Star Perfomance - 9.fejezet

Star Perfomance – 9.fejezet

( Edward szemszöge )

- Edward! – szólított Alice én meg odamentem hozzá, hogy miért obégat nekem.
- Mi az? – mentem le a földszintre. És inkább ne tettem volna. Alice kezében legalább tíz szatyor volt – Nem segítek eltenni õket – azzal már el is indultam volna, de megállított.
- Ez a tied! Gyere ide! – mondta.
Kelletlenül elindultam felé.
- Alice… alig vagyok itt tizenkét órája… és te már letámadsz engem? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Igen Alice, milyen dolog ez? – jelent meg Emmet is.
- Jó, hogy jöttél – és azzal elõ is vett egy szatyrot – Ez a tied! – azzal a kezébe nyomta. Pakold, ki Edward a cuccokat, mindjárt felmegyek és ruha próba lesz.
- Alice! Nem vagyok próba baba! – jelentettem ki dacosan.
- Na menjél! – lökdösött fel a lépcsõn.

Morgolódtam egy sort aztán kiborítottam az ágyra a ruhákat.
Dejavu’ érzésem támadt… Bella is ezt csinálta néhány nappal ezelõtt. Na igen, ez az emlék megmaradt bennem.
Lehet jobb lett volna ha elveszítem teljesen az emlékeimet és nem szenvednék? Mert szeretem õt, most már tudom, csak azt bánom, hogy ezt nem mondtam el neki. De mégse jó az a lehetõség, hogy elfelejtem emlékeimet, mert így feltudom idézni az arcát… szemeit… Bár amennyire mert emlékeim valamennyit halványodtak.
Nem… nem fogom ezt kibírni… - motyogtam magamba – Egy teljes élet nélküle… - levetettem magamat az ágyamra, a ruha tömeg közé. Kezemet a szememre raktam és próbáltam a gondolatokat kiûzni a fejembõl.
Mély levegõket vettem, de most ez nem segített.

- Na Edward essünk túl az öltözködésen – toppant be az ajtón Alice.
- Szuper… - morogtam.
- Na, ne legyél már ilyen durci! Gyorsan végzünk ám – küldött felém egy mosolyt.
Kelletlenül felültem, de addigra Alice már egy csomó ruhát oda kitett nekem.
- Elõször ezt – azt a kezembe nyomta és a gardróbba tolt be. Becsukta az ajtót, én felkapcsoltam a villanyt, mivel teljesen sötét volt.
Felvettem az elsõ ruhát. Hát oké… Nekem nem nyerte el tetszésemet, de ha azt mondom, hogy tetszik akkor legalább elõbb szabadulhatok a ruhapróba alól. Nem is értem, hogy Emmet – ék ezt, hogyan bírják. Én már visszaszóltam volna simán. Ötven éve van itt körülbelül Em – õ ezt mondta – és gondolom Alice, mindig is szeretett vásárolni. Messzirõl látszik róla. Már az öltözködésérõl is.

***

- Na jó Alice! Én már nem veszek fel több ruhát! – jelentettem be dacosan. Ha húsz féle ruhát nem próbáltam fel akkor egyet sem. Már a végén kezdtem ideges is lenni.
- Oké! – adta meg magát és az ajtó felé ment – Még jó, hogy közben a ruháid ellettek pakolva – azzal ki is lépett az ajtón.
Még jó, mert ha nem lett volna, akkor körülbelül egy teljes óráig csak azt pakolnám. Na, de persze mit számít? Hisz idõm, mint tenger ráérek én. Pont ruhát rakosgatni lenne kedvem. Egybõl.

Unatkoztam… Lementem a nappaliba, Esme, Rosalie és Alice volt ott. Rose egy rosszindulatú pillantást lövellt felém, majd a gondolatai:
Már így is annyian vagyunk… Szerintem nem kellene ide még egy vámpír. Minek? Amúgy meg fel sem keltettem a figyelmét. Mi baja van? Vak? Teljesen biztos, mert mikor Alice – el vásárolunk öt mérföldes térségben megbámulnak engem… Edward meg itt… - próbáltam kimászni a fejébõl, mert már az nem igazán érdekelt engem, hogy hogyan szid.

Szemem egy zongorán akadt meg. Fekete volt és fénylett. Gyönyörû volt. Errõl ismét Bella jutott eszembe… és a dal amit neki írtam. Miért ennyire kegyetlen az élet? Miért választ el engem egy csodától? Francba…
- Tutsz zongorázni? – kérdezte Esme és mellém lépett.
- Öhm… ja… igen… - próbáltam visszatérni a jelenben. Mert gondolataim még mindig Bella körül forogtak.
- Zongoráznál nekünk? – kérdezte. Ránéztem és aranybarna szemei csillogtak. Ezeknek a szemeknek nem tudtam ellenállni.
- Persze – küldtem Esme felé egy mosolyt.
Leültem a zongorához, billentyûzete kissé poros volt, gondolom nem játszott rajta senki sem a családból.
A kis zongora szóló, aztán a dalszöveg:
- My eyes are painted red… - és így ment ez végig, míg vége nem lett a dalnak.
Folyamatosan Bella arca volt elõttem, vagyis próbáltam felidézni. Elképzeltem arcát, csokoládé barna szemeit. Meggyvörös ajkait és gesztenye színû, selymes haját, mely lágyan hullott mindig a vállára.

