Star Perfomance - 10.fejezet

Star Perfomance – 10. fejezet

( Edward szemszöge )

Edward! – kiáltott nekem Alice – Menj el kérlek vadászni Emmet – tel és Jasper – rel kérte.
- Tegnap elõtt voltunk… - mondtam neki.
- Tudom, de mivel új szülött vagy muszáj elmenned, meg amúgy is. Így a szemed is gyorsabban lesz aranybarna és nem vér vörös. Szóval végül is teljesen mindegy, hogy mit mondasz, minden képen elvisznek téged vadászni a fiúk – és a két említett vigyorogva meg is jelentek.
- Alice, miért is akarnék én veled leállni vitatkozni? – kérdeztem.
- Nem tudom… - gondolkozott el – De ne tedd! – tért a lényegre.
- Na gyere öcskös – ráncigált ki a nappaliból Emmet. Nem volt kedvem vadászni.

- Mire akarsz vadászni? – kérdezte Emmet.
- Teljesen mindegy… Ami jön – mondtam. Mint az ösztöneimben mély levegõt vettem így körbetudtam mérni, hogy milyen zsákmányom van.
Most egy sokkal mámorítóbb illatot éreztem, sokkal jobb volt a vére, mint egy szarvasnak vagy bármi féle más állatnak. Csábított… a vámpír elõtört belõlem. Egész testem megfeszült, nem is tudtam uralkodni magamon, a vörös köd elborította az elmémet.
Futni kezdtem egyenesen az illat után.
- Hé öcsi! - kiáltott utánam Emmet – Csak lassan! – hallani lehetett a hangján, hogy vigyorog.
- Emmet… Edward egy ember felé fut! – hallottam meg Jasper hangját, aztán már nem is koncentráltam rájuk. Hanem csak a zsákmányom felé futottam. Csak úgy száguldottam a fák között nem is figyelve semmire, csak a vacsorámra összpontosítva.

És megláttam. Egy vadász lehetett. Meglátott engem és megijedt, gondolom a szememtõl. Hirtelen ott termettem elõle. A vadásznak a kezébõl még a fegyver is kiesett én meg gonoszan elmosolyodtam.
Megfogtam a nyakát és egy fának nyomtam.
- Ne… kérem… - motyogta de én meghallottam – Feleségem… és gyermekeim vannak – mondta elfojtott hangon. Szerintem alig kaphatott levegõt a szorításom miatt.
Kegyetlen voltam. Nem is érdekelt semmi, csak a nyakán lévõ ütõér érdekelt engem. Az fixíroztam.
Közelebb hajoltam a férfihoz, fogaimat a nyakába mélyesztettem és szívtam a mámorító vérét.
Egy pillanatra felnéztem a férfire. Barna szemei ijedtek voltak és könny fátyol fedte azt. A férfi teste aztán megmerevedett és ernyedve tartottam karomban aztán hátráltam és hirtelen egy fának csapódtam.

Kidülledt szemekkel néztem az ott fekvõ holt embert. Megöltem… Megöltem egy embert… akinek felesége… és gyermekei voltak. Miért tettem ezt? És ha az a személy Bella lett volna? Akkor mit teszek? Ott hagyom a francba vagy mi?
A fa tövébe leültem. Nem mertem levegõt venni, mert féltem, hogy megint megtámadok valakit. Még mindig meredten néztem magam elé.
És Emmet meg Jasper hol van? Õk miért nem tudtak elõbb érkezni? Állítólag utánam jöttek, miért nem tudtak megállítani?

- Edward! – hallottam meg a kiáltásokat, de nem figyeltem. Majd ide jönnek. Már hallottam a lépteket is – Edward… - suttogták meggyötörten.
- Sajnálom… - motyogtam.
- Ez megeshet mindenkivel… Velünk is megesett… De ez nem…
- Ne mond azt, hogy nem bûn, mert mi vámpírok vagyunk! – emeltem fel a hangomat.
- Új szülött vagy… Az is csodának számít, hogy az elsõ vadászaton nem támadtál meg senkit… - motyogta Jazz.
- Ezzel rohadtul nem érzem jobban magamat – morogtam és a semmibe néztem. Egy fát , néztem mereven, nem érdekelt semmi. Most még jobban elástam magam, saját magam elõtt. Hogy is gondolhattam volna azt, hogy a vámpírság csak jó dolog? Nem tudom, de most már rájöttem, hogy nem garantálja semmi azt, hogy ne öljek meg bárkit is… És így nem tudom, hogy fogok élni.
Egyszer biztos jobb lesz majd az önuralmam… de… ez így nagyon nem tetszik nekem.

- Akarsz még vadászni? – kérdezte Emmet.
- Ezt most komolyan kérdezted vagy csak költõi kérdésnek szántad? – kérdeztem felháborodottan és fel is álltam. persze, egybõl vadászni akarok miután megöltem egy embert. Ez minden vágyam! – morogtam magamban aztán elindultam a házunk felé.
Lassan léptem de aztán gyorsítottam és át váltottam vámpír tempóra, levegõt még mindig nem vettem. Nem mertem kockáztatni és mikor már kérdõre vontam az önuralmamat, meddig bírom, elképzeltem magam elé Bella arcát, és így elég erõt kaptam ahhoz, hogy visszatudjam tartani a belõlem feltörõ szörnyet.
Még mindig nem hittem el… Megöltem egy család apát, felesége… gyerekei… Ezt nem fogom soha se feldolgozni. Szörnyeteg vagyok… bûntudat is majd megesz engem… Bella – t sem láthatom, komolyan mondom, nem tudom mi fog még ezek után következni.

Gyorsan berohantam a házba, minden szem rám szegezõdött de nem is figyeltem rájuk, hanem csak felrohantam az emeletre és jó hangosan bevágtam az ajtót.
Nem is tudom a családomra, miért haragszok. Õk nem tehetnek arról, hogy elvesztettem a fejemet megöltem egy embert aki… Nem! Nem fogok megint erre a témára át térni. De nehéz nem erre gondolni.
Felálltam és belenéztem a tükörbe. Mivel sokat vadásztam állatra kezdett már aranybarna lenni. De most ott volt mindkettõ szememben egy kis vörös csík. Csak azt tudtam nézni. Le sem tudtam róla venni a szememet.
Ökölbe szorítottam a kezemet ujj perceim kifehéredtek. Lelöktem a tükröt ami ezernyi darabra tört. Azt néztem egy darabig, aztán leültem, vissza az ágyamra.

- Bejöhetek? – dugta be Alice félénken a fejét.
- Ja… - morogtam. Pont, mint múltkor amikor azon volta ki, hogy a szüleim kutatását nem folytatják tovább. Milyen hisztis vagyok, mint egy tini. Igaz, az okom meg van rá teljes mértékben.
- Jól vagy? – tette kezeit a vállamra.
- Szerinted? – kérdeztem cseppet sem kedvesen – Sajnálom… csak…
- Nem haragszok – ölelt meg engem. Soha nem volt testvérem, lehet vágytam volna egyre, ha olyan lett volna, mint Alice. Õ az álom kishúg.
- Elakarod mondani? – kérdezte.
- Emmet – ékkel voltunk ugye és egyszer nagylevegõt vettem. Ez az illat sokkal csábítóbb volt, mint például egy szarvasnak. Futni kezdtem az illat iránya felé. És akkor megláttam azt a férfit. Vadász volt, ez a ruhájáról és fegyverérõl látszott. Odamentem hozzá. Megfogtam a nyakánál fogva egy fának szorítottam. Mondta, hogy felesége és gyerekei vannak, de a szörny elõjött belõlem és még ez sem érdekelt engem. Majd szívni kezdtem a vérét és késõn jöttem rá arra, hogy ezt nem kellene, de akkor már késõ volt. Aztán megjelentek Emmet – ék és ennyi… - mondtam el az egészet egy szuszra. Úgy voltam vele, jobb ha elõbb elmondom, akkor nem kérdezz bele nem kell mindenre válaszolnom, mert nem akartam… Arra még nem voltam felkészülve. Mert… tudtam, hogy akkor Bella is szóba kerül. És nem akartam beszélni róla. Nem azért mert szégyenlem õt, hanem mert nem tudtam beszélni róla. Fájt már magamban is róla beszélni.
- Edward…
- Csak ne azt mond megint, hogy ez mindenkivel megesik. Nem bûn, mert vagyunk azok akik – mondtam és rá néztem – Mert én ezt bûnnek érzem… Megesz a bûntudat engem… - motyogtam és fejemet a tenyerembe temettem.
Ez így nem lesz egyszerû… Nagyon nem…

***

- Edward, gyere ki! Ott gubbasztasz már két napja! – dörömbölt az ajtómon Emmet – Na jó öcskös, én általában nem vagyok kegyetlen. De most betöröm az ajtódat – úgy se meri… - mondtam ezt magamban.
- Három… Kettõ… Egy és háromnegyed… - számolt vissza – Na! Még kijöhetsz! Egy és fél… egy… Akkor betöröm! – nem habozott tovább és már csak egy nagy reccsenést hallottam.
- Te nem vagy normális… - morogtam és felálltam.
- Ez elõbb is megtehetted volna – vigyorgott és jött utánam, le a lépcsõn, le a nappaliba.
De kíváncsi voltam arra, hogy tényleg betöri – e az ajtót. És igen… betörte. De ahogy Alice – t ismerem pár órán belül már új lesz.
A nappaliban az egész család ott ült és érdeklõdve nézték Carlisle – t.

- Tudjátok, már amúgy is eltelt jó néhány év és úgy gondoltam, hogy menjünk a Denali – klánhoz. Azt hiszem, jobban tanulmányozni tudnák Edward képességét és ott az önkontrollodat is tudod fejleszteni. Mindenki ott fejlesztette és tapasztalta ki azt, mikor kéne vadásznia és egyebek – mondta, elgondolkoztam ezen a kijelentésen.
- Hol van ez a… Denali – klán? – kérdeztem.
- Alaszkában – válaszolt. Bólintottam egyet – Mit szóltok az ötlethez? – kérdezte meg az egész család véleményét.

- Edward? – kérte ki az én véleményemet elõször.
- Rendben, én nekem tetszik az ötlet – válaszoltam.
- Esme? – kérdezte feleségét.
- Már nagyon régen láttam õket én benne vagyok – mosolygott.
- Alice?
- Én is így gondolom – vigyorgott Alice.
- Rosalie?
- Nekem mindegy… Úgy is megyünk… - lapozott egy divat újságot.
- Jasper?
- Nekem is tetszik az ötlet.
- Emmet? – már csak õ maradt.
- Menjünk! – vigyorgott kajánul – Már kíváncsi vagyok Tanya – ra. Szerintem csinálj valamit mert az a csaj rád fog mászni teljes erõvel! – tette kezét a vállamra.
- Kihagyom… - morogtam.
- Amúgy nem lenne gáz… Csak szõke és ez elõ is jön néha belõle. Már mindenkire ráhajtott. Rám… Jasper – re. Igaz Carlisle – ra nem… - gondolkozott el.
- Mi bajod a szõkékkel? – állt fel méltóságteljesen Rosalie, de dühtõl izzó szemekkel és Emmet – hez lépett.
- Sok szerencsét – suttogtam de közben ott vigyorogtam, mint a vadalma.
Jól lefogja szidni Rosalie Emmet – et. De aztán meg jól fog járni… Itt vagyok már jó néhány napja… és hallottam ám dolgok, mire nem jó a vámpír hallás….

- Ugyan cica – próbálta vigasztalni szerelmét és küldött felé egy mosolyt. Rose egybõl ellágyult és megcsókolta Emmet – et. Azt hiszem ezt már nem akarom látni, meg amúgy is fájt. Nem az, hogy õk boldogok. Annak persze örülök. Csak az én boldogságom nincsen meg… Bella… - motyogtam magamban a nevét.
- Gyerünk Edward, pakolj! – zökkentett ki a gondolkodásból, hiperaktív húgom.
- Mikor indulunk? – kérdeztem.
- Holnap, neked nincs sok cuccot gyorsan végzel. De én nem… - vigyorgott – Szóval nekem nem ártana majd egy kis segítség… - gondolkozott el – Hozok dobozokat, meg bõröndöt, addig menj fel a szobádba – azzal el is tûnt.
Hogy lehet valaki ilyen? Mindig beszél… ugrál ide – oda, meg minden. Ezt nem lehet kibírni hosszú távon. Jó persze szeretem Alice – t – mint testvér – de azt hiszem lassan most már le kell õt állítanom.
Akkor meg elrontom az örömét. Akkor ez a terv nem lesz hatékony. Inkább hagyom, ez az õ stílusa. Ha nem lenne ilyen hiperaktív, hanem szomorú lenne, akkor az nem is Alice lenne, hanem valami roncs, szomorú lány. Úgy meg nem is tudom, nem is akarom elképzelni õt így.

Felmentem a szobámba, az ajtómat nem csuktam be, mert fogalmam sem volt, hogy Alice mennyi dobozzal vagy bõrönddel fog ide visszatérni és így legalább be tud jönni akadálytalanul.
- Na itt vagyok! – vigyorgott Alice és letette elém a dobozokat – Pakolás! Aztán mikor végeztél gyere át segíteni nekem, kérlek – nézett boci szemekkel.
- Átmegyek… - motyogtam és a gardróbom felé mentem és hát Alice elég jól feltöltötte már ruhákkal. De más dolgom nem is igazán volt. De nem félek, attól, hogy nem lesz pótolva. Húgomat ismerve mindenre képes. Mindent megcsinál, nála nincs az a szó, hogy lehetetlen. Az õ kis sajátos szótárában, csak az igen szó szerepel, vagy azok a szavak, ami ennek a rokon értelmûje.

