Star Perfomance - 7.fejezet

Star Perfomance – 7. fejezet

( Bella szemszöge )

A tévé elõtt ültünk Edward – dal és a déli híreket néztük, amiben újabb támadásokról írnak… Most már kezdek kicsit nyugtalan lenni.
- Forks közelében három eltûnést jelentettek. Abból kettõ embernek holtestét megtalálták. Beazonosították õket. Pont, mint a múltkori eseteknél, csak az ernyedt testet találták meg egy csepp vér nélkül. Vajon mi lesz a kis város nyugalmával? Lehet ennyi volt és… - Edward kikapcsolta a tévét.
- Ez már butaság. Csak ijesztegetik az embereket. Ebbõl keresik a pénzüket, hogy a mûsorukat sokan nézzék, az újságukat meg megvegyék, ami szintén tele van hazugságokkal – mondta és hangjában hallani lehetet, hogy mennyire nem bírja az ilyn embereket, hát igen. Sztár és ezzel neki szembe is kell néznie.
- De… akkor is annyi hihetõen elmondják el ezt az egészet – mondtam és hátra dõltem.
- Nyugi – mondta nyugtatóan.

- Van valami programod mára? – kérdeztem, hogy oldjuk a feszültséget.
- Hát… Séta az erdőben?
- Oké – vigyorogtam és azzal fel is pattantam a helyemrõl. Gyönyörû maga a környezet és már maga a jelenléte az erdõnek valamiért meg nyugtat.
A madarak lágy csiripelése, ami bezengi az erdõt, az már magában csodálatos.

Felvettem a vékony dzsekimet.. Azt hiszem én majdnem minden nao kijövök ide, megnyugtat. De ma. Ma valami nem volt egyáltalán rendben. Az erdõ – nem úgy, mint máskor, most – nyugtalannak tûnt. Feszülten mentem be. Nem úgy, mint máskor amikor örömmel megyek be a gondolatokat kiûzve a fejembõl. Nem. Most feszülten és még több gondolatot a fejembe hozva.
A madarak nem csicseregtek, de egyet sem láttam nem úgy, mint máskor.
A szél néha belekapott az ágakba és mintha sugallni akarta volna azt: gyorsan menjetek innen, veszély. Veszély!
Megráztam a fejemet, hogy próbáljam a gondolatokat kiûzni a fejembõl.

- Mi a baj? – kérdezte Edward.
- Semmi – küldtem felé egy mosolyt. Biztos ezt az egészet ami itt történik csak beképzeltem magamnak és nem is igaz. Már megbolondultam és beképzelem azt amit a tévében mondanak. Igaza van Edward – nak túl sok butaságot mondanak benne.
- Nem hiszek neked… - fordított magával szembe.
- Nem vetted észre, hogy kicsit, mintha feszült lenne az erdõ? – kérdeztem. Már el is képzeltem, hogy Edward kinevet engem, hogy milyen baromságokat gondolok. De tévedtem.
Körbe nézett többször is és szerintem észrevehette most már õ is ezt az egészet. Nem csak én a bugyuta gondolataimmal. Érdeklõdve néztem õt.
- A madarak… az állatok sem járkálnak. Nem úgy, mint máskor – mondta elgondolkozva.
- Lehet az idõjárás miatt… - adtam egy talán értelmes választ.
- Szerintem is – küldött felém egy mosolyt – Hazamenjünk? – vált komollyá a hangja.
- Nem kell – mondtam gyorsan.

Nem beszéltünk egymással. Csak a gondolatainkban merültünk.
De engem még most se hagyott nyugodni a dolog, hogy itt valami nincs rendben és nem… Nem csak beképzeltem magamnak, hanem itt van valami… vagy valaki.
Hirtelen hátra kaptam a tekintetemet de nem volt ott semmi…
- Biztosan jól vagy? – kérdezte újból.

Egy nagy dörgés, villámlás zavarta meg a csöndet majd az esõ – mintha dézsából öntötték volna – szakadni kezdett.
- Menjünk! – mondtam és sietve kapkodtam a lábaimat. Szívem egyre hevesebben kezdett verni – Edward! - állítottam meg – Lehet, hogy már paranoriás vagyok, de itt valami nagyon nincs rendben! Fura érzéseim vannak… Mintha valaki figyelne minket… És mintha már maga a természet figyelmeztetne minket!
- Ez… - kezdte Edward, de valaki félbeszakította.
- Egyszerûen csodálatos! – termett elõttem egy vörös hajú nõ és tapsikolni kezdett – Micsoda eszed van… - a nõt mértem végig. Szemei vérvörösek voltak és bõre olyan fehér, mintha már halott lenne.