Az utolsó hang.
Egy darabig csak néztem a fehér billentyûzetet. Nem tudtam megszólalni. Szívem szúrt a bánattól. Bella… mindig õ jut eszembe. Minden egyes pillanatban… másodpercben.
- Ez gyönyörû volt – szipogott meghatottan Esme. Megeresztettem egy mosolyt.
- Majd máskor is játszol? – ült le mellém Alice.
- Persze… - feleltem ,, bõ szavúan ’’.
Befogadtak engem… hát ennyit megtehetek nekik, hogy néha majd játszok a zongorán…

- Szép karkötõ – mondta Alice – Hol vetted? - és a karomra bökött. Ránéztem jobbomra és megakadt rajta a szemem. Kicsit gondolkoztam, mert hirtelen nem jutott eszembe, hogy honnan van.
De aztán eszembe jutott. Bella… ismét ehhez a névhez jutottam. Tõle kaptam még napokkal ezelõtt ezt a karkötõt. Mondta, hogy szokott ilyeneket csinálni és nekem is készített egyet.
- Hol vetted? – kérdezte Alice még mindig a karkötõt nézve.
- Kaptam… - motyogtam.
- Hát… aki csinálta az nagyon tehetséges – vigyorgott. De ha tudnád mennyire is. És nem csak ebben, mindenben.
- Igen… - azzal felálltam. Nem akartam többet errõl beszélni, mert minden megemlítésnél egyre nagyobb ûr keletkezett a mellkasomban – Felmegyek a szobámba – köszörültem meg a torkomat. Hangom kicsit rekedtes volt.

A lépcsõn, vámpír sebességgel, felmentem és berohantam a szobámba. Egyedül akartam lenni. Még jó, hogy Jasper nincs itt mert azt hiszem már megõrült volna a tõlem áradó érzelmektõl…
Ledõltem az ágyamra és csak néztem ki a fejembõl. Kérdések voltak bennem…
Bella mit csinálhat most?
Mit gondol most?
És mit érez irántam? – bár ez most teljesen mindegy. Mert olyan, mintha már nem is élnék. Halott lennék, mert az emberek nagy rész így tudja. Vagy úgy, hogy eltûntem de megtalálásomra esély egyenlõ a nullával.
Remélem kitörölnek a gondolataikból és elfelejtik azt is, hogy egyszer léteztem. Sokkal jobb lenne. Az lett volna a legjobb, ha Edward Masen soha sem létezett volna.
Csak itt Forks – ban. Milyen szép is lett volna az egész életem, ha végig itt élhettem volna… Nem lettek volna bajok. Ha ez a Victoria – s esett, nem történt volna meg akkor még mindig boldog lennék.
Igaz a Cullen család nagyon rendes, nem is kívánhatnék náluk rendesebb ,, embereket ’’, mert Esme anyai szeretete felülmúlhatatlan, amit már régen éreztem.

Na, Edward – ot mindjárt lerángatom a szobájából és lehozom tévézni. A sztár fejével nem tudom mennyit tévézhetett. Jó bár biztosan tévézett õ de hát mégis… - Emmet. Annyira sok baromságot tud itt összehordani. De mégis humoros egy egyéniség.
- Hé öcsi bogyó! – trappolt be a szobába – Gyere le! – milyen kedvesen kérte.
Feltápászkodtam, mert kinézem belõle, hogy simán leráncigál engem a lépcsõn, ami nem lett volna kellemes mulatság.
Lecsattogtam a nappaliba, ahol mindenki a tévét nézte. Éppen a hírek mentek. Leültem Alice mellé és én is azt csináltam, mint a többiek: néztem a tévét.
- Ezután nézünk egy vámpíros filmet és elmondom mi valós és mik az igazi dolgok benne – mondta teljes komolysággal Emmet.
- Ebben szakértõ… - magyarázta mosolyogva Jasper.

- Frissebb híreink: a Masen szülõk keresését befejezték. A szóvivõk szerint eltelt fél év, semmi információt nem találtak és nem találtak semmi féle nyomot sem. Így még néhányan igaz mindig nyomoznak, de esélyt nem adnak a megtalálásra – döbbenve néztem a képernyõt. Szóval õk csak így ezt feladják. Kit érdekel, hogy talán élnek – e még egyáltalán, nem? Lehet éppenséggel szenvednek, de hát ez is mit számít? Hogy tehetik ezt, csak így feladják a dolgokat? – nagyon ideges voltam.
- Edward Masen eltûnése is felkavarta az egész világ életét. Több millió rajongó reménykedik a világ sztár elõkerülésében – a forksi házat mutatták. Ott volt Charlie, Bella apja, akivel még akkor találkoztam, amikor az FBI – nál mondták, hogy menjek Forks – ba.
Ideges voltam… Részben magamra is, mert… Kellet nekem elmenni abba a rohadt erdõbe! Ha nem mentem volna most minden ugyanolyan lenne, mint régen, mert az FBI nem engem keresne, hanem a szüleimet.
- Edward… - kezdte Alice és kezeit a vállamra tette.