Szeretnéd? :D

Szeretnéd, ha Robert, Kristen, Taylor és Dakota ide, Magyarországra jöjjön? Ha igen, annyit kell tenned, hogy szavazol: most a második helyen állunk, de ez bármikor változhat. Szavazz 20 percenként, ha ezt szeretnéd, hogy sikerüljön:
http://tweeter.faxo.com/Twilight_Eclipse_World

Star Perfomance - 9.fejezet

Star Perfomance – 9.fejezet

( Edward szemszöge )

- Edward! – szólított Alice én meg odamentem hozzá, hogy miért obégat nekem.
- Mi az? – mentem le a földszintre. És inkább ne tettem volna. Alice kezében legalább tíz szatyor volt – Nem segítek eltenni õket – azzal már el is indultam volna, de megállított.
- Ez a tied! Gyere ide! – mondta.
Kelletlenül elindultam felé.
- Alice… alig vagyok itt tizenkét órája… és te már letámadsz engem? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Igen Alice, milyen dolog ez? – jelent meg Emmet is.
- Jó, hogy jöttél – és azzal elõ is vett egy szatyrot – Ez a tied! – azzal a kezébe nyomta. Pakold, ki Edward a cuccokat, mindjárt felmegyek és ruha próba lesz.
- Alice! Nem vagyok próba baba! – jelentettem ki dacosan.
- Na menjél! – lökdösött fel a lépcsõn.

Morgolódtam egy sort aztán kiborítottam az ágyra a ruhákat.
Dejavu’ érzésem támadt… Bella is ezt csinálta néhány nappal ezelõtt. Na igen, ez az emlék megmaradt bennem.
Lehet jobb lett volna ha elveszítem teljesen az emlékeimet és nem szenvednék? Mert szeretem õt, most már tudom, csak azt bánom, hogy ezt nem mondtam el neki. De mégse jó az a lehetõség, hogy elfelejtem emlékeimet, mert így feltudom idézni az arcát… szemeit… Bár amennyire mert emlékeim valamennyit halványodtak.
Nem… nem fogom ezt kibírni… - motyogtam magamba – Egy teljes élet nélküle… - levetettem magamat az ágyamra, a ruha tömeg közé. Kezemet a szememre raktam és próbáltam a gondolatokat kiûzni a fejembõl.
Mély levegõket vettem, de most ez nem segített.

- Na Edward essünk túl az öltözködésen – toppant be az ajtón Alice.
- Szuper… - morogtam.
- Na, ne legyél már ilyen durci! Gyorsan végzünk ám – küldött felém egy mosolyt.
Kelletlenül felültem, de addigra Alice már egy csomó ruhát oda kitett nekem.
- Elõször ezt – azt a kezembe nyomta és a gardróbba tolt be. Becsukta az ajtót, én felkapcsoltam a villanyt, mivel teljesen sötét volt.
Felvettem az elsõ ruhát. Hát oké… Nekem nem nyerte el tetszésemet, de ha azt mondom, hogy tetszik akkor legalább elõbb szabadulhatok a ruhapróba alól. Nem is értem, hogy Emmet – ék ezt, hogyan bírják. Én már visszaszóltam volna simán. Ötven éve van itt körülbelül Em – õ ezt mondta – és gondolom Alice, mindig is szeretett vásárolni. Messzirõl látszik róla. Már az öltözködésérõl is.

***

- Na jó Alice! Én már nem veszek fel több ruhát! – jelentettem be dacosan. Ha húsz féle ruhát nem próbáltam fel akkor egyet sem. Már a végén kezdtem ideges is lenni.
- Oké! – adta meg magát és az ajtó felé ment – Még jó, hogy közben a ruháid ellettek pakolva – azzal ki is lépett az ajtón.
Még jó, mert ha nem lett volna, akkor körülbelül egy teljes óráig csak azt pakolnám. Na, de persze mit számít? Hisz idõm, mint tenger ráérek én. Pont ruhát rakosgatni lenne kedvem. Egybõl.

Unatkoztam… Lementem a nappaliba, Esme, Rosalie és Alice volt ott. Rose egy rosszindulatú pillantást lövellt felém, majd a gondolatai:
Már így is annyian vagyunk… Szerintem nem kellene ide még egy vámpír. Minek? Amúgy meg fel sem keltettem a figyelmét. Mi baja van? Vak? Teljesen biztos, mert mikor Alice – el vásárolunk öt mérföldes térségben megbámulnak engem… Edward meg itt… - próbáltam kimászni a fejébõl, mert már az nem igazán érdekelt engem, hogy hogyan szid.

Szemem egy zongorán akadt meg. Fekete volt és fénylett. Gyönyörû volt. Errõl ismét Bella jutott eszembe… és a dal amit neki írtam. Miért ennyire kegyetlen az élet? Miért választ el engem egy csodától? Francba…
- Tutsz zongorázni? – kérdezte Esme és mellém lépett.
- Öhm… ja… igen… - próbáltam visszatérni a jelenben. Mert gondolataim még mindig Bella körül forogtak.
- Zongoráznál nekünk? – kérdezte. Ránéztem és aranybarna szemei csillogtak. Ezeknek a szemeknek nem tudtam ellenállni.
- Persze – küldtem Esme felé egy mosolyt.
Leültem a zongorához, billentyûzete kissé poros volt, gondolom nem játszott rajta senki sem a családból.
A kis zongora szóló, aztán a dalszöveg:
- My eyes are painted red… - és így ment ez végig, míg vége nem lett a dalnak.
Folyamatosan Bella arca volt elõttem, vagyis próbáltam felidézni. Elképzeltem arcát, csokoládé barna szemeit. Meggyvörös ajkait és gesztenye színû, selymes haját, mely lágyan hullott mindig a vállára.

Az utolsó hang.
Egy darabig csak néztem a fehér billentyûzetet. Nem tudtam megszólalni. Szívem szúrt a bánattól. Bella… mindig õ jut eszembe. Minden egyes pillanatban… másodpercben.
- Ez gyönyörû volt – szipogott meghatottan Esme. Megeresztettem egy mosolyt.
- Majd máskor is játszol? – ült le mellém Alice.
- Persze… - feleltem ,, bõ szavúan ’’.
Befogadtak engem… hát ennyit megtehetek nekik, hogy néha majd játszok a zongorán…

- Szép karkötõ – mondta Alice – Hol vetted? - és a karomra bökött. Ránéztem jobbomra és megakadt rajta a szemem. Kicsit gondolkoztam, mert hirtelen nem jutott eszembe, hogy honnan van.
De aztán eszembe jutott. Bella… ismét ehhez a névhez jutottam. Tõle kaptam még napokkal ezelõtt ezt a karkötõt. Mondta, hogy szokott ilyeneket csinálni és nekem is készített egyet.
- Hol vetted? – kérdezte Alice még mindig a karkötõt nézve.
- Kaptam… - motyogtam.
- Hát… aki csinálta az nagyon tehetséges – vigyorgott. De ha tudnád mennyire is. És nem csak ebben, mindenben.
- Igen… - azzal felálltam. Nem akartam többet errõl beszélni, mert minden megemlítésnél egyre nagyobb ûr keletkezett a mellkasomban – Felmegyek a szobámba – köszörültem meg a torkomat. Hangom kicsit rekedtes volt.

A lépcsõn, vámpír sebességgel, felmentem és berohantam a szobámba. Egyedül akartam lenni. Még jó, hogy Jasper nincs itt mert azt hiszem már megõrült volna a tõlem áradó érzelmektõl…
Ledõltem az ágyamra és csak néztem ki a fejembõl. Kérdések voltak bennem…
Bella mit csinálhat most?
Mit gondol most?
És mit érez irántam? – bár ez most teljesen mindegy. Mert olyan, mintha már nem is élnék. Halott lennék, mert az emberek nagy rész így tudja. Vagy úgy, hogy eltûntem de megtalálásomra esély egyenlõ a nullával.
Remélem kitörölnek a gondolataikból és elfelejtik azt is, hogy egyszer léteztem. Sokkal jobb lenne. Az lett volna a legjobb, ha Edward Masen soha sem létezett volna.
Csak itt Forks – ban. Milyen szép is lett volna az egész életem, ha végig itt élhettem volna… Nem lettek volna bajok. Ha ez a Victoria – s esett, nem történt volna meg akkor még mindig boldog lennék.
Igaz a Cullen család nagyon rendes, nem is kívánhatnék náluk rendesebb ,, embereket ’’, mert Esme anyai szeretete felülmúlhatatlan, amit már régen éreztem.

Na, Edward – ot mindjárt lerángatom a szobájából és lehozom tévézni. A sztár fejével nem tudom mennyit tévézhetett. Jó bár biztosan tévézett õ de hát mégis… - Emmet. Annyira sok baromságot tud itt összehordani. De mégis humoros egy egyéniség.
- Hé öcsi bogyó! – trappolt be a szobába – Gyere le! – milyen kedvesen kérte.
Feltápászkodtam, mert kinézem belõle, hogy simán leráncigál engem a lépcsõn, ami nem lett volna kellemes mulatság.
Lecsattogtam a nappaliba, ahol mindenki a tévét nézte. Éppen a hírek mentek. Leültem Alice mellé és én is azt csináltam, mint a többiek: néztem a tévét.
- Ezután nézünk egy vámpíros filmet és elmondom mi valós és mik az igazi dolgok benne – mondta teljes komolysággal Emmet.
- Ebben szakértõ… - magyarázta mosolyogva Jasper.

- Frissebb híreink: a Masen szülõk keresését befejezték. A szóvivõk szerint eltelt fél év, semmi információt nem találtak és nem találtak semmi féle nyomot sem. Így még néhányan igaz mindig nyomoznak, de esélyt nem adnak a megtalálásra – döbbenve néztem a képernyõt. Szóval õk csak így ezt feladják. Kit érdekel, hogy talán élnek – e még egyáltalán, nem? Lehet éppenséggel szenvednek, de hát ez is mit számít? Hogy tehetik ezt, csak így feladják a dolgokat? – nagyon ideges voltam.
- Edward Masen eltûnése is felkavarta az egész világ életét. Több millió rajongó reménykedik a világ sztár elõkerülésében – a forksi házat mutatták. Ott volt Charlie, Bella apja, akivel még akkor találkoztam, amikor az FBI – nál mondták, hogy menjek Forks – ba.
Ideges voltam… Részben magamra is, mert… Kellet nekem elmenni abba a rohadt erdõbe! Ha nem mentem volna most minden ugyanolyan lenne, mint régen, mert az FBI nem engem keresne, hanem a szüleimet.
- Edward… - kezdte Alice és kezeit a vállamra tette.

Vettem egy mély levegõt. Óvatosan leráztam a kezeit a vállamról és lomha léptekkel elindultam a szobám felé.
Most nem nézek Emmet – tel tévét, nem akarok. Nem lennék szerintem amúgy sem valami jó társaság neki, csak ott szenvednék és elrontanám a kedvét, elég hogy én pocsékul érzem magamat.
Az ágyamra a mai nap során már sokadszorra vetettem le magamat. Mély levegõket vettem és próbáltam kiverni a gondolatokat, de nem sikerült.
Egyszer Bella, aztán a szüleim jutottak eszembe és ezeket a személyeket, ki sem tudtam verni a fejembõl.
Most ha tudnék aludni… Pár óra kitudnám verni a dolgokat a fejembõl, nem lenne semmi addig. De mivel nem tudom kiverni így… szenvedek.
Igaz, nem hinném, hogy tudnék aludni mert túl sok minden kavarog a fejemben.

- Bejöhetek? – dugta be a fejét az ajtón, Alice.
- Persze… - motyogtam de nem nyitottam ki a szememet.
Éreztem, hogy mellettem az ágy megsüpped és valaki a kezét az enyémre teszi.
- Elakarod mondani? – megráztam a fejemet – Lehet jobb lenne, ha elmondanád és nem nyomná annyi minden a szívedet… - magyarázta. Elgondolkoztam ezen, lehet tényleg jobb lenne, ha elmondanám neki. De… nem tudtam errõl beszélni. Elég ha magamban kitudom mondani például Bella nevét, még az is fáj. És akkor a szüleim… Elég a történteket a tévében hallani.
- Nem… nem tudok róla beszélni még… - ültem fel és ránéztem a húgomra, mert igen, mostanra már úgy tekintettem rá – De… majd elfogom mondani… csak még nem vagyok kész rá… - motyogtam.
- Teljesen megértelek… - magyarázta – Én nem emlékszek emberi éltemre egyáltalán… - érdeklõdve néztem rá.
- Elmondod? Addig is máson jár az agyam… - mutattam a fejemre.

- Tudod én már emberi életemben is láttam valamennyire a jövõt, a szüleim elmegyógyintézetbe küldtek, mert ez akkoriban büntetendõ dolog volt. Ezeket Carlisle mesélte õ utána nézett ezeknek, aztán én is. Ott volt egy azt hiszem orvos… õ megakart védeni engem egy vámpírtól aki a véremre szomjazott. Az - az ember átváltoztatott engem így megmentette végül is az életemet attól a gonosz vámpírtól… - mondta. Elgondolkozott, azt hiszem azon, hogy mit tud még nekem mondani – És azt is tudom még, hogy az eredeti nevem: Alice Marie Brandon volt – mosolygott – Ennyit az én életemrõl… - legalább ennyi idõre is elterelte a figyelmemet, meg legalább megismerhettem Alice életének egy részét.

