És nem csak gonosz oldala van.
- Harcoltatok Bella – val? – kérdezte Aro, mikor a nagyterembe értünk.
- Igen, mester – mondta most már komolyabb hangon Jane.
- És, hogy sikerült? – kérdezte.
- Életemben nem láttam még ilyet – mondta Jane – Nagyon erõs, Demetri – t és Felix – et percek alatt legyõzte én meg nem tudtam rajta használni a képességemet a pajzsa miatt – Aro csak úgy nyelte a szavakat és tetszett neki az amit hallott.
- Ezt tényleg csodálatos – csapta össze a tenyerét – Tudom, ma már rengetegszer elmondtam, de gratulálok. Hivatalosan hozzánk tartozol. Én sem láttam még ilyet pedig lassan ezer éves vámpír vagyok. Ráadásul a félvérek elszabadult szörnyetegek és te meg állat véren élsz és mégis erõs vagy.
- Nem befolyásol senkit sem az állati vér – mondtam – Ugyanolyan erõsek lehetünk tõle.
- Rendben, drágám. Folytathatod ezt az élet módot.
- De, Aro! – hallottam meg Caius ellenséges hangját.
- Nem, testvérem! – csitította el – Ez így tökéletes lesz – mosolygott – Most távozhattok! – nekem az, hogy megengedték, hogy állat véren táplálkozzak, nagyon sokat jelentett, nem gondoltam volna, hogy megengedik. Így is szörnyeteg vagyok, de így még alakíthatok valamit magamon. Egy állítólagos Volturi katona, harcos állati véren él, ez azért elég irónikus.

( Alice szemszöge )

Az autón ültem. Már nem mentem be az órára, hisz ez volt az utolsó és annak is most lesz vége.
Szomorú voltam. Nem tudom mikor éreztem magam utoljára ilyennek, hisz engem mindig úgy látnak, hogy majd kiugrok a bõrömbõl. De most… Szemlátomást látszódhat rajtam, hogy nem éppen a legjobb állapotban vagyok.
Bella elment, itt hagyott minket, gondolom Edward ezért is magát fogja hibáztatni és megint eltûnik pár napra… talán hétre.
Próbáltam Edward jövõjére koncentrálni és már láttam is, hogy mikor fog hazatérni. Ma, egybõl Bella házához fog menni, hogy bocsánatot kérjen tõle. De… nem lesz ott. És azt még nem tudom, hogy ezután Edward, hogy fog reagálni.

- Mi a baj Alice? – hallottam meg Jasper hangját. Felnéztem rá. Ehhez nem kellett a képessége, hogy rájöjjön: valami nincs rendben.
- Bella elment… - fejemet a mellkasába fúrtam.
- Hova? – kérdezte. Államat lágyan megfogta és felemelte, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem tudom… A londoni repülõtéren volt. Ott hagyta a kocsiját és abban egy cetlit, hogy ne keressük fel õt – mondtam – Nem éreztem más… idegen illatát. Szóval.. remélem biztonságban van… És nem történt vele semmi sem. Tiszteletben tartom a döntését, ha õ… ezt akarja.
- És Edward?
- Ma jön haza… - sóhajtottam – Bella – hoz fog menni… Aztán pedig nem tudom, gondolom haza jön vagy… nem tudom… - motyogtam.
- Nyugodj meg – ölelt magához Jasper és éreztem, hogy eláraszt a nyugalom – Menjünk – suttogta a fülembe.

A hazafele út nyugodtan telt. Még Emmet sem sütött el semmilyen idióta viccet. Nem szóltunk egymáshoz sem. Mindenki azt hiszem a saját gondolataiba merült.
Bella – t nem régóta ismertük, de azt hiszem megváltoztatta az életünket. És most… hogy elment megint megfogja. Azt hiszem nem azok leszünk akik voltunk. Fõleg Edward. Nem kell azt hiszem jövõbelátónak lennem, hogy tudjam: nem lesz jó paszban. Magát fogja okolni és ha lehet még jobban mazoista lesz. Pedig azt már tényleg nehéz lesz felül múlni.
Látni lehetett a házat, Jasper lassított majd megállt.
Mindenki szó nélkül kiszállt. Mélyen beszippantottam a levegõt és már érezni lehetett Edward illatát. Pár perc és itthon lesz.
Bementünk a nappaliba és ott vártuk, hogy megérkezzen.

