Star Perfomance - 30.fejezet

Hozzáfûzés ehhez a fejezethez: itt a vámpírok nem tudják ,, összeszedni magukat ’’ így nem csak akkor semmisülnek meg teljesen mikor elvannak égetve. Csak ennyi a változás, ami eltér a könyvtõl :D

Star Perfomance – 30.fejezet

( Bella szemszöge )

Feszülten figyeltem elõre, egy pillanatra sem fordítottam el a tekintetemet, csak mereven elõre néztem, féltem, hogy csak arra várnak: oldalra nézzek és támadjanak és én nem mertem kockáztatni így is nagyon féltem, ezt persze nem mutattam – mármint próbáltam, hisz ha azt látják, hogy a vezetõ fél, akkor õk mit várjanak maguktól?
Mélyen beszívtam a levegõt és hirtelen megmerevedtem, éreztem õket, sokan voltak… Legalább ötszázan de annál csak többen lehetnek. A mi katonáink meg ötszázhatvanketten vannak, lehet, hogy kevesen vagyunk hozzájuk képest? Még egy ok, hogy féljek…
Egyre közelebb, mert az illat is egyre jobban marni kezdte az orromat, aztán meg is láttam az elsõ vámpírt, még olyan távolról is felismertem õt, õ volt Dave, az újszülöttek vezetõje. Gúnyosan vigyorgott az én számon meg kicsusszant egy kisebb morgás.
Nem szólalt meg senki sem, az ellenség meg elõttünk, úgy ötven méterre megállt, Dave még mindig vigyorgott, úgy letörölném azt onnan… De nyugalom Bella… Erre még bõven meglesz a lehetõséged, nem kell aggódnod.

- Bella Volturi! – vigyorgott még mindig, biccentettem egyet.
- Dave… - morogtam cseppet sem kedvesen.
- Te is hallottál már rólam? Én is, ne aggódj, sok mindent tudok rólad… Tudod miután sikerült végeznünk Aro – ékkal… Hát… Sajnálom, de nem akarták át adni nekem a vezetést, így hát megöltem õket, de nem gondoltam volna, hogy te leszel a kis vezetõ utánuk. Ez kicsit felbolygatta a tervemet, mert már olyan jól elterveztem… - rázta a fejét – Ne haragudj, de ezért egy kicsit haragszok is rád… - ismét mosolyra húzta ajkait.
- Te ölted meg õket… - suttogtam és ökölbe szorult mind a két kezem.
- Igen – mondta egyszerûen, mintha ez magától értetendõ lenne. Próbáltam lenyugodni, mert tudtam, hogy ezt akarta elérni, hogy elveszítsem a fejemet – amihez már közel voltam – de ezt nem fogja olyan könnyen megkapni – Szóval ha átadod a vezetést… Talán még lehetsz ott az egyik szolgám is… - milyen jó kis ajánlat…
- Kösz, de nem – mondtam cseppet, sem kedvesen.
- Kár… - sóhajtott – Akkor viszont küzdjünk meg ezért… - vigyorgott ismét – Gyerünk elõre! – intett és a vámpírok már futni is kezdtek felénk, egyre csak kevesebb lett köztünk a távolság, de még vártam. Álltam egyenesen nem mozdultam… Vártam a legmegfelelõbb pillanatot.

- Most! – kiáltottam és elõre intettem. Dave –t nem láttam, de nem érdekelt, végezzünk elõször ezekkel a szerencsétlenekkel. Én már egybõl letéptem az egyik fejét, elég érdekes hangok voltak, mintha több tucat vázát egyszerre vágtak volna földhöz.
Rengeteg harcban vettem már részt, de ez nem volt hasonlítható egyikhez sem, nem is tudtam megfogalmazni ezt melyik csoportba sorolnám, nincs is ilyen besorolás.
Felnéztem egy pillanatra, csak, hogy lássam, hányan vannak még ezek a dögök, és rengetegen voltak az én látásommal hirtelen nem is láttam a végüket. Az egy dolog, hogy mi is sokan voltunk… De õk, annál is többen. Csak úgy özönlöttek felénk, mint egy felidegesített bölény csorda, akik mellesleg legalább ezren voltak.
Hülyeség volt felnéznem mert így megszereztem az elsõ sérülésemet, valamelyik hasba vágott teljes erejébõl én meg a földre rogytam, vettem pár mély levegõt aztán megálltam és a tettesnek pedig letéptem az egyik karját, aztán a fejét, hogy fogunk ennyi vámpírt eltakarítani úgy, hogy az embereknek ne tûnjön fel, még nem tudom, de jelen esetben ez most nem is számít.
Hasam még most is rettenetesen lüktetett, de ez nem tartott engem vissza, hogy ne tudjak harcolni. Ennél csak rosszabb sebeim lesznek, ez még semmi, várjuk ki a végét.