- Jasper – rel hol találkoztál? – bukott ki belõlem a kérdés.
- Mikor átváltoztam, akkor is láttam a jövõt és a képességem megerõsödött, pontosabb lett. Láttam, hogy Jasper – rel egy kávézóban fogok találkozni, majd ide jövünk és csatlakozunk a Cullen családhoz, követjük mi is az állat vérrel való táplálkozást. Jazz – nek ez eléggé nehéz volt. De csodálom az miatt, hogy mégis ennyire tudja tartani az önkontrolját – mosolygott. Látszott rajta, hogy büszke volt.
- És… mi lesz, ha én embereket ölök…? – tettem fel neki ezt a kérdést. Ez most szúrni kezdte az oldalamat.
- Edward, mi nem várjuk el tõled, hogy példa vámpír legyél. Carlisle kivételével, mindenki ölt embert, mert akkoriban az önuralmunk nem volt tökéletes. Nem tudtuk fékezni magunkat. De nem szabad ezen leállni és ezen agyalni, mert bármikor megtörténhet. Nem azért mondtam, hogy ne lépj ki az utcára, csak azért, hogy nem kell be pánikolnod, amikor ez megtörténik.
- Szóval ez… nem is bûn?
- Vámpírok vagyunk… ez még velünk is megeshet.
- És én még újszülött vagyok… és sokkal nehezebb nekem… Mert nincsen még önuralmam… - motyogtam. Igaza van, nem állhatok le ezen, mert akkor ki se lépjek ennyi erõvel a házból. Mindig meg nem koslathatok, itt bent a házban. Az sem megoldás, csak menekülök magam elõl…

Alice – el még beszéltem az este. Meg tudtam sok dolgot a vámpírokról. Így néhány tanáccsal én is gazdagabb lettem.

Star Perfomance - 8.fejezet

Star Perfomance – 8.fejezet.

( Edward szemszöge )

A fájdalom egyre nagyobb lett. Mintha kést fúrtak volna belém, de minden egyes pontomra és azt nem akart volna megszûnni. Egyre csak erõsödött. Nem, hogy múlt volna inkább rosszabb lett.
Már többször kívántam magamnak a halált, de soha sem érkezett meg. Lehet a pokolba jutok… Bár meg is érdemlem. Sok borzasztó dolgot tettem. Ott hagytam a barátaimat… Aztán már semmi és senki nem is érdekelt engem. Kivéve Bella – t. Õt mindig szeretném majd hallani… látni… csókolni… és látni, hogy elpirul. De most olyan érzésem volt… mintha kevesebb emlékem lenne róla.
Lehet, hogy ilyen borzasztó fájdalmakkal jár, ha valaki a pokolra jut.
De azt mondják, hogy az emberek elõtt lepereg az élet, de nekem még ez sem jött.

Egy újabb fájdalom roham jött rám. Testem rázkódni kezdett. Szívem vadul lüktetett, küzdött valami ellen.
Aztán egyre lassabban kezdett el verni, míg végül vert egy utolsó óriásit, ami még nagyobb fájdalmakkal járt, mint az eddigi. Aztán szívem megállt… Vártam a halált, de nem érkezett, inkább hangokat hallottam:

- Normális ez, hogy eddig alszik? – hallottam meg egy mély öblös hangot, éreztem, hogy bökdösni kezd engem.
- Emmet! – szólt rá egy kicsit magasabb hang, egy lány volt. Gondolom akkor a srácot hívhatták Emmet – nek.
- Mond Alice – akkor a lányt, meg Alice – nek.
Lehet ez még se a pokol? Lehet csak elvesztettem az emlékezetemet.
- Emmet… te is három napig voltál így. Ez az átváltozás folyama… Bármelyik percben felébredhet, mert az átváltozás már lefolyt – magyarázta egy nagyon komoly hang.
- Ez akkor sem normális… - mondta még mindig a mély öblös hangú srác.
- Orvos lesz belõle ­ - nevetett egy másik srác.

Próbáltam kinyitni a szemeimet, hogy felmérjem milyen dolgok is zajlanak itt körülöttem.
- Ébredezik! – hallottam meg azt az elõbbi lány hangot.
Próbáltam újra kinyitni a szemeimet, és sikerült. Elõször homályosan láttam. De aztán többszöri pislogás után, mindent tisztán láttam. Feltûnõen tisztán.
A plafonon a milliméternyi kis repedéseket is kitudtam nézni. És ami eddig még fel sem tûnt jobban hallottam… A szél éppen hogy csak fújt, de én mégis úgy hallottam, mintha orkán erejû szél fújt volna.0
Felültem és hat érdeklõdõ szempárral találtam szembe magamat.

- Csipkerózsika felébredt! – vigyorgott egy nagy darab srác, Emmet.
- Jól vagy? – kérdezte egy szõke huszonöt év körüli férfi.
- Azt hiszem… - megijedtem a hangomtól. Szinte csilingelt nem olyan volt, mint régen… Ezt teljesen biztos.
Végig mértem õket. Mindegyiküknek aranybarna szemük volt és sápadt bõrük… Pont annyira, mint Victoria – nak.
Ennek van valami baja… Olyan furán viselkedik – Emmet. Szája nem mozgott, de mégis hallottam, hogy ezt mondta – Most is olyan furán nézz rám…
- Jól vagyok, befejezhetnéd – mondtam neki. Felhúzta a szemöldökét.
- Meg se szólaltam! – mondta dacosan.
- Ennek valami baja van. Olyan furán viselkedik… - idéztem az elõbbi szavaiból.
- De ezeket csak gondoltam! – azzal mindenki rám kapta a tekintetét.

Hallod, amit gondolok?
- Igen – válaszoltam.
- Ez lehet a képessége? – kérdezte egy kis koboldszerû lány, akinek a hangját már hallottam. Na most már kezdtem elveszteni a fonalat…
Átváltozás… Gondolatokat hallok… és most a képesség.
- Igen – válaszolt a férfi.
- Valaki elmondaná, hogy mi is a helyzet perpillanat? – kérdeztem most már kicsit türelmetlenül.
- Elõször hadd mutassam be a családomat – oké, tök mindegy, úgy is mindjárt megyek el, de hát legyen – A nevem Dr. Carlisle Cullen, de nevezz csak Carlisle – nak – mondta mosolyogva. Akkor azért volt olyan tudósos a hangja vagy mi – Õ itt a feleségem, Esme – egy gesztenye barna hajú nõre mutatott. Szív alakú arca volt és anyáskodóan rám mosolygott. Én ezt viszonoztam – És a gyerekeim: Rosalie – mutatott egy szõke lányra aki eléggé unta ezt az egészet, látszott rajta – Emmet – mutatott egy nagy darab srácra – Alice – a koboldszerû lány – és Jasper – a világfájdalmas arcot vágó srác.

- Akkor most a részletek… - kezdtem türelmetlenkedni.
- Edward, emlékszel arra, amikor találkoztál Victoria – val? – kérdezte Carlisle.
- Igen – mondtam. Nehéz lenne ezt elfejeteni.
- Megharapott téged. Ezzel elkezdõdött az átváltozásod. Ezért éreztél akkor fájdalmat – átváltozás…
- Ez alatt mit értsek?
- Vámpír lettél – mondta ki a lényeget én meg csak néztem rá.
- Mi van? Ez most csak vicc, vagy mi? – ez az egész nagyon nem tetszet nekem.
- Nem – válaszolt – Ez teljesen komoly.
- Szóval… vámpírok vagyok – inkább mondtam, mint kérdeztem – Akkor… emberekkel kell táplálkoznom is… - mondtam megint.
- Két lehetõséged van – érdeklõdve néztem õt – Az egyik, hogy ahogy az elõbb említetted, emberekkel táplálkozol. De mi állati vérrel táplálkozunk. Szemünk azért aranybarna – mondta és a sajátjára mutatott – Melyik életformát választod?
- Az állattal való táplálkozást… - motyogtam – De… most hazamennék szólni… - kezdtem de félbeszakítottak.
- Edward már nem Forks – ban vagy – mondta Carlisle.
- Mi? Akkor hol?! – most már kicsit kezdett elegem lenni ebbõl a napból.
- Kanada – ban – mondta.
- De…
- Nem mehetsz emberek közelébe, mivel nincs önkontrolod. Új szülött vagy – szemeim kitágultak és csak néztem, hogy mit mond nekem.

- Gyere, vadásszunk. Elmondok mindent – táncolt oda Alice. Felálltam és lementem a lépcsõn és az egész család követett engem. Na csõdöstül megyünk…
- És mivel jár ez az egész? – kérdeztem.
- Nagy erõ… Gyorsaság… - kezdte Alice, de Rosalie félbeszakította.
- Felhõtlen szépség… - mondta Rose. Végig mértem és csak néztem rá. És még rám mondják, hogy egoista vagyok… na persze. Én, Rose – hoz képest még nem vagyok semmi sem…

Ez… ez az egész nekem nagyon nem tetszett… Rohadtul nem jó ez így nekem. Visszaakartam menni Forks – ba, de… Nem is engednének meg megkeresnének.
- Tudod nekem meg Jasper – nek is van képessége – szólalt meg mellettem a kis kobold – Én a jövõbe látok, Jasper meg érzi mások érzéseit.
- Gondolom láttad, hogy mi fog velem történni… - motyogtam.
- Nem. Engem is meglepett… Nem tudom miért… - gondolkozott el – Na de mindegy – vigyorgott – Vadásszunk, már én is régen voltam.
- Mit csináljak? – kérdeztem.
- Vegyél mély levegõt – így tettem és a torkom kaparni kezdett – Mit érzel? – kérdezte.
- Három lüktetõ szívet…
- Fuss értük – suttogta a fülembe.
Így tettem és futottam feléjük. Közben az esõ is elkezdett esni, de nem érdekelt. Fejemet elborította a vörös köd és én csak futottam , míg meg nem láttam az állatokat. Támadó állásba guggoltam és onnan figyeltem õket. Farkas szemet néztem az egyikkel majd hirtelen futni kezdtem felé és ráugrottam.
Felfedeztem lüktetõ erét és szívni kezdtem a vérét. Kellemesen keserû volt az ízé, mégis mámorító volt.

Aztán elkaptam még a másik kettõt is, utolértem õket.
Végig néztem magamon, vércseppek voltak rajtam.
- Nem baj, majd elmegyünk vásárolni, ha lesz önuralmad, addig megoldjuk – vigyorgott Alice. Azt hiszem vele elleszek. Meg a többiekkel is, kivéve Rosalie – t, ezt már elõre látom.
- Én aztán nem megyek vásárolni…- álltam ki magam mellett.
- Öcsi… Egy tanács… - tette a vállamra a kezét, Emmet – Alice nem ismeri a ,, nem ’’ szót. Az õ kis saját szótárába ez a szó nincsen! – magyarázta.
- Nem szeretek vásárolni.
- Ezzel minden hímnemû így van – rázta a fejét.
Lenéztem Alice – re aki csodálkozva nézett rám. Mi baja van?
- Rosalie! Gyere ide! – és az említett ott termet. Unottan jött oda, de mikor meglátott elállt a szava.
- Mi az? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Mi a neved? – kérdezte Alice sürgetve.
- E… Daniel Johnson - majdnem elárultam magamat. Bár lehet hogy bennük bíznom kellene…
- Jasper! – hívott oda még egy valakit.
- Hazudik? – kérdezte Alice felhúzott szemöldökkel, de le nem vette volna a szemét rólam.
- Igen – mondta Jasper, de szerintem õ sem tudta, hogy mirõl van szó.

- Mi az igazi neved, de most tényleg! – nézett mélyen a szemembe.
- Edward Masen – mondtam ki egy kis csönd után.
Szája tátva maradt és gyorsan befogtam a száját.
- Csak kérlek… ne sikíts! – könyörögtem. Arra az egyetlenegy dologra allergiás voltam, amikor a lányok sikítozva rohannak utánam. Nekem meg menekülnöm kellett elõlük.
- Oké – mondta mikor elvettem onnan a kezemet.
- Az az Edward Masen? – kérdezte Emmet tátott szájjal – Hé, Carlisle! Nem mondtad, hogy egy világsztárt hoztunk haza! – szólt hátra vigyorogva – Kell a változatosság! Sztárral még soha nem voltam egy légtérben… - gondolkozott el – Máig – vigyorgott.

- Honnan jöttél rá, hogy én vagyok?
- Ugye szakad az esõ… és így a hajadnak, annyi, mármint nincs felzselézve és onnan jöttem rá – vigyorgott – Na menjünk vissza a házba, sok mindent kell még megbeszélnünk – és azzal elõre ment.
- Soha sem áll le? – kérdeztem.
- Én már lassan száz éve ismerem… és nem… - rázta a fejét elkeseredetten Emmet.
- Száz éve…?
- Ja igen. Halhatatlanság. Örökre annyi idõs maradsz, mint most vagy – magyarázta.
- Tizenhét éves… örökre…
- Édes tizenhét – vigyorgott.
Emmet, hosszú távon fárasztó. Mindig mond valamit, amivel simán letudja fárasztani az embereket. Na meg ugye a vámpírokat is…

***

Már láttam a házat, de lassan gyalogoltam.
Gondolkoztam. Bella – n. Nem mehettem vissza… rájöttem, hogy nem, mert megölhetem õt. Elég ha beleszippantok a levegõbe és elvesztem a fejemet. Ellepi az agyamat a vörös köd és… akkor vége mindennek.
Inkább szenvedek, minthogy neki fájdalmat okozzak vagy bármi mást. Csak remélni tudom, hogy megtalálja a párját… És boldog lesz.

- Öcsi, komolyan egy teknõs leelõz téged? – kezdett el befele tolni Emmet.
- Bocs… gondolkoztam… - mondtam és leültem a kanapéra.
- Láttam én – rázta a fejét – Nagyon elmerültél valamiben… - aztán levetette magát mellém.
- Na akkor, most mesélj – vigyorgott Alice.
- Okés, tartsunk mesedélutánt – dõlt hátra Emmet.
- Régen hallottam rólad hírt a fórumokban… - mondta Alice – És, hogy kerültél Forks – ba? – tett fel nekem több kérdést.
- Volt ez az elrablós ügy… A szüleimet elfogták, de ezt a média elõl jól eltitkolták. Az FBI elküldött engem Forks – ba… - Bella – t direkt nem akartam említeni – Forks – ban álcáznom kellett magamat, hogy le ne bukjak. A felzselézett haj… kontak lencse és suliba is kellett járnom.
De aztán felbukkant Victoria, elrontva mindent… És most itt vagyok. Röviden ennyi – foglaltam össze a történteket.

