Star Perfomance - 29.fejezet

Itt a következő fejezet :)
De sajnos az előzőhöz csak 3 komentet kaptam, amiért szomorú vagyok. Megnéztem és egy nap alatt 250 - en látogatták az oldalt és nem hiszem el, hogy abból nem írtak csak hárman. Nem vagyok dühös, csak kicsit csalódott.
Nem vagyok komi éhes sem, szóval nem tűzök ki határt sem. Csak örülnék, hogyha néhányan - tisztelet a kivételnek - írna néhány sort, mi tetszik a fejezetben és mi nem. :)
Köszi, csak ennyi lenne. Jó olvasást :D
Pussz: Netty ^^

Star Perfomance – 29.fejezet

( Bella szemszöge )

A harc napja. A karórámra néztem, ami este kilenc órát mutatott, most kezd sötétedni, reméljük az össze csapás helyszínén nem lesz sok ember. Bár hinném, ott sok a medve meg a ragadozó állat, félnek oda menni az emberek, vadászok meg este majdcsak nem vadásznak.
- Demetri! – szólítottam, õ odajött – Felix – el szedjétek össze az összes katonát. A titkos alagúthoz vezetõ bejáratnál találkozunk – õ nem szólt semmit csak elfutott magával véve Felix – et – Volturi! – kiáltottam ismét, mindannyian itt termettek, vagyis azok akinek nem volt feladatuk – Ötös sorba álljatok be, Demetri és Felix nem sokára az alagút bejáratánál lesznek, menjetek oda, de ne felejtsétek el: õk lesznek elõtettek, nemsokára én is menni fogok, csak nekem el kell rendeznem a vendégeket is - bólintottak, õk sem mondtak semmit, aztán pedig eltûntek.

Megfordultam, nem igazán néztek rám a vámpírok, bele voltak merülve a beszélgetésbe.
- Hé! – kiáltottam, erre mindenki rám nézett – Én örülök, hogy ennyire elvagytok, de ez nem a traccs parti! – vettem egy mély levegõt – Gyertek ide – mondtam és ide jöttek – Mindjárt megyünk a bejárathoz ahol eljutunk majd a helyszínig. Aztán már csak az lesz a lényeg, hogy mindig azt csináljátok amit én mondok, nem érdekel más mit mond, csak akkor csinálsz valamit ha valakivel én üzentem!
- Miért? Honnan tudjuk ezzel nem csinálsz nagyobb kárt? – Rosalie nem tudja megállni szó nélkül.
- Jó! Máshogy fogalmazok, hogy megértsd : ha nem azt csinálod amit mondok neked, akkor Emmet és a többi családtagod élete fog azon múlni! – itt a Cullen család összes tagja megfeszült és engem néztek döbbenten. Rosalie is visszább fogta magát, az arca többször megrezzent – Gondold át mit fogsz csinálni, elég egy rossz mozdulat és annyi! – farkas szemet néztem vele – De ez nem csak neki szól! Mindenkinek!

- Ha pedig nem én üzennék valakivel, legyen az katona vagy Volturi tag, akkor Jane fog! Ha velem lesz valami akkor övé a vezetés is, azt fogjátok csinálni amit õ mond – mindenki bólintott. Végig néztem õket, hogy mit reagáltak erre. Edward – on megakadt a szemem és egy darabig nem is tudtam levenni róla a tekintetemet. Meglepõdött az elõbbi kijelentésemen – Sajnálom, ezzel is számolni kell – mondtam ezt leginkább a Cullen családnak, mert õk nagyon megvoltak lepve – Most jöttök utánam! – elindultam. Ekkora teher még soha sem volt a vállamon. Féltem, nem tagadtam, hogy féltem, mert nem tudtam, hogy mivel fogunk szembe nézni.
Végig sétáltunk majdnem minden folyosón, az út kanyargós volt, de csak azért, hogy ne könnyen találják meg ezt a titkos átjárót.
Egész úton nem beszélt senki senkivel, az elõbbi kis kitörésem azt hiszem jót tett mindenkinek, tudják legalább, hogy mivel kell szembe nézniük és, hogy nem is annyira egyszerû ez a harc, mint ahogy õk hitték. Szerintem, ha tudták volna, hogy ilyen lesz akkor biztos egybõl hazament volna majdnem mindenki az elején. Igaz nem biztos… Mert majdnem mindenki azt mondta: ez az õ érdekük is. Nem tudom, eddig nem jutottunk el.
Hátrafordultam egy pillanatra és valamin megakadt a szemem: Carlisle – nál ott volt az orvosi táskája, egy darabig azt néztem majd rá kérdeztem:
- Miért hoztad magaddal? – léptem mellé mert õk voltak közvetlenül mögöttem. Jelentõségteljesen nézett rám, nekem meg egybõl leesett.
- Akkor itt is hagyhatod – mondtam, õ erre meglepõdött.
- Könnyen megsérülhetsz…
- Tudom – mondtam és ránéztem – De nem jöhetsz oda amikor megsérülök. Ha úgy sérülök meg akkor már teljesen mindegy, végem van, azért nem jöhetsz oda. Szóval ezt gyorsan verd ki a fejedbõl!
- Ne mondj ilyet – szólalt meg napok óta most elõször Edward, ránéztem és õ is engem nézett.
- Ha a… sors úgy akarja, hogy… túléljem akkor úgy lesz – próbáltam õt megnyugtatni, mert nem akartam, hogy miattam aggódjon. Erre nem válaszolt csak pár pillanatig tartotta a tekintetemet.