Felnéztem ismét, kockáztatva azt, hogy még egy sebet szerezzek. Az újszülöttek legalább még annyian voltunk, mint mi a legelején. Mi viszont… Elakadt egy percre a lélegzetem, alig voltunk százan és pont a szemem láttára öltek meg egy Volturi katonát. Istenem, és ha ezt Jane – el mûvelték volna? Bele se merten gondolni… De nem akartam még idehívni a többieket, húzni akartam az idõt. Gyorsabban kell megölnöm több újszülöttet, kevesebb idõ alatt.
Futni kezdtem és közben levertem az egyik fejét, nem számoltam, de azt hiszem fél percen belül nem öltem meg egy tucatot akkor egyet sem. Az meg nem rossz ahhoz képest, hogy még a fele újszülött csapat megvan. Dave – t még mindig nem láttam, de most már kezdtem félni, vajon most mit csinálhat? Nézi ölbe tett kézzel a harcot? Hát persze, az a legegyszerûbb megoldás, nézni, ahogy a vámpírok fejei lehullnak…
Én is simán csinálhatnám ezt, csak én ugye nem futamodok meg csak úgy… A végsõkig fogok harcolni, addig amíg nem nyírnak ki engem… - miközben gondolkoztam ismét legalább megöltem két tucat újszülöttet az azért nem annyira rossz, úgy… öt perc alatt. Csak megérte az a sok gyakorlás, azok a hajszolások, amire Caius kényszerített. Akkor mindig szidtam õt, de most rájöttem: csak azért csinálta, hogy a legjobb legyek, nem azért mert utált engem – jó… ez is számításba jöhet, de nem ez volt a legfõbb okja.
- Mester! – szaladt mellém az egyik katona – Már alig vagyunk ötvenen és az újszülöttek még legalább háromszázan vannak… - hadarta el az egészet egy szuszra. Hirtelen megdermedtem, körbenéztem: tényleg alig láttam néhány vörös köpenyest – Kéne néhány képesség… Jane – é most nagyon jól jönne – nagyot nyeltem, már több, mint négyszáz katonánk odaveszett, mi lesz ha a barátaim is… megsérülnek… Azt nem bírnám ki…
- Szólj… Nekik… - suttogtam elhalló hangon – De csak a Volturi tagoknak és nehogy jöjjenek a vendégek is! Tartsd õket vissza minden áron! – az bólintott és el is futott.

Megfordultam és mögöttem, pont jött egy újszülött, de az egybõl le is fejeztem azt. Körbenéztem és most körülöttem egy sem volt, hova lettek? Valamerre futottam és azt hiszem egy ütemet ki is hagyott a szívem. Olyan érzésem volt, mintha egy percre megállt volna a világ, mintha minden lelassult volna elõttem.
- Ne! – kiáltottam és elkezdtem arra futni, nem hagyhatom, hogy bárkit is bántsanak. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csinálok csak az volt fontos, hogy nehogy bárkit is bántsanak – Katonák, kövessetek! – bár aki még meg maradt, folytattam ezt magamban. Nem néztem egy pillanatra sem hátra, nem is tudtam hányan jöttek utánam a harcosaink közül, de nem érdekelt.
A harc már ott is elkezdõdött Jane – ék már harcolni kezdtek, elkezdte rajtuk használni a képességét a többiek meg öldösték õket. Szemem áttévedt a vendégeinkre akik felé haladtak az újszülöttek, gúnyos vigyor ült az arcukon.
Emmet, Jasper és Carlisle hátuk mögé állították feleségeiket, hogy ne tudják õket bántani. Én tudom, hogy nem akarják, bajuk essen annak akiket teljes szívükbõl szeretik, de így nem is lehet harcolni.
Elkezdtem futni feléjük, közben ellöktem azt a vámpírt ami feléjük ment, aztán – mint a mai nap során már sokszor megtettem – letéptem a fejét így az megsemmisült, de utána még folyamatosan jöttek én meg egybõl el is intéztem õket, csak azért, igaz félvér vagyok, de én is elfáradok, nehéz volt ennyit egyszerre legyûrni.
- Gyerünk Stefan… - motyogtam – Most mutasd, hogy mekkora legény vagy… - suttogtam, mert a kimerültségtõl már csak ennyire telt nekem. Nem válaszolt, naná, hogy nem, mindenki betojt.
Megráztam a fejemet, hogy észhez térjek és tovább harcoljak, ez nem lesz egyszerû… Rosszabb, mint gondoltam.. Alig vagyunk százan, a vendégek huszonhatan vannak, de olyan, mintha itt sem lennének… Nekem kell õket megvédenem és ha ez nem elég akkor még figyelnem kell arra is mikor jön elõ majd Dave.

