Star Perfomance - 28.fejezet

Star Perfomance – 28.fejezet

( Bella szemszöge )

Egy nappal a harc elõtt…

Alig választ el minket az nagy összecsapástól huszonnégy óra. A vámpírok nem annyira feszültek, õk inkább várják a harcot. Én viszont annál idegesebb voltam. A múltkori gyógyszer megtette a hatását, tudtam aludni. De mára már… Az sem segített, egyszerûen kénytelen voltam elaludni. Mindig csak ez járt az eszemben: harc, újszülöttek és Edward… Nem tudtam õt elkerülni – nem mintha nagyon akartam volna – mindig szembe kellett néznem fájdalommal teli arcával, bennem meg nõtt a bûntudat. Tudtam, hogy miattam ilyen szomorú és én nem akartam, hogy az legyen.
Aztán rájöttem arra, hogy a Cullen család szeret engem… Még az sem érdekli õket, hogy csak úgy eljöttem egy szó nélkül. Ez még rosszabb volt, mert nekem is a szívemhez nõttek – ezt ismét nem vallottam be nekik – elõtte is kedveltem õket, de mostanra még jobban… Ahogy néznek rám, fõleg Esme, csak rí’ le róla, hogy félt engem. Aztán Edward… Õ egyben úgy néz rám… mint akit félt… és egyben úgy is, mintha szerelmes lenne. De szerintem csak beképzelem magamnak.
Ha így érzett is volna irántam akkor a múltkori alkalommal elintéztem, hogy ez ne így legyen.

- Bella! Hahó, hallasz? – legyezett a szemem elõtt Jane. Megráztam a fejemet így visszatértem a jelenbe.
- Ne haragudj… Már… nem tudok normálisan figyelni sem, minden eltereli a gondolataimat… - erõltettem meg egy mosolyt – Pedig most még jobban kéne figyelnem, mindenre... Kaja megrendelve a vendégeknek, igaz? – kérdeztem.
- Megtudtuk, hogy Aro honnan rendelte múltkor az állatokat, Felix – ék meg már… intézik az embereket – mondta és megerõltetett egy mosolyt. Valami nem stimmelt.
- Mi az? – tudtam, hogy most nem a harc miatt volt elkeseredve.
- Aggódok érted… - motyogta – Valamiben mesterkedsz… És… - itt megállt egy pillanatra – Én nem akarlak… téged elveszíteni, Bella! – a mondatban többször elcsuklott a hangja. Aztán megölelt engem , jó szorosan.
- Nem mesterkedek semmiben, csak a vész esetére vannak terveim – mondtam és egy kicsit eltoltam magamtól, hogy lássam õt.
- Milyen terveid? – kérdezte – Ugye nem durvák?
- Ne haragudj, de ezt nem szeretném elmondani. Remélem, hogy nem lesz szükség rá és akkor… ez még ne terelje el pluszba a gondolataidat, oké?
- Oké… - egyezett bele, de láttam rajta, hogy legszívesebben ezt mondta volna: nem semmi sincs rendben!
- Köszönöm – öleltem meg hálásan.
- Nincs mit – ölelt vissza – Most viszont én megyek a kajáért, kiderült Aro múltkor honnan rendelte az állatokat és a szállító tíz perc múlva itt lesz, szóval, most megyek. Az embereket pedig Felix és Demetri hozza, õk pár percen belül meg is érkeznek majd – és azzal el is tûnt.

