Star Perfomance - 8.fejezet

Star Perfomance – 8.fejezet.

( Edward szemszöge )

A fájdalom egyre nagyobb lett. Mintha kést fúrtak volna belém, de minden egyes pontomra és azt nem akart volna megszûnni. Egyre csak erõsödött. Nem, hogy múlt volna inkább rosszabb lett.
Már többször kívántam magamnak a halált, de soha sem érkezett meg. Lehet a pokolba jutok… Bár meg is érdemlem. Sok borzasztó dolgot tettem. Ott hagytam a barátaimat… Aztán már semmi és senki nem is érdekelt engem. Kivéve Bella – t. Õt mindig szeretném majd hallani… látni… csókolni… és látni, hogy elpirul. De most olyan érzésem volt… mintha kevesebb emlékem lenne róla.
Lehet, hogy ilyen borzasztó fájdalmakkal jár, ha valaki a pokolra jut.
De azt mondják, hogy az emberek elõtt lepereg az élet, de nekem még ez sem jött.

Egy újabb fájdalom roham jött rám. Testem rázkódni kezdett. Szívem vadul lüktetett, küzdött valami ellen.
Aztán egyre lassabban kezdett el verni, míg végül vert egy utolsó óriásit, ami még nagyobb fájdalmakkal járt, mint az eddigi. Aztán szívem megállt… Vártam a halált, de nem érkezett, inkább hangokat hallottam:

- Normális ez, hogy eddig alszik? – hallottam meg egy mély öblös hangot, éreztem, hogy bökdösni kezd engem.
- Emmet! – szólt rá egy kicsit magasabb hang, egy lány volt. Gondolom akkor a srácot hívhatták Emmet – nek.
- Mond Alice – akkor a lányt, meg Alice – nek.
Lehet ez még se a pokol? Lehet csak elvesztettem az emlékezetemet.
- Emmet… te is három napig voltál így. Ez az átváltozás folyama… Bármelyik percben felébredhet, mert az átváltozás már lefolyt – magyarázta egy nagyon komoly hang.
- Ez akkor sem normális… - mondta még mindig a mély öblös hangú srác.
- Orvos lesz belõle ­ - nevetett egy másik srác.

Próbáltam kinyitni a szemeimet, hogy felmérjem milyen dolgok is zajlanak itt körülöttem.
- Ébredezik! – hallottam meg azt az elõbbi lány hangot.
Próbáltam újra kinyitni a szemeimet, és sikerült. Elõször homályosan láttam. De aztán többszöri pislogás után, mindent tisztán láttam. Feltûnõen tisztán.
A plafonon a milliméternyi kis repedéseket is kitudtam nézni. És ami eddig még fel sem tûnt jobban hallottam… A szél éppen hogy csak fújt, de én mégis úgy hallottam, mintha orkán erejû szél fújt volna.0
Felültem és hat érdeklõdõ szempárral találtam szembe magamat.

- Csipkerózsika felébredt! – vigyorgott egy nagy darab srác, Emmet.
- Jól vagy? – kérdezte egy szõke huszonöt év körüli férfi.
- Azt hiszem… - megijedtem a hangomtól. Szinte csilingelt nem olyan volt, mint régen… Ezt teljesen biztos.
Végig mértem õket. Mindegyiküknek aranybarna szemük volt és sápadt bõrük… Pont annyira, mint Victoria – nak.
Ennek van valami baja… Olyan furán viselkedik – Emmet. Szája nem mozgott, de mégis hallottam, hogy ezt mondta – Most is olyan furán nézz rám…
- Jól vagyok, befejezhetnéd – mondtam neki. Felhúzta a szemöldökét.
- Meg se szólaltam! – mondta dacosan.
- Ennek valami baja van. Olyan furán viselkedik… - idéztem az elõbbi szavaiból.
- De ezeket csak gondoltam! – azzal mindenki rám kapta a tekintetét.

Hallod, amit gondolok?
- Igen – válaszoltam.
- Ez lehet a képessége? – kérdezte egy kis koboldszerû lány, akinek a hangját már hallottam. Na most már kezdtem elveszteni a fonalat…
Átváltozás… Gondolatokat hallok… és most a képesség.
- Igen – válaszolt a férfi.
- Valaki elmondaná, hogy mi is a helyzet perpillanat? – kérdeztem most már kicsit türelmetlenül.
- Elõször hadd mutassam be a családomat – oké, tök mindegy, úgy is mindjárt megyek el, de hát legyen – A nevem Dr. Carlisle Cullen, de nevezz csak Carlisle – nak – mondta mosolyogva. Akkor azért volt olyan tudósos a hangja vagy mi – Õ itt a feleségem, Esme – egy gesztenye barna hajú nõre mutatott. Szív alakú arca volt és anyáskodóan rám mosolygott. Én ezt viszonoztam – És a gyerekeim: Rosalie – mutatott egy szõke lányra aki eléggé unta ezt az egészet, látszott rajta – Emmet – mutatott egy nagy darab srácra – Alice – a koboldszerû lány – és Jasper – a világfájdalmas arcot vágó srác.