- Bella! – emlegetett szamár… - Elég durva, hogy már csak ennyien maradtatok… Egyszerûen frusztáló látvány… - nézett körbe, de ott volt az arcán az a gúnyos vigyor.
- Ha nem vetted volna észre… A közel ezer fõnyi seregedbõl már alig vagytok kétszázan – jegyeztem meg gúnyosan – Mi meg ötszázhatvanketten voltunk, azért nem voltunk rosszak… - vigyorogtam.
- Múlt idõt használsz? – húzta fel a szemöldökét.
- Eddig nem voltunk rosszak… Ezek után már csak jobbak leszünk… - jól kimentettem magamat.
- Fáradtnak tûnsz… - állapította meg.
- Nem vagyok az – makacskodtam. Istenem még az ellenségemmel is leállok vitatkozni…
- Aha… - nem hitt nekem – Csak nehogy ez legyen a veszted… - azzal eltûnt.
- Elhúzni a csíkot a legegyszerûbb, igaz? – kiáltottam utána. Francokat… - morogtam magamban.

- Bella! – hallottam meg Jane kétségbeesett kiáltását a hátam mögül, gyorsan megfordultam, de nem eléggé gyorsan, a következõ másodpercben már a földön voltam és minden porcikám fájt. Mekkora idióta vagyok… Hátat fordítani a harcnak, Aro ezt meglátná csak szégyenkezne miattam.
- Pedig az lesz a veszted… A kimerültség… - suttogta a fülembe az a kretén.
- Jól vagyok… - motyogtam, ez nem volt valami meggyõzõ.
- Igen? – nevetett. Teljes erejébõl megfogta a karomat és szó szerint elhajított – Nem úgy néz ki! – kiáltotta amikor földet értem.
- Úristen, Bella! – kiáltotta el magát Alice, segített volna felkelni, mert testem minden része remegett, de én eltoltam magamtól. Felpillantottam egy pillanatra és ott volt velem szemben Alice és Edward aggódó arc kifejezése.
Négy kézlábra támaszkodtam, aztán lassan felálltam. Balra néztem Jane – ék harcoltak, nem értem miért nem jöttek erre az újszülöttek, de nem is bántam, a vendégek legalább biztonságban vannak… egy darabig. Jane felém nézett egy pillanatra tátva maradt a szája, rohant volna oda hozzám de én csak ennyit mondtam:
- Meg ne próbálj ide jönni… - nem volt több suttogásnál, de meghallotta. Egy pillanatig még engem nézett, de aztán visszafordult.

- Bella… Ne menj oda vissza… - kérték egyszerre többen.
- Igen? – fordultam feléjük, teljesen kiborultam – Akkor mit csináljak? – kezdtem el velük kiabálni – Ti nem csináltok semmit! Szerintetek miért akartam, hogy húzzatok haza? Nem volt elég egy hét a felkészülésetekre! – belerúgtam az elsõ utamba kerülõ dologba ami egy fa volt. Nem tudom mi ütött belém, lehet, hogy a fáradság beszélt belõlem. Bocsánatot akartam kérdezni, de akkor már késõ volt.
- Azt akarod, hogy harcoljunk? – lépett elõ Stefan, válaszolni akartam, de megelõzött – Akkor ezt nézd! – és mindannyian elkezdtek futni az újszülöttek felé.
- Nagyon jó vagy Bella! – vigyorgott Dave és még tapsolni is elkezdett – Remélhetõleg kinyírják saját magukat, mert tapasztalatuk az nincsen egyiknek se… - még tetszett is neki, hogy ilyen ,, jól ’’ elintéztem ezt. Hirtelen elkapta a csuklómat és ismét teljes erejébõl szorítani kezdte – Aztán miután végük… Én következek, megvannak az én jövendõbeli terveim, sajnos ezt most nem osztom meg veled, remélem nem bánod, de hát mindegy… - vett egy mély levegõt aztán folytatta – De most nézz a kis csapatodra… - mutatott feléjük – Szerencsétlenek… - még mindig harcoltak, de most már kezdtek gyengülni, a képességem meg nem hatott Dave – re – az elején már próbáltam – ennyi újszülöttet – ha egyáltalán hat rá a képességem – nem lehet visszatartani. A képességemmel nem… De… mással viszont igen…
- Kicsit benézek hozzájuk… - azzal ellökött a földön végeztem ismét és nem volt már sok erõm felállni. A félvérek a legerõsebbek és leggyorsabbak, de gyorsan kifáradnak… Aztán nehezen szedik össze az erejüket ismét…

