Star Perfomance - 6.fejezet

A fejezethez ajánlott dal: Alex Band

Star Perfomance – 6.fejezet

( Edward szemszöge )

Bella tanítani van, ismét így enyém a ház. Persze többször is a számba rágta, hogy fel ne gyújtsam a házat és, hogy még egybe akarja látni a bútorokat is. Én erre csak annyit tudtam válaszolni: meglátom mit tehetek ez érdekében. De tudta, hogy csak heccelem õt és nem komolyan gondoltam azt amit az elõbb is megemlítettem.
A nappaliban ültem és megpillantottam egy zongorát… ez eddig még fel sem tûnt nekem. Felálltam és valami vonzott ahhoz, hogy odamenjek hozzá és leüljek mögé. Így tettem. Ujjaimat lágyan végig simítottam a billentyûzeten aztán elkapott engem a hév és egy gyengébb zongora szólót kezdtem el játszani.
Szemem most egy lapon és egy ceruzán akadt meg. Annyira régen írtam már dalt… Ezt a szerepet inkább ráhagytam a kiadóra. Jó kis énekes vagyok…

Önkétlenül is felálltam és odamentem ahhoz a két tárgyhoz és megfogtam õket aztán visszasétáltam a zongorához és leültem.
Ismét eljátszottam ugyanazt a kis zongoraszólót, mint az elõbb. Ezzel megvagyok, de mit írjak dalszövegnek?
Tapasztalatot fogok írni… Amit érzek… igen és így már össze is álltak a dolgok. De amit megírok dalt… nem akarom, hogy ez nagy szám legyen így megtartom magamnak. Vagyis hát nem… Bella – nak, mert végülis a dalt is róla ihlettem.

My eyes are painted red
The canvas of my soul,
Slowly breaking down,again
Today I heard the news
The stories getting old
When will we see the end?
Of the days, we bleed for what we need
To forgive, forget, move on
Cause we've got

One life to live
One love to give
One chance to keep from falling
One heart to break
One soul to take us
Not for sake us,
Only one
Only one

És akkor két versszak már elõ is állt. Nem is olyan nehéz ez. Írtam már régebben dalokat de soha sem kerültek piacra, amit nem is bánok, mert volt mikor olyan baromságokat írtam bele… Jó bár akkor még tíz – tizenkét éves lehettem, de akkor is.
De most már tizenhét vagyok, de hát akkor sem fogom piacra dobni. Biztos sokan örülnének neki, mert hát hallottam róla, hogy már sokan hiányoljak az új dalaimat.
Hát ez miatt az ügy miatt… ami most folyik, nem igazán volt kedvem énekelni, pedig imádok. A szüleimrõl se tudtam semmit. Mindig megkérdeztem Charlie – t, a rendõrfõnököt, hogy tud – e már róla valamit de már lassan egy hónapja mindig – mert igen, már azóta itt vagyok – hogy mindent megtesznek, hogy kitudják õket szabadítani.
Most már kezdem a reményt is elveszíteni, pedig nem akarom, mert küzdeni fogok értük míg lehet. Még magamat is feláldoznám értük, de nem tehetem, mert állítólag én túl ,, értékes ’’ vagyok és ezt nem tehetik meg.
Istenem én is egy ember vagyok! Miért nem tehetném meg azt amit akarok? Inkább szenvedjenek a szüleim miattam? Én meg várjak itt ölbetett kézzel, hogy oké, nyugi nem lesz semmi, nem számít semmit majd lesz valami.
Na nem, erre aztán várhatnak, de én nem fogok csak így várni, azt lesz majd valami, nem… nem fogom hagyni magamat.

- Na térjünk vissza dalíráshoz… - motyogtam magamnak és próbáltam összeszedni ismét a gondolataimat és leírni azt.
Most kicsit tovább tartott, mint az elõbb, mert egyszerre túl sok minden járt a fejemben – Bella… A szüleim… és még ezer megy egy dolog. De végül mégis összeállt még néhány versszak:

The writting's on the wall
Those who came before
Left pictures frozen still, in time
You say you want it all
But whose side you fighting for?
I sit and wonder why
There are nights, we sleep, while others they weep
With regret, repent, be strong
Cause we've got

One life to live
One love to give
One chance to keep from falling
One heart to break
One soul to take us
Not for sake us
Only One
Only One

Just you and I
Under one sky

One life to live
One love to give
One chance to keep from falling
One heart to break
One soul to take us
Not for sake us
Only One
Only One

Összeállt és aztán elpróbáltam az elejétõl. Tetszett a végeredmény, lehet egoista vagyok, de ez a dal nekem mégis tetszett. Lehet beleteszem a TOP 10 – es zenelistáim közé. Na nem… nem fogok átmenni a ,, régi ’’ Edward Masen – be, normális leszek és nem fogok itt egy egoista állatot játszani.
Nem lesz az olyan nehéz, mint én azt gondolom! Bella szerint is már nagyon jól haladok és sokat változtam és ez neki tetszik, még egy jó pont nekem, nála. Haladok elõre.

