Star Perfomance - 10.fejezet

Star Perfomance – 10. fejezet

( Edward szemszöge )

Edward! – kiáltott nekem Alice – Menj el kérlek vadászni Emmet – tel és Jasper – rel kérte.
- Tegnap elõtt voltunk… - mondtam neki.
- Tudom, de mivel új szülött vagy muszáj elmenned, meg amúgy is. Így a szemed is gyorsabban lesz aranybarna és nem vér vörös. Szóval végül is teljesen mindegy, hogy mit mondasz, minden képen elvisznek téged vadászni a fiúk – és a két említett vigyorogva meg is jelentek.
- Alice, miért is akarnék én veled leállni vitatkozni? – kérdeztem.
- Nem tudom… - gondolkozott el – De ne tedd! – tért a lényegre.
- Na gyere öcskös – ráncigált ki a nappaliból Emmet. Nem volt kedvem vadászni.

- Mire akarsz vadászni? – kérdezte Emmet.
- Teljesen mindegy… Ami jön – mondtam. Mint az ösztöneimben mély levegõt vettem így körbetudtam mérni, hogy milyen zsákmányom van.
Most egy sokkal mámorítóbb illatot éreztem, sokkal jobb volt a vére, mint egy szarvasnak vagy bármi féle más állatnak. Csábított… a vámpír elõtört belõlem. Egész testem megfeszült, nem is tudtam uralkodni magamon, a vörös köd elborította az elmémet.
Futni kezdtem egyenesen az illat után.
- Hé öcsi! - kiáltott utánam Emmet – Csak lassan! – hallani lehetett a hangján, hogy vigyorog.
- Emmet… Edward egy ember felé fut! – hallottam meg Jasper hangját, aztán már nem is koncentráltam rájuk. Hanem csak a zsákmányom felé futottam. Csak úgy száguldottam a fák között nem is figyelve semmire, csak a vacsorámra összpontosítva.

És megláttam. Egy vadász lehetett. Meglátott engem és megijedt, gondolom a szememtõl. Hirtelen ott termettem elõle. A vadásznak a kezébõl még a fegyver is kiesett én meg gonoszan elmosolyodtam.
Megfogtam a nyakát és egy fának nyomtam.
- Ne… kérem… - motyogta de én meghallottam – Feleségem… és gyermekeim vannak – mondta elfojtott hangon. Szerintem alig kaphatott levegõt a szorításom miatt.
Kegyetlen voltam. Nem is érdekelt semmi, csak a nyakán lévõ ütõér érdekelt engem. Az fixíroztam.
Közelebb hajoltam a férfihoz, fogaimat a nyakába mélyesztettem és szívtam a mámorító vérét.
Egy pillanatra felnéztem a férfire. Barna szemei ijedtek voltak és könny fátyol fedte azt. A férfi teste aztán megmerevedett és ernyedve tartottam karomban aztán hátráltam és hirtelen egy fának csapódtam.

Kidülledt szemekkel néztem az ott fekvõ holt embert. Megöltem… Megöltem egy embert… akinek felesége… és gyermekei voltak. Miért tettem ezt? És ha az a személy Bella lett volna? Akkor mit teszek? Ott hagyom a francba vagy mi?
A fa tövébe leültem. Nem mertem levegõt venni, mert féltem, hogy megint megtámadok valakit. Még mindig meredten néztem magam elé.
És Emmet meg Jasper hol van? Õk miért nem tudtak elõbb érkezni? Állítólag utánam jöttek, miért nem tudtak megállítani?

- Edward! – hallottam meg a kiáltásokat, de nem figyeltem. Majd ide jönnek. Már hallottam a lépteket is – Edward… - suttogták meggyötörten.
- Sajnálom… - motyogtam.
- Ez megeshet mindenkivel… Velünk is megesett… De ez nem…
- Ne mond azt, hogy nem bûn, mert mi vámpírok vagyunk! – emeltem fel a hangomat.
- Új szülött vagy… Az is csodának számít, hogy az elsõ vadászaton nem támadtál meg senkit… - motyogta Jazz.
- Ezzel rohadtul nem érzem jobban magamat – morogtam és a semmibe néztem. Egy fát , néztem mereven, nem érdekelt semmi. Most még jobban elástam magam, saját magam elõtt. Hogy is gondolhattam volna azt, hogy a vámpírság csak jó dolog? Nem tudom, de most már rájöttem, hogy nem garantálja semmi azt, hogy ne öljek meg bárkit is… És így nem tudom, hogy fogok élni.
Egyszer biztos jobb lesz majd az önuralmam… de… ez így nagyon nem tetszik nekem.