Beakartam vetni a tervemet, ránéztem még egyszer az én kis csapatomra – mostanra tényleg azok lettek – nem tudtam velük harcolni… Elgyengültem… De megtudom õket menteni ha azoknak a szörnyetegnek elterelem a figyelmét.
Keresgélni kezdtem a földön a legmegfelelõbb tárgyat keresgélve, meg is találtam, tökéletes volt. Kezembe fogtam a követ ami elég éles volt. Feltápászkodtam, megszorítottam azt a kis tárgyat, felhajtottam a köpenyemet egészen a vállamig. Reszketett a kezem, nem a félelemtõl… Igaz az is ott volt bennem, de nem azért, mert perceken belül kinyírnak… Hanem attól, hogy nem fog beválni a tervem. Abban is reménykedtem, hogy a mi csapatunknak lesz elég önuralma és nem fognak engem kinyírna a vérem miatt. Igen, ez volt a tervem, megvágni magamat ezzel idecsalogatni azokat a bestiákat.
Reszketõ kezemben még mindig ott volt a kõ, bõrömhöz emeltem.
- Bella, ne! – kiáltotta Jane, de már késõ volt, elhatároztam magamat, lehunytam a szememet és végig karcoltam a kezemet, pontosan a könyökhajlatomat. Kinyitottam a szemem, letekintettem oda, ahol a sebemet ejtettem. A vér sugár lefelé haladt, éppen a csuklómnál járt, mikor kétszáz újszülött kapta rám a tekintetét, köztük a Volturi tagok és a vendégek is.
Tudtam, hogy nem lesz esélyük, hogyha nem csinálok valamit, szépen lassan vége lett volna a barátaimnak, néhányuknak biztos és most még Stefan is a szívemhez nõtt. Aztán ott volt a Cullen család is… Na ha a köztük bárkinek baja esett volna… Azt soha nem bocsátottam volna meg magamnak.
Jelentõségteljes pillantást lövelltem Jane felé és õ egybõl kapcsolt is. Megölte az elsõ útjába kerülõ újszülöttet, a többiek követték õt és nem is támadtak meg engem. Mi ütött beléjük? Hiszen… Nekik rám kellett volna támadniuk miután megérezték a vér illatát… Mi bajuk van?

- Bella… Látom az én kis újszülötteim nem is foglalkoznak veled… Bosszantó nem igaz? Tudni akarod miért van ez így? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel – Tudod… A véred nem a legjobb nekik… Félvér vagy, az illatod nem a legrosszabb… De így, hogy állatokon élsz a véred egyszerûen… Rossz… - foglalta egy szóba – Még mindig fáradt vagy… - sóhajtott fel – Ezt most kifogom használni – nevetett fel. Egy fának taszított a nyakamnál fogva, a lábam nem érte a földet, aztán hirtelen a földre hajított. Éreztem, hogy valamim roppant aztán éles fájdalom nyílalt a kezembe.
- A francba… - eltörte a kezemet, de mivel félvér vagyok ez gyorsan összeforrt… Csak éppen rosszul. Majd megkérem Carlisle – t, hogy… törje újra aztán állítsa a helyére, ha… még egyáltalán hajlandó hozzám szólni.
- A barátaid nem is látnak téged, annyira belevannak merülve a harcba, öröm nézni – vigyorgott rám – Alig vagyunk már… Ötvenen, az enyéim persze, ti még megvagytok mindannyian, a véred kicsit elterelte a figyelmünket… Azt hiszem el kellene tûnöm, mert aztán késõ lesz. Felakartam állni, de fájt minden egyes porcikám.
- Rohadt… félvérség… - nyögtem elfulló hangon.
- Kellemetlen, mi? – vigyorgott – Na jó… Most már tényleg húzok el innét… Ezt a harcot elveszítettem… De lesz még majd, szóval hallani fogtok még rólam – felegyenesedett – Isten áldjon, Bella! – és elindult a fák sûrûjébe – Ja, bocs, plusz ajándék! – arra néztem amerre szólt. Egy fának dõlt, azt megdöntötte, láttam, hogy felém zuhan, de én nem néztem rá. Inkább lehunytam a szememet, nekem már úgy is mindegy. Éreztem, hogy rám esik, de aztán semmire másra: csak a sötétségre…

Lécci néhány komit :)