- És… nem tudtak semmit sem kideríteni a szüleidrõl? – kérdezte Alice.
- Nem… Szerintem már fel is adták a reményt… csak nem akarták mondani, mert az én ,, drága ’’ életem forogna kockán… - motyogtam.
- Vagyis csak védeni akartak téged. Ebben nincs semmi bûn.
- Az egy dolog, hogy engem védeni akarnak… De másrészt nagyon nem jó, mert fogalmam sincs mi van a szüleimmel… Egyáltalán élnek – e vagy valami… - morogtam.

Pár percig csendbe burkolózva ültünk a nappaliban és néztünk ki a fejünkbõl.
- Nézzünk tévét. Szerintem mindenhol te vagy benne öcsi – azzal bekapcsolta.
- Miért? – kérdeztem.
- Úgy tudják elnyelt a föld… Három napja csak errõl tudnak beszélni… Mikor megtámadott Victoria - azzal a tévét kezdte el fixírozni.
- Edward Masen eltûnése! Három napja keresik az ifjú három Grammy – díjas sztárt. De eddig semmi nyom. A rendõrök és az FBI – osok is mindent megtesznek az érdekébe, hogy megtalálják õt – a háttért néztem. A ház elõtt ahol laktunk, rengeteg fotós tévés… És ott volt Bella is.
Összeszorult a szívem mikor megláttam kisírt szemeit. Én õt még soha nem láttam így… és nem is akartam. Szomorú volt… innen látszódott róla.
- Látod öcsi, némelyik rajongód meg is sirat téged – ez alatt a rajongó alatt Bella – t értette.
- Ja… - motyogtam és szemeimet lesütöttem.
Nem akartam ismét ebbe belegabalyodni, mert nem akartam Bella – ról beszélni. Fáj, hogy így kell õt látnom. Fáj, hogy kénytelen vagyok az érdekében elkerülni õt.
És fájt, mert nem lehettem vele, pedig szeretem õt.

Star Perfomance - 7.fejezet

Star Perfomance – 7. fejezet

( Bella szemszöge )

A tévé elõtt ültünk Edward – dal és a déli híreket néztük, amiben újabb támadásokról írnak… Most már kezdek kicsit nyugtalan lenni.
- Forks közelében három eltûnést jelentettek. Abból kettõ embernek holtestét megtalálták. Beazonosították õket. Pont, mint a múltkori eseteknél, csak az ernyedt testet találták meg egy csepp vér nélkül. Vajon mi lesz a kis város nyugalmával? Lehet ennyi volt és… - Edward kikapcsolta a tévét.
- Ez már butaság. Csak ijesztegetik az embereket. Ebbõl keresik a pénzüket, hogy a mûsorukat sokan nézzék, az újságukat meg megvegyék, ami szintén tele van hazugságokkal – mondta és hangjában hallani lehetet, hogy mennyire nem bírja az ilyn embereket, hát igen. Sztár és ezzel neki szembe is kell néznie.
- De… akkor is annyi hihetõen elmondják el ezt az egészet – mondtam és hátra dõltem.
- Nyugi – mondta nyugtatóan.

- Van valami programod mára? – kérdeztem, hogy oldjuk a feszültséget.
- Hát… Séta az erdőben?
- Oké – vigyorogtam és azzal fel is pattantam a helyemrõl. Gyönyörû maga a környezet és már maga a jelenléte az erdõnek valamiért meg nyugtat.
A madarak lágy csiripelése, ami bezengi az erdõt, az már magában csodálatos.

Felvettem a vékony dzsekimet.. Azt hiszem én majdnem minden nao kijövök ide, megnyugtat. De ma. Ma valami nem volt egyáltalán rendben. Az erdõ – nem úgy, mint máskor, most – nyugtalannak tûnt. Feszülten mentem be. Nem úgy, mint máskor amikor örömmel megyek be a gondolatokat kiûzve a fejembõl. Nem. Most feszülten és még több gondolatot a fejembe hozva.
A madarak nem csicseregtek, de egyet sem láttam nem úgy, mint máskor.
A szél néha belekapott az ágakba és mintha sugallni akarta volna azt: gyorsan menjetek innen, veszély. Veszély!
Megráztam a fejemet, hogy próbáljam a gondolatokat kiûzni a fejembõl.

- Mi a baj? – kérdezte Edward.
- Semmi – küldtem felé egy mosolyt. Biztos ezt az egészet ami itt történik csak beképzeltem magamnak és nem is igaz. Már megbolondultam és beképzelem azt amit a tévében mondanak. Igaza van Edward – nak túl sok butaságot mondanak benne.
- Nem hiszek neked… - fordított magával szembe.
- Nem vetted észre, hogy kicsit, mintha feszült lenne az erdõ? – kérdeztem. Már el is képzeltem, hogy Edward kinevet engem, hogy milyen baromságokat gondolok. De tévedtem.
Körbe nézett többször is és szerintem észrevehette most már õ is ezt az egészet. Nem csak én a bugyuta gondolataimmal. Érdeklõdve néztem õt.
- A madarak… az állatok sem járkálnak. Nem úgy, mint máskor – mondta elgondolkozva.
- Lehet az idõjárás miatt… - adtam egy talán értelmes választ.
- Szerintem is – küldött felém egy mosolyt – Hazamenjünk? – vált komollyá a hangja.
- Nem kell – mondtam gyorsan.

Nem beszéltünk egymással. Csak a gondolatainkban merültünk.
De engem még most se hagyott nyugodni a dolog, hogy itt valami nincs rendben és nem… Nem csak beképzeltem magamnak, hanem itt van valami… vagy valaki.
Hirtelen hátra kaptam a tekintetemet de nem volt ott semmi…
- Biztosan jól vagy? – kérdezte újból.

Egy nagy dörgés, villámlás zavarta meg a csöndet majd az esõ – mintha dézsából öntötték volna – szakadni kezdett.
- Menjünk! – mondtam és sietve kapkodtam a lábaimat. Szívem egyre hevesebben kezdett verni – Edward! - állítottam meg – Lehet, hogy már paranoriás vagyok, de itt valami nagyon nincs rendben! Fura érzéseim vannak… Mintha valaki figyelne minket… És mintha már maga a természet figyelmeztetne minket!
- Ez… - kezdte Edward, de valaki félbeszakította.
- Egyszerûen csodálatos! – termett elõttem egy vörös hajú nõ és tapsikolni kezdett – Micsoda eszed van… - a nõt mértem végig. Szemei vérvörösek voltak és bõre olyan fehér, mintha már halott lenne.

- Ki… ki maga? – kérdeztem dadogva, mert a döbbenettõl meg se tudtam szólalni.
- Victoria – vigyorgott – És… hát örülök, hogy megéreztem az illatotokat. Tudjátok… Teljesen kivagyok éhezve… - nyalta végig ajkait.
- Bella… Menj innen… és hívd fel apádat – suttogta Edward a fülembe.
- Nem hagylak itt!
- Bella! – nézett rám. És szemei csak óvást árultak. De nem akartam itt hagyni – Kérlek… - nézett mélyen a szemembe.
Egy aprót bólintottam. De nem szívesen tettem ezt.
Futni kezdtem egyenesen a házunk felé és felhívni apámat. A telefonomat már kivettem a zsebembõl.

( Edward szemszöge )

Ott álltam, farkas szemet nézve a vörös szemû nõvel. Ijesztõen festett. Ahogy nézett a szemeivel… Az… hátborzongató volt.
- Hm… - szívta be mélyen a levegõt – Véred olyan csábító… mint egy alkoholistának valamilyen alkohol… - nyalta végig ismét ajkait.
- Mit akar? – kérdeztem.
- Ugyan – legyintett – Tegezz csak – vigyorgott.
- Inkább nem… - morogtam.
- Oké! – tette túl magát az egészen – Úgy is tök mindegy… - fénysebesen mellém lépett és vett egy mély levegõt – Pár perc és neked véged… - mosolygott.
- Inkább én, mint Bella – mondtam.
- Na ezt akkor megbeszéltük – vigyorgott – Essünk túl rajta… Vagy ne… - gondolkozott el – Inkább még egy kicsit játszunk. Igaz azt mondják ,, ne játszunk az étellel ’’. De szerintem ez annyira érdekes és jó. Mikor látom, hogy áldozatom szenved… - nevetett fel keserûen – Az a legcsodálatosabb dolog az életemben.

- Mi vagy te? – kérdeztem és próbáltam úgy mondani, hogy hangom ne hallatszódjon ijedtnek.
- Vámpír – mondta ki nemes egyszerûséggel.
Tudtam… valahol sejtettem… Egy megérzés súgta még régebben.
- A támadásokhoz is közöd van…? – kérdeztem.
- Persze – nevetett – Hogy ne lenne? Én vagyok a világ legjobb gyilkosa. Persze vannak vetélytársaim… De hát mégis. Benne vagyok a top 20 – ban. Azért az nem semmi több millió ember közül, nem igaz? – nem szólaltam meg.

- Na jó… - kezdte el a körmét tanulmányozni – Ez már nem érdekes így… Úgy gondolom essünk túl a dolgokon. Nem jobb ha már nem szenvedsz? Kiszívom a véred… - simított végig ujjával a nyakamon lévõ ütõereimen – Aztán minden jó lesz. Azt hiszem jó ember voltál és a mennyországba kerülsz – vigyorgott.
- Ez mindenkivel eljátszod? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Nem. Csak azok akik megérdemlik és te köztük vagy. Érezd magad megtisztelve.
- Úgy érzem… - motyogtam.
Nem azt sajnáltam, hogy pár percen belül vége lesz az életemnek. Hanem, hogy nem lehetek többet Bella – val. Nem láthatom, hogy elpirul. Nem simíthatok végig arcán. Nem csókolhatom meg. És nem mondhatom neki azt, hogy: szeretlek.

- Hat óra – nézte meg az órámat – Pont vacsora idõ – és közelíteni kezdett a nyakam felé. Kapálózni kezdtem, de úgy tartom engem, hogy megszólalni nem tudtam. Fogalmam sincs, hogy ezt, hogy mûvelte.
Szívem hevesebben kezdett verni és már éreztem jéghideg leheletét a nyakamon. Majd éles fogait ami, elviselhetetlen fájdalommal hatoltak be. Még jobban kapálózni, ordítani kezdtem, de nem tudtam mozdulni.
Aztán… már nem emlékszek semmire sem… Csak a sötétségre és egy hideg érintésre…

( Bella szemszöge )

A telefon kicsörgött, de nem bírtam magammal. Nem is tudom, hogy Edward ezt, hogy gondolta, hiszen nem tudnak gyorsan kijönni és õt simán… megölhetik.
Nem! Nem! Nem! – gyorsan megfordultam és elindultam futva az erdõbe. A telefont a fülemhez tartottam és végre apu felvette:
- Szia Bella!
- Apu! – mondtam kétségbeesve.
- Mi a baj Bella? – hangja nyugtalanabb lett.
- Egy nõ… és Edward és…
- Bella… szedd össze a gondolataidat – közben megérkeztem az elõbbi helyre. De Edward… és az a nõ sehol. Kezdtem kétségbeesni a szívem is egyre hevesebben kezdett verni.
- Edward – dal… kijöttünk sétálni az erdõbe. Már éreztem az elején, hogy valami nincs rendben, de azt hittem csak beképzeltem magamnak. Aztán hirtelen megjelent egy vörös hajú és szemû nõ. A bõre olyan sápadt volt, mint egy halotté.
- Vörös hajú nõ? – kérdezte apám ijedten.
- Igen…
- Bella gyorsan tûnj el az erdõbõl, küldök egy csapatot és én is megyek!
- De Edward…
- Bella, menj vissza a házba! Nem sokára ott lesz a csapat… Csak Bella… Kérlek… tedd azt amit mondok!- kérlelte.
- Oké… - és szemeim könnyekkel gyûltek meg és azok patakként kezdtek el hullani a kezembõl. Nem azért, mert nekem bajom eshet.
Hanem azért, mert tudtam, hogy Edward – nak esett valami baja… Lepillantottam a földre ahol egy vércsepp tükrözõdött vissza.
Szemeim kitágultak és csak azt az egy pontot néztem.
- Nem… nem… nem! – motyogtam magamnak és térdre borulva zokogni kezdtem.

Csak remélni mentem… hogy ezek a cseppek, nem Edward – é. De mennyi esély van erre? Hisz az a nõ… nekem… nagyon fura volt és a szeméve már ölni tudott. Ezek után milyen esélyt adjak Edward – nak vagy nekem? Nem… nem vesztem el a reményt. Soha… Annyi mindenen mentem keresztül, hogy ezt kikell bírnom.
De nélküle? Nélküle kénszenvedés. Mint virágnak, víz nélkül. Elhervad, majd kiszárad.

Néhány órával késõbb….

A kanapén ültem és csak néztem magam elé. Abban reménykedtem, hogy mindjárt felébredek és minden olyan lesz, mint régen. Edward mellett ülök és csak elaludtam egy idióta horror filmen és azt látom vissza.
De valahol éreztem, hogy ez a valóság és nem álom.

- Bella! – jött be az ajtón apám és mögötte még jó néhány ember FBI – os ruhában beöltözve – Bella, most nagyon sokat tutsz nekünk segíteni! Kérlek… mondj el mindent részletesen onnan, hogy kiléptetek az ajtón! – gyorsan kellett cselekedniük így még köszönni se bírtunk. Itt minden másodperc számított. Egy férfi leült velem szembe és jegyzetelni kezdett.
- Kiléptünk az ajtón és elindultunk az erdõ felé. De nekem már akkor nem stimmelt valami, amikor az erdõ felé indultunk. Nem az a nyugodtság áradozott belõle. Hanem inkább feszültség. A madarak sem úgy csicseregtek, mint máskor. Aztán a szél is rákapott. Majd villámlás, dörgés és esõ. Mintha maga a természet is szólni akart volna: veszély. Vigyázzatok forduljatok vissza. Azt is éreztem mintha valaki figyelt volna minket… Edward többször megkérdezte, hogy ne menjünk – e inkább vissza. És én igent válaszoltam mikor megtörtént dörgés. Már indultunk volna vissza, amikor egy nõ termett ott a semmibõl. Vörös haja… vérvörös szemei voltak és holt sápadt bõr… Azt mondta: teljesen kivan éhezve… Aztán Edward azt mondta jöjjek vissza ide. De én nem akartam ott hagyni a nõvel, mert nagyon fura volt és egyszerûen a szemei is már… riasztóak voltak.
- Aztán mi történt?
- Én felhívtalak téged – fordultam apám felé – Aztán visszamentem arra a helyre, ahol voltunk. És… ott volt egy… vércsepp… Fogalmam sincs, hogy kié lehet… és… csak remélni tudom, hogy nem az… övé – nagyon nehéz volt, ezt az egészet elmondani, sírás nélkül…
- Tudnád még jellemezni a nõt?
- Csak a vörös haj… szem… és a bõr. Mást nem láttam rajta, ami felkeltette volna a figyelmemet.

