Star Perfomance - 4.fejezet

Star Perfomance – 4.fejezet

( Bella szemszöge )

Hétfõ… Mindig is utáltam ezt a napot, több okból is kifolyólag.
Elsõ ok: újra iskolába kell menni és vége a hétvégi nyugalmamnak.
Második ok: korán kell kelnem amit megint utálok, mert hétvégén általában késõn kelek fel és nehéz visszaszoknom a normális kerékvágásba.
Aztán a harmadik ok: most Edward is itt lesz az iskolában, gondolom majd mindenki körbe fogja õt ugrálni, aminek megint nem örülök… az… mindegy, hogy miért…

- Készen vagy? – dörömböltem Edward ajtaja elõtt.
- Aha – és kilépet kómásan az új Edward. Haja fel volt zselézve és… mintha egy más ember lett volna, sokkal jobban állt neki ez a haj, mint az a lenyalt.
- Sokkal másabb vagy… De tedd be a kontaklencsét is – mondtam.
Visszafordult aztán egy jó perc után visszatért. Büszkén elmosolyodtam, mert mivel a szeme már így is sokkal másabb biztosan nem fogják észrevenni. Azért az ottani diákoknak nincs annyi eszük, hogy el is gondolkozzanak azon, miért ilyen. Nem fog eszükbe jutni a kontaklencse.
- Na, jó így? – kérdezte és a szemére mutatott.
Ismét elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a szemeibe, hiába volt kontaklencséje, mégis… volt benne valami ,, elkápráztató ’’.
- Öhm… - gyorsan lekaptam róla a tekintetemet – Tökéletes – mosolyodtam el zavartan.
- Nem fognak felismerni? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Az ottani diákoknak nincs annyi eszük, hogy azon gondolkozzanak, hogy ki is vagy valójában… Azzal lesznek elfoglalva, hogy te vagy az új diák – magyaráztam miközben a lépcsõn haladtunk lefele. Õ ment elõre.

,, Imádom ’’ hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Az utolsó lépcsõfokon – mint már sokszor – elbuktam, lábaim összegabalyodtak. Edward pont akkor fordult meg, elkapott engem de a lendület viszont nagy volt így nem tudott megtartani engem, így mind a ketten a földre zuhantunk.
Én rá estem és az õ csodálatos szemeivel találtam szembe magamat, amelyrõl ismét nem tudtam levenni a szememet. Õ is annyira kábult volt és lehet csak beképzeltem magamnak, de csodálattal nézett rám.
- Jól vagy…? – suttogta.
- Igen… - motyogtam, de nem vettem le róla a szememet és õ sem.
Valamiért jól esett az érintése… mintha a szikrák pattogtak volna közöttünk.

Aztán hirtelen észbe kaptam, mert fogalmam sem volt, hogy mióta lehettünk így, gyorsan lemásztam róla felálltam és õ is így tett. Éreztem, hogy az egész arcomat ellepi a forróság.
- Nem akartam rád esni… - szabadkoztam és ha lehet még jobban elpirultam.
- Semmi baj – küldött felém egy szívdöglesztõ mosolyt. Nem fogom ezt sokáig bírni. Megint elõtört belõlem az a fura érzés, mint múltkor mikor rajzoltam… vagy akkor amikor rá gondolok, ami ebben a két napban elég gyakran elõ is fordult, de ezt… még magamnak / magamban is nagyon nehezen tudom beismerni. Makacs vagyok.
- Mehetünk? – kérdeztem, hogy oldjam ezt a feszült hangulatot.
- Tõlem igen – azzal elindultunk a bejárat felé.
Bezártam az ajtót és a kiskutyát mellett is elhaladtunk.
- Aranyosak – mosolygott.
- Igen – viszonoztam a mosolyt – Csak már két hetesek és még nem nyíltak ki a szemük… Lehet csak paranoiás vagyok… - mondtam.
- Nem vagy az – vigyorgott – Csak aggódsz – mondta.

A furgonom felé haladtunk. Beültem a vezetõ ülésre õ meg az anyós ülésre.
- Be ne verd a fejedet – hecceltem. Elmosolyodott, de közben az ablakon nézett ki, ahol szakadt az esõ – Szokj hozzá, Forks – ban az év háromszázhatvanöt napjából, háromszázhatvan napon biztos esik az esõ vagy valamilyen más csapadék formájában áztatja a várost.
- New York – ban ugyanez jellemzõ a napsütésben – mondta.
- Hozzá lehet szokni – mondtam és felpörgettem a motort. Azt hiszem annyira elgondolkozott, hogy megint beütötte a fejét, próbáltam nem nevetni, de egy kis kuncogás mégis kibukott belõlem.
Gonoszan nézett rám, de nem ezzel foglalkoztam mert eszembe jutott egy lényeges dolog:

- Kellene neked egy bemutatkozó szöveg… - mondtam – A neved az legyen: Daniel Johnson, ezt apu mondta, mert így vagy már beíratva is. Azt mond, hogy… Los Angeles – bõl jöttél ide, mert… a szüleid meghaltak és apám egyik barátjának a fia vagy – ránéztem, hogy mit szól hozzá. Kicsit, mintha szomorú lett volna… - Bocs, jobbat nem tudtam kitalálni.
- Nem… khm… jó lesz – erõltetett meg egy mosolyt. Az arcát néztem ami meggyötört volt, de nem akartam rákérdezni, majd ha akarja… akkor talán úgy is elmondja.
- Izgulsz? – próbáltam oldani a feszültséget.
- Kicsit… Mire kell számítanom? – kérdezte.
- Hát… - gondolkoztam el – Van egy Jessica Stanley nevû lány, aki minden pasira hajt… Szóval azt hiszem rád is fog. Meg… minden lány ilyen a suliban.
- Te is voltál új diák?
- Igen – válaszoltam.
- És téged is körbe ugráltak? – ezt a kérdést ki akarom kerülni.

- Megérkeztünk – tereltem a témát. Nem akartam erre válaszolni.
- Huh… - fújta ki a levegõt. Csak izgul, bár lehet csak Jessica – tól fél… amit meséltem róla. Hát ha ez a gond, akkor én tökéletesen megértem õt.
- Nyugi – küldtem felé egy mosolyt, amitõl mintha megenyhült volna.
Lekaptam róla a tekintetemet és kiszálltam a kocsiból. Minden szem ránk szegezõdött ami kicsit zavart engem.
- Vegyük át a könyveidet meg az órarendedet – mondtam és elindultam az épület felé.
- Ezek nem normálisak – jött mellém Edward – Annyira… furák ezek a lányok, komolyan… már valaki a pasijától is eljött, hogy azt higgyem, hogy nem jár senkivel és hátha lesz esélye nálam… Ez undorító – rázta a fejét.
- Figyelmeztettelek, hogy mindenre képesek! – mondtam.
- Tudom… De nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet – vigyorgott.

- Erre gyere – és az iroda felé húztam.
A pult mögött egy negyven év körüli nõ ült és mikor látta, hogy felé közeledünk akkor elmosolyodott.
- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen.
- A nevem Daniel Johnson, én vagyok az új diák – mosolygott.
- Igen – mondta és már kutatott is a papírok között – Itt az órarended és a könyveid – mondta a nõ és a kezébe nyomta az órarendjét és a könyveit.
A könyveket beletette a táskájába.
- Köszönöm – mondta Edward én pedig az órarendjét tanulmányoztam.
- Mi az? – kérdezte miközben a folyosón sétáltunk.
- Ugyanaz az órarended, mint nekem – mondtam és elkezdtem elõtte lengetni.
- Komolyan? – kérdezte és, mintha boldogabba csengett volna a hangja, de lehet, hogy szimplán csak beképzeltem magamnak.
- Igen – válaszoltam.
- És… mi az elsõ óránk? – kérdezte és odahajolt, hogy megnézze.
- Matek… - morogtam. Utáltam a matekot… Hiába tanultam rá… ez volt az – az egyetlen tantárgy amibõl nem tudtam soha sem jó jegyet szerezni. Ebbõl a tantárgyból tiszta sötét voltam.
- Ne már! – mondta – Soha nem értettem. A magán tanár soha sem tanított nekem semmit – suttogta, hogy csak én halljam az utolsó mondatát.
- Ismerõs… - motyogtam.

Jessica jött velünk szembe aki mosolyogva mérte fel Edward – ot, de mikor rám tévedt a tekintete, szinte szikrákat szórt és gyorsan le is sütöttem a szememet.
- Mi baja? – kérdezte Edward felém fordulva.
- Nem bír… - motyogtam aztán bementem a matek terembe és leültem a szokásos helyemre.

( Edward szemszöge )

Bella kikerülve a rendes választ gyorsan beviharzott a matek terembe. De… nem akarom erõltetni… ha szeretné akkor majd elmondja.
Beléptem a terembe ahol minden szem rám szegezõdött, mindenki engem nézett. Több lány mellett nem ült senki akik még külön kis is húzták magukat. Nem voltak ám feltûnõek egyáltalán…
A szememmel Bella – t kerestem akit végül meg is találtam az terem leghátsó sorában, a saroknál. Valami itt nem stimmel…
Elindultam felé és többek is felszisszentek, hogy felé indulok. Valami belül súgta, hogy mellé üljek, valami fura, mégis kellemes érzés.
- Ideülhetek? – kérdeztem egy mosoly kiséretében. Meglepõdve nézett rám.
- Biztosan…? – kérdezte meglepõdve még mindig – Azt hiszem Jessica… nagyon hajt rád és…
- Ül valaki melletted? – tértem a lényegre.
- Nem… - válaszolta.
- Oké, akkor leülök melléd – azzal így is tettem – Nem baj? – kérdeztem.
- Nem… csak… a többiek annyira ellenségesen méregetnek… engem… - tette hozzá.
- Nem kell más véleményével foglalkoznod… - mondtam – Ha meg bántanának akkor megvédelek – kacsintottam rá. Õ meg erre elnevette magát. Olyan gyönyörû, csilingelõ nevetése volt.


