Star Perfomance - 31.fejezet

Előbb kapjátok a frisset, mert itt van barátnőm, csütörtökig itt is lesz aztán utazunk is el, igaz lesz gép, de nem ígérem a frisset :S Bocsi mindenkinek, de most feltudtam tenni legalább xD
Jó olvasást és légyszi néhány komit, örülök, hogy az előző is tetszett, mert én úgy gondolom, hogy a harcos részből jobbat is kitudtam volna hozni :S de ha nektek tetszett, akkor minden oké :)

ui: nincs a fejezet se lebétázva és képet sem tettem be, viszont hosszú lett :)

Star Perfomance – 31.fejezet

( Bella szemszöge )

Mindenem fájt… lüktetett… azt sem éreztem, hogy van – e egyáltalán valami testrészem.
- Oh istenem… - motyogtam, olyan halkan, hogy még vámpír fül is nehezen hallhatta. Próbáltam kinyitni a szememet. Ez elsõ próbálkozásra nem sikerült… De második, harmadikra már igen. Elõször mindent homályosan láttam, aztán kitisztult elõttem minden. A szobámban voltam. Oldalra billentettem a fejemet és rengeteg vámpír állt ott, de egyet felismertem és õ nem ott állt, hanem ott ült mellettem, csak háttal nekem.
- Mi a francot csináltok ennyien a szobámban? – hangom nem volt több suttogásnál de egybõl mindenki rám kapta a fejét. Edward aranybarna szempárja rabul ejtett engem. A tekintetébõl azt vettem ki: hogy nagy kõ esett le a szívérõl, megnyugodott.
- Bella! – sikította Jane és Alice egyszerre, egybõl odarohantak hozzám. Megöleltek engem, de ez nekem eléggé fájt, ennyit arról, hogy gyorsan gyógyulok – Bocsi – mondták megint egyszerre, de közben mosolyogtak.
- Áh… semmi… - motyogtam és ismét lehunytam a szememet.
- Te, hogy lehetsz ennyire felelõtlen, Bella?! – mondta szemre hányóan, Jane. Kinyitottam a szememet.
- Nem tudom… Megszállt az ihlet… - morogtam – Kinyírom magamat, hogy ne kelljen hallanom Felix és Demetri állandó nyafogását… - próbáltam elviccelni a végét. Dühösen nézett rám mindenki, de a végén elmosolyodtak, még Stefan is.
- Ilyet… többet… ne… - mondta Jane nagyon komolyan.
- Tényleg nagyon aggódtunk miattad! – szólalt meg Alice is.
- Képzelem… - motyogtam – Majdnem kinyírattam mindenkit, hogy a harcoljon és aztán még…
- Tényleg aggódtunk miattad, Bella… - vágott bele a szavamba Edward – Senki nem haragszik rád, igazad volt – mélyen a szemembe nézett, istenem… azok az aranybarna szemek… Azt sem tudom már mirõl beszél most.
- És mikor megláttunk téged a fa alatt… - szólalt meg most Jane. Miért kellett? Még hallgattam volna egy darabig Edward bársonyos hangját.
- Mit gondoltál? – kérdeztem.
- Ne akard tudni… - mondta fenyegetõen.
- Eltört a kezem… Észrevettétek, hogy rosszul forrt össze? – kérdeztem és ránéztem a jobbomra.
- Már újratörtem és jól forrt össze – mosolygott rám, Carlisle.
- Köszönöm – vigyorogtam rá, ami rossz ötletnek bizonyult: belenyilallt teljes erejébõl a fájdalom és gyorsan össze is húztam a számat.