Már közeledtünk a bejárathoz, éreztem a többiek illatát, sõt láttam is õket, hosszú volt a sor…
- Állj! – fordultam meg és mindenki így tett, a Volturi tagok mögött álltunk és körülbelül öt méter választott el minket egymástól – Carlisle – é a vezetés, úgy értve, hogy õ fog figyelni a rendre, nem akarom még azt is, hogy elveszítsétek a fejeteket és ordibáljatok. Maximum halkan beszélgetni lehet – ezt parancsnak szántam – Ötszáz métert tartsátok meg a Volturi mögött – megint bólintottak. Végig néztem mindenkin és nagy megdöbbenésre mindenki aggódva vizslatott engem.
- Ígérd meg, hogy nem lesz bajod – hallottam meg Alice csöndes, vékony hangját. Rá emeltem a tekintetemet. Haboztam pár pillanatig, aztán próbáltam rendezni a vonásaimat, majd válaszolni is rá:
- Megígérem – mit mondtam volna? Így is… Ez nem az én Alice – em volt aki mindig mosolyog. Nem akartam rátenni még egy lapáttal és azt mondani: te meg ígérd meg azt, hogy nem vásárolsz többet, tudtuk rá a választ.
Alice mosolyogni kezdett és megölelt engem. Most viszont elfogadtam az ölelését és nem utasítottam el… Azt hiszem… Ez most úgymond olyan… búcsúzkodás… Azt hiszem ez a legmegfelelõbb szó erre, mert nekem volt egy fura érzésem, de nem tudtam még magamban sem elmagyarázni, milyen is valójában.
Elhúzódtam Alice – tõl és rámosolyogtam.
- Ahogy megbeszéltük… - néztem most már komolyan – Ha megérkeztünk a helyszínre és még lesz idõnk odamegyek majd hozzátok, hogy van – e valami baj. Ha viszont lenne valami, de elkezdõdik a harc: nem érdekel, hogy mi a vita tárgya, nem jöttök oda, ha én nem jövök ti se! – mindenki bólintott – Rendben – hátráltam pár lépést – Viszlát! – intettem nekik. Nem válaszoltak erre és ennek örültem is, nem tudom miért, de örültem.