- Bella! – hallottam meg Alice csilingelõ hangját – Kicsit elmehetnénk a vár területérõl? – kérdezte és boci szemekkel nézett rám.
- Nem – mondtam neki egy tömör választ – Nincs sem vásárlás, sem vadászat amíg nincs vége a harcnak – addigra a többiek is megérkeztek – Ha vadászni akarnál akkor meg alig kell tíz percet várnod és itt lesznek az állatok.
- De nem vadászni akarunk… - erõsködött és még mindig boci szemekkel nézett rám, hát nem sok kellett, hogy meghasson engem, de sikerült ellen állnom a kísértésnek.
- Veszélyes – megint nem voltam túl bõ szavú.
- A Cullen és a Denali – klán menne és megtudnánk védeni egymást – lehunytam egy pillanatra a szememet.
- Alice… - kinyitottam és ránéztem – Újszülöttek vannak a vár körül alig száz méterre – suttogtam, hogy csak õk hallják – Kimentek innen, nektek annyi! – szûrtem fogaim közül – Azt várják, hogy innen kimenjünk!
- Egyszer kikell mennünk szóval… - morogta Rosalie.
- Azt várják, hogy innen kimenjünk… - ismételtem meg az utolsó mondatomat – De van egy külön kijárat, nevezzük alagútnak, ahol nem fognak minket meglátni, mert nem tudnak errõl a helyrõl… - próbáltam úgy mondani, hogy ne hallatszódjon hangomban a düh.
- Kezdesz ideges lenni… - húzódott egy gúnyos mosoly Rosalie ajkaira.
- Ne idegesíts fel… Nincs hozzád humorom – tettem egy lépést elõre így pont mellette álltam meg mikor ismét belém kötött:
- Felidegesítettelek? Akkor még közel sincs vége – na itt szakadt el nálam az a cérna.
Nyakát megfogtam és a földre taszítottam, nem teljes erõmbõl szorítottam mert akkor biztos, hogy a feje már nem a nyakán lenne.
Közben megérkeztek az emberek is. A vámpírok persze egybõl rájuk vetették magukat. De Demetri, Felix és utána Alec is csatlakozott hozzánk, hogy megnézze mi folyik itt.

- Kell a szikszalag? – kérdezte Demetri, teljes komolysággal.
- Azt hiszem jobb ha kéznél lesz, szóval Alec kérd el a húgodtól – morogtam és elengedtem Rosalie nyakát, aki kapkodva vette a levegõt. Nem állt fel, ugyanúgy ott feküdt a földön és maga elé nézett.
- Amúgy mi történt Bella? – kérdezte Alec. Felnéztem és szembe találtam magam Demetri és Felix vigyorgó képével és a Cullen család megdöbbent arcával, elfordítottam a tekintetemet róluk és Alec – re néztem.
- Felidegesítettek – morogtam.
- Váó… - mondta Felix – Akkor már értem, hogy miért ilyen mérges… - gondolkozott el – Egyszer én is felidegesítettem, huh… Ahányszor belegondolok mi történt akkor… mindig megfájdul a karom és a derekam is…
- Inkább menj és szerezzetek magatoknak embert mert elfog fogyni… - adtam egy jó ötletet.
- Tényleg! Hallod a románok mindent felzabálnak! Ha emberek lennének nekünk lenne hûtõnk már tuti nem lenne benne kaja! – mondta felháborodottan – Érted mi meghívjuk õket és mindent megesznek ez azért felháborító és… - aztán már nem hallottam, hogy mit mondanak, mert halló távolságon kívül voltak.

- Bocs az elõbbi kitörésem miatt… - néztem a Cullen családra.
- Nem drágaságom – szólalt meg Esme – Rosalie tényleg nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna – eresztett meg egy mosolyt.
Erre nem reagáltam csak bólintottam egyet.
- Jane! – kiáltott neki Demetri – Szedd elõ a szikszalagodat! – megráztam a fejemet és barátnõmre nézem. Õ kérdõn nézett vissza rám, és közben az állatokkal haladt felénk.
- Mi bajuk van? Megint…? – kérdezte kíváncsian.
- Hagyjuk – mondtam és elvettem tõle néhány állatot. Elkezdtem levenni róluk a hámot – Egyedül eltudtál hozni ennyi állatot? – kérdeztem döbbenten – Miért nem szóltál nekem, vagy valakinek? – néztem föl rá.
- Megbírkoztam vele – vigyorgott – Most viszont megyek, mert nem marad kaja nekem. A románok mindent felesznek! – suttogta oda nekem az utolsó mondatot.
- Felix – ék elsütötték már ezt a viccet úgy… egy perce – vigyorogtam. Kinyújtotta rám a nyelvét, majd eltûnt.