- Bella, kérlek mutasd meg, hogy hol voltatok. Odamegyünk és megkezdjük a vizsgálást – mondta apám és átölelt.
Elindultunk az erdõ felé… Ami annyira felkavarta a napomat… az életemet. A hely felé sétáltunk. És én már egyre furábban éreztem magamat. Azaz érzés… annyira borzasztó volt.
- Itt van… - mondtam mikor megérkeztünk.
- És a folt? – kérdezte az egyik férfi.
- Ott… - vettem egy mély levegõt és rá mutattam.
Valaki lehajolt és vett belõle, mintát…
- Még jó, hogy Edward – tól vettem vér mintát. Majd egyeztetünk és megfogjuk tudni, hogy Edward – é vagy nem…
- Ha az övé…? – kérdeztem félve.
- Akkor… Nyomozunk, de az esély… kevesebb, mint 20% - lenne.
- És nem az övé.
- Akkor a kutatás folytathatódik évekig. Míg le nem zajlanak a dolgok vagy meg nem találjuk maga a személyt… - összerezzentem.

Szóval… õk sem adnak sok esélyt. Pedig még a terepet is alig mérték fel. És ha egy FBI – os nem ad rá esélyt és elõttem ezt mondják akkor már… Nem fogom akkor sem feladni. AZ utolsó pillanatig küzdeni fogok. Reménykedni és ha lehet, segíteni.
Sírni még nem tudok. Könnyeim még nem kezdtek el újból potyogni. Elapadtak. Estére ,, tartogatom ’’ õket. Nem lehet elhagynom magamat…

Star Perfomance - 6.fejezet

A fejezethez ajánlott dal: Alex Band

Star Perfomance – 6.fejezet

( Edward szemszöge )

Bella tanítani van, ismét így enyém a ház. Persze többször is a számba rágta, hogy fel ne gyújtsam a házat és, hogy még egybe akarja látni a bútorokat is. Én erre csak annyit tudtam válaszolni: meglátom mit tehetek ez érdekében. De tudta, hogy csak heccelem õt és nem komolyan gondoltam azt amit az elõbb is megemlítettem.
A nappaliban ültem és megpillantottam egy zongorát… ez eddig még fel sem tûnt nekem. Felálltam és valami vonzott ahhoz, hogy odamenjek hozzá és leüljek mögé. Így tettem. Ujjaimat lágyan végig simítottam a billentyûzeten aztán elkapott engem a hév és egy gyengébb zongora szólót kezdtem el játszani.
Szemem most egy lapon és egy ceruzán akadt meg. Annyira régen írtam már dalt… Ezt a szerepet inkább ráhagytam a kiadóra. Jó kis énekes vagyok…

Önkétlenül is felálltam és odamentem ahhoz a két tárgyhoz és megfogtam õket aztán visszasétáltam a zongorához és leültem.
Ismét eljátszottam ugyanazt a kis zongoraszólót, mint az elõbb. Ezzel megvagyok, de mit írjak dalszövegnek?
Tapasztalatot fogok írni… Amit érzek… igen és így már össze is álltak a dolgok. De amit megírok dalt… nem akarom, hogy ez nagy szám legyen így megtartom magamnak. Vagyis hát nem… Bella – nak, mert végülis a dalt is róla ihlettem.

My eyes are painted red
The canvas of my soul,
Slowly breaking down,again
Today I heard the news
The stories getting old
When will we see the end?
Of the days, we bleed for what we need
To forgive, forget, move on
Cause we've got

One life to live
One love to give
One chance to keep from falling
One heart to break
One soul to take us
Not for sake us,
Only one
Only one

És akkor két versszak már elõ is állt. Nem is olyan nehéz ez. Írtam már régebben dalokat de soha sem kerültek piacra, amit nem is bánok, mert volt mikor olyan baromságokat írtam bele… Jó bár akkor még tíz – tizenkét éves lehettem, de akkor is.
De most már tizenhét vagyok, de hát akkor sem fogom piacra dobni. Biztos sokan örülnének neki, mert hát hallottam róla, hogy már sokan hiányoljak az új dalaimat.
Hát ez miatt az ügy miatt… ami most folyik, nem igazán volt kedvem énekelni, pedig imádok. A szüleimrõl se tudtam semmit. Mindig megkérdeztem Charlie – t, a rendõrfõnököt, hogy tud – e már róla valamit de már lassan egy hónapja mindig – mert igen, már azóta itt vagyok – hogy mindent megtesznek, hogy kitudják õket szabadítani.
Most már kezdem a reményt is elveszíteni, pedig nem akarom, mert küzdeni fogok értük míg lehet. Még magamat is feláldoznám értük, de nem tehetem, mert állítólag én túl ,, értékes ’’ vagyok és ezt nem tehetik meg.
Istenem én is egy ember vagyok! Miért nem tehetném meg azt amit akarok? Inkább szenvedjenek a szüleim miattam? Én meg várjak itt ölbetett kézzel, hogy oké, nyugi nem lesz semmi, nem számít semmit majd lesz valami.
Na nem, erre aztán várhatnak, de én nem fogok csak így várni, azt lesz majd valami, nem… nem fogom hagyni magamat.

- Na térjünk vissza dalíráshoz… - motyogtam magamnak és próbáltam összeszedni ismét a gondolataimat és leírni azt.
Most kicsit tovább tartott, mint az elõbb, mert egyszerre túl sok minden járt a fejemben – Bella… A szüleim… és még ezer megy egy dolog. De végül mégis összeállt még néhány versszak:

The writting's on the wall
Those who came before
Left pictures frozen still, in time
You say you want it all
But whose side you fighting for?
I sit and wonder why
There are nights, we sleep, while others they weep
With regret, repent, be strong
Cause we've got

One life to live
One love to give
One chance to keep from falling
One heart to break
One soul to take us
Not for sake us
Only One
Only One

Just you and I
Under one sky

One life to live
One love to give
One chance to keep from falling
One heart to break
One soul to take us
Not for sake us
Only One
Only One

Összeállt és aztán elpróbáltam az elejétõl. Tetszett a végeredmény, lehet egoista vagyok, de ez a dal nekem mégis tetszett. Lehet beleteszem a TOP 10 – es zenelistáim közé. Na nem… nem fogok átmenni a ,, régi ’’ Edward Masen – be, normális leszek és nem fogok itt egy egoista állatot játszani.
Nem lesz az olyan nehéz, mint én azt gondolom! Bella szerint is már nagyon jól haladok és sokat változtam és ez neki tetszik, még egy jó pont nekem, nála. Haladok elõre.

Az utóbbi napokban még jobban megkedveltem õt. Két napra elkellett neki mennie innen, mert versenyre vitte a tanítványait. Csodálatos, hogy ennyi évesen tényleg ennyire komolyan veszi ezt… Na de a lényeg ebben az, hogy annyira végig szenvedtem azokat a napokat… Komolyan nem tudtam már magammal mit kezdeni, rosszabb voltam, mint egy múmia vagy bármilyen más durva példa.

Bella múltkor megtanított engem lasange – t fõzni… Lehet most használnom kéne tudásomat és csinálni neki vacsorát? Szerintem mikor hazaér már nagyon fáradt lesz, de viszont éhes. Így legalább nem kell szenvednie azzal is és én megcsinálom. Nem tudom, hogy mi lesz belõle… De… fõ a szándék – na persze ezt is azért mondom magamnak, mert már elõre elterveztem, hogy milyen borzasztó lesz az a vacsora, na de álljunk pozitívan a dolgokhoz, nem kell mindig a dolgok rossz oldalát nézni.

A konyha felé mentem, közben egyszer Bella és egyszer a dal járt az eszembe, hogy õ mit fog majd ehhez szólni, lehet nem is fog tetszeni neki, vagy ez a zenestílus nem is az õ stílusa, de… egy próbát azért mindenféle képen megér.
Elkezdtem a lasange – t pont úgy, mint múltkor Bella – val. Próbáltam azokat a mozdulatokat felidézni, amit mutatott nekem… Elõkeresni a gondolatokat, hogy mit mondott meddig kell ezt csinálni… sütni… meg ilyen apróságok amivel simán eltudom rontani az egészet.
A tészta… akkor ez a szósz, öntet vagy tudom is én, hogy mi ez, aztán akkor beledobálni azokat a tésztákat abba a tál szerûségbe és közé mindig tenni ilyen löttyöt. Aztán ráreszelni a sajtot és betenni a sütõbe?
Így van, nem? – tettem fel magamban a kérdést. Fogalmam sincs… Maximum, ha ez nem sikerülne akkor még lesz annyi idõm, hogy rendeljek egy pizza – t. Telefonszám nélkül… Na, de lehet, hogy van itt telefonkönyv.
Nem… mindegy… Majd valahogy megoldom én ezt. Majd csak nem lesz ez olyan rossz, hisz mi lehet vele a legrosszabb amitõl nem lehetne megenni? Odaég… - elsõ – Kihagytam belõle valamit – második – vagy… valami másik lehetõség, amit még nem tudom, hogy mi az…

Az fali órát néztem, hogy mikor kell kivennem azt a lasagne – t a sütõbõl. Még van kemény húsz percem, amíg kész lesz és így még van idõm megteríteni.
Ezt végülis vehetjük… úgymond… randinak is, amirõl a másik fél még nem tud. De… majd rájön – ezen elmosolyodtam, elképzeltem, hogy Bella milyen arcot fog majd vágni. Vagy azon gondolkozik, hogy egyen – e a fõztömbõl vagy inkább ne… Hát… azt hiszem ez lesz még érdekes, mert lehet, hogy eszik belõle vagy már azt is értékeli, hogy törtem magamat és csináltam vacsorát.
Igen, sõt, biztos, hogy azt, értékelni fogja.

A polcról levettem két tányért. A fiókból kivettem két – két kést és villát, aztán elhelyeztem az asztalon. Hova… melyik oldalra kell tenni a kést? Jobb vagy bal? – tettem fel magamban a kérdést, mert fogalmam sem volt…
- Oké… akkor most bal oldalon lesz… - ezt is csak azért mondtam mert legelõször odatettem és úgy gondoltam, hogy hátha bejön az elsõ gondolat. Vagy nem…

Teljesen jól elvoltam ezzel a gondolattal, de kizökkentett a Chevy furgon hangja… Ezt a hangot ezer közül is felismerem túl sok ,, emlék ’’ fûz hozzá. Meg amúgy is, ilyen hangos… zajos autó nem igazán közlekedik erre felé. De nem sértésnek mondom, mert tökre megkedveltem az autót.
- Na megjöttem! – jött be az ajtón Bella és elállt a lélegzete, mikor meglátta a megterített asztalt.
- Tudod… annyi mindent tettél értem, hogy ennyit megérdemelsz és sikerült elsajátítanom a lasange mûvészetét – vigyorogtam és a sütõhöz mentem, majd kivettem a tálat amiben a vacsora volt. Azt odatettem az asztalra Bella pedig még mindig csodálkozva nézett, de látszott rajta, hogy boldog is egyben.

- Remélem ehetõ – heccelt.
- Követtem a múltkori utasításaidat – vigyorogtam.
- Oké! Nem ítéllek el! – emelte fel a kezét védekezõ képen. Elmosolyodtam rajta, mert így olyan aranyos arcot vágott…
A kabátja még rajta volt, így gondoltam elõ veszem udvarias felemet és levettem a kabátját és azt felakasztottam a fogasra.
- Átváltottál az udvariasságra? – kérdezte mosolyogva.
- Ennyit megérdemelsz – küldtem felé egy féloldalas mosolyt, amitõl szíve kihagyott egy ütemet és csak engem nézett tátott szájjal. Örültem, hogy ilyen hatásokat váltok ki belõle.
Az asztalhoz kísértem, kihúztam neki a széket ahova leült én meg vele szembe.

Minden mozdulatát figyelmem, mert kíváncsi voltam, hogy mi fog szólni az ételhez… hogy ízleni fog neki.
A villára felhúzott egy falatot, ajkaihoz közeledett az és végül elkezdte rágni, megfontoltam és lassan. Már feszülten ültem ott és vártam, hogy mit fog mondani.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok… - kezdte – De jól eltanultad a fõzési tudásomat – küldött felém egy mosolyt – Ez isteni! Mától rád hagyom a fõzést – vigyorgott.
- Oké, de elõtte megkell tanítanod a többi dolgokat is – kötöttem vele egyességet.
- Rendben, majd ha fõzök és lesz kedved, segíthetsz nekem – mondta. Hát… azt hiszem még egy salátát… vagy valami kisebb dolgot egyedül is megtudok csinálni, csak azt nem tudom, hogy sikerül – e. Bár egy salátát majd csak nem rontok már el, annyira még én se vagyok béna.