Most már kezd eluralkodni rajtam a rettegés, próbáltam mindig rendezni a vonásaimat, de mikor hátat fordítottam a vendégeknek és a Volturi felé mentem, láttam a rengeteg katonát – persze nem ez az elsõ alkalom, de rajtam múlt az életük és nem tagadtam: féltem.
- Tudtok mindent? – kérdeztem és feléjük fordultam.
- Igen! – válaszoltak egyszerre katonásan.
- Nagyszerû – erõltettem meg egy mosolyt.
- Amíg nem ismertelek, azt gondoltam, hogy az a bátor, aki nem fél. Pedig azaz igazán bátor, aki retteg, de leküzdi a rettegését és megy elõre – szólalt meg Jane aki elég messze állt most tõlem.
- Köszönöm… - suttogtam neki, de tudtam úgy is meghallja. Pár pillanatig álltam a tekintetét, aztán már csak azon kaptam magam, hogy a nyakamban csüng.
- Ne csinálj butaságot! – húzódott el tõlem így a szemembe mondva mondta ezt.
- Nem akarok – válaszoltam neki.
- Remélem se – mondta szigorúan.
- Oké… - motyogtam – Ötös sor! – kiáltottam és egy másodpercen belül már mindenki a helyén állt, de nem csak a Volturi tagok, hanem a katonák is. A vendégek meg… erõlködtek.
- Emmet… - mondtam – Második sor, neked a balra a harmadik helyre állj már be… - nem hiszem el, hogy nem látta meg azt a helyet – Nem, a másik bal! – ha vámpír korában ilyen idióta akkor ember korában milyen lehetett? Esküszöm bele se merek ebbe gondolni. Megnéztem, hogy sikerült – e beállnia a helyére, és igen, sikerült, milyen meglepõ…
- Nálatok Jane lesz a fõnök! – adtam ki a parancsot – Ha kellenétek a harcba, vagy egyszerûen csak üzenek akkor egy katonát fogok majd küldeni hozzátok. Világos?
- Igen – válaszoltak.
- Nagyszerû! – mondtam – Elõre megyek, ha lesz a helyszínen idõ még idejövök hozzátok is. Ötszáz méterre álljatok meg tõlünk rejtõzzetek el! Ez nektek is szól, vendégek! – kiáltottam oda nekik is, mert nekem megint nem figyelnek pont úgy, mint az alaksorban.

Még egyszer végig néztem mindenkin, úgy láttam minden rendben van. Nem mondtam semmit, búcsúzkodás meg volt, a szabályok elmondása is, más már nem is maradt: csak a harc. Hátat fordítottam neki, vámpír tempóval áthaladtam a katonák között majd legelöl megálltam.
- Elõre! – kiáltottam és a katonák egyszerre kezdtek el lépni. Nem akarok harcolni. De ölbe tett kézzel várni az elkerülhetetlent még rosszabb. Akkor már inkább harcolok, nem számít, ha odaveszek, de az sem megoldás, ha csak ülök és azon gondolkodok, hogy vajon most mi történhet ott?
Napok óta már azt se tudom milyen nap van… Mintha megállt volna az idõ és csiga lassúsággal haladna elõre, arra már gondolni sem mertem, hogy hányadika van.
- Hányadika van ma? – elég idióta kérdés, de feltettem.
- Pontosan 2010 június huszadikát írunk ma, mester – felelte az egyik katona. Megfagytam egy pillanatra meg is álltam de aztán gyorsan szedni kezdtem ismét a lábaimat. Edward – nak ma van a születés napja… Vajon ezzel tisztában van? Vagy elfelejtette? Nem tudom, szerintem az egész családjának a fejébõl kiment, mert Alice mindig nagy bulikat szervez. De meg is értem, hogy nem volt senkinek sem az eszében mert most minden a feje tetején áll…

Az egyik katona elém jött és kinyitotta nekünk azt az ajtót, ahol azaz átjáró volt.
- Köszönöm – mondtam neki, õ erre csak bólintott. Lementem a lépcsõkön és ott lent teljes sötétség volt még a vámpírlátással is nehezen láttam, levettem az egyik fáklyát így már egybõl jobban lehetett látni.
- Ötven vámpíronként vegyetek le egy fáklyát, ezt adjátok tovább – mondtam nekik. Nem bõ beszédûek, jó… igaz, hogy a katonák nem lehetnek olyanok, mint Felix és Demetri, mert annak idején Caius biztos elintézte volna õket, hát… sajnos õ most már nincs köztünk, de a katonák titokban lehet, hogy örülnek is ennek… Bekellett vallani õ nagyon keményen bánt mindenkivel még néha Aro – val és Marcus – al is barátságtalan volt, pedig nagyon régóta ismerik egymást, de hát neki megvolt a maga stílusa.
Ránéztem az órámra, már lassan háromnegyed órája, hogy kijöttünk a terembõl, sietnünk kellene.
- Kapcsoljatok vámpír tempóra, de mindenki maradjon szigorúan mögöttem! – kiáltottam, hogy a hátul lévõk is hallják, futni kezdtem, nem olyan gyorsan, mint egy vámpír futni szokott, de legalább így haladtunk, nem tudtuk pontosan, hogy mikor jönnek az újszülöttek, de jobb ha elõbb ott vagyunk, nehogy nagy meglepetésben legyen részünk.