- Jó étvágyat – mondtam nekik én meg addig leültem a földre.
- Te nem eszel? – kérdezte Alice, azután csatlakozott hozzánk a Denali – klán is.
- Megvárom, amíg a vendégek esznek, aztán következnek majd a tagok… Csak hát Dem és Felix ezt… nem tartja soha sem észbe – mosolyogtam – De mivel most én vagyok a vezér is… Így várni fogok – mondtam és elkezdtem nézni a földet.
- Mit szeretnél enni? Mit hagyjunk? – kérdezte Esme.
- Teljesen mindegy, de az se baj, ha nem hagytok, csak ti legyetek jóllakottak – mondtam nekik.
- Aha, mondja ezt az aki holnap legelöl fog állni. Kiscsaj, ne mond butaságokat – vigyorgott Emmet. Megerõltettem egy mosolyt aztán elnéztem a másik irányba, nem akartam feltûnõen nézni õket miközben esznek…

***

- Bella, hagytunk neked egy szarvast és egy oroszlánt is – vigyorgott Alice és leült mellém.
- Biztos nem vagytok már… éhesek? – kérdeztem. Mindannyian bólintottak – Oké – felálltam szememmel Demetri – t, Felix – et, Alec – et és Jane – t kerestem. Meg találtam õket. Rám néztek és intettem nekik, hogy jöjjenek ide.
- Mizu? – kérdezte Felix vigyorogva. Ujjammal mutattam, hogy várjanak egy pillanatot. Szememmel most az oroszlánt kezdtem keresni, megtaláltam.
- Gyere ide – suttogtam neki és engedelmeskedett.
Leguggoltam, ütõerénél pedig megharaptam, de ez csak pár másodpercig tartott, szegény állat vergõdni kezdett.
- Gyerünk – álltam fel és végig néztem barátaimon akik: ,, te – tényleg – nem – vagy – normális ’’ nézést küldtek felém – Gyerünk már! – löktem oda õket. Jane rám nézett majd felsóhajtott. Egy megadta magát, büszkén kihúztam magam majd elmosolyodtam – Ne legyetek már nyápicok! – néztem rájuk.
- Mi? Ki a nyápic? – kérdezte egyszerre a három fiú majd õk is letelepedtek Jane mellé és szívni kezdték az állat vérét.
Mosolyogva néztem, hogy állati vért isznak. Ránéztem a Cullen családra akik döbbenten nézték a történteket. Edward rám emelte a tekintetét, aztán pedig egy féloldalas mosolyt küldött felém, amit én viszonoztam, aztán visszanéztem a négy Volturi – ra.

- Esküszöm ezért Oscar – t kaphatnék – vigyorogtam. Mind a négyen végeztek és rám néztek – Pedig még a képességemet sem használtam – ilyen szélesen az utóbbi években soha sem vigyorogtam, de jó volt ismét megtenni ezt.
- Istenem Felix! – állt fel Demetri – Mond, hogy nincs aranybarna csík a szemembe! – Felix ezt jó alaposan meg is nézte.
- Nincsen – mondta, Dem erre megnyugodva fújta ki a levegõt – És nekem? – ezen már nevetnem kellett.
- Ennyitõl nem fog bebarnulni a szemetek – mondtam és odamentem hozzájuk – Ez egy állat negyede volt csak – magyaráztam – Na, amúgy milyen volt az íze? – kérdeztem, mert ez tényleg érdekelt.
- Nem volt rossz… - szólalt meg Jane – De azért az ember… - vigyorgott.
- Én már érzem is, hogy gyengülök… - játszotta a fejét megint Felix – Dem kapj el, ha elájulnék – vigyorgott.
- Rászokhatnátok – ajánlottam de sejtettem a választ.
- Majd úgy… száz év múlva beszélhetünk a dologról – vigyorgott Felix.
- Oké… - motyogtam, pedig már beleéltem magam, hogy sikerül rászoktatnom õket az állatokra, hiába sejtettem, hogy mi lesz a válasz erre.