- Akarsz még vadászni? – kérdezte Emmet.
- Ezt most komolyan kérdezted vagy csak költõi kérdésnek szántad? – kérdeztem felháborodottan és fel is álltam. persze, egybõl vadászni akarok miután megöltem egy embert. Ez minden vágyam! – morogtam magamban aztán elindultam a házunk felé.
Lassan léptem de aztán gyorsítottam és át váltottam vámpír tempóra, levegõt még mindig nem vettem. Nem mertem kockáztatni és mikor már kérdõre vontam az önuralmamat, meddig bírom, elképzeltem magam elé Bella arcát, és így elég erõt kaptam ahhoz, hogy visszatudjam tartani a belõlem feltörõ szörnyet.
Még mindig nem hittem el… Megöltem egy család apát, felesége… gyerekei… Ezt nem fogom soha se feldolgozni. Szörnyeteg vagyok… bûntudat is majd megesz engem… Bella – t sem láthatom, komolyan mondom, nem tudom mi fog még ezek után következni.

Gyorsan berohantam a házba, minden szem rám szegezõdött de nem is figyeltem rájuk, hanem csak felrohantam az emeletre és jó hangosan bevágtam az ajtót.
Nem is tudom a családomra, miért haragszok. Õk nem tehetnek arról, hogy elvesztettem a fejemet megöltem egy embert aki… Nem! Nem fogok megint erre a témára át térni. De nehéz nem erre gondolni.
Felálltam és belenéztem a tükörbe. Mivel sokat vadásztam állatra kezdett már aranybarna lenni. De most ott volt mindkettõ szememben egy kis vörös csík. Csak azt tudtam nézni. Le sem tudtam róla venni a szememet.
Ökölbe szorítottam a kezemet ujj perceim kifehéredtek. Lelöktem a tükröt ami ezernyi darabra tört. Azt néztem egy darabig, aztán leültem, vissza az ágyamra.

- Bejöhetek? – dugta be Alice félénken a fejét.
- Ja… - morogtam. Pont, mint múltkor amikor azon volta ki, hogy a szüleim kutatását nem folytatják tovább. Milyen hisztis vagyok, mint egy tini. Igaz, az okom meg van rá teljes mértékben.
- Jól vagy? – tette kezeit a vállamra.
- Szerinted? – kérdeztem cseppet sem kedvesen – Sajnálom… csak…
- Nem haragszok – ölelt meg engem. Soha nem volt testvérem, lehet vágytam volna egyre, ha olyan lett volna, mint Alice. Õ az álom kishúg.
- Elakarod mondani? – kérdezte.
- Emmet – ékkel voltunk ugye és egyszer nagylevegõt vettem. Ez az illat sokkal csábítóbb volt, mint például egy szarvasnak. Futni kezdtem az illat iránya felé. És akkor megláttam azt a férfit. Vadász volt, ez a ruhájáról és fegyverérõl látszott. Odamentem hozzá. Megfogtam a nyakánál fogva egy fának szorítottam. Mondta, hogy felesége és gyerekei vannak, de a szörny elõjött belõlem és még ez sem érdekelt engem. Majd szívni kezdtem a vérét és késõn jöttem rá arra, hogy ezt nem kellene, de akkor már késõ volt. Aztán megjelentek Emmet – ék és ennyi… - mondtam el az egészet egy szuszra. Úgy voltam vele, jobb ha elõbb elmondom, akkor nem kérdezz bele nem kell mindenre válaszolnom, mert nem akartam… Arra még nem voltam felkészülve. Mert… tudtam, hogy akkor Bella is szóba kerül. És nem akartam beszélni róla. Nem azért mert szégyenlem õt, hanem mert nem tudtam beszélni róla. Fájt már magamban is róla beszélni.
- Edward…
- Csak ne azt mond megint, hogy ez mindenkivel megesik. Nem bûn, mert vagyunk azok akik – mondtam és rá néztem – Mert én ezt bûnnek érzem… Megesz a bûntudat engem… - motyogtam és fejemet a tenyerembe temettem.
Ez így nem lesz egyszerû… Nagyon nem…

***

- Edward, gyere ki! Ott gubbasztasz már két napja! – dörömbölt az ajtómon Emmet – Na jó öcskös, én általában nem vagyok kegyetlen. De most betöröm az ajtódat – úgy se meri… - mondtam ezt magamban.
- Három… Kettõ… Egy és háromnegyed… - számolt vissza – Na! Még kijöhetsz! Egy és fél… egy… Akkor betöröm! – nem habozott tovább és már csak egy nagy reccsenést hallottam.
- Te nem vagy normális… - morogtam és felálltam.
- Ez elõbb is megtehetted volna – vigyorgott és jött utánam, le a lépcsõn, le a nappaliba.
De kíváncsi voltam arra, hogy tényleg betöri – e az ajtót. És igen… betörte. De ahogy Alice – t ismerem pár órán belül már új lesz.
A nappaliban az egész család ott ült és érdeklõdve nézték Carlisle – t.