***

Már legalább tíz perce futottunk és még csak most kezdtem el látni a végét ennek a folyosónak, lassítani kezdtem míg végül már csak sétáltam, majd megálltam. Felnéztem, egy kisebb lépcsõ vezetett fel, a kijáratig ami egy csapó ajtó volt.
Felmásztam azon elfordítottam azt a kilincset – vagy nem tudom mi lehetett az – és kinyitottam azt. A fény bevilágított és egy pár pillanatig foltokat is láttam, de aztán mindent kitudtam venni, kimásztam innen szétnéztem, beleszagoltam a levegõbe is és nem éreztem még idegen illatot.
- Jöhettek! – intettem nekik és én már indultam is elõre. Elég sokat haladtunk, tudtam, hogy Alice látomásában egy görbe fa szerepelt és nekünk ott kell állni, szóval Cullen – éknek és a Volturi tagjainak mögöttünk kell állni.
Folyamatosan azt a fát kerestem és csak tíz perc után pillantottam meg azt, még elég messze volt, de az én félvér szemem simán kitudta ezt venni.
- Látjátok azt a fát? – kérdeztem a katonákat. Bólintottak – Oda menjetek és álljatok be tízesével, én is mindjárt megyek, maximum tíz perc, csak elrendezem a többieket is – ismét bólintottak majd elindultak. Õk csak ezt tudják csinálni? Megszólalni már luxus… Istenem Caius mit csinálhatott velük…

Elindultam vissza fele a többiekhez, vámpír tempóval futottam, így alig fél percen belül ott is voltam elõttük.
- Állj! Oda a bokor mögé rejtõzzetek el mindannyian! Ez csak a vendégekre vonatkozik, titeket is mindjárt beállítalak! – mutattam a Volturi tagok felé – És… ha idegen illatot éreztek, jól nézzétek meg, hogy ki az és aztán támadjatok rá, ez most mindenkire vonatkozik! Én már abban sem lepõdök meg, hogyha hátulról is küldenek néhány újszülöttet, de akkor viszont valaki rögtön szóljon nekem mert ha nem, nem tudom mit csinálok majd! – fenyegettem õket.
- Nyugi, Bella! – vigyorgott Emmet – Minden okés lesz – tette kezét a vállamra.
- Kösz… - motyogtam – Remélem is… - morogtam ezt inkább magamnak, mint másnak – Na jó! – csaptam össze a tenyeremet – Be a bokorba, de Emmet ne csinálj semmi huncutságot – kacsintottam rá ezzel próbáltam oldani a hangulatot.
- Oh, Bella! Mindig elrontod a hangulatomat! – vigyorgott, erre már nem válaszoltam csak egy széles mosolyt küldtem felé.
- Ti meg… - mutattam a Volturi felé – Ötös sorba álljatok... – gondolkodtam el – Inkább titeket támadjanak meg, mint õket… - intettem a vendégek felé – A fák mögé – intettem oda õket, egybõl oda is álltak – Így nem vagytok annyira feltûnõek.
- Pedig ha látnák az újszülött csajok az én izmos testemet – mutatott végig magán Felix – Elájulnának – vigyorgott büszkén.
- Az biztos! – helyeseltem, de nem a külsejétõl – Na jó, most már csak akkor jöjjetek, hogyha szükség van rátok és maradjatok inkább egy helyen, jobb, mintha szét lennétek szóródva – erre az ötletre most jöttem rá, mert ha idejönnének néhányan az újszülöttek közül, nem tudom hirtelen megtudják – e védeni magukat vendégeink…

- Oké… - mondtam és feléjük fordultam – Mindenki a helyére – csaptam össze a tenyeremet, már megfordultam amikor egy lényeges dolog jutott az eszembe: - Edward! – fordultam vissza elõzõ állásomba, õ is rám nézett. Belenéztem a szemeibe ami pár pillanatig elnyelt engem, aztán észbe kaptam – Boldog születésnapot! – mosolyogtam rá, összeráncolta a szemöldökét – Június huszadika van – magyaráztam.
- Oh… - azt hiszem meglepõdött én erre csak elmosolyodtam – Köszönöm – nem mondtam rá semmit, aztán már csak elfutottam, vissza a helyre ahol szembe kell néznem több száz újszülöttel…