- Bella nincs otthon! – jött be a házba Edward.
- Tudom – álltam fel és elé léptem.
- Mi történt? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, már érezte, hogy valami nincs rendben.
- Elment – mondtam ki egy szóban a lényeget.
- Hova? – kérdezte sürgetõen.
- Nem tudom… - motyogtam – A londoni repülõtéren találtam meg a furgonját. Abban egy üzenetet, hogy… Ne keressük õt fel.
- Így mondta? – kérdezte, hangja nem volt több suttogásnál.
- ,, Ha meg is találjátok az autót, ne gyertek utánam. ’’ – idéztem fel Bella szavait.
Edward nem szólalt meg. Nem reagált erre.
,, Edward, nem éreztem idegen illatát ott a kocsi körül, sem a környéken. ’’ – üzentem neki gondolatban.
- Akkor… Tiszteletbe kell tartanom… azt… amit kért… - hátrálni kezdett pár lépést. Aztán már csak egy ajtócsapódást lehetett hallani ami a szobájából jött.
Már el is kezdõdött az – az idõ… hogy mazoista lesz és a családunk se olyan lesz, mint volt. Jasper nem fogja tudni elviselni Edward fajdálmát nekem és azt hiszem Emmet – nek meg nagyon fog hiányozni Bella meg összességében az egész családnak is.

Star Perfomance - 20.fejezet

Szomorúan vettem észre, hogy ez előző fejezethez csak két komentet kaptam. Tudom, hogy nem sokan örültetek annak, hogy Bella és Edward összeveszett, de így el tudtam érni, hogy hosszabb legyen a történet. Nem vagyok komi éhes és nem is akarok bevezetni határt sem, de azért remélem ehhez a fejezethez többet kapok :P.
Jó olvasást :D

Star Perfomance – 20.fejezet

( Bella szemszöge)

- Kérem kapcsolják be öveiket, tíz perc múlva megkezdjük a leszállást – hallottam meg a hangos bemondót, ezt még elismételték több nyelven is. Úgy tettem ahogy kérték és becsatoltam az övemet és fezsülten vártam a leszállást.
Még mindig meggondolhatom magamat. Nem lényeges nekem speciál oda mennem, annyi hely van a világon, én meg mindenhol megvagyok, mivel a bõröm nem világít a napfényben. De nem… Én Olaszországba megyek, ahol fogalmam sincs mi fog történni. De hát kell a változatosság. Kell az életveszély, hisz nem minden nap juthatok el a Volturi – hoz. De jó lesz nekem… Aro nyálas hangja. Caius undok nézése és Marcus, hát aki nem is olyan tapló meg nem is nagylelkû. Õ nem annyira elvetemûlt és

- A leszállást megkezdõdött – szólalt meg megint a hangos bemondó. Kinéztem az ablakon, ahol már szemlátomást – vagyis még egy ember szemével is – látni lehetett, hogy leszállunk. Én a vámpírlátásommal már a repülõteret is kitudtam venni.
Innen pedig már nagyon gyorsan telt az idõ, mintha felgyorsították volna. Annyira fura az élet… Egyszer azt hiszed, hogy az életed mennyire tökéletes. Aztán elég egy kis mozdulat és az egészet elrontod.
Na velem is ez történt, csak ha ez valakivel megtörténik élõben, az sokkal durvább még belegondolni is, mert az ember eltud képzelni sok mindent. De mikor már õ is belecsöppen a ,, rém történetbe ’’ akkor már máshogy látja a világot és mindent.
- Köszönjük az utat, további jó utat – ismét a hangos bemondó.
- Meglesz… - motyogtam magamnak, hogy csak én halljam. Hát sokan turisták lehettek de én nem az vagyok. Nevezzem magamat inkább áldozatnak?