- Nem vagy éhes, Bella? – kérdezte Jane.
- Nem… - morogtam és ismét lehunytam a szememet.
- Pedig a kedvenc éttermedbõl hoztam neked a kedvenc kajádat – hirtelen pattantak ki a szemeim amire õ csak mosolyogni tudott.
- Azt a kedvenc kajámat? – kérdeztem kíváncsian, õ erre csak bólintott – A te kedvenc pincéredtõl… - jelentettem ki. Eléggé ironikus, mivel Jane nem is eszik, de néha elkisér, persze szigorúan este és csak napszemüvegben, szóval ott kinézte magának azt a srácot, de csak úgy szórakozásból és mikor oda megyünk, mindig ezzel szokott poénkodni.
- Egyértelmûen – vigyorgott elégedetten.
- Ja… Ha nem szolgált volna ki, használtad volna rajta a képességedet – egyszer már majdnem volt ilyen alkalom, de végül szerencsére nem nyírta ki szerencsétlen fiút.
- Na jó… - állt fel, mert szerintem megunta, hogy miket mondok itt több szemtanú láttára – Hozom inkább – az ajtóm felé ment ahol Felix támaszkodott.
- Szóval csinos a pincér, mi? – kérdezte vigyorogva. Jane nem válaszolt, csak gyomorszájon vágta – Szóval igen… - mondta és közben karjával végig ölelte felsõtestét.
- A húgom néha, túl…erõszakos… - mondta Alec és próbált elfojtani egy mosolyt.
- Néha? – kérdezte egyszerre Felix és Demetri.
- Hány napig voltam eszméletlen? – kérdeztem Edward – tól.
- Három, teljes napig – válaszolt. Döbbenten néztem rá, õ erre csak elmosolyodott, azzal a kedvenc féloldalas mosolyommal, amit annyira imádtam – Váó… - motyogtam – Még ember koromban sem voltam ilyen sokáig eszmélet… Vagy… aludtam ennyit…- gondolkoztam el ezen.
- Tudom – vigyorgott – Emlékszem, hogy az elején mikor hozzád költöztem akkor, milyen hamar keltél és mindig ébresztettél ezzel engem is… Ezen is volt rengeteg veszekedés – még mindig mosoly bujkált ajkain, pedig emlékszem, régen tényleg nagyon sokat veszekedtünk ezen a kis apróságon.

- Oké, Bella, remélem nem csak ugrattál szóval most tényleg egyél. Három napja nem ettél normális ételt, szóval… - fenyegetett engem Jane és elém rakta a kajámat.
- Élet mentõ vagy – próbáltam elvigyorodni, de ezzel az ötlettel nem jártam jól, éles fájdalom nyílalt belém, de nem mutattam, vagyis… próbáltam nem mutatni.
- Tudom – húzta ki magát büszkén.
- Tiszta anyáskodó vagy most… - jegyeztem meg csak úgy szimplán.
- Aha, most az jön, kéne egy gyerek, mi? – nevetett – Az kéne még… Nem elég nekem, Felix meg Demetri? Sõt… néha még Alec is… Elég fárasztóak õk hárman… - és rájuk mutatott. Most nem csináltak éppen semmi érdekeset, ez meglepõ tõlük…
- Jane… - néztem vissza rá – Kinyírsz ha ezt nem eszem meg? – kérdeztem.
- Nem – mosolygott – De nem örülök, hogy nem eszel… mester – megforgattam a szememet az utolsó szóra.
- Tiéd a vezetés, amíg lábadozok – motyogtam – Dave – t elkaptátok? – kérdeztem.
- El – vigyorgott – Nem járt messze én meg bosszúból el is kaptam… - koccantak össze fogai.
- Kajak vagy – próbáltam ismét elvigyorodni de ez most tényleg nem esett jól, sõt, fájt, össze is rándultam és ezt észre is vették.
- Pihenned kéne – szólalt meg mellõlem Edward. Ránéztem és elmosolyodtam.
- Három nap után? Az kéne még… - mondtam és nem érdekelt, hogy mennyire fájt mindenem, egy mosolyt megeresztettem.
,, Edward nyomul Bella – ra. Bella – nak bejön Bella, itt szerelem lesz, rövid idõn belül… ’’ - hallottam meg Felix elégedett hangját.
- Felix… Még jó a gondolatolvasó képességem… - morogtam.
- Persze ezt a gondolatomat elkaptad, mi? – kérdezte vigyorogva.
- Ha nem fájna mindenem, úgy hozzád vágnám a baseball ütõmet… - mondtam és végig rá néztem.
- Megtegyem helyetted? – ajánlotta fel magát Jane – Szívesen megteszem – húzta gúnyos mosolyra ajkait.
- Inkább majd én… - mondtam és lehunytam a szememet, hirtelen úrrá lett rajtam a fáradság. Még egyszer próbáltam kinyitni de akkor láttam, hogy Jasper mosolyog. Hol van most a pajzsom? Túl gyenge vagyok magam köré vonni?
- Felébredek… nem tudom mit csinálok veled, de nem lesz kellemes… - már nem is nagyon érzékeltem a külvilágot. Csak annyit kaptam el belõle, hogy még hallom Jazz dallamos nevetését. Aztán az álom manók értem jöttek és mély öntudatlanságba merültem.