Vettem egy mély levegõt. Óvatosan leráztam a kezeit a vállamról és lomha léptekkel elindultam a szobám felé.
Most nem nézek Emmet – tel tévét, nem akarok. Nem lennék szerintem amúgy sem valami jó társaság neki, csak ott szenvednék és elrontanám a kedvét, elég hogy én pocsékul érzem magamat.
Az ágyamra a mai nap során már sokadszorra vetettem le magamat. Mély levegõket vettem és próbáltam kiverni a gondolatokat, de nem sikerült.
Egyszer Bella, aztán a szüleim jutottak eszembe és ezeket a személyeket, ki sem tudtam verni a fejembõl.
Most ha tudnék aludni… Pár óra kitudnám verni a dolgokat a fejembõl, nem lenne semmi addig. De mivel nem tudom kiverni így… szenvedek.
Igaz, nem hinném, hogy tudnék aludni mert túl sok minden kavarog a fejemben.

- Bejöhetek? – dugta be a fejét az ajtón, Alice.
- Persze… - motyogtam de nem nyitottam ki a szememet.
Éreztem, hogy mellettem az ágy megsüpped és valaki a kezét az enyémre teszi.
- Elakarod mondani? – megráztam a fejemet – Lehet jobb lenne, ha elmondanád és nem nyomná annyi minden a szívedet… - magyarázta. Elgondolkoztam ezen, lehet tényleg jobb lenne, ha elmondanám neki. De… nem tudtam errõl beszélni. Elég ha magamban kitudom mondani például Bella nevét, még az is fáj. És akkor a szüleim… Elég a történteket a tévében hallani.
- Nem… nem tudok róla beszélni még… - ültem fel és ránéztem a húgomra, mert igen, mostanra már úgy tekintettem rá – De… majd elfogom mondani… csak még nem vagyok kész rá… - motyogtam.
- Teljesen megértelek… - magyarázta – Én nem emlékszek emberi éltemre egyáltalán… - érdeklõdve néztem rá.
- Elmondod? Addig is máson jár az agyam… - mutattam a fejemre.

- Tudod én már emberi életemben is láttam valamennyire a jövõt, a szüleim elmegyógyintézetbe küldtek, mert ez akkoriban büntetendõ dolog volt. Ezeket Carlisle mesélte õ utána nézett ezeknek, aztán én is. Ott volt egy azt hiszem orvos… õ megakart védeni engem egy vámpírtól aki a véremre szomjazott. Az - az ember átváltoztatott engem így megmentette végül is az életemet attól a gonosz vámpírtól… - mondta. Elgondolkozott, azt hiszem azon, hogy mit tud még nekem mondani – És azt is tudom még, hogy az eredeti nevem: Alice Marie Brandon volt – mosolygott – Ennyit az én életemrõl… - legalább ennyi idõre is elterelte a figyelmemet, meg legalább megismerhettem Alice életének egy részét.

- Jasper – rel hol találkoztál? – bukott ki belõlem a kérdés.
- Mikor átváltoztam, akkor is láttam a jövõt és a képességem megerõsödött, pontosabb lett. Láttam, hogy Jasper – rel egy kávézóban fogok találkozni, majd ide jövünk és csatlakozunk a Cullen családhoz, követjük mi is az állat vérrel való táplálkozást. Jazz – nek ez eléggé nehéz volt. De csodálom az miatt, hogy mégis ennyire tudja tartani az önkontrolját – mosolygott. Látszott rajta, hogy büszke volt.
- És… mi lesz, ha én embereket ölök…? – tettem fel neki ezt a kérdést. Ez most szúrni kezdte az oldalamat.
- Edward, mi nem várjuk el tõled, hogy példa vámpír legyél. Carlisle kivételével, mindenki ölt embert, mert akkoriban az önuralmunk nem volt tökéletes. Nem tudtuk fékezni magunkat. De nem szabad ezen leállni és ezen agyalni, mert bármikor megtörténhet. Nem azért mondtam, hogy ne lépj ki az utcára, csak azért, hogy nem kell be pánikolnod, amikor ez megtörténik.
- Szóval ez… nem is bûn?
- Vámpírok vagyunk… ez még velünk is megeshet.
- És én még újszülött vagyok… és sokkal nehezebb nekem… Mert nincsen még önuralmam… - motyogtam. Igaza van, nem állhatok le ezen, mert akkor ki se lépjek ennyi erõvel a házból. Mindig meg nem koslathatok, itt bent a házban. Az sem megoldás, csak menekülök magam elõl…

Alice – el még beszéltem az este. Meg tudtam sok dolgot a vámpírokról. Így néhány tanáccsal én is gazdagabb lettem.