Az utóbbi napokban még jobban megkedveltem õt. Két napra elkellett neki mennie innen, mert versenyre vitte a tanítványait. Csodálatos, hogy ennyi évesen tényleg ennyire komolyan veszi ezt… Na de a lényeg ebben az, hogy annyira végig szenvedtem azokat a napokat… Komolyan nem tudtam már magammal mit kezdeni, rosszabb voltam, mint egy múmia vagy bármilyen más durva példa.

Bella múltkor megtanított engem lasange – t fõzni… Lehet most használnom kéne tudásomat és csinálni neki vacsorát? Szerintem mikor hazaér már nagyon fáradt lesz, de viszont éhes. Így legalább nem kell szenvednie azzal is és én megcsinálom. Nem tudom, hogy mi lesz belõle… De… fõ a szándék – na persze ezt is azért mondom magamnak, mert már elõre elterveztem, hogy milyen borzasztó lesz az a vacsora, na de álljunk pozitívan a dolgokhoz, nem kell mindig a dolgok rossz oldalát nézni.

A konyha felé mentem, közben egyszer Bella és egyszer a dal járt az eszembe, hogy õ mit fog majd ehhez szólni, lehet nem is fog tetszeni neki, vagy ez a zenestílus nem is az õ stílusa, de… egy próbát azért mindenféle képen megér.
Elkezdtem a lasange – t pont úgy, mint múltkor Bella – val. Próbáltam azokat a mozdulatokat felidézni, amit mutatott nekem… Elõkeresni a gondolatokat, hogy mit mondott meddig kell ezt csinálni… sütni… meg ilyen apróságok amivel simán eltudom rontani az egészet.
A tészta… akkor ez a szósz, öntet vagy tudom is én, hogy mi ez, aztán akkor beledobálni azokat a tésztákat abba a tál szerûségbe és közé mindig tenni ilyen löttyöt. Aztán ráreszelni a sajtot és betenni a sütõbe?
Így van, nem? – tettem fel magamban a kérdést. Fogalmam sincs… Maximum, ha ez nem sikerülne akkor még lesz annyi idõm, hogy rendeljek egy pizza – t. Telefonszám nélkül… Na, de lehet, hogy van itt telefonkönyv.
Nem… mindegy… Majd valahogy megoldom én ezt. Majd csak nem lesz ez olyan rossz, hisz mi lehet vele a legrosszabb amitõl nem lehetne megenni? Odaég… - elsõ – Kihagytam belõle valamit – második – vagy… valami másik lehetõség, amit még nem tudom, hogy mi az…

Az fali órát néztem, hogy mikor kell kivennem azt a lasagne – t a sütõbõl. Még van kemény húsz percem, amíg kész lesz és így még van idõm megteríteni.
Ezt végülis vehetjük… úgymond… randinak is, amirõl a másik fél még nem tud. De… majd rájön – ezen elmosolyodtam, elképzeltem, hogy Bella milyen arcot fog majd vágni. Vagy azon gondolkozik, hogy egyen – e a fõztömbõl vagy inkább ne… Hát… azt hiszem ez lesz még érdekes, mert lehet, hogy eszik belõle vagy már azt is értékeli, hogy törtem magamat és csináltam vacsorát.
Igen, sõt, biztos, hogy azt, értékelni fogja.

A polcról levettem két tányért. A fiókból kivettem két – két kést és villát, aztán elhelyeztem az asztalon. Hova… melyik oldalra kell tenni a kést? Jobb vagy bal? – tettem fel magamban a kérdést, mert fogalmam sem volt…
- Oké… akkor most bal oldalon lesz… - ezt is csak azért mondtam mert legelõször odatettem és úgy gondoltam, hogy hátha bejön az elsõ gondolat. Vagy nem…

Teljesen jól elvoltam ezzel a gondolattal, de kizökkentett a Chevy furgon hangja… Ezt a hangot ezer közül is felismerem túl sok ,, emlék ’’ fûz hozzá. Meg amúgy is, ilyen hangos… zajos autó nem igazán közlekedik erre felé. De nem sértésnek mondom, mert tökre megkedveltem az autót.
- Na megjöttem! – jött be az ajtón Bella és elállt a lélegzete, mikor meglátta a megterített asztalt.
- Tudod… annyi mindent tettél értem, hogy ennyit megérdemelsz és sikerült elsajátítanom a lasange mûvészetét – vigyorogtam és a sütõhöz mentem, majd kivettem a tálat amiben a vacsora volt. Azt odatettem az asztalra Bella pedig még mindig csodálkozva nézett, de látszott rajta, hogy boldog is egyben.