Leszálltam a repülõrõl, felvettem a bõröndömet, majd próbáltam fogni egy taxit – ami nem ment egykönnyen. Ha eléjük ugrottam volna, se álltak volna meg. Aztán körülbelül tíz perc után végre megállt egy.
Elmondtam hova akarok menni és õ már száguldott is az utakon. Közben én a kinti tájat néztem. A nagy toronyórát mellette még egy alagút szerûséget is láttam – amit ember szintén nem látott volna – ott kell lemennem. Aztán végig a nyirkos folyósokon egyenesen a nagyterembe.
Ahol három nagy szék lesz… Gondolom majd a három nagy ember ott fog majd ülni és valami gonoszságon törik majd a fejüket – mint mindig, hogyan intézkedjenek az újszülöttek ellen – ha vannak ha nincsenek – szerintük jobb ha elõvigyázatosak, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodniuk a készülõdésekkel… Komolyan ebbõl áll az életük. Örülök, hogy ennyire figyelnek arra, hogy a vámpírok élete ,, normális ’’ legyen, de hát ennyire.

- Kisasszony, megérkeztünk! – fordult hátra a sofõr, ezzel engem kizökkentve a gondolkozásból. Kifizettem neki az utat, kivettem a bõröndömet és én már mentem is. A nagy torony óra már évszázadok óta itt áll, mégis elég jó állapotban van.
Én azt az alagút szerûséget kerestem a szememmel, amit már elõbb megtaláltam, még a taxiból. Ez most is így volt – vámpír látás – elindultam arra. Szétnéztem, nehogy valaki meglásson engem.
Felix – et és Demetri – t már láttam, hogy rengeteg turistát visznek magukkal és még õk nem tudják hova mennek. És akkor a Volturi még nem is annyira könyörtelen. Ja csak így csoportostul viszik a ,, kaját ’’ magukkal.
- Bella? – hallottam meg a nevemet Felix szájából – Szia kislány – vigyorgott és már megölelt volna de ellöktem magamtól.
- Inkább ne… - mondtam.
- Oké – vigyorgott még mindig – Megértem. Gyere úgy is most van a kaja osztás – suttogta, hogy csak én halljam. Nem válaszoltam csak mentem utánuk.

A nyirkos folyosókon végig haladtunk. A liftekben ahol békés zene szólt. Hát… itt már elakarják lazítani az embereket vagy, mi? Aztán megérkeztünk. A testõrök kinyitottak a nagy ajtót és beléptünk, mögöttünk az emberekkel akik azt hitték ez egy turista látványosság.
Ahogy gondoltam, ott volt a három szék, a három fõvel.
- Bella, drágaságom – köszönt nyálasan Aro.
- Aro – biccentettem.
- Mi szél hozott ide? – mosolygott rám.
- Ezt beszéljük meg késõbb, biztos éhes vagy – húztam gúnyos mosolyra a számat.
- Ahogy mondod – bólintott mosolyogva – Gyere Bella, válassz ki egy embert és az a tied. Biztos régen ittál már.
- Köszönöm, de kihagyom. Én vega vagyok nem vagyok hajlandó embert ölni – mármint próbálok nem ölni – De ezt még átbeszéljük miután végeztetek.

A nagy ajtót becsukták és kitört a sikítozás ahogy Aro oda lépett eléjük, gondolom azért, mert meglátták vörös, éhesen csillogó szemeit.
- Emberek – mosolygott rájuk Aro – Sajnálom, de azt hiszem ez az utolsó útjuk. Biztos vagyok benne, hogy itt még szívesen szétnéznének, hisz Volterra annyira csodálatos hely, de… Erre már nincs több lehetõség – mosolygott azzal ki is törte az egyik nyakát.
Elfordítottam a fejemet nem akartam azt végig nézni, hogy több tucat embert – köztük gyerekeket – ölnek meg. És még bûntudat sincs bennük.
Jane, Demetri, Felix, Chelsea, Aro, Caius, Marcus feleségei és még sokan mások ott álltak és ölték az embereket, vérüket szívták. Nem vettem levegõt, nem akartam kétségbeesni, nem akartam elveszíteni az önuralmamat. Így is nagyon közel voltam már hozzá, de ekkor mindig Edward – ra gondoltam és sikerült leállítanom magamat.