- Szóval ízlett… - mondtam mikor lenyelte az utolsó falatot is.
- Szóval igen – mondtam.
- Milyen volt a tanítás, ma? – kérdeztem, hogy belekezdjünk valami témába is.
- Jó volt, a gyerekekkel bejeztük a koreográfiát – mondta mosolyogva – Na és te mit csináltál? Minden szoba, bútor egyben van? – nézett körbe de elégedetten tapasztalta, hogy még minden egybe van.
- Dalt írtam – meglepõdötten nézett rám.
- Komolyan? – kérdezte.
- Igen – válaszoltam és elgondolkoztam azon, hogy megkérdezzem tõle akarja – e hallani, de aztán döntésre jutottam: - Akarod hallani?
- Persze – azzal fel is állt.
Én is így tettem és elindultam a zongora felé. Leültem a székre, mellém Bella és érdeklõdve figyelte a történteket.
Kezem végigsiklott a billentyûzeten aztán belekezdtem a dalba. Pont, mint délután, elõször a kisebb zongora szóló, majd a dalszöveg, melyet Bella – ról ihlettem.

Az utolsó akkordok és mikor vége lett érdeklõdve figyeltem Bella arcát, aki meghatottan nézett vissza rám.
- Ez gyönyörû… - suttogta meghatódottan.
- Örülök, hogy tetszik – mosolyogtam.
- És… egyedül írtad? – kérdezte.
- Igen, de volt segítségem.
- Kicsoda? – ráncolta össze szép ívû szemöldökeit.
- Te – most még furcsábban nézett rám – Rólad ihlettem a dalt – mondta ki az igazságot. Kíváncsi voltam a reakciójára. Elõször csak nézett rám, azt hiszem nem hitte el amit mondtam, de aztán leesett neki és gyönyörû gesztenye barna szemeivel rám nézett.
- Nem is tudtam, hogy te tutsz ennyire ,, kreatív '' is lenni - vigyorgott.
- Oh ezt, most vegyem bóknek? - incselkedtem vele.
- Annak is veheted - mosolygott még mindig.
Gyönyörű volt a mosolya... és ő maga is. Nem is tudom, hogy én mit habozok.

Star Perfomance - 5.fejezet

Star Perfomance – 5.fejezet

( Edward szemszöge )

Többen is megbámultak engem miközben a parkoló felé futottam, de nem igazán foglalkoztam velük, most csak õ érdekelt. Nem tudom mi történik velem, de valami köt hozzá és nem tudom õt kiverni a fejembõl öt percre sem…
Lehet szeretem õt? Lehetséges ez két nap elteltével. Lehet mégis van szerelem elsõ látásra? Mert mikor megláttam õt a repülõtéren, már akkor megindult bennem valami… csak akkor ezen még nem is gondolkoztam, hanem szimplán csak próbáltam nem arra gondolni, kitérni, magamban a válasz elõl.

- Bella! – kiáltottam mikor megláttam õt. A furgonja mellett volt össze húzódva, vállai rázkódtak, azt hiszem a sírástól. Gyorsabban szedtem a lábaimat míg oda nem értem hozzá.
- Bella… - suttogtam ismét a nevét, de most már sokkal lágyabban, leguggoltam így vele egy szinten voltam. Végig simítottam selymes haján amire felnézett.
Szemei kisírtak voltak, összeszorult a szívem, hogy így kell õt látnom, ez nem az õ ,, stílusa ’’ volt. Leültem mellé és fél kezemmel bátortalanul de átöleltem. Ez annyira jó érzés volt, mintha pattogtak volna közöttünk a szikrák.
- Ez… annyira… borzasztó érzés, mert… nem is tudják, hogy valójában milyen vagyok – szipogta megtörten.
- Én sem… voltam az általánosban mindig népszerû… Nem bírtak engem… szemüveges voltam… fogszabályzós és ez pont elég volt ahhoz, hogy úgy mond ,, kretén ’’ legyek és ez ahhoz is vezetett, hogy engem is kiközösítsenek… - hitetlenkedve nézett rám.
- Elég nehéz… ezt elképzelni… - motyogta.
- Mikor… kezdtem híres lenni, akkor lekerültek rólam ezek a dolgok és már ismét népszerû lettem… Szóval ez az egész, annyira genyaság volt, rosszul is esett, mert csak kihasználtak engem… - mondta – Nehogy azt hidd, mert, hogy most ilyen vagyok… régen is ilyen voltam – néztem mélyen a szemében – Nem lehet tudni melyik sztárnak milyen volt a gyerekkora, az – az idõszak amikor még nem volt híres… hogy akkor, hogy kezelték az emberek.

- Sajnálom… - mondta és rám nézett.
- Mit? – kérdeztem zavartan.
- Hogy… az elején olyan szenya voltam veled… Nem gondoltam, hogy tutsz rendes is lenni – eresztett meg egy mosolyt – Rájöttem, hogy te nem olyan vagy, mint ahogy azt én gondoltam, ez egy image és te egy álarc mögé rejtõzöl. Pedig te nem ilyen vagy… - egy darabig az arcát tanulmányoztam és örültem, hogy így vélelkedik rólam. Pedig, ha tudná… hogy egy ideig tényleg ilyen voltam… Nem szeretek ezekre az idõkre visszagondolni, mert akkor mindig elõtör belõlem a bûntudat. De meg is érdemlem, nem kellett volna így bánnom néhány emberrel akik ezt nem érdemelték volna meg.
- Tudod… te sem olyan vagy… mint ahogy a repülõtéren bemutatkoztál – küldtem felé egy mosolyt.
Lesütötte a szemeit. Annyira gyönyörû, mikor elpirul.
- Szóval örülök, hogy megismertem az igazi énedet.

Itt ültünk a parkolóban egy darabig. Többen megbámultak minket, de most ez sem érdekelt engem. Talán évek után most éreztem jól magamat, nem kellett megjátszanom magamat, mert végülis Daniel Johnson nem is létezik, ez egy kitalált személy, karakter akit bárhogyan meglehet formálni.
De Edward Masen nem egy kitalált személy… õ ilyen valójában… de ezen majd változtatni fogok… egyszer…

- Nagyon szánalmas vagyok igaz? – kérdezte és felnézett rám.
- Nem – nevettem és felálltam – Nem akarom, hogy megfázz, mér elég régóta itt ülünk – azzal felhúztam õt, kicsit nagy volt a lendület ezért a mellkasomnak ütközött.
- Öhm… - kezdte zavartan és megint elpirult - most mennem kell tanítani… - gondolkozott el és a telefonján nézte meg az idõt.
- Mehetek? – egyszerûen csak vele akartam lenni. Meg… azért kíváncsi is voltam arra, hogy hol tanít.
- Persze – mondta mosolyogva – Csak elõtte mindenképpen hazakell szaladnom néhány dologért…
- Oké – küldtem felé egy mosolyt.

Most legalább eltereltem talán a figyelmét és most nem agyal a történteken… Hát ha most csak a saját helyzetemet gondolom át akkor tényleg rossz lehet… Bár mikor híres lettem és kikerültem a suliból is, akkor a helyzetet elég jól kihasználtam.
Elég beképzelt lettem… mindenkit lenéztem, legyen az bár ki is. Akkor a régi haverjaimat leráztam… Mert mikor még fogszabályzós voltam akkor úgymond a ,, kreténekhez ’’ tartoztam így a barátaim is ,, azok ’’ voltak.
Amikor kezdett kisebb hírnevem lenni a suliban is, akkor kezdtem õket hanyagolni, majd már nem is foglalkoztam velük mert ,, bekerültem ’’ a menõkhöz és úgy voltam vele, akkor minek foglalkozzak velük ha jobb helyen is lehetek?

De… mikor idekerültem, Forks – va és amikor Bella – t megláttam. Akkor mintha… valami megindult volna bennem. És… mintha akkor is valami változás történt volna bennem. De lehet csak szimplán beképzelem ezt magamnak.
Változtatni akarok magamon, nem akarok ez a bunkó, egoista Edward Masen lenni. Változnom kell, mert az lesz, hogy mindenki elfog tõlem vadulni, azok akik még talán megvannak velem.
Nem is értem, hogy a rajongók, hogy bírnak engem… Hisz soha se osztok nekik autogramot, szinte csak kihasználom õket. Õk mégis minden koncertemre, megjelenésemre eljönnek és támogatnak engem.
Én meg mit csinálok velük? Szimplán kihasználom õket és megjátszom magamat elõttük és ez még tetszik is nekem… Nem… Ez megfog változni, mert… ez… így csalás, hazugság és garázdálkodás is egyben. De hát a menedzserem is ehhez a ,, rosszfiúsághoz ’’ áll inkább jobban. Vagyis már… így ,, nevelte ’’ belém ezt az egészet.

- Jól vagy? – kérdezte Bella.
- Öhm… persze, csak elgondolkoztam… - motyogtam és kinéztem az ablakon.
- Megkérdezhetem, hogy miben merültél el ennyire? – ránéztem, ajkain egy kisebb, cinkos mosoly jelent meg.
- Hogy változtatni kéne magamon…
- Az már megvan – bökött rám.
- Én most nem arra a ,, változtatásra ’’ gondolok – mondtam.
- Akkor? – kérdezte, azt hiszem, nem érthette a helyzetet.
- A belsõmmel kell változtatnom… - kezdtem bele – Rájöttem, hogy… - itt elgondolkoztam ismét és másba kezdtem – Mikor engem kiközösítettek… és aztán bekerültem a ,, menõk ’’ közé, akkor elhanyagoltam a barátaimat akik mindig mellettem voltak, de õk nem tartoztak az elõbb említett csoporthoz. Mikor így bekerültem a jók közé, elhanyagoltam a barátaimat… Nem foglalkoztam velük aztán nem is kerestem a társaságukat sem, mert bejött a karrierem. Beképzelt lettem… Nem foglalkoztam semmivel és senkivel csak magammal. A menedzserem és úgymond ezt nevelte belém, mert szerinte ez az image bejöhet nekem és ezt folytassam és beleegyeztem. A rajongóimmal sem foglalkoztam csak megjátszottam magamat… - mondtam és amit most elmondtam, azokra egyikére sem voltam büszke, sõt inkább szégyeltem is magamat ez miatt – Szóval arra jutottam, hogy meg kell változtatnom magamat, mert akik még bírnak engem azokat nem akarom elvadítani magam mellõl… Szóval… ezen gondolkoztam – fejeztem be most már szónoklatomat.

Bella nem szólalt meg, csak az utat nézte én meg nem sûrgettem, ha majd tud valamit mondani, akkor elfogja mondani.
- Még meg van arra minden esélyed, hogy tudj magadon változtatni… - mondta, leállította a motort és rám nézett – Még nincs semmi elvesztve Edward! Csak az amirõl lemondasz, de ha most te ezt tényleg komolyan gondolod… Akkor minden esélyed van egy új élet kezdetéhez – végig a szemembe nézett és tudtam, hogy amit mondott, igaz és tennem kell érte, pont ahogy elterveztem. És nem csak a számat kell jártatnom, mert azt mindenki megtudja csinálni.

- Mindjárt jövök, csak bemegyek néhány dologért ami kell a tánchoz, bejössz vagy…
- Itt maradok – fejeztem be a mondatát egy mosoly kiséretében.
- Oké – õ kiszállt a kocsiból én meg itt maradtam együtt a gondolataimmal.
Bella – t néztem ahogy távolodik a kocsitól, aztán meg bemegy a házba és nem látom õt… Tudom, hogy pár perc múlva visszajön, de akkor is már most hiányérzetem támadt.
Hiányérzett… Szeretem, hogyha a közelemben van, mert ha nincs… akkor már elveszetnek érzem magamat… mintha nem is én lennék és a szívem egyik felét kitépték volna és azt az egyik felét Bella magával vitte volna. Ha õ viszi magával, akkor lehet, hogy még örülnék is neki, mert tudom, hogy akkor jó kezekben lenne.
Fura gondolat… - motyogtam magamban.

De… ha ezeket a dolgokat érzem iránta… akkor ott van még egy érzet… A szerelem… Annyira fura ezt a szót kiejteni, de mégis kellemes érzés. Mikor rágondolok akkor mintha elõttem kinyílnának a világok, eltûnnének a felhõk felõlem és már csak a boldogság maradna.
De tök idióta gondolat ilyenek gondolkoznom…Úgy se érez irántam semmit. Meg amúgy is… ha ez az ügy lezáródik akkor visszakell mennem New York – ba, élnem kell tovább nem normális életemet és ami még rosszabb ez ellen nem is tudok mit tenni.
Szabad ember vagyok! Ha úgy nézzük, nem is mondhatnák meg, hogy mit csináljak. De mivel ez egy nem éppen normális élet… ezért nem én döntöm el, hogy hogyan alakítom az életemet…

- Na itt vagyok – szállt be a kocsiba. Mellém ledobott egy kisebb sporttáskát majd felpörgette a motort. Most már kezdek hozzászokni a hangjához, szóval nem verem már be annyiszor a fejemet sem.
- És… szüleid, hogy fogadták azt, hogy… téged így elakartak kapni? – na ez volt az a másik téma amit még nem beszéltem meg vele és ha ezt lehetett volna… el is kerültem volna, de most már így válaszolok, legalább túl esek ezen is.
- Hát… - kezdtem de nem tudtam, hogyan folytassam – a szüleimet elfogták... Engem akarnak cserébe váltságdíjba én ebbe bele is mentem volna de az FBI nem engedte ezt… Szóval õk még mindig fogságban… és nem tudom mi van velük jelenleg.
- Sajnálom… én… én ezt nem tudtam! – szabadkozott.
- Nem tudhattad – küldtem felé egy bátorító mosolyt, de most ez nem jött annyira össze – Még a tévékben sem adták le… nem is lehet közzé tenni…
- Én nem fogom elmondani senkinek… - mondta.

Éreztem, hogy valami kellemesen langyos dolog ér a kezemhez és ez Bella apró bársonyos keze volt. Lenéztem rá aztán maga a személyre.
- Nem is feltételeztem, hogy te elmondanád bárkinek is… - mondtam és most már egy szívbõl jövõ mosolyt küldtem felé ezt viszonozta.