***

Nem tudom ismét mennyit aludhattam, de lassan ébredezni kezdtem. Meglepõdtem, hogy a fájdalmaim már fele annyira sem fájnak, szinte nem éreztem semmit sem. Kinyitottam a szemeimet, körbe néztem senki sem volt ott a szobámba, viszont néhány helyiséggel arrébb hangokat hallottam… Sõt… Jobban mondva zenét, ami nagyon ismerõs volt nekem.
Ahhoz képest, amikor múltkor elaludtam borzalmasan voltam, most könnyen kimásztam az ágyból és a hang irányába mentem. Kicsit feszültek az izmaim, de teljesen elfogadható volt.
Az ajtó tárva nyitva volt, legalább harminc vámpír zsúfolta be magát Felix szobájába. Bekellet, elég nagy volt és mindenki kényelmesen elfért. A földön rengetegen voltak, sõt, nagy részük ott is ütlek, csak öten voltak Felix ágyán.
A tévét nézték teljes elmerültséggel még azt sem vették észre, hogy én ott állok az ajtófélfának dõlve. Ránéztem a képernyõre és elállt a szavam. Felix megint kutatott a szobámban, de nem akármit talált. Egy videót, ami a 1995 – es volt. Egy táncversenyen készült, azt hiszem London – ban, még anyuék készítették annak idején. Ott éppen hogy nyolc éves voltam, de mégis nagy tehetségnek tartottak engem.
Nem mondtam volna magamat szépnek, aranyos voltam – sokak szerint – de én nem így láttam magamat. Rövid, szõke hajam volt és frufrum, átlagosnak jellemeztem volna magamat.
- Nézd már azt a szõke kiscsajt! - mondta Felix és rám ,, bökött ’’ a tévé képernyõjén – Nagyon keményen nyomja – nevetett.
- Álljál már le! – lökte meg Jane – Szerintem õ a legjobb mindegyik közül – felhúztam a szemöldököm erre a kijelentésre, de a kaján vigyor ott volt az arcomon – igaz még mindig nem vettek rólam tudomást, nem tudom miért… Szellem lettem, vagy mi?
- Te is így gondolod? – kérdezte Alice – Aranyos és tehetséges is – még egy elismerés, a végén elpirulok, ez pedig már nagyon régen esett meg velem.
- Ajj… Jó… Lebuktam… Nem szeretem elismerni azokat akik tehetségesebbek nálam – vigyorogta Felix. Ne már… Maga Felix Volturi ismeri el a munkámat. Persze, ha tudná, hogy én vagyok ott, biztos nem dicsérne ennyire.
- Ez aranyos volt – vigyorgott Alice mikor végig nézték ezt a videót – Még egyet! – kérlelte.
- Várjál már, Pöttöm csajszi! Van itt még egy csomó, ezen meg van még amúgy is, nézzük a következõt.