- Akkor most a részletek… - kezdtem türelmetlenkedni.
- Edward, emlékszel arra, amikor találkoztál Victoria – val? – kérdezte Carlisle.
- Igen – mondtam. Nehéz lenne ezt elfejeteni.
- Megharapott téged. Ezzel elkezdõdött az átváltozásod. Ezért éreztél akkor fájdalmat – átváltozás…
- Ez alatt mit értsek?
- Vámpír lettél – mondta ki a lényeget én meg csak néztem rá.
- Mi van? Ez most csak vicc, vagy mi? – ez az egész nagyon nem tetszet nekem.
- Nem – válaszolt – Ez teljesen komoly.
- Szóval… vámpírok vagyok – inkább mondtam, mint kérdeztem – Akkor… emberekkel kell táplálkoznom is… - mondtam megint.
- Két lehetõséged van – érdeklõdve néztem õt – Az egyik, hogy ahogy az elõbb említetted, emberekkel táplálkozol. De mi állati vérrel táplálkozunk. Szemünk azért aranybarna – mondta és a sajátjára mutatott – Melyik életformát választod?
- Az állattal való táplálkozást… - motyogtam – De… most hazamennék szólni… - kezdtem de félbeszakítottak.
- Edward már nem Forks – ban vagy – mondta Carlisle.
- Mi? Akkor hol?! – most már kicsit kezdett elegem lenni ebbõl a napból.
- Kanada – ban – mondta.
- De…
- Nem mehetsz emberek közelébe, mivel nincs önkontrolod. Új szülött vagy – szemeim kitágultak és csak néztem, hogy mit mond nekem.

- Gyere, vadásszunk. Elmondok mindent – táncolt oda Alice. Felálltam és lementem a lépcsõn és az egész család követett engem. Na csõdöstül megyünk…
- És mivel jár ez az egész? – kérdeztem.
- Nagy erõ… Gyorsaság… - kezdte Alice, de Rosalie félbeszakította.
- Felhõtlen szépség… - mondta Rose. Végig mértem és csak néztem rá. És még rám mondják, hogy egoista vagyok… na persze. Én, Rose – hoz képest még nem vagyok semmi sem…

Ez… ez az egész nekem nagyon nem tetszett… Rohadtul nem jó ez így nekem. Visszaakartam menni Forks – ba, de… Nem is engednének meg megkeresnének.
- Tudod nekem meg Jasper – nek is van képessége – szólalt meg mellettem a kis kobold – Én a jövõbe látok, Jasper meg érzi mások érzéseit.
- Gondolom láttad, hogy mi fog velem történni… - motyogtam.
- Nem. Engem is meglepett… Nem tudom miért… - gondolkozott el – Na de mindegy – vigyorgott – Vadásszunk, már én is régen voltam.
- Mit csináljak? – kérdeztem.
- Vegyél mély levegõt – így tettem és a torkom kaparni kezdett – Mit érzel? – kérdezte.
- Három lüktetõ szívet…
- Fuss értük – suttogta a fülembe.
Így tettem és futottam feléjük. Közben az esõ is elkezdett esni, de nem érdekelt. Fejemet elborította a vörös köd és én csak futottam , míg meg nem láttam az állatokat. Támadó állásba guggoltam és onnan figyeltem õket. Farkas szemet néztem az egyikkel majd hirtelen futni kezdtem felé és ráugrottam.
Felfedeztem lüktetõ erét és szívni kezdtem a vérét. Kellemesen keserû volt az ízé, mégis mámorító volt.

Aztán elkaptam még a másik kettõt is, utolértem õket.
Végig néztem magamon, vércseppek voltak rajtam.
- Nem baj, majd elmegyünk vásárolni, ha lesz önuralmad, addig megoldjuk – vigyorgott Alice. Azt hiszem vele elleszek. Meg a többiekkel is, kivéve Rosalie – t, ezt már elõre látom.
- Én aztán nem megyek vásárolni…- álltam ki magam mellett.
- Öcsi… Egy tanács… - tette a vállamra a kezét, Emmet – Alice nem ismeri a ,, nem ’’ szót. Az õ kis saját szótárába ez a szó nincsen! – magyarázta.
- Nem szeretek vásárolni.
- Ezzel minden hímnemû így van – rázta a fejét.
Lenéztem Alice – re aki csodálkozva nézett rám. Mi baja van?
- Rosalie! Gyere ide! – és az említett ott termet. Unottan jött oda, de mikor meglátott elállt a szava.
- Mi az? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Mi a neved? – kérdezte Alice sürgetve.
- E… Daniel Johnson - majdnem elárultam magamat. Bár lehet hogy bennük bíznom kellene…
- Jasper! – hívott oda még egy valakit.
- Hazudik? – kérdezte Alice felhúzott szemöldökkel, de le nem vette volna a szemét rólam.
- Igen – mondta Jasper, de szerintem õ sem tudta, hogy mirõl van szó.

