Star Perfomance - 5.fejezet

Star Perfomance – 5.fejezet

( Edward szemszöge )

Többen is megbámultak engem miközben a parkoló felé futottam, de nem igazán foglalkoztam velük, most csak õ érdekelt. Nem tudom mi történik velem, de valami köt hozzá és nem tudom õt kiverni a fejembõl öt percre sem…
Lehet szeretem õt? Lehetséges ez két nap elteltével. Lehet mégis van szerelem elsõ látásra? Mert mikor megláttam õt a repülõtéren, már akkor megindult bennem valami… csak akkor ezen még nem is gondolkoztam, hanem szimplán csak próbáltam nem arra gondolni, kitérni, magamban a válasz elõl.

- Bella! – kiáltottam mikor megláttam õt. A furgonja mellett volt össze húzódva, vállai rázkódtak, azt hiszem a sírástól. Gyorsabban szedtem a lábaimat míg oda nem értem hozzá.
- Bella… - suttogtam ismét a nevét, de most már sokkal lágyabban, leguggoltam így vele egy szinten voltam. Végig simítottam selymes haján amire felnézett.
Szemei kisírtak voltak, összeszorult a szívem, hogy így kell õt látnom, ez nem az õ ,, stílusa ’’ volt. Leültem mellé és fél kezemmel bátortalanul de átöleltem. Ez annyira jó érzés volt, mintha pattogtak volna közöttünk a szikrák.
- Ez… annyira… borzasztó érzés, mert… nem is tudják, hogy valójában milyen vagyok – szipogta megtörten.
- Én sem… voltam az általánosban mindig népszerû… Nem bírtak engem… szemüveges voltam… fogszabályzós és ez pont elég volt ahhoz, hogy úgy mond ,, kretén ’’ legyek és ez ahhoz is vezetett, hogy engem is kiközösítsenek… - hitetlenkedve nézett rám.
- Elég nehéz… ezt elképzelni… - motyogta.
- Mikor… kezdtem híres lenni, akkor lekerültek rólam ezek a dolgok és már ismét népszerû lettem… Szóval ez az egész, annyira genyaság volt, rosszul is esett, mert csak kihasználtak engem… - mondta – Nehogy azt hidd, mert, hogy most ilyen vagyok… régen is ilyen voltam – néztem mélyen a szemében – Nem lehet tudni melyik sztárnak milyen volt a gyerekkora, az – az idõszak amikor még nem volt híres… hogy akkor, hogy kezelték az emberek.

- Sajnálom… - mondta és rám nézett.
- Mit? – kérdeztem zavartan.
- Hogy… az elején olyan szenya voltam veled… Nem gondoltam, hogy tutsz rendes is lenni – eresztett meg egy mosolyt – Rájöttem, hogy te nem olyan vagy, mint ahogy azt én gondoltam, ez egy image és te egy álarc mögé rejtõzöl. Pedig te nem ilyen vagy… - egy darabig az arcát tanulmányoztam és örültem, hogy így vélelkedik rólam. Pedig, ha tudná… hogy egy ideig tényleg ilyen voltam… Nem szeretek ezekre az idõkre visszagondolni, mert akkor mindig elõtör belõlem a bûntudat. De meg is érdemlem, nem kellett volna így bánnom néhány emberrel akik ezt nem érdemelték volna meg.
- Tudod… te sem olyan vagy… mint ahogy a repülõtéren bemutatkoztál – küldtem felé egy mosolyt.
Lesütötte a szemeit. Annyira gyönyörû, mikor elpirul.
- Szóval örülök, hogy megismertem az igazi énedet.

Itt ültünk a parkolóban egy darabig. Többen megbámultak minket, de most ez sem érdekelt engem. Talán évek után most éreztem jól magamat, nem kellett megjátszanom magamat, mert végülis Daniel Johnson nem is létezik, ez egy kitalált személy, karakter akit bárhogyan meglehet formálni.
De Edward Masen nem egy kitalált személy… õ ilyen valójában… de ezen majd változtatni fogok… egyszer…

- Nagyon szánalmas vagyok igaz? – kérdezte és felnézett rám.
- Nem – nevettem és felálltam – Nem akarom, hogy megfázz, mér elég régóta itt ülünk – azzal felhúztam õt, kicsit nagy volt a lendület ezért a mellkasomnak ütközött.
- Öhm… - kezdte zavartan és megint elpirult - most mennem kell tanítani… - gondolkozott el és a telefonján nézte meg az idõt.
- Mehetek? – egyszerûen csak vele akartam lenni. Meg… azért kíváncsi is voltam arra, hogy hol tanít.
- Persze – mondta mosolyogva – Csak elõtte mindenképpen hazakell szaladnom néhány dologért…
- Oké – küldtem felé egy mosolyt.

Most legalább eltereltem talán a figyelmét és most nem agyal a történteken… Hát ha most csak a saját helyzetemet gondolom át akkor tényleg rossz lehet… Bár mikor híres lettem és kikerültem a suliból is, akkor a helyzetet elég jól kihasználtam.
Elég beképzelt lettem… mindenkit lenéztem, legyen az bár ki is. Akkor a régi haverjaimat leráztam… Mert mikor még fogszabályzós voltam akkor úgymond a ,, kreténekhez ’’ tartoztam így a barátaim is ,, azok ’’ voltak.
Amikor kezdett kisebb hírnevem lenni a suliban is, akkor kezdtem õket hanyagolni, majd már nem is foglalkoztam velük mert ,, bekerültem ’’ a menõkhöz és úgy voltam vele, akkor minek foglalkozzak velük ha jobb helyen is lehetek?

De… mikor idekerültem, Forks – va és amikor Bella – t megláttam. Akkor mintha… valami megindult volna bennem. És… mintha akkor is valami változás történt volna bennem. De lehet csak szimplán beképzelem ezt magamnak.
Változtatni akarok magamon, nem akarok ez a bunkó, egoista Edward Masen lenni. Változnom kell, mert az lesz, hogy mindenki elfog tõlem vadulni, azok akik még talán megvannak velem.
Nem is értem, hogy a rajongók, hogy bírnak engem… Hisz soha se osztok nekik autogramot, szinte csak kihasználom õket. Õk mégis minden koncertemre, megjelenésemre eljönnek és támogatnak engem.
Én meg mit csinálok velük? Szimplán kihasználom õket és megjátszom magamat elõttük és ez még tetszik is nekem… Nem… Ez megfog változni, mert… ez… így csalás, hazugság és garázdálkodás is egyben. De hát a menedzserem is ehhez a ,, rosszfiúsághoz ’’ áll inkább jobban. Vagyis már… így ,, nevelte ’’ belém ezt az egészet.

- Jól vagy? – kérdezte Bella.
- Öhm… persze, csak elgondolkoztam… - motyogtam és kinéztem az ablakon.
- Megkérdezhetem, hogy miben merültél el ennyire? – ránéztem, ajkain egy kisebb, cinkos mosoly jelent meg.
- Hogy változtatni kéne magamon…
- Az már megvan – bökött rám.
- Én most nem arra a ,, változtatásra ’’ gondolok – mondtam.
- Akkor? – kérdezte, azt hiszem, nem érthette a helyzetet.
- A belsõmmel kell változtatnom… - kezdtem bele – Rájöttem, hogy… - itt elgondolkoztam ismét és másba kezdtem – Mikor engem kiközösítettek… és aztán bekerültem a ,, menõk ’’ közé, akkor elhanyagoltam a barátaimat akik mindig mellettem voltak, de õk nem tartoztak az elõbb említett csoporthoz. Mikor így bekerültem a jók közé, elhanyagoltam a barátaimat… Nem foglalkoztam velük aztán nem is kerestem a társaságukat sem, mert bejött a karrierem. Beképzelt lettem… Nem foglalkoztam semmivel és senkivel csak magammal. A menedzserem és úgymond ezt nevelte belém, mert szerinte ez az image bejöhet nekem és ezt folytassam és beleegyeztem. A rajongóimmal sem foglalkoztam csak megjátszottam magamat… - mondtam és amit most elmondtam, azokra egyikére sem voltam büszke, sõt inkább szégyeltem is magamat ez miatt – Szóval arra jutottam, hogy meg kell változtatnom magamat, mert akik még bírnak engem azokat nem akarom elvadítani magam mellõl… Szóval… ezen gondolkoztam – fejeztem be most már szónoklatomat.

Bella nem szólalt meg, csak az utat nézte én meg nem sûrgettem, ha majd tud valamit mondani, akkor elfogja mondani.
- Még meg van arra minden esélyed, hogy tudj magadon változtatni… - mondta, leállította a motort és rám nézett – Még nincs semmi elvesztve Edward! Csak az amirõl lemondasz, de ha most te ezt tényleg komolyan gondolod… Akkor minden esélyed van egy új élet kezdetéhez – végig a szemembe nézett és tudtam, hogy amit mondott, igaz és tennem kell érte, pont ahogy elterveztem. És nem csak a számat kell jártatnom, mert azt mindenki megtudja csinálni.

- Mindjárt jövök, csak bemegyek néhány dologért ami kell a tánchoz, bejössz vagy…
- Itt maradok – fejeztem be a mondatát egy mosoly kiséretében.
- Oké – õ kiszállt a kocsiból én meg itt maradtam együtt a gondolataimmal.
Bella – t néztem ahogy távolodik a kocsitól, aztán meg bemegy a házba és nem látom õt… Tudom, hogy pár perc múlva visszajön, de akkor is már most hiányérzetem támadt.
Hiányérzett… Szeretem, hogyha a közelemben van, mert ha nincs… akkor már elveszetnek érzem magamat… mintha nem is én lennék és a szívem egyik felét kitépték volna és azt az egyik felét Bella magával vitte volna. Ha õ viszi magával, akkor lehet, hogy még örülnék is neki, mert tudom, hogy akkor jó kezekben lenne.
Fura gondolat… - motyogtam magamban.

De… ha ezeket a dolgokat érzem iránta… akkor ott van még egy érzet… A szerelem… Annyira fura ezt a szót kiejteni, de mégis kellemes érzés. Mikor rágondolok akkor mintha elõttem kinyílnának a világok, eltûnnének a felhõk felõlem és már csak a boldogság maradna.
De tök idióta gondolat ilyenek gondolkoznom…Úgy se érez irántam semmit. Meg amúgy is… ha ez az ügy lezáródik akkor visszakell mennem New York – ba, élnem kell tovább nem normális életemet és ami még rosszabb ez ellen nem is tudok mit tenni.
Szabad ember vagyok! Ha úgy nézzük, nem is mondhatnák meg, hogy mit csináljak. De mivel ez egy nem éppen normális élet… ezért nem én döntöm el, hogy hogyan alakítom az életemet…

- Na itt vagyok – szállt be a kocsiba. Mellém ledobott egy kisebb sporttáskát majd felpörgette a motort. Most már kezdek hozzászokni a hangjához, szóval nem verem már be annyiszor a fejemet sem.
- És… szüleid, hogy fogadták azt, hogy… téged így elakartak kapni? – na ez volt az a másik téma amit még nem beszéltem meg vele és ha ezt lehetett volna… el is kerültem volna, de most már így válaszolok, legalább túl esek ezen is.
- Hát… - kezdtem de nem tudtam, hogyan folytassam – a szüleimet elfogták... Engem akarnak cserébe váltságdíjba én ebbe bele is mentem volna de az FBI nem engedte ezt… Szóval õk még mindig fogságban… és nem tudom mi van velük jelenleg.
- Sajnálom… én… én ezt nem tudtam! – szabadkozott.
- Nem tudhattad – küldtem felé egy bátorító mosolyt, de most ez nem jött annyira össze – Még a tévékben sem adták le… nem is lehet közzé tenni…
- Én nem fogom elmondani senkinek… - mondta.

Éreztem, hogy valami kellemesen langyos dolog ér a kezemhez és ez Bella apró bársonyos keze volt. Lenéztem rá aztán maga a személyre.
- Nem is feltételeztem, hogy te elmondanád bárkinek is… - mondtam és most már egy szívbõl jövõ mosolyt küldtem felé ezt viszonozta.

Az hiszem – bár lehet csak beképzelem ezt magamnak – Bella… és köztem valami már kezd… kezdõdni. Egy kezdetleges dolog… amit talán még… magunknak is nagyon nehezen vallunk be…