- Ti amúgy, hogy álltok a harc gondolatára? – fodult Felix, Cullen – ék felé, engem így kizökkentve a gondolkodásból.
- Az isten áldjon meg Felix sikerült legalább tíz percre elfelejteni ezt a témát, erre felhozod – morogtam. Jó az egy dolog, hogy nem tudta, hogy nem ezen agyaltam meg minden, de akkor is, miért kellett felhoznia? Miért nem beszéltünk inkább tovább az állati vérrõl meg ilyesmi…
- Bocs Bells – vigyorgott.
- Semmi… - sóhajtottam – Holnap végül is minden képen túl kell esnünk rajta, akkor már szokjunk hozzá a gondolathoz is… - gondolkodtam hangosan.
- Így van Bella! Álljunk így a dolgokhoz! Hiszen mi a legrosszabb ami történhet? – kérdezte Felix, majd elgondolkodott – Maximum veszítünk, aztán nyernek az újszülöttek, az egész Volturi helyét elfoglalják majd a világot is, végül egymást fogják kinyírni – vigyorgott – A gond meg fog oldódni.
- Mindenképpen szükséged van a fejedre? – szegeztem neki a kérdést.
- Még egy darabig jó lenne… - hátrált pár lépést.
- Úgy se meri… - suttogta oda neki Demetri.
- Nem – e? – kérdeztem.
- Nem – jött oda Demetri – Mivel szeretsz minket és nem bántanál – vigyorgott és megölelt – Ugye, hogy nem bántanál? – kérdezte reménykedve. Ezen már nevetnem kellett.
- Nem – mosolyogtam – Azért akkorra szadista még nem vagyok… - itt elgondolkoztam – Bár… - azzal kivillantottam éles fogaimat. Dem ere látványosan elkezdett hátrálni, majd karon fogta Felix – et és elkezdett futni – Figyelni foglak! – kiáltott vissza a válla fölött.

- Tényleg ezek fognak harcolni? – kérdeztem Jane – tõl.
- Pontosan… - mondta és õ is utánuk nézett – Barmok… - morogta én erre csak elvigyorodtam.
- Folytassad csak a szidásukat – paskoltam meg a vállát – Én addig levadászom azt az egy õzet ami még maradt. Ha már ugye az oroszlánt nem hagytátok meg nekem… - mondtam tetetett sértõdöttséggel. Õ erre már nyitotta volna a száját, hogy nem õ akarta megenni, meg minden – Nyugi már, tudom, hogy én találtam ki – vigyorogtam – És tényleg nagyon örülök annak, hogy megpróbáltad, bár tudom, hogy úgyse fogtok rászokni, de akkor is – vált most már komolyabbá az arcom – Sokat jelent nekem – tettem hozzá.
- Tényleg? – kérdezte Alec, meg is feledkeztem róla.
- Igen – válaszoltam – Azért rávenni egy Volturi tagot, nem semmi dolog, nem gondolod? – kérdeztem vigyorogva.
- De… Igazad van… - gondolkozott el.
- De nem csak azért örülök – mondtam – Nem érdekel, hogy nem szoktok rá, bár az elején bevallom csalódott voltam, de most rájöttem, hogy nem érdekel. Az a lényeg, hogy megpróbáltátok –mosolyodtam el – És annak a két majomnak mondjátok meg, hogy nem, nem fogja õket legyengíteni az állati vér, csak azért mert már Felix ezen agyal gondolatban – vigyorogtam.
- Idióták – kommentálta megint õket Jane.
- De valljuk be, õk a legjobb harcosaink közé tartoznak – mondta Alec.
- Ezt nem firtattam egy pillanatig sem! – emelte fel a kezét Jane.
- Oké ezt beszéljétek meg, most már tényleg levadászom azt a szerencsétlen õzt… Ha egyáltalán megvan még… - néztem körbe a teremben. Megakadt aztán a szemem rajta. Gyorsan becserkésztem majd szívni kezdtem mámorító vérét.
Ez a kis beszélgetés elterelte a figyelmemet, de sajnos nem sokáig tartott ez… Szembesülnöm kellett a ténnyel: holnap harc és nem tudjuk, hogy mivel állunk szembe…

* légy szíves megjegyzést :)