- Jó reggelt, gyerekek! – lépet be a tanár. Végigmérte az osztályt és szeme megállt rajtam és elmosolyodott – Ma egy új diákkal bõvült osztályunk. Mr. Johnson, kérem mutatkozzon be – intett maga mellé.
Tudtam a betanult szöveget… Felálltam és kisétáltam a tanár mellé.
- A nevem Daniel Johnson, Los Angeles – bõl jöttem ide Forks – ba. Bella – éknál élek, mivel az apja az én apám régi jó barátja volt de a szüleim autóbalesetben meghaltak így kerültem ide – mondtam. A szüleim szó hallatán azt hiszem kicsit megremeget a hangom, de remélem nem sokan vették észre. Rossz emlékek amirõl nem szívesen beszélek senkinek…
- Köszönjök Mr. Johnson, kérem fáradjon vissza a helyére – mondta a tanár és én így tettem. Elhaladtam Jessica mellett aki követte minden egyes lépéseimet. Gondolom õ lehet itt az iskolában a fõ kis díva… Akit mindenki körül vesz, na én nem fogom… Ezt most itt eldöntöttem.

***

A nap többi része nem volt olyan borzasztó, mint én az gondoltam az elején. Furcsálva vettem észre azt, hogy Bella mindig a sarokban volt és nem ült mellette senki, sõt senkivel sem beszélt…
Most a menzára haladtam, Bella már elõre ment mert nekem lekellett még adnom néhány papírt.
- Szia, Daniel! – lépett oda mellém Jessica.
- Szia – köszöntem én is aztán beálltam a sorban a menzán. Megvettem a nekem kellõ dolgokat és Jessica követett engem, mint valami kiskutya.
- Hé, Daniel! Nem ülsz a mi asztalunkhoz? – kérdezte és oda mutatott.
Végig néztem az ebédlõn, mindenki engem nézett kivéve egy valakit… Bella – t õ ott ült egyedül egy két személyes asztalnál.
- Bocsi, de inkább odaülök Bella – hoz – mondtam és már el is indultam felé.
- De Daniel… Engem nem szoktak csak úgy… kikosarazni… - mondta hitetlenkedve. Ehhez is hozzá kéne szokni.
- Akkor… ezt is elkell egyszer kezdeni! – azzal elindultam Bella felé, aki még mindig nem nézett fel hanem az ebédjében turkált.
- Szia, leülhetek? – kérdeztem.
- Persze – mondta és én egybõl le is ültem – Elveszíted a hírnevedet… - motyogta.
- Miért? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. Nem értettem miért mondja ezt.
- Mert velem ülsz… - sütötte le a szemeit.
- Bella mi folyik itt? – kérdeztem.

- Tudod… mikor másfél éve, ideköltöztünk Forks – ba… Akkor már az elején nem úgy fogadtam engem, mint téged. Egybõl kiközösítettek engem… és nem is foglalkoztak velem. Nem mintha annyira… igényeltem volna azt. És… ez a kiközösítés… még mindig tart. Jessica több klubbot szervezett rólam és egy csomó hazugságot is kitalált rólam, ami ráadásul még nem is igaz… Ha lehet még jobban megutáltak engem és most… itt vagyok… még mindig.
Én csak néztem, rá, mert nem hittem el, hogy egy olyan lányt, mint Bella, hogy lehet nem szeretni? Mert tényleg annyira kedves és még engem is befogadott magához, pedig nem volt kötelessége.
- De… miért? – kérdeztem még mindig zavartan.
- Vannak olyanok… akivel még egy szót sem beszélnek, de már akkor utálják, valami ok miatt, amit nem tudnak megmagyarázni… Na én egy vagyok köztük… - motyogta – Te pont ennek az ellentéte vagy, téged már az elsõ látástól fogva befogadtak. Szóval még elülhetsz, mielõtt elveszíted a ,, hírnevedet ’’ – mondta.
- Nem akarok elmenni innen – mondtam ki amit gondoltam – De… hisz tudnál simán kérkedni rengeteg dologgal! Például, hogy apád az FBI fõnöke… vagy, hogy szuperül táncolsz és még tanítasz is.
- Azt mondanák hazudok és amúgy sem akarom ezt velük megosztani…
- Velem megosztottad… - suttogtam.
- Mert benned megbízok – nézett mélyen a szememben. Ez tartott egy darabig, de aztán lesütötte a szemeit, felállt és visszavitte a tálcáját.
Én csak néztem utána és hirtelen nem is tudtam, hogy mit csináljak. Csak néztem ki a fejembõl, de aztán észhez kaptam, gyorsan visszavittem a tálcámat aztán futottam Bella után, úgy gondoltam mivel nem volt több órája így biztosan a parkoló felé haladhat, így tettem és futottam egyenesen felé, hátha ott lelem õt.