- Na drágám – jött oda hozzám Aro és végig simított az arcomon, mire én hátrálni kezdtem – Oh, de hát miért? – gondolkozott el – Na jó, ne húzzuk az idõt, úgy látom nem vagy beszélgetõs kedvedben. Mond csak kedvesem, miért vagy itt?
- Csatlakozni akarok hozzátok – jelentettem ki és hangomban nem volt semmi kétség, de belsõmben annál inkább.
- Biztos ez? – ráncolta össze a homlokát – Ne értsd félre, nagyon örülnék neki. De hát nem ölsz embert.
- De erõsebb vagyok nálatok. Egy félvér vagyok, Aro – mondtam tapintatosan.
- Ez igaz – mosolygott – És mi a képességed, mert ha van…
- Mentális pajzs és gondolat olvasás – direkt nem mondtam, hogy képes vagyok másokat befolyásolni csupán a tekintetemmel, mert lehet ezt egyszer még hasznát veszem ellenük. De nem akarom, hogy erre sor kerüljön, bár...
- Nagyszerû! – tapsikolt.
- Edward Cullen – ek is a gondolatolvasás a képessége, de õ nem akar csatlakozni hozzánk – rázta a fejét – Pedig Alice is mekkora kis csoda – mosolygott – De hát itt vagy te, és a pajzsoddal és a másik képességeddel nagyon sok hasznodat tudnánk venni – És ha szeretnéd, csatlakozhatsz hozzánk.
- Csatlakozok – jelentettem ki.
- Ennek örülök – mosolygott- Jane! – csettintett egyet.
- Igen mester!
- Mutasd meg kérlek új családtagunk szobáját – kérte. Jane erre csak bólintott nem reagált túlzottan.

Megfogtam a bõröndömet és mentem Jane után. Annyira szép lány, gyermekes hangja van, mégis annyira ellenséges. És a képessége… Élvezi, hogyha valakink fájdalmat okozhat. Imádja a képességét…
- Ez lesz a tied – nyitotta ki az ajtót.
- Köszönöm – õ biccentett egyet, de nem mondott erre többet.
- Ha szólok gyere ki, Aro és a többiek biztos akarnak majd még veled beszélni – azzal ott hagyott engem.
A szobámat végig néztem. Szép volt, élénk vörös színek. Egy francia ágy és egy szekrény. Alice ruhatára ebben biztos nem férne el, de az enyém elfog, nem hoztam sok ruhát. Aztán ott volt az egyik sarokban még egy kissé régi módi íróasztal. A célnak meg fog felelni.
Vámpír gyorsasággal kipakoltam, a bõröndöt behajítottam az ágy alá.
Aztán levetettem magamat az ágyra. Fejemet a párnába fúrtam és próbáltam azon gondolkozni, hogy vajon a Cullen család mi csinálhat most…

( Alice szemszöge )

Edward néhány hét múlva vissza fog térni, csak most ki kell szellõztetnie a fejét. Ha meg valami örültséget csinálna akkor remélem idõben észre veszem és le tudom állítani.
- Nyugi Alice – mondta mellõlem Jasper – Edward tudod milyen – mosolygott – Most kitör egy egész erdõnyi fát aztán le fog nyugodni – szorította meg a kezemet.
- Igazad van – mosolyogtam – Amúgy meg beszélek Bella – val és megkérdezem, hogy min vesztek össze ennyire.
- Alice… Drága húgocskám, lehet ám’, hogy drága testvérünk, Edward nem volt túl udvarias Bella – val. Aztán bepöccent a kiscsaj és a félvér erejével rátámadt öcsire, aki nem tudta elviselni, hogy sokkal erõsebb valaki nála - mondta az ésszerû választ Emmet.
- Erre csak te reagálnál így… - mondtam – Biztos vagyok benne, hogy más oka volt ennek az egésznek.
A suli parkolóját néztem és kerestem a szememmel Bella autóját, de nem találtam. Összeráncoltam a szemöldökömet.
Biztos késik… Este nem tudott aludni és elaludt. Nem baj, úgy is csak a harmadik óránk a közös, addig meg még jöhet. Remélem… fog is.

***

Spanyol, ez volt a harmadik órám, de Bella sehol sem volt.
- Mi az húgi – jött oda mellém Emmet.
- Bella nincs itt… - mondtam összeráncolt szemöldökkel.
- Biztos a tegnap után – a vállába bokszoltam – Naa!
- Ez nagyon nem vicces! Mi van ha valami baja esett? – estem egybõl kétségbe – Elmegyek hozzá, majd kérek Carlisle – tól igazolást. Mond meg Jasper – nek, hogy otthon majd találkozunk, de idegesít, hogy Bella nincs itt, mert tegnap azt mondta, hogy jön suliba! – azzal már futottam is emberi tempóval a parkolóba aztán gyorsan bevetettem magamat a kocsiba.
Pár perc alatt már ott is voltam Bella háza elõtt.