- Mi az igazi neved, de most tényleg! – nézett mélyen a szemembe.
- Edward Masen – mondtam ki egy kis csönd után.
Szája tátva maradt és gyorsan befogtam a száját.
- Csak kérlek… ne sikíts! – könyörögtem. Arra az egyetlenegy dologra allergiás voltam, amikor a lányok sikítozva rohannak utánam. Nekem meg menekülnöm kellett elõlük.
- Oké – mondta mikor elvettem onnan a kezemet.
- Az az Edward Masen? – kérdezte Emmet tátott szájjal – Hé, Carlisle! Nem mondtad, hogy egy világsztárt hoztunk haza! – szólt hátra vigyorogva – Kell a változatosság! Sztárral még soha nem voltam egy légtérben… - gondolkozott el – Máig – vigyorgott.

- Honnan jöttél rá, hogy én vagyok?
- Ugye szakad az esõ… és így a hajadnak, annyi, mármint nincs felzselézve és onnan jöttem rá – vigyorgott – Na menjünk vissza a házba, sok mindent kell még megbeszélnünk – és azzal elõre ment.
- Soha sem áll le? – kérdeztem.
- Én már lassan száz éve ismerem… és nem… - rázta a fejét elkeseredetten Emmet.
- Száz éve…?
- Ja igen. Halhatatlanság. Örökre annyi idõs maradsz, mint most vagy – magyarázta.
- Tizenhét éves… örökre…
- Édes tizenhét – vigyorgott.
Emmet, hosszú távon fárasztó. Mindig mond valamit, amivel simán letudja fárasztani az embereket. Na meg ugye a vámpírokat is…

***

Már láttam a házat, de lassan gyalogoltam.
Gondolkoztam. Bella – n. Nem mehettem vissza… rájöttem, hogy nem, mert megölhetem õt. Elég ha beleszippantok a levegõbe és elvesztem a fejemet. Ellepi az agyamat a vörös köd és… akkor vége mindennek.
Inkább szenvedek, minthogy neki fájdalmat okozzak vagy bármi mást. Csak remélni tudom, hogy megtalálja a párját… És boldog lesz.

- Öcsi, komolyan egy teknõs leelõz téged? – kezdett el befele tolni Emmet.
- Bocs… gondolkoztam… - mondtam és leültem a kanapéra.
- Láttam én – rázta a fejét – Nagyon elmerültél valamiben… - aztán levetette magát mellém.
- Na akkor, most mesélj – vigyorgott Alice.
- Okés, tartsunk mesedélutánt – dõlt hátra Emmet.
- Régen hallottam rólad hírt a fórumokban… - mondta Alice – És, hogy kerültél Forks – ba? – tett fel nekem több kérdést.
- Volt ez az elrablós ügy… A szüleimet elfogták, de ezt a média elõl jól eltitkolták. Az FBI elküldött engem Forks – ba… - Bella – t direkt nem akartam említeni – Forks – ban álcáznom kellett magamat, hogy le ne bukjak. A felzselézett haj… kontak lencse és suliba is kellett járnom.
De aztán felbukkant Victoria, elrontva mindent… És most itt vagyok. Röviden ennyi – foglaltam össze a történteket.

- És… nem tudtak semmit sem kideríteni a szüleidrõl? – kérdezte Alice.
- Nem… Szerintem már fel is adták a reményt… csak nem akarták mondani, mert az én ,, drága ’’ életem forogna kockán… - motyogtam.
- Vagyis csak védeni akartak téged. Ebben nincs semmi bûn.
- Az egy dolog, hogy engem védeni akarnak… De másrészt nagyon nem jó, mert fogalmam sincs mi van a szüleimmel… Egyáltalán élnek – e vagy valami… - morogtam.

Pár percig csendbe burkolózva ültünk a nappaliban és néztünk ki a fejünkbõl.
- Nézzünk tévét. Szerintem mindenhol te vagy benne öcsi – azzal bekapcsolta.
- Miért? – kérdeztem.
- Úgy tudják elnyelt a föld… Három napja csak errõl tudnak beszélni… Mikor megtámadott Victoria - azzal a tévét kezdte el fixírozni.
- Edward Masen eltûnése! Három napja keresik az ifjú három Grammy – díjas sztárt. De eddig semmi nyom. A rendõrök és az FBI – osok is mindent megtesznek az érdekébe, hogy megtalálják õt – a háttért néztem. A ház elõtt ahol laktunk, rengeteg fotós tévés… És ott volt Bella is.
Összeszorult a szívem mikor megláttam kisírt szemeit. Én õt még soha nem láttam így… és nem is akartam. Szomorú volt… innen látszódott róla.
- Látod öcsi, némelyik rajongód meg is sirat téged – ez alatt a rajongó alatt Bella – t értette.
- Ja… - motyogtam és szemeimet lesütöttem.
Nem akartam ismét ebbe belegabalyodni, mert nem akartam Bella – ról beszélni. Fáj, hogy így kell õt látnom. Fáj, hogy kénytelen vagyok az érdekében elkerülni õt.
És fájt, mert nem lehettem vele, pedig szeretem õt.