- Remélem ehetõ – heccelt.
- Követtem a múltkori utasításaidat – vigyorogtam.
- Oké! Nem ítéllek el! – emelte fel a kezét védekezõ képen. Elmosolyodtam rajta, mert így olyan aranyos arcot vágott…
A kabátja még rajta volt, így gondoltam elõ veszem udvarias felemet és levettem a kabátját és azt felakasztottam a fogasra.
- Átváltottál az udvariasságra? – kérdezte mosolyogva.
- Ennyit megérdemelsz – küldtem felé egy féloldalas mosolyt, amitõl szíve kihagyott egy ütemet és csak engem nézett tátott szájjal. Örültem, hogy ilyen hatásokat váltok ki belõle.
Az asztalhoz kísértem, kihúztam neki a széket ahova leült én meg vele szembe.

Minden mozdulatát figyelmem, mert kíváncsi voltam, hogy mi fog szólni az ételhez… hogy ízleni fog neki.
A villára felhúzott egy falatot, ajkaihoz közeledett az és végül elkezdte rágni, megfontoltam és lassan. Már feszülten ültem ott és vártam, hogy mit fog mondani.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok… - kezdte – De jól eltanultad a fõzési tudásomat – küldött felém egy mosolyt – Ez isteni! Mától rád hagyom a fõzést – vigyorgott.
- Oké, de elõtte megkell tanítanod a többi dolgokat is – kötöttem vele egyességet.
- Rendben, majd ha fõzök és lesz kedved, segíthetsz nekem – mondta. Hát… azt hiszem még egy salátát… vagy valami kisebb dolgot egyedül is megtudok csinálni, csak azt nem tudom, hogy sikerül – e. Bár egy salátát majd csak nem rontok már el, annyira még én se vagyok béna.

- Szóval ízlett… - mondtam mikor lenyelte az utolsó falatot is.
- Szóval igen – mondtam.
- Milyen volt a tanítás, ma? – kérdeztem, hogy belekezdjünk valami témába is.
- Jó volt, a gyerekekkel bejeztük a koreográfiát – mondta mosolyogva – Na és te mit csináltál? Minden szoba, bútor egyben van? – nézett körbe de elégedetten tapasztalta, hogy még minden egybe van.
- Dalt írtam – meglepõdötten nézett rám.
- Komolyan? – kérdezte.
- Igen – válaszoltam és elgondolkoztam azon, hogy megkérdezzem tõle akarja – e hallani, de aztán döntésre jutottam: - Akarod hallani?
- Persze – azzal fel is állt.
Én is így tettem és elindultam a zongora felé. Leültem a székre, mellém Bella és érdeklõdve figyelte a történteket.
Kezem végigsiklott a billentyûzeten aztán belekezdtem a dalba. Pont, mint délután, elõször a kisebb zongora szóló, majd a dalszöveg, melyet Bella – ról ihlettem.

Az utolsó akkordok és mikor vége lett érdeklõdve figyeltem Bella arcát, aki meghatottan nézett vissza rám.
- Ez gyönyörû… - suttogta meghatódottan.
- Örülök, hogy tetszik – mosolyogtam.
- És… egyedül írtad? – kérdezte.
- Igen, de volt segítségem.
- Kicsoda? – ráncolta össze szép ívû szemöldökeit.
- Te – most még furcsábban nézett rám – Rólad ihlettem a dalt – mondta ki az igazságot. Kíváncsi voltam a reakciójára. Elõször csak nézett rám, azt hiszem nem hitte el amit mondtam, de aztán leesett neki és gyönyörû gesztenye barna szemeivel rám nézett.
- Nem is tudtam, hogy te tutsz ennyire ,, kreatív '' is lenni - vigyorgott.
- Oh ezt, most vegyem bóknek? - incselkedtem vele.
- Annak is veheted - mosolygott még mindig.
Gyönyörű volt a mosolya... és ő maga is. Nem is tudom, hogy én mit habozok.