Megálltam az ajtaja elõtt és csöngetni kezdtem, de nem jött ki. A végén már folyamatosan nyomtam a csengõt, de semmi életjel.
Szétnéztem, hogy van – e valaki a közelben, vagy figyel – e, de nem. Felugrottam az egyik közeli fára és beugrottam Bella szobájába. Szétnéztem itt, de nem volt senki sem.
Megnéztem a ruhatárát és megdöbbenve vettem észre, hogy csonkább. Még így is sok ruha volt benne, de én a vámpírlátásom segítségével láttam, hogy néhol hiányzik egy – egy darab.
Mélyen beszippantottam és még éreztem az illatát. Beültem a kocsiba és próbáltam nem elveszíteni az illatát.
Örültként hajtottam az úton, nem érdekeltek azok akik dudáltak vagy szitkozódó szavakat mondtak rám. Most csak az számított, hogy lehet valami történt Bella – val én meg nem tudom, hogy hol van és mit csinál, mivel nem látom az õ jövõjét.

Az illatot még mindig éreztem és az pedig egyenesen a repülõtérre vezetett. Ha lehetett ezt fokozni, én még erõsebben beletapostam a gázba, csoda, hogy még a helyén maradt.
A lámpák pirosak voltak, de azokkal sem foglalkoztam csak mentem és mentem az illat irányába, közben nézelõdtem, hogy valahol látom – e õt, de nem. Csak egy ismerõs tárgyat láttam, az pedig az õ Chevy – furgonja volt. Megálltam az autó mellett közvetlenül és kipattantam a kocsiból. Egyenesen oda futottam.
Végig jártam az autót, hogy érezni lehet – e bármilyen ideges illatot, vagy bármi mást. De nem. Nem éreztem semmi idegen illatot, kivéve Bella – ét. Semmi idegen vámpír vagy egyéb. Benéztem a kocsi fülkéjébe és valamin megakadt a szemem. Egy kis cetlin.
Félre billentettem a fejemet, hogy eltudjam olvasni mi van ráírva. Egybõl megismertem Bella betûit és felolvastam magamban azt a rövid kis mondatot.
- Ha megtaláljátok az autót ne gyertek utánam. Bella… - olvastam fel hangosan, amit barátnõm leírt. Szóval ezek a szavak azt jelentik, hogy ne menjünk utána. Hadjuk õt élni ne lógjunk mindig a nyakában.
De mi van akkor, ha ez csak álca? És elrabolták… Nem… akkor érezném az idegen vámpírnak az illatát.
Lehet egyszerûen olyan mazoista, mint Edward és most csak megy a semmibe, azt hiszi ezzel mindenkinek jobb lesz, hogy nem lesz velünk. De nem, téved. A családunknak is rossz lesz, mindenkinek.

Az autóját néztem. Ha ember lettem volna már biztosan sírtam volna, mert Bella megváltoztatta az életünket. Alig ismertem de nagyon megkedveltem és szerintem Edward – al is összejöhettek volna ha nem lennének mind a ketten ennyire makacsok.
Körbejártam az autót, hogy nem hagyott – e több üzenetet, de szomorúan láttam be magamban: nem hagyott semmit. És a rosszabbik esetben nem akart már velünk sem lenni ezért ment el. De lehet csak én reagálom túl a dolgokat.
De ha õ ezt szeretné… Mint amit leírt a kis cetlire, akkor azt tiszteletben kell tartanom és elkell õt engednem. Nem kereshetem fel, ha õ ezt nem akarja. Egy lemondót sóhajtottam.
Vettem még egy utolsó pillantást a kocsira, végig simítottam a már szemlátomást látott régi repedéseken, vonásokon és beültem a saját autómba. Nem akartam elmenni nem akartam itt hagyni az autót sem és azt sem akartam, hogy Bella ne legyen velünk, ennek az ellenkezõjét akartam. De nem… Hogy is gondolhatná azt az ember, hogy egyszerû az élet?
Amikor azt hiszed minden a legnagyobb rendben van, pont akkor romlik el minden.
Ez a kegyetlen igazság…