Az hiszem – bár lehet csak beképzelem ezt magamnak – Bella… és köztem valami már kezd… kezdõdni. Egy kezdetleges dolog… amit talán még… magunknak is nagyon nehezen vallunk be…

Star Perfomance - 4.fejezet

Star Perfomance – 4.fejezet

( Bella szemszöge )

Hétfõ… Mindig is utáltam ezt a napot, több okból is kifolyólag.
Elsõ ok: újra iskolába kell menni és vége a hétvégi nyugalmamnak.
Második ok: korán kell kelnem amit megint utálok, mert hétvégén általában késõn kelek fel és nehéz visszaszoknom a normális kerékvágásba.
Aztán a harmadik ok: most Edward is itt lesz az iskolában, gondolom majd mindenki körbe fogja õt ugrálni, aminek megint nem örülök… az… mindegy, hogy miért…

- Készen vagy? – dörömböltem Edward ajtaja elõtt.
- Aha – és kilépet kómásan az új Edward. Haja fel volt zselézve és… mintha egy más ember lett volna, sokkal jobban állt neki ez a haj, mint az a lenyalt.
- Sokkal másabb vagy… De tedd be a kontaklencsét is – mondtam.
Visszafordult aztán egy jó perc után visszatért. Büszkén elmosolyodtam, mert mivel a szeme már így is sokkal másabb biztosan nem fogják észrevenni. Azért az ottani diákoknak nincs annyi eszük, hogy el is gondolkozzanak azon, miért ilyen. Nem fog eszükbe jutni a kontaklencse.
- Na, jó így? – kérdezte és a szemére mutatott.
Ismét elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a szemeibe, hiába volt kontaklencséje, mégis… volt benne valami ,, elkápráztató ’’.
- Öhm… - gyorsan lekaptam róla a tekintetemet – Tökéletes – mosolyodtam el zavartan.
- Nem fognak felismerni? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Az ottani diákoknak nincs annyi eszük, hogy azon gondolkozzanak, hogy ki is vagy valójában… Azzal lesznek elfoglalva, hogy te vagy az új diák – magyaráztam miközben a lépcsõn haladtunk lefele. Õ ment elõre.

,, Imádom ’’ hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Az utolsó lépcsõfokon – mint már sokszor – elbuktam, lábaim összegabalyodtak. Edward pont akkor fordult meg, elkapott engem de a lendület viszont nagy volt így nem tudott megtartani engem, így mind a ketten a földre zuhantunk.
Én rá estem és az õ csodálatos szemeivel találtam szembe magamat, amelyrõl ismét nem tudtam levenni a szememet. Õ is annyira kábult volt és lehet csak beképzeltem magamnak, de csodálattal nézett rám.
- Jól vagy…? – suttogta.
- Igen… - motyogtam, de nem vettem le róla a szememet és õ sem.
Valamiért jól esett az érintése… mintha a szikrák pattogtak volna közöttünk.

Aztán hirtelen észbe kaptam, mert fogalmam sem volt, hogy mióta lehettünk így, gyorsan lemásztam róla felálltam és õ is így tett. Éreztem, hogy az egész arcomat ellepi a forróság.
- Nem akartam rád esni… - szabadkoztam és ha lehet még jobban elpirultam.
- Semmi baj – küldött felém egy szívdöglesztõ mosolyt. Nem fogom ezt sokáig bírni. Megint elõtört belõlem az a fura érzés, mint múltkor mikor rajzoltam… vagy akkor amikor rá gondolok, ami ebben a két napban elég gyakran elõ is fordult, de ezt… még magamnak / magamban is nagyon nehezen tudom beismerni. Makacs vagyok.
- Mehetünk? – kérdeztem, hogy oldjam ezt a feszült hangulatot.
- Tõlem igen – azzal elindultunk a bejárat felé.
Bezártam az ajtót és a kiskutyát mellett is elhaladtunk.
- Aranyosak – mosolygott.
- Igen – viszonoztam a mosolyt – Csak már két hetesek és még nem nyíltak ki a szemük… Lehet csak paranoiás vagyok… - mondtam.
- Nem vagy az – vigyorgott – Csak aggódsz – mondta.

A furgonom felé haladtunk. Beültem a vezetõ ülésre õ meg az anyós ülésre.
- Be ne verd a fejedet – hecceltem. Elmosolyodott, de közben az ablakon nézett ki, ahol szakadt az esõ – Szokj hozzá, Forks – ban az év háromszázhatvanöt napjából, háromszázhatvan napon biztos esik az esõ vagy valamilyen más csapadék formájában áztatja a várost.
- New York – ban ugyanez jellemzõ a napsütésben – mondta.
- Hozzá lehet szokni – mondtam és felpörgettem a motort. Azt hiszem annyira elgondolkozott, hogy megint beütötte a fejét, próbáltam nem nevetni, de egy kis kuncogás mégis kibukott belõlem.
Gonoszan nézett rám, de nem ezzel foglalkoztam mert eszembe jutott egy lényeges dolog:

- Kellene neked egy bemutatkozó szöveg… - mondtam – A neved az legyen: Daniel Johnson, ezt apu mondta, mert így vagy már beíratva is. Azt mond, hogy… Los Angeles – bõl jöttél ide, mert… a szüleid meghaltak és apám egyik barátjának a fia vagy – ránéztem, hogy mit szól hozzá. Kicsit, mintha szomorú lett volna… - Bocs, jobbat nem tudtam kitalálni.
- Nem… khm… jó lesz – erõltetett meg egy mosolyt. Az arcát néztem ami meggyötört volt, de nem akartam rákérdezni, majd ha akarja… akkor talán úgy is elmondja.
- Izgulsz? – próbáltam oldani a feszültséget.
- Kicsit… Mire kell számítanom? – kérdezte.
- Hát… - gondolkoztam el – Van egy Jessica Stanley nevû lány, aki minden pasira hajt… Szóval azt hiszem rád is fog. Meg… minden lány ilyen a suliban.
- Te is voltál új diák?
- Igen – válaszoltam.
- És téged is körbe ugráltak? – ezt a kérdést ki akarom kerülni.

- Megérkeztünk – tereltem a témát. Nem akartam erre válaszolni.
- Huh… - fújta ki a levegõt. Csak izgul, bár lehet csak Jessica – tól fél… amit meséltem róla. Hát ha ez a gond, akkor én tökéletesen megértem õt.
- Nyugi – küldtem felé egy mosolyt, amitõl mintha megenyhült volna.
Lekaptam róla a tekintetemet és kiszálltam a kocsiból. Minden szem ránk szegezõdött ami kicsit zavart engem.
- Vegyük át a könyveidet meg az órarendedet – mondtam és elindultam az épület felé.
- Ezek nem normálisak – jött mellém Edward – Annyira… furák ezek a lányok, komolyan… már valaki a pasijától is eljött, hogy azt higgyem, hogy nem jár senkivel és hátha lesz esélye nálam… Ez undorító – rázta a fejét.
- Figyelmeztettelek, hogy mindenre képesek! – mondtam.
- Tudom… De nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet – vigyorgott.

- Erre gyere – és az iroda felé húztam.
A pult mögött egy negyven év körüli nõ ült és mikor látta, hogy felé közeledünk akkor elmosolyodott.
- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen.
- A nevem Daniel Johnson, én vagyok az új diák – mosolygott.
- Igen – mondta és már kutatott is a papírok között – Itt az órarended és a könyveid – mondta a nõ és a kezébe nyomta az órarendjét és a könyveit.
A könyveket beletette a táskájába.
- Köszönöm – mondta Edward én pedig az órarendjét tanulmányoztam.
- Mi az? – kérdezte miközben a folyosón sétáltunk.
- Ugyanaz az órarended, mint nekem – mondtam és elkezdtem elõtte lengetni.
- Komolyan? – kérdezte és, mintha boldogabba csengett volna a hangja, de lehet, hogy szimplán csak beképzeltem magamnak.
- Igen – válaszoltam.
- És… mi az elsõ óránk? – kérdezte és odahajolt, hogy megnézze.
- Matek… - morogtam. Utáltam a matekot… Hiába tanultam rá… ez volt az – az egyetlen tantárgy amibõl nem tudtam soha sem jó jegyet szerezni. Ebbõl a tantárgyból tiszta sötét voltam.
- Ne már! – mondta – Soha nem értettem. A magán tanár soha sem tanított nekem semmit – suttogta, hogy csak én halljam az utolsó mondatát.
- Ismerõs… - motyogtam.

Jessica jött velünk szembe aki mosolyogva mérte fel Edward – ot, de mikor rám tévedt a tekintete, szinte szikrákat szórt és gyorsan le is sütöttem a szememet.
- Mi baja? – kérdezte Edward felém fordulva.
- Nem bír… - motyogtam aztán bementem a matek terembe és leültem a szokásos helyemre.

( Edward szemszöge )

Bella kikerülve a rendes választ gyorsan beviharzott a matek terembe. De… nem akarom erõltetni… ha szeretné akkor majd elmondja.
Beléptem a terembe ahol minden szem rám szegezõdött, mindenki engem nézett. Több lány mellett nem ült senki akik még külön kis is húzták magukat. Nem voltak ám feltûnõek egyáltalán…
A szememmel Bella – t kerestem akit végül meg is találtam az terem leghátsó sorában, a saroknál. Valami itt nem stimmel…
Elindultam felé és többek is felszisszentek, hogy felé indulok. Valami belül súgta, hogy mellé üljek, valami fura, mégis kellemes érzés.
- Ideülhetek? – kérdeztem egy mosoly kiséretében. Meglepõdve nézett rám.
- Biztosan…? – kérdezte meglepõdve még mindig – Azt hiszem Jessica… nagyon hajt rád és…
- Ül valaki melletted? – tértem a lényegre.
- Nem… - válaszolta.
- Oké, akkor leülök melléd – azzal így is tettem – Nem baj? – kérdeztem.
- Nem… csak… a többiek annyira ellenségesen méregetnek… engem… - tette hozzá.
- Nem kell más véleményével foglalkoznod… - mondtam – Ha meg bántanának akkor megvédelek – kacsintottam rá. Õ meg erre elnevette magát. Olyan gyönyörû, csilingelõ nevetése volt.


- Jó reggelt, gyerekek! – lépet be a tanár. Végigmérte az osztályt és szeme megállt rajtam és elmosolyodott – Ma egy új diákkal bõvült osztályunk. Mr. Johnson, kérem mutatkozzon be – intett maga mellé.
Tudtam a betanult szöveget… Felálltam és kisétáltam a tanár mellé.
- A nevem Daniel Johnson, Los Angeles – bõl jöttem ide Forks – ba. Bella – éknál élek, mivel az apja az én apám régi jó barátja volt de a szüleim autóbalesetben meghaltak így kerültem ide – mondtam. A szüleim szó hallatán azt hiszem kicsit megremeget a hangom, de remélem nem sokan vették észre. Rossz emlékek amirõl nem szívesen beszélek senkinek…
- Köszönjök Mr. Johnson, kérem fáradjon vissza a helyére – mondta a tanár és én így tettem. Elhaladtam Jessica mellett aki követte minden egyes lépéseimet. Gondolom õ lehet itt az iskolában a fõ kis díva… Akit mindenki körül vesz, na én nem fogom… Ezt most itt eldöntöttem.

***

A nap többi része nem volt olyan borzasztó, mint én az gondoltam az elején. Furcsálva vettem észre azt, hogy Bella mindig a sarokban volt és nem ült mellette senki, sõt senkivel sem beszélt…
Most a menzára haladtam, Bella már elõre ment mert nekem lekellett még adnom néhány papírt.
- Szia, Daniel! – lépett oda mellém Jessica.
- Szia – köszöntem én is aztán beálltam a sorban a menzán. Megvettem a nekem kellõ dolgokat és Jessica követett engem, mint valami kiskutya.
- Hé, Daniel! Nem ülsz a mi asztalunkhoz? – kérdezte és oda mutatott.
Végig néztem az ebédlõn, mindenki engem nézett kivéve egy valakit… Bella – t õ ott ült egyedül egy két személyes asztalnál.
- Bocsi, de inkább odaülök Bella – hoz – mondtam és már el is indultam felé.
- De Daniel… Engem nem szoktak csak úgy… kikosarazni… - mondta hitetlenkedve. Ehhez is hozzá kéne szokni.
- Akkor… ezt is elkell egyszer kezdeni! – azzal elindultam Bella felé, aki még mindig nem nézett fel hanem az ebédjében turkált.
- Szia, leülhetek? – kérdeztem.
- Persze – mondta és én egybõl le is ültem – Elveszíted a hírnevedet… - motyogta.
- Miért? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. Nem értettem miért mondja ezt.
- Mert velem ülsz… - sütötte le a szemeit.
- Bella mi folyik itt? – kérdeztem.

- Tudod… mikor másfél éve, ideköltöztünk Forks – ba… Akkor már az elején nem úgy fogadtam engem, mint téged. Egybõl kiközösítettek engem… és nem is foglalkoztak velem. Nem mintha annyira… igényeltem volna azt. És… ez a kiközösítés… még mindig tart. Jessica több klubbot szervezett rólam és egy csomó hazugságot is kitalált rólam, ami ráadásul még nem is igaz… Ha lehet még jobban megutáltak engem és most… itt vagyok… még mindig.
Én csak néztem, rá, mert nem hittem el, hogy egy olyan lányt, mint Bella, hogy lehet nem szeretni? Mert tényleg annyira kedves és még engem is befogadott magához, pedig nem volt kötelessége.
- De… miért? – kérdeztem még mindig zavartan.
- Vannak olyanok… akivel még egy szót sem beszélnek, de már akkor utálják, valami ok miatt, amit nem tudnak megmagyarázni… Na én egy vagyok köztük… - motyogta – Te pont ennek az ellentéte vagy, téged már az elsõ látástól fogva befogadtak. Szóval még elülhetsz, mielõtt elveszíted a ,, hírnevedet ’’ – mondta.
- Nem akarok elmenni innen – mondtam ki amit gondoltam – De… hisz tudnál simán kérkedni rengeteg dologgal! Például, hogy apád az FBI fõnöke… vagy, hogy szuperül táncolsz és még tanítasz is.
- Azt mondanák hazudok és amúgy sem akarom ezt velük megosztani…
- Velem megosztottad… - suttogtam.
- Mert benned megbízok – nézett mélyen a szememben. Ez tartott egy darabig, de aztán lesütötte a szemeit, felállt és visszavitte a tálcáját.
Én csak néztem utána és hirtelen nem is tudtam, hogy mit csináljak. Csak néztem ki a fejembõl, de aztán észhez kaptam, gyorsan visszavittem a tálcámat aztán futottam Bella után, úgy gondoltam mivel nem volt több órája így biztosan a parkoló felé haladhat, így tettem és futottam egyenesen felé, hátha ott lelem õt.