A következõ egy 1997 – es volt. Itt tíz éves lehettem, szüleim szintén ott voltak, anyu imádta nézni azt, ahogy táncoltam. Apu is, de sajnos õt lekötötte a munkája, pedig mikor ott volt, csak úgy rí’ – t le róla, hogy büszke rám és élvezettel nézi azt amit csinálok.
Egy szólóval kezdtem, aztán csatlakoztak hozzám a többiek. Mindenkivel jóban voltam, nagyrészük évfolyam társaim voltak. Ezzel a csapattal rengeteg díjat nyertünk és szinte az egész országot végig utaztuk a versenyek, fellépések miatt. Imádtam ezt csinálni, igaz sokat hiányoztam az iskolából, de akkor arra lapoztunk, hogy az lesz a jövõm… Nem gondoltam volna, hogy itt kötök ki, nem bántam meg, hogy itt vagyok, de ha nekem ezt mondták volna akkor tutira kinevettem volna az illetõt.
- A kiscsaj megint ott van! – igen, csak itt a hajam már hosszabb volt, de a frufrum még megvolt. Egyáltalán nem hasonlítottam most magamra. Mármint nem csak a hajam miatt, ami most barna volt, hanem az arcom is másabb volt. Ha megnéztünk volna egy olyan videót – kitudja végül is, hogy a mai nap folyamán nem kerítenek – e a többiek rá idõt – amin tizenöt éves lehettem, akkor már lehet, hogy rájöttek volna, bár még akkor sem…
- Nézünk még egyet? – kérdezte Alice izgatottan. Ahogy láttam rajta, tetszettek nekik ezek a videók. Szerencséje van, hogy Renée mindent megakart örökíteni, semmit sem hagyott a véletlenre.
- Naná, úgy se tudunk más csinálni – vigyorgott Demetri – Ezen van még valami? – kérdezte Felix – et.
- Aha, azt hiszem még van – mondta és ismét megnyomta a play gombot. A tévé képernyõjén ez állt: 2001, itt már idõsebb voltam, tizennégy, a hajam legalább olyan hosszú volt, mint most, persze a frufrum akkor is ott volt, valamiért annyira ragaszkodtam hozzá, pedig nem volt túl elõnyös, mikor állandóan a szemembe lógott, anyu többször is mondta, hogy jó lenne, ha növeszteném, hogy ne legyen állandóan útban, de én már akkor is makacs voltam.
- Ez amúgy valami családi videó lehet amúgy… - mondta Jane, láttam ilyen amerikai filmekben, hogy a családok sokszor megörökítik az ilyen pillanatokat, csak azt nem tudom, hogy kerültek ezek Bella – hoz – nem válaszolt erre senki sem. Nem hiszem el, hogy Alice – éknek sem esik le a tantusz, hiszen õk tényleg tudhatnák. De ha nem… Akkor majd rájönnek maguktól.


- Azt hiszem még egy utolsó belefér – mondta Esme mosolyogva.
- Jó akkor most amit a sors add a kezembe! – Felix lehunyta a szemét és kutatott a videók között, aztán az egyik a keze között maradt – Na ez jó lesz – azzal be is tette a helyére. Elindította a videót és mintha nekem egy kést fúrtak volna a szívembe, ezt a videót, nagyon is jól ismertem, de nem néztem meg soha életemben többször.
Egyedül, szólóban kezdtem, a frufrum természetesen megvolt és szõke volt a hajam, még mindig és itt már idõsebb voltam jóval, legalább tizenhat éves lehettem. Egy ugrás, pirulet, spárga félig, aztán vissza kellet húznom magam – emlékszem ezzel tényleg nagyon sokat szenvedtem, míg jól eltudtam sajátítani – még néhány lépés következett, aztán csatlakoztak hozzám a többiek.
Nem szólaltam meg, pedig legszívesebben sikítva rohantam volna ki innét. Nem a koreográfiával volt a baj, hanem… az utána történtekkel…
- Kíváncsi vagyok, ki lehetet ez a lány, mert nagyon tehetséges – mondta Esme, hát ennyire megváltoztam volna? Hogy nem látták, hogy én vagyok? Igaz ott tényleg másabb voltam, már a frufrum miatt is, mert az teljesen elváltoztatta az arcomat.
- A neve Isabella Swan volt – szólaltam meg amióta itt vagyok elõször. Az összes Cullen rám kapta a tekintetét de nem érdekelt, mereven néztem egy pontot, ami most a tévé volt. Ott álltam pont egy olyan résznél volt megállítva ahol harminckét fogvillantós mosollyal, mosolyogtam – Ezt az egészet 1993 kezdte, Phoenix – ben, sokat költöztek, de mindig tartották magukat ahhoz, hogy a lány bármilyen lehetõséggel, de tudjon táncra járni. Az utolsó videó 2003 – as volt. Seattle – i, országos táncverseny, ott volt a zsûriben a világhírû George Mc’ Charthy is, aki a tehetséget kereste itt. Ösztöndíjat nyerhetett bárki, de csak egyetlen egy hely volt a New York – i tánciskolában. Aztán Mr. Mc’ Charty még azt is elérte, hogy az a szerencsés világhírû legyen, a legjobb helyeken lépjen fel és építse karrierjét… - itt egy kisebb szünetet tartottam – Õ nyerte meg… Isabella Swan lett volna a híres, világhírû lány amirõl mindig is álmodott, de… egy családi tragédia ebben megakadályozta, hogy ezt a lehetõséget válassza, így visszavonta azt… - nehéz volt ezt az egészet elmondani így még egyszer.
- Mi történt…? – kérdezte suttogva Jane.
- Az édesanyja megakarta nézni ezt a sorsdöntõ… versenyt, de… nem ért oda… - azt hiszem ebbõl mindenki értette mi történt, összeszorítottam a fogamat – Az apja pedig ezután a munkájába temetkezett, nem sokat látták egymást õ meg az anyja nélkül nem tudta volna végig csinálni, mert õ volt a lelki társa…
- Azután? – folytatta a faggatózást, Felix, most az egyszer komoly volt a hangja.
- Rá egy évre egy sztárt küldtek a nyakára – nevettem el magamat és Edward – ra néztem, aki próbált elfojtani egy mosolyt – Azt hitte mekkora tapló csak azért mert sztár… Aztán kiderült, hogy nem akkora kretén, mint a tévékben mutatták… Három hónappal késõbb eltûnt, vámpír lett. Arra egy hónapra pedig a lányt megtámadta egy idióta félvér… átváltozott. Három év múlva London – ban találkozott azzal a ,, beképzelt ’’ sztárral, aztán elcseszte vele a barátságát… - itt elgondolkoztam és kerültem Edward pillantását – Aztán számüzetésre adta magát, Olaszországba ment… - itt elhallgattam, hagytam idõt, hogy megemésszék a történetet.