- Tudjátok, már amúgy is eltelt jó néhány év és úgy gondoltam, hogy menjünk a Denali – klánhoz. Azt hiszem, jobban tanulmányozni tudnák Edward képességét és ott az önkontrollodat is tudod fejleszteni. Mindenki ott fejlesztette és tapasztalta ki azt, mikor kéne vadásznia és egyebek – mondta, elgondolkoztam ezen a kijelentésen.
- Hol van ez a… Denali – klán? – kérdeztem.
- Alaszkában – válaszolt. Bólintottam egyet – Mit szóltok az ötlethez? – kérdezte meg az egész család véleményét.

- Edward? – kérte ki az én véleményemet elõször.
- Rendben, én nekem tetszik az ötlet – válaszoltam.
- Esme? – kérdezte feleségét.
- Már nagyon régen láttam õket én benne vagyok – mosolygott.
- Alice?
- Én is így gondolom – vigyorgott Alice.
- Rosalie?
- Nekem mindegy… Úgy is megyünk… - lapozott egy divat újságot.
- Jasper?
- Nekem is tetszik az ötlet.
- Emmet? – már csak õ maradt.
- Menjünk! – vigyorgott kajánul – Már kíváncsi vagyok Tanya – ra. Szerintem csinálj valamit mert az a csaj rád fog mászni teljes erõvel! – tette kezét a vállamra.
- Kihagyom… - morogtam.
- Amúgy nem lenne gáz… Csak szõke és ez elõ is jön néha belõle. Már mindenkire ráhajtott. Rám… Jasper – re. Igaz Carlisle – ra nem… - gondolkozott el.
- Mi bajod a szõkékkel? – állt fel méltóságteljesen Rosalie, de dühtõl izzó szemekkel és Emmet – hez lépett.
- Sok szerencsét – suttogtam de közben ott vigyorogtam, mint a vadalma.
Jól lefogja szidni Rosalie Emmet – et. De aztán meg jól fog járni… Itt vagyok már jó néhány napja… és hallottam ám dolgok, mire nem jó a vámpír hallás….

- Ugyan cica – próbálta vigasztalni szerelmét és küldött felé egy mosolyt. Rose egybõl ellágyult és megcsókolta Emmet – et. Azt hiszem ezt már nem akarom látni, meg amúgy is fájt. Nem az, hogy õk boldogok. Annak persze örülök. Csak az én boldogságom nincsen meg… Bella… - motyogtam magamban a nevét.
- Gyerünk Edward, pakolj! – zökkentett ki a gondolkodásból, hiperaktív húgom.
- Mikor indulunk? – kérdeztem.
- Holnap, neked nincs sok cuccot gyorsan végzel. De én nem… - vigyorgott – Szóval nekem nem ártana majd egy kis segítség… - gondolkozott el – Hozok dobozokat, meg bõröndöt, addig menj fel a szobádba – azzal el is tûnt.
Hogy lehet valaki ilyen? Mindig beszél… ugrál ide – oda, meg minden. Ezt nem lehet kibírni hosszú távon. Jó persze szeretem Alice – t – mint testvér – de azt hiszem lassan most már le kell õt állítanom.
Akkor meg elrontom az örömét. Akkor ez a terv nem lesz hatékony. Inkább hagyom, ez az õ stílusa. Ha nem lenne ilyen hiperaktív, hanem szomorú lenne, akkor az nem is Alice lenne, hanem valami roncs, szomorú lány. Úgy meg nem is tudom, nem is akarom elképzelni õt így.

Felmentem a szobámba, az ajtómat nem csuktam be, mert fogalmam sem volt, hogy Alice mennyi dobozzal vagy bõrönddel fog ide visszatérni és így legalább be tud jönni akadálytalanul.
- Na itt vagyok! – vigyorgott Alice és letette elém a dobozokat – Pakolás! Aztán mikor végeztél gyere át segíteni nekem, kérlek – nézett boci szemekkel.
- Átmegyek… - motyogtam és a gardróbom felé mentem és hát Alice elég jól feltöltötte már ruhákkal. De más dolgom nem is igazán volt. De nem félek, attól, hogy nem lesz pótolva. Húgomat ismerve mindenre képes. Mindent megcsinál, nála nincs az a szó, hogy lehetetlen. Az õ kis sajátos szótárában, csak az igen szó szerepel, vagy azok a szavak, ami ennek a rokon értelmûje.