Star Perfomance - 3.fejezet

Star Perfomance – 3.fejezet

( Bella szemszöge )

Imádtam táncot tanítani, már az életem részévé vált ez az egész. És nem túlzok ezzel kapcsolatban. Imádtam a gyerekeket is, tehetségesek voltak és én próbáltam azt is elérni, hogy ezt tudják majd használni. Néhány korosztályt már versenyekre is elvittem ahol jó helyezéseket rétek el, ami nekem még külön dicsõség.

Leparkoltam a parkolóban, még elég korán volt. Mindig korábban érkezek, minden csoportomnál, legalább fél – egy órával. Akkor mindig elütöm valahogy az idõmet. Felmentem a lépcsõfokon, nem tudom, de én mindig megszámolom a lépcsõfokokat és, mint mindig, most is negyven darab lépcsõ fok volt.
A cipõmet levettem, bementem az öltözõmben és magamra kaptam azt a ruhát amiben most tanítani fogok. Aztán visszamentem a táncterembe ahol szembe egy tükörterem volt. Ez sokat segít, mivel látni tudom én is, hogyha valaki valamilyen hibát vét, és magukat is látják.

Ahol a CD – im meg a lejátszó volt, ott láttam még valami ok folytán egy lapot.. és egy ceruzát. Hm… Már elég régen rajzoltam. Volt kiskoromban valami bajom… lerajzoltam azt ami az eszembe jutott és fogalmam sem volt, hogy éppen mit is rajzolok, csak amikor már készen volt a ,, mûvem ’’. De annyira fura volt… Mert ezek mindig meg is valósultak… Szóval… remélem ebbõl már kinõttem – azzal levettem onnan a lapot és a ceruzát, bekapcsoltam a lejátszott és egy lágy dallam szólalt meg, aztán elkezdtem alkotni.
Ismét – pont, mint régen – mintha elmémet kizárták volna és nem lett volna körülöttem senki… Csak én és ez a ,, mû ’’. A külvilág az megszûnt létezni körülöttem.
Elég fura érzés… Mivel ezt már régen éreztem, de nem csak ez tolongott bennem. Valami más is… amit még nem tudom hova kéne csoportosítanom. De azt hiszem egyszer ráfogok majd jönni. Mert… ez az érzés egyszerûen felülmúlhatatlan! De nekem ez elvan még mélyedve és arra vár, hogy elõtörhessen.

De ezek az érzések, mi… vagy ki után húznak? Nem tudom. Rá kell jönnöm, mert félek, hogy ezt elveszítem és nem hinném, hogy azt kibírnám, nem tudom, hogy mi ez… de tudom, hogy ha ennek vége lenne akkor az fájna nekem. Fura… de mégis igaz!
Ez a zene is segített, lassú… lágy volt, kisérve egy zongora szólammal, ami még gyönyörûbbé tette ezt az egészet. Vannak kisebb apróságok, de azok is feltudnak dobni, bármit amivel minden sokkal másabb lesz. Olyan kis apróságok, amire sokan nem is gondolnak…

- Bella! – ugrott a nyakamba öt lány. Nicki, Bianca, Carol, Amanda és Claudia.
- Sziasztok! – öleltem meg õket – Gyorsan menjetek öltözni, ma is sok dolgunk van – vigyorogtam õk meg gyorsan elszaladtak az öltözõjükbe. Mindannyian hat és hét évesek lehettek, de nagyon tehetségesek voltak.
Ránéztem a rajzomra és a szám tátva maradt, még a grafitceruza is kiesett a kezembõl. De én csak bámultam ezt a rajzot, tátott szájjal.
A rajzon, én voltam… és õ… Edward, akivel csókolóztam. Na
- Na nem! – mondtam és gyorsan fel is álltam a helyemrõl. Járkálni kezdtem és folyamatosan a rajzott tanulmányoztam. Már többször megragadtam, hogy széttépjem de egyszerûen a kezem nem tette azt amit kellett volna. Csak fogtam a lapot két kézzel, de nem téptem szét, mintha belül valami megfogott volna és mintha egy mentális pajzs is itt lett volna, ami megakadályozta volna az el szakításban.

- Mit fogunk ma csinálni? – tette fel a kérdését Adam. Õ mikor érkezett meg egyáltalán? Nem is láttam… ez a… szerencsétlen rajz elvette már az eszemet is. De mintha… valahol… nem is lett volna olyan rossz… De… Áh!
- Tanulunk egy új koreográfiát – mosolyogtam. Most a társas tánc napja volt. Az elõzõ tánccal múltkor végeztünk, már elõ is adták a gálán. Szóval most jön az új tánc… aztán évvégén, ismét a gála.
- Az szuper! – mindenki örült ennek, igen azt hiszem õk nem csak hobbiból jártak táncra, hanem… olyanok, mint én! Szinte már ezért értek, igaz hat – hét évesek, de mégis… Sokkal komolyabb a gondolkodásuk, mint Edward – nak!
És már megint õ! Mindig valamilyen téma végén mégis õ lesz a vége, nem hiszem el!

***

Azt hiszem ma én sem voltam valami jó pasztban ezért õk sem tudtak jól teljesíteni, ezért én voltam a hibás! Nem önmarcangolást végzek, hanem ez így van.
- Na jó… próbáljátok ezt úgy elképzelni… mintha… színészek lennétek! Vagy énekesek! Beleélni magatokat, mert a tánc is egy részben színészet. Mert õk is beleélik magukat a szerepükbe, ahogy nektek is kell a táncba! – mondtam és feléjük fordultam – Biztos vagyok benne, hogy nektek is van kedvenc sztárotok!
- Edward Masen! – mondták ájuldozva a lányok.
Istenem… pedig még olyan fiatalok… Nem kéne ilyen emberekre pocsékolnuk az idejüket. De én is ezt teszem… Hisz úgymond én ,, vigyázok ’’ Edward – ra, és ha megfeledkezek a dolgokról akkor én is… csak vele tölteném az idõmet.
Még egy téma és õ a vége.
- Na látjátok! – próbáltam úgy mondani, hogy ne tûnjön fel nekik az, hogy kicsit feszült vagyok, mert ez nem az õ hibájuk.

- Mehet még egyszer, elölrõl? – kérdeztem és a lejátszóhoz léptem, hogy indítsam a zenét – Most nélkülem, kíváncsi vagyok, hogy így hogyan csináljátok – mosolyogtam.
Elindítottam a zenét és meglepõdve vettem észre a változást, hogy – remélem – az én kis ,, beszédemtõl ’’ sikerült jobban alakítaniuk.
Na igen… Ezért most hála neki… - mondtam magamban. És a téma végét ismét õ zárja le. Ebbõl kezd most már ,, kicsit ’’ elegem lenni. De valahol… mégis melegséget önt a szívembe. Na jó ezeket a gondolatokat most rázzuk ki a fejünkbõl! – figyelmeztettem magamat.
- Még egyszer, elölrõl! – mondta, terelve a témát.
Huh… ez nem lesz egyszerû… mármint nem a tánc… vagy a tanítás. Hanem a fejembe zúgó gondolatok…

***

Szóval mára ennyi volt a tanítás, így is már hét óra és itt vagyok már két óra óta, de nem zavar, szeretem ezt csinálni és a munkában az a lényeg, hogy szeressem azt amit csinálok.
Ismét a kezembe akadt az a rajz, amit még délután rajzoltam. Visszatettem a helyére, lekapcsoltam a villanyokat majd elindultam az én ,, drága ’’ furgonomhoz.
Mikor beültem, megnéztem a telefonomat, hogy hívott – e valaki, mert hát a táncteremben lévõ hangos zenétõl, nem igazán hallom, hogy csörög – e vagy nem. Amúgy se hallanám, szóval mindegy. De nem hívott senki. Gondolkoztam rajta, hogy Edward – ot felhívom, hogy nem gyújtotta – e még fel a házat, de végül arra jutottam, hogy nem, nem hívom fel, mert úgy is háromnegyed óra múlva otthon vagyok. Szóval remélem, hogy még a ház egyben lesz… Mert ha nem! Akkor tartozik nekem egy új házzal, berendezéssel és mindennel.

Kicsit gyorsabban hajtottam az úton, nem úgy, mint máskor. Bevallom… Kicsit – jó nagyon – aggódtam, hogy vajon Edward mit mûvelt a házzal. Többször elfogott a kis értés is, hogy felhívom õt, de végül arra jutottam, hogy nem… inkább végig szenvedem az utat.
Mazoista vagyok… nagyon mazoista…

Már láttam a Forks táblát, és még jobban beletapostam a gázba. Olyan erõsen markoltam a kormányt, hogy ujjperceim már kifehéredtek. Már csak egy utca… - motyogtam magamban – És ott a ház!
Egyben… épségben…
Na de belül?
Gyorsan kipattantam a kocsiból és befutottam a házba. Mikor beértem nagyon meglepett voltam, mert Edward ott ült a kanapén és a tévét nézte.
- Huh… - fújtam ki megkönnyebbülve a levegõt.
- Mi az? – kérdezte és felém nézett.
- Tudod, nagy kõ esett le a szívemrõl… - mondtam és levetettem magamat mellé.
- Megtudhatom ennek az okát? – kérdezte.
- Bocs… de azt hittem, hogy felgyújtottad a házat, vagy valami mûveltél vele – nevettem fel, már kínomban.
- Hát… ahogy látod még egyben van – mutatott körbe a szobában.
- Ennek igazán örülök – bólintottam egyet.

- Amúgy eltudtad magadat látni, kajával? – kérdeztem.
- Igen… - gondolkozott el – Soha nem fõztem még… Szóval… Na mindegy! Megettem! Egy részét… – vigyorgott.
- Remélem nekem nem hagytál – hecceltem.
- Nem – vigyorgott – Odaadtam a kutyáidnak… Remélem nem baj…
- Akkor nem kell nekik kaját adnom. Azért remélem túlélik a holnapot… - bár a kicsik nem ettek belõle… de remélem, hogy Angie kibírja Edward fõztjét.
- Áh… amúgy csak odaégett… Azt adtam oda neki… Ami meg nem égett meg… hát… az elég kicsi rész volt , megettem – vigyorgott büszkén, mintha ez lenne a világ legnagyobb csodája.
- Reméljük te is kibírod – nevettem.

- Na, csinálok vacsorát, mert én is éhes vagyok… - mondtam – Szóval, ha nem laktál jól, abból amit te ,, fõztél ’’ akkor megosztom veled – azzal én fel is álltam és a konyha felé haladtam, ahova õ követett.
Valamiért, most nem is izgatott, hogy felém közeledett.
- Segítsek? – kérdezte.
- Edward… komolyan mondom, hogy éhes vagyok – nevettem.
- De egyszer meg kell tanulnom fõzni! – gyõzködött.
- Jogos! – mondtam.
Levettem az egyik, konyha fogasról egy kötényt. Nem voltam benne biztos, hogy Edward nem fogja összekenni magát, így hát nem kockáztatok.
- Vedd fel – nyomtam a kezébe.
- Minek? – kérdezte.
- Hogy ne legyen oda a ruhád – válaszoltam felé bökve.
- Nem kell… - makacskodott, mint egy kis gyerek. De… mégis aranyos volt. Úristen mikor gondolsz megint Bella?!
- Oké, akkor nem- azzal vissza is tettem a helyére aztán visszamentem mellé.

- Megfelel a lasange? – kérdeztem.
- Tökéletesen – küldött felém egy féloldalas mosolyt, amitõl szó szerint olvadozni kezdtem. És aztán még a szemeibe is belenéztem na ott… már… végem volt.
- Oké… - motyogtam.

- Kitudod ezt nyitni? – kérdeztem és a lasange, tésztás zacskóra mutattam.
- Azt hiszem megbírkozok vele – mondta és kivette belõle a tésztákat.
- Eddig siker! – vigyorogtam és elõvettem egy tálat, amiben majd a lasange lesz – Tedd bele – mondtam. Erre ezt is tette – De ne így tedd bele! Beledobni én is beletudom, szépen rakd bele, hogy mindenhol fedje – mondtam és a fejemet ráztam. Azt hiszem soká lesz itt vacsora…
- Ja… - vigyorgott – Akkor azt mond!
- Jó! Legközelebb, részletes leírást fogok róla mondani, oks? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Megegyeztünk – mondta még mindig nevetve.
Hát én ezt nem tartom viccesnek, de hát hadd szórakozzon jól, én nem fogom elrontani az örömét…

***

- Ez fárasztó volt! – mondta, mintha ez lett volna az életben a legnehezebb dolgok egyike.
- Igazad van, lasange – t csinálni tényleg fárasztó – morogtam és kivettem a sütõbõl a tálat, amit aztán az asztalra tettem.
Edward addigra már meg terített.
Nem gondoltam volna, hogy… így tudunk együtt mûködni. Mert ahogy tegnap ,, bemutatkozott ’’ nálam, az nem volt semmi. De lehet, hogy egyszerûen csak én álltam így a dolgokhoz. És… van neki egy oldala, ami kedves és érzékeny, csak én már az elején gonoszul viselkedtem vele és ez fel sem tûnhet.
Vagy szimplán csak kedve volt, azért viselkedett így, de lehet, hogy másnap ismét ilyen gerinctelen lesz. Ki tudja, mit hoz a holnap…