- Te voltál… Az a lány? – kérdezte döbbenten Felix – Meg Swan volt a neved… - gondolkozott el aztán vigyorogva nézett Demetri – re – Neked is azon jár az eszed, mint nekem? – kérdezte.
- Aha! – vigyorgott õ is – A Karib – tenger kalózaiban is úgy hívják azt a fõszereplõ csajt! Ez már azért összefüggés! – nézett rám. Erre én csak megforgattam a szememet.
- Olyan jó, hogy végre felépültél – táncolt oda hozzám, Alice.
- Ja, jó végre kimozdulni… - mondtam. Felhúzta szép ívû szemöldökét én nekem meg egybõl leesett, mit akar.
- Nem! – mondtam a kelleténél kicsit hangosabban – Nem megyek veled vásárolni!
- Muszáj, este nagy buli lesz – vigyorgott, szemem kitágult.
- Milyen buli? – kérdeztem.
- Álarcos – vigyorgott még mindig. Összeszûkült a szemem és úgy néztem Alice – t – És ahogy láttam a szekrényedet, nincsen megfelelõ ruhád, szóval megyünk is, mert borús az idõ és az is marad. Nekünk Cullen – éknek, meg a Denali – éknak van ruhájuk – húzta ki magát büszkén. De a többieknek nincs… Nekik már megvannak a ruhájuk, csak neked úgy akartam, hogy ott legyél.
- Nagyon nagy lelkû vagy!
- Tudom, na gyerünk! – kezdett húzni – Jane, gyere – hívta õt is. Felix meg Demetri csak vigyorgott. Én meg nekik még eltátogtam egy: megöllek – et. Õk erre még szélesebben kezdtek el vigyorogni, bár ha ez lehetséges.
- Muszáj mennem? Rendeld meg nekem is… - kérleltem.
- Nem – nem! – mondta vigyorogva Jane és Alice – re néztem.
- Jaj, de összehaverkodtatok! – morogtam. Nem mondtak semmit csak egy jelentõség teljes pillantást váltottak – Azt hittem én vagyok itt a fõnök! – próbáltam még ezt a lehetõséget.
- Felix – ék megtaláltak a baseball ütõdet, szóval ne akard, hogy használjam!
- Mindenki az én szobámba kotorászott? – kérdeztem cseppet sem kedvesen.
- Nem, Esme, Carlisle, Rosalie, a Denali – klán, ja és Edward sem kotorászott, õ melletted ült és csak nézte mit csinálunk, meg néha mondta: nem kéne ezt csinálnotok – vigyorgott rám. Edward legalább nem kotorászott… Meg még néhányan… De a többiek, csak ezt tudták csinálni, az én szobámban, az én cuccaim közt….