- Ki… ki maga? – kérdeztem dadogva, mert a döbbenettõl meg se tudtam szólalni.
- Victoria – vigyorgott – És… hát örülök, hogy megéreztem az illatotokat. Tudjátok… Teljesen kivagyok éhezve… - nyalta végig ajkait.
- Bella… Menj innen… és hívd fel apádat – suttogta Edward a fülembe.
- Nem hagylak itt!
- Bella! – nézett rám. És szemei csak óvást árultak. De nem akartam itt hagyni – Kérlek… - nézett mélyen a szemembe.
Egy aprót bólintottam. De nem szívesen tettem ezt.
Futni kezdtem egyenesen a házunk felé és felhívni apámat. A telefonomat már kivettem a zsebembõl.

( Edward szemszöge )

Ott álltam, farkas szemet nézve a vörös szemû nõvel. Ijesztõen festett. Ahogy nézett a szemeivel… Az… hátborzongató volt.
- Hm… - szívta be mélyen a levegõt – Véred olyan csábító… mint egy alkoholistának valamilyen alkohol… - nyalta végig ismét ajkait.
- Mit akar? – kérdeztem.
- Ugyan – legyintett – Tegezz csak – vigyorgott.
- Inkább nem… - morogtam.
- Oké! – tette túl magát az egészen – Úgy is tök mindegy… - fénysebesen mellém lépett és vett egy mély levegõt – Pár perc és neked véged… - mosolygott.
- Inkább én, mint Bella – mondtam.
- Na ezt akkor megbeszéltük – vigyorgott – Essünk túl rajta… Vagy ne… - gondolkozott el – Inkább még egy kicsit játszunk. Igaz azt mondják ,, ne játszunk az étellel ’’. De szerintem ez annyira érdekes és jó. Mikor látom, hogy áldozatom szenved… - nevetett fel keserûen – Az a legcsodálatosabb dolog az életemben.

- Mi vagy te? – kérdeztem és próbáltam úgy mondani, hogy hangom ne hallatszódjon ijedtnek.
- Vámpír – mondta ki nemes egyszerûséggel.
Tudtam… valahol sejtettem… Egy megérzés súgta még régebben.
- A támadásokhoz is közöd van…? – kérdeztem.
- Persze – nevetett – Hogy ne lenne? Én vagyok a világ legjobb gyilkosa. Persze vannak vetélytársaim… De hát mégis. Benne vagyok a top 20 – ban. Azért az nem semmi több millió ember közül, nem igaz? – nem szólaltam meg.

- Na jó… - kezdte el a körmét tanulmányozni – Ez már nem érdekes így… Úgy gondolom essünk túl a dolgokon. Nem jobb ha már nem szenvedsz? Kiszívom a véred… - simított végig ujjával a nyakamon lévõ ütõereimen – Aztán minden jó lesz. Azt hiszem jó ember voltál és a mennyországba kerülsz – vigyorgott.
- Ez mindenkivel eljátszod? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Nem. Csak azok akik megérdemlik és te köztük vagy. Érezd magad megtisztelve.
- Úgy érzem… - motyogtam.
Nem azt sajnáltam, hogy pár percen belül vége lesz az életemnek. Hanem, hogy nem lehetek többet Bella – val. Nem láthatom, hogy elpirul. Nem simíthatok végig arcán. Nem csókolhatom meg. És nem mondhatom neki azt, hogy: szeretlek.

- Hat óra – nézte meg az órámat – Pont vacsora idõ – és közelíteni kezdett a nyakam felé. Kapálózni kezdtem, de úgy tartom engem, hogy megszólalni nem tudtam. Fogalmam sincs, hogy ezt, hogy mûvelte.
Szívem hevesebben kezdett verni és már éreztem jéghideg leheletét a nyakamon. Majd éles fogait ami, elviselhetetlen fájdalommal hatoltak be. Még jobban kapálózni, ordítani kezdtem, de nem tudtam mozdulni.
Aztán… már nem emlékszek semmire sem… Csak a sötétségre és egy hideg érintésre…

( Bella szemszöge )

A telefon kicsörgött, de nem bírtam magammal. Nem is tudom, hogy Edward ezt, hogy gondolta, hiszen nem tudnak gyorsan kijönni és õt simán… megölhetik.
Nem! Nem! Nem! – gyorsan megfordultam és elindultam futva az erdõbe. A telefont a fülemhez tartottam és végre apu felvette:
- Szia Bella!
- Apu! – mondtam kétségbeesve.
- Mi a baj Bella? – hangja nyugtalanabb lett.
- Egy nõ… és Edward és…
- Bella… szedd össze a gondolataidat – közben megérkeztem az elõbbi helyre. De Edward… és az a nõ sehol. Kezdtem kétségbeesni a szívem is egyre hevesebben kezdett verni.
- Edward – dal… kijöttünk sétálni az erdõbe. Már éreztem az elején, hogy valami nincs rendben, de azt hittem csak beképzeltem magamnak. Aztán hirtelen megjelent egy vörös hajú és szemû nõ. A bõre olyan sápadt volt, mint egy halotté.
- Vörös hajú nõ? – kérdezte apám ijedten.
- Igen…
- Bella gyorsan tûnj el az erdõbõl, küldök egy csapatot és én is megyek!
- De Edward…
- Bella, menj vissza a házba! Nem sokára ott lesz a csapat… Csak Bella… Kérlek… tedd azt amit mondok!- kérlelte.
- Oké… - és szemeim könnyekkel gyûltek meg és azok patakként kezdtek el hullani a kezembõl. Nem azért, mert nekem bajom eshet.
Hanem azért, mert tudtam, hogy Edward – nak esett valami baja… Lepillantottam a földre ahol egy vércsepp tükrözõdött vissza.
Szemeim kitágultak és csak azt az egy pontot néztem.
- Nem… nem… nem! – motyogtam magamnak és térdre borulva zokogni kezdtem.

Csak remélni mentem… hogy ezek a cseppek, nem Edward – é. De mennyi esély van erre? Hisz az a nõ… nekem… nagyon fura volt és a szeméve már ölni tudott. Ezek után milyen esélyt adjak Edward – nak vagy nekem? Nem… nem vesztem el a reményt. Soha… Annyi mindenen mentem keresztül, hogy ezt kikell bírnom.
De nélküle? Nélküle kénszenvedés. Mint virágnak, víz nélkül. Elhervad, majd kiszárad.

Néhány órával késõbb….

A kanapén ültem és csak néztem magam elé. Abban reménykedtem, hogy mindjárt felébredek és minden olyan lesz, mint régen. Edward mellett ülök és csak elaludtam egy idióta horror filmen és azt látom vissza.
De valahol éreztem, hogy ez a valóság és nem álom.

- Bella! – jött be az ajtón apám és mögötte még jó néhány ember FBI – os ruhában beöltözve – Bella, most nagyon sokat tutsz nekünk segíteni! Kérlek… mondj el mindent részletesen onnan, hogy kiléptetek az ajtón! – gyorsan kellett cselekedniük így még köszönni se bírtunk. Itt minden másodperc számított. Egy férfi leült velem szembe és jegyzetelni kezdett.
- Kiléptünk az ajtón és elindultunk az erdõ felé. De nekem már akkor nem stimmelt valami, amikor az erdõ felé indultunk. Nem az a nyugodtság áradozott belõle. Hanem inkább feszültség. A madarak sem úgy csicseregtek, mint máskor. Aztán a szél is rákapott. Majd villámlás, dörgés és esõ. Mintha maga a természet is szólni akart volna: veszély. Vigyázzatok forduljatok vissza. Azt is éreztem mintha valaki figyelt volna minket… Edward többször megkérdezte, hogy ne menjünk – e inkább vissza. És én igent válaszoltam mikor megtörtént dörgés. Már indultunk volna vissza, amikor egy nõ termett ott a semmibõl. Vörös haja… vérvörös szemei voltak és holt sápadt bõr… Azt mondta: teljesen kivan éhezve… Aztán Edward azt mondta jöjjek vissza ide. De én nem akartam ott hagyni a nõvel, mert nagyon fura volt és egyszerûen a szemei is már… riasztóak voltak.
- Aztán mi történt?
- Én felhívtalak téged – fordultam apám felé – Aztán visszamentem arra a helyre, ahol voltunk. És… ott volt egy… vércsepp… Fogalmam sincs, hogy kié lehet… és… csak remélni tudom, hogy nem az… övé – nagyon nehéz volt, ezt az egészet elmondani, sírás nélkül…
- Tudnád még jellemezni a nõt?
- Csak a vörös haj… szem… és a bõr. Mást nem láttam rajta, ami felkeltette volna a figyelmemet.

- Bella, kérlek mutasd meg, hogy hol voltatok. Odamegyünk és megkezdjük a vizsgálást – mondta apám és átölelt.
Elindultunk az erdõ felé… Ami annyira felkavarta a napomat… az életemet. A hely felé sétáltunk. És én már egyre furábban éreztem magamat. Azaz érzés… annyira borzasztó volt.
- Itt van… - mondtam mikor megérkeztünk.
- És a folt? – kérdezte az egyik férfi.
- Ott… - vettem egy mély levegõt és rá mutattam.
Valaki lehajolt és vett belõle, mintát…
- Még jó, hogy Edward – tól vettem vér mintát. Majd egyeztetünk és megfogjuk tudni, hogy Edward – é vagy nem…
- Ha az övé…? – kérdeztem félve.
- Akkor… Nyomozunk, de az esély… kevesebb, mint 20% - lenne.
- És nem az övé.
- Akkor a kutatás folytathatódik évekig. Míg le nem zajlanak a dolgok vagy meg nem találjuk maga a személyt… - összerezzentem.

Szóval… õk sem adnak sok esélyt. Pedig még a terepet is alig mérték fel. És ha egy FBI – os nem ad rá esélyt és elõttem ezt mondják akkor már… Nem fogom akkor sem feladni. AZ utolsó pillanatig küzdeni fogok. Reménykedni és ha lehet, segíteni.
Sírni még nem tudok. Könnyeim még nem kezdtek el újból potyogni. Elapadtak. Estére ,, tartogatom ’’ õket. Nem